19. család: Puhatestű bogarak (Cantharidae)
19. család: Puhatestű bogarak (Cantharidae)
A puhatestű bogarak (Cantharidae) testalakja többé-kevésbbé hosszúkás, szárnyfedőjük pedig puha, bőrszerű, elülső és középső csípőjük hengeres, lábszáruk vastag vagy lapított.
A tulajdonképpeni puhatestű bogarak (Cantharinae) alcsaládját nálunk különösen számos lágybőrű bogár (Cantharis) képviseli. Ezek a hosszúlábú, nyúlánk bogarak, melyekre a nem látható felsőajak jellemző, bokrokon, füveken, dudvás növényeken vagy a földön tartózkodnak, helyenként tömegesen fordulnak elő és jellegzetes, egyenruhaszerű színeződésük miatt sokhelyütt katonabogaraknak neveztetnek. A közönséges lágybőrű vagy hóbogár (Cantharis fusca L.) előtora vörös, szárnyfedői bársonyfeketék, egyébként színben kissé változó, feltűnő, élénk bogár, mely kisebb rovarokkal táplálkozik, elvétve azonban a fiatal hajtásokat sem kíméli meg. Hatlábú hosszúkás lárvája, mely a földön folytatja bujkáló életmódját, széles feje elejének kivételével bársonyos szőrözettel fedett; fején egy pár szem és erőteljes rágószervek vannak. A lárvák kövek, lomb és gyökerek alatt telelnek át, enyhe időben, különösen hóolvadáskor azonban nem ritkán elhagyják rejtekhelyüket és átmásznak a hótakarón, amelyen sötét színeződésük miatt könnyen feltűnnek, ezért kapták a hóféreg elnevezést. Hogy a lárvákat ilyenkor mindig víz hajtaná ki, az nem bizonyos. Remer mindenesetre megállapította, hogy 1902 novemberében Szilézia sok vidékén nagymennyiségben léptek fel a hóférgek, a nélkül, hogy a téliszállás elhagyásának okaként valamit is meg lehetett volna állapítani. Régen, amikor a hóféreg megjelenését természetes módon megmagyarázni nem tudták, égi csodára gondoltak, amikor ezek a bogarak hóként hullottak volna a földre.
Közönséges lágybőrű bogár (Cantharis fusca L.).
A hóbogár-lárvák ragadozók, azért általában hasznosaknak tartják. Taschenberg látta, amint gilisztákat és légylárvákat ettek és rágóikkal oly mélyen haraptak bele zsákmányukba, hogy azon függve maradtak, ha azt felemelte. Remer megfigyelése szerint egy rozsföldön októberben és november elején rengeteg meztelen csiga lépett fel, utána megjelentek növekedő számban a hóbogár lárvái, viszont éppoly arányban fogytak a csigák. Nem lehetetlen, mondja a megfigyelő, hogy a lárvák a csigákat falták. A lárvák azonban nem mindig hasznosak, mert ugyancsak ő számot ad arról is, hogy ezek egy búzavetés gyenge hajtását teljesen kirágták, tetemes kárt okozván. Fogságban tartott lárvák ezt a megfigyelést megerősítették. A lárvák eleinte csak hústáplálékot kaptak, amelyet mohón fogyasztottak el, úgyszintén khitinvázuk kivételével megették a nekik nyujtott házilegyeket és katicabogarakat. Néhány nap mulva megduzzadt és éppen csirázó búzaszemeket, tehát friss búzavetésnek megfelelő szemeket is kaptak, amelyekhez hozzá is nyúltak, a csíra legpuhább részén kezdték a rágást és a kemény héját felkunkorítva rágtak a belső magfehérjébe. Ezen a módon lassanként nagyszámú búza- és rozsszemet fogyasztottak, holott ugyanakkor húseledelt is kaptak. Az árpa- és zabszemeket polyvájuk megvédte. A lárvák már rabságuk első napján befurakodtak az üvegedény alját kitöltő homokrétegbe és lyukaikból rendesen jártak ki táplálékuk megszerzésére. Január elején feltűnt, hogy a nekik nyujtott gabonaszemek egy része eltűnt, ezeket rejtekhelyeikben egészen nyolc darabból álló csomókban halmozták fel, akárcsak mintha éléskamrákról gondoskodtak volna. Amíg a lárvák eddig csak nappal tartózkodtak búvóhelyeiken, éjjel és reggelenként pedig a szertefekvő szemeket ide-oda cipelve, élénken sürögtek-forogtak, addig ebben az időben mind lustábbakká váltak, végül pedig teljes csendben maradtak lyukaikban, amelyek bejáratát laza földdel zárták el. Március 5-én megjelent az első kifejlődött tarka bogár, melyet nemsokára számos társa követett.
A Lycinae-alcsaládhoz, melyben nagyon sok tűzvörös fajt találunk, tartozik a nálunk is közönséges piros puhabogár (Lygistopterus sanguineus L.), egy 6–12 mm hosszú, lapos, nyúlánk, fekete bogár, piros, finoman bordázott szárnyfedőkkel és toroldalakkal. A bogár ernyősök és fészkesek virágzatán sürgölődik vagy korhadó fatönkön mászkál, amelyben lárvája fejlődik. A forró égöv alatt ezt az alcsaládot is számos furcsa testalkatú faj képviseli. Nyugat-Afrikában, Guineában és a Kongó vidékén találkozunk a Chlamydolycus trabeatus Guér.-nek nevezett, felül sárgás-vörös bogárral, melynek szárnyfedőcsúcsa és némelykor töve is fekete. Legfeltűnőbbek ezen a bogáron a felette kiszélesedett szárnyfedők, amelyek különösen a hímeknél messze túlterjednek a testen és korongszerű külsővel ruházzák fel. A nőstények karcsúbbak, de ilyen alakokat a hímek között is találunk. Amíg a nőstények fák és bokrok virágain ülnek, a hímek körülöttük röpködnek, a légáramlás pedig széles és lapos testüket sokszor elragadja vagy a magasba emeli.
A világító- vagy Szent János-bogarak (Lampyrinae) alcsaládját a jól látható felsőajak jellemzi. A fej mélyen az előtorban fekszik és a hímeken két gömbölyűen guvadt nagy szemmel ellátott. A szárnyfedők hátul szétállók. A nőstények többnyire teljesen más, lárvaszerű külsőt mutatnak; szemük apró, szárnyfedőjük csökevényes. Ezeknek a bogaraknak legérdekesebb tulajdonsága mindenesetre világítóképességük. Sötétben testükről kiinduló és messze látható fényt bocsátanak ki, amely ízzó, egyenletes csillogásban vagy sugárszerű, hirtelen felvillanásban nyilvánul. A fény faj szerint is lehet különböző, vakító fehér, zöldesen vagy kékesen csillámló. A világítás lefolyásának részleteiről még nem vagyunk teljesen kioktatva, annyi azonban bizonyos, hogy ez alkalommal gyors anyagbomlás folyik, a nélkül, hogy e mellett a legcsekélyebb hőképződés kimutatható lenne. A Szt. János-bogarak fényforrása mindenkor a bogarak egyes pontjaira szorítkozik, ahol a légcsövekkel gazdagon ellátott zsírszövet különleges világítószervekké alakult. Ilyen világítószerve nemcsak a kifejlődött bogaraknak, hanem rendszerint a lárváknak és báboknak is van. A mi nagy Szt. János-bogarunknak pedig már a tojása is világít. Némelyik világítóbogár, mint pl. az olasz Szt. János-bogár (Luciola italica L.) csak éber állapotban és éjjel, nappali alvása közben még sötétben sem világít. Ennél a bogárnál a világítás bebizonyítottan az idegrendszer befolyása alatt áll. Más esetekben azonban a világítás állandóan és egyenletesen történik, mint pl. a mi Szt. János-bogaraink bábjain.
Nálunk többféle Szt. János-bogár fordul elő. A kis Szt. János-bogár (Phausis splendidula L.) hímje 8–10 mm hosszú, szürkésbarna, szárnyas bogárka, előtorán két áttetsző ablakfolttal és tompa hátulsó szögletekkel. A féregszerű sárgásszürke nőstény középső torgyűrűjének hátlapján a szárnyfedők csökevénye két apró levélszerű lemezke alakjában látható. Meleg és teljesen szélcsendes júniusi estéken a hímek a langyos levegőben tündéri játékot űznek. Száz meg száz szikrácska cikázik az éj homályában csendes táncot járva. Ha sikerül egy ilyen világító kísértetet elkapni, megállapíthatjuk, hogy a fény a has két egymás után következő lemezének két nagy és lapos fehér foltokként feltűnő világítószervéből indul ki. A fűben vagy bozótban elrejtve pislogtató szárnyatlan és így repülni nem tudó nőstények világítószerve teljesen hasonló, azonban az 1–6. haslemez oldalán is bírnak ilyen berendezéssel.
Kis Szt. János-bogár (Phausis splendidula L.) [kétoldalt] és Nagy Szt. János-bogár (Lampyris noctiluca L.) [középen] és lárváik.
A nagy Szt. János-bogár (Lampyris noctiluca L.) hímjének barna előtorán nem találjuk meg a két ablakfoltot. Amíg a szárnyas hím csak 11–12 mm, addig a szárnyatlan nöstény 16–18 mm hosszú is lesz, színe szürkésbarna, hátlemezeinek széle pedig sárgásan vagy rózsaszínben tündöklő. A nősténynél a fény a 6. és 7. haslemezen fekvő, harántfutó csíkot képező, nagy világítólemezből fut ki, amihez még két a lárvakorból megmaradt fénylő pont a 8. haslemezen és végül még néhány alakban, fekvésben és számban változó világítófolt az 5. haslemezen járulhat. A hím világítása sokkal gyengébb, mint a nőstényé, mert hasán csak az említett két világítószerve van.
A Szt. János-bogár világítása, mint riasztószer ellenségei távoltartására, alig jöhet tekintetbe, ellenben a kifejlődött állatoknál valószínűleg a másik nem odacsalogatására szolgál. Erre vonatkozólag felette érdekes megfigyeléseket köszönhetünk Bongardtnak, aki megállapította, hogy a nőstények este hátukra fekve és világítószervekkel ellátott potrohuk felemelésével igyekeznek a közeledő hímek figyelmét magukra terelni, amikor fényük messze távolságból is észrevehető. A hímek rajzásának elmultával Bonghardt a nőstényeket csak rendes fekvésben és nem mint azelőtt az erdők szélén lévő lejtőkön, hanem inkább benn az erdőben elrejtőzve találta.
A világítóbogarak gömbölyű tojásaikat a földbe rakják, ezekből hosszúra nyúlt, kissé összelapított, hatlábú lárvák kelnek ki, amelyek feje nagyon apró és az első torgyűrű alatt elrejtett. Az utolsó potrohgyűrű a test tolatására előrenyujtható és Taschenberg szerint a reátapadó szennydarabkáktól való tisztogatásra is szolgál. A Szt. János-bogarak lárvái rablók, hegyes felső állkapcsukkal merészen támadják meg a kisebb házas és meztelen csigákat, amelyek sokszor nagyobbak, mint ők. Mindazonáltal sikerül nekik zsákmányukat legyőzni; Vogel megfigyelései szerint ugyanis átfúrt felső állkapcsukon keresztül a sebbe eresztik középbelük bénító és szétbontó hatású váladékát.
Gyönyörködtető szépségű a világítóbogarak fényhatása a tropikus országokban. Braziliában lidércfénynek (Vagur lume) nevezik ezeket a kis fényművészeket, amelyek októbertől kezdve az egész esős időszak alatt éjjelenként a levegőt varázsos fénnyel töltik meg. Egyedülálló, mondja Ohaus, az a színjáték, amikor az éj sötétjében a folyók partján vagy a hegyek oldalán titkos jelre hirtelen ezer és ezer villámló fényecske gyullad ki, majd újra elalszik, hogy szabályos időközökben nemsokára újból megjelenjék. Ilyen időszakos felvillanás különböző tropikus Szt. János-bogarak tulajdonsága. Sokszor a világító hímek is képesek ütemszerűen fel- és alászállni, amint azt Osten-Sacken az északamerikai Photinus pyralis L.-n megfigyelte, amelynél a fény csak felszálltukban villan meg.
A Malachiinae-alcsaládban, a többitől eltérően, jól látható felsőajak van kifejlődve, azonkívül ezek lába hosszú és vékony, feje és tora pedig lapos. A bibircses bogár (Malachius aeneus L.) 6–7 mm-es testhosszával számos fajrokona között a legnagyobb. Színe fénylő érceszöld, feje elől sárga, előtorának elülső sarkai és szárnyfedői, egy széles varratmelletti zöld folt kivételével, skarlátpirosak. A hímek harmadik csápízének csúcsa lefelé görbült kampóval fegyverzett. Ennek a bogárnak legérdekesebb tulajdonsága azonban az, hogy a legkisebb ingerlésre melle szélén piros, mirigyekben gazdag, puha, bőrszerű bibircseket tud kipöffeszteni. A bibircses bogarak a legerősebb napfényben sürgölődnek-forgolódnak a rétek füvein, virágain, ahol más rovarokra vadásznak, és mint ilyen rablók alkalmasint hasznosakká is válnak; Taschenberg pl. megfigyelte, amint a repce-fénybogár lárváira vadászott. A bogár ragadozó, hatlábú lárvájának potrohvége két vaskos csücsökben végződik, kétszer telel át és rejtett életet él, többnyire fakéreg vagy öreg szalmafedelekben húzódik meg.
