40. család: Gyászbogarak (Tenebrionidae)
40. család: Gyászbogarak (Tenebrionidae)
A gyászbogarak (Tenebrionidae) a földön, a leghidegebb tájak kivételével mindenütt elterjedtek, de különösen a meleg és száraz éghajlat alatt fejtenek ki gazdag formabőséget. Eddig nem kevesebb, mint 12.000 fajuk ismeretes, ez a szám azonban idővel legalább háromszorosára fog emelkedni. Már a Földközi-tenger tájában sok olyan feltűnő fajuk él, amelyek a mi vidékünkön már hiányzanak. A gyászbogarak színe legnagyobbrészt komor, sötét, egyhangú gyászos fekete, vagy feketésbarna, de nem mindig, mert fehér mustrázatúakat és a forróégöv alul fémfényű és kiáltó színösszeállításúakat is ismerünk. Csápjuk a szemek előtt ered és többnyire 11 zsinórszerűen egymáshoz fűzött ízből áll. Elülső csípőjük egymástól elkülönített és ízvápájuk hátul zárt; a karmok egyszerűek.
A gyászbogarak életmódja különböző. Repülni kevés fajuk tud, mert szárnyuk többnyire hiányzik és szárnyfedőjük a varraton összeforrt; ezek tehát csak mászva mozognak. Némelyek fák kérge alatt élnek, vagy a fákon mászkálnak, mások éjjeli életet élnek, nappal elrejtőznek és csak alkonyatkor hagyják el búvóhelyüket. Lárvájuk hosszú és hengeres, testtakarójuk pedig kemény, domború fejükön a felsőajak jól fejlődött. Rendszerint lárva- vagy bábállapotban telelnek át.
Egyike a leggyakoribb és legelterjedtebb alakjuknak, amellyel pékműhelyekben, malmokban, de lakóházainkban is találkozunk, a lisztbogár (Tenebrio molitor L.). Ez 14–16 mm hosszú, felül szurokfekete, alul sötét vörösesbarna, teste hosszúkás és kissé lapított, fejét pedig a vesealakú szemekig tudja az előtorba behúzni. Szárnyfedői hosszirányban rovátkosak, a potrohot teljesen takarják és olyan szélesek mint az előtor. Sokkal gyakrabban mint a bogárral, találkozunk a közönségesen „lisztkukac”-nak nevezett hengeres és hosszúkás, kemény és fénylő sárgástestű lárvájával. A lisztkukac, dacára kurta lábának, gyorsan mozog és ha ujjaink közé akarjuk fogni, hirtelen kígyózó mozgásokkal siklik ki. A legszűkebb repedések és réseken átszorítja testét, amiben nagyon is segítségére van utolsó testgyűrűjének két-két kampója és szemölcsszerű barnás csücsökje. A lisztkukac nemcsak lisztben található, de másutt is a házakban és a szabadban, ahol valami hulladék jut részére, például mindenféle állati hulladékban, galambdúcok szemetében. Rovarevő madarak, gyíkok és más terráriumlakók részére a lisztkukac kiváló csemege, azért nagyban foglalkoznak tenyésztésével. Ebből a célból lárvákat helyezünk széles fazékba, amelybe korpát, száraz kenyeret, rongyot tettünk és azt letakarjuk, hogy a kikelt bogarak ne szállhassanak el, hanem petéiket ott rakják le. Jó ha némelykor gyümölcsmaradékot teszünk táplálékukhoz és azt meg is nedvesítjük. Tenyésztésüket állítólag nagyon elősegíti, ha némelykor apró emlős-, vagy madárhullát adunk nekik, ezeket csontig tisztára letakarítják. A bábozódás valami sötét sarokban megy végbe, de olyan helyen, ahol friss levegő nem hiányzik. A tenyésztőedényekben ezért a lisztbogár barna farcsücsökkel ellátott fehérszínű lágy bábjait többnyire a felületen látjuk heverni. A báb minden potrohgyűrűje oldalt vékony négyszögű kiszögeléssé szélesbedik, melynek fogacskás szegélye barna. Néhány hét mulva megjelenik az eleinte sárga, majd fokozatosan barnuló kifejlődött bogár, mely este élénkül meg, szárnyra kél és így berepül a lakóházak nyitott ablakain át olyan helyiségekbe, ahol azelőtt nem is látták.
Közönséges gyászbogár (Blaps mortisaga L.).
A sötétben bujkáló, csak éjjel rejtekéből előkerülő bogárság között, mely ilyenkor éléskamrákban, pincékben és régi házak dohos helyiségeiben garázdálkodik, találjuk a közönséges gyász- vagy bűzbogarat (Blaps mortisaga L.). Ez az esetlen fekete bogár eléri a nagyobb futrinkák nagyságát és arról nevezetes, hogy összeforrt szárnyfedői a csúcson farkocskaszerű hegyben végződnek. Ha éjfél tájában méltóságteljesen és hangtalanul a padlón mászva megjelenik valamelyik lakószobában, babonás embereknek lehet a halál előhirnöke. Közelebbi megfigyelés szerint ez az éjjeli szellem azonban nagyon is ártalmatlan teremtésnek mutatkozik, mely legfeljebb sajátos bűzével válik kellemetlenné. Ezt a bűzt az alfelnyílás mellett elhelyezett bűzmirigyek váladéka okozza. A hímbogárnak az első és második haslemeze között ezenfelül még egy másik illatmirigye is van, ahol barnássárga mirigyszőrökből álló kefét találunk. A bűzbogár lárvája hasonló a lisztkukachoz, de annál nagyobbra nő, színe világosabb és testvége egyszerű csücsökben végződik. Pincékben, vagy sötét, rosszúl szellőző helyiségekben dohossá vált liszt vagy korpa képezi a lárvák legkedvesebb táplálékát. A bűzbogarakat a mérsékelt égövben számos alakban és nagyságban felette eltérő fajok képviselik; egyik közeli rokonuk a zömökebb, gömbölyödő és erősen boltozatos szárnyfedőjű potrohos gyászbogár (Gnaptor spinimanus Pall.), hazánk faunájának jellemző alakja, a budai kopár hegyek lakója, amely még a Balkánon és Dél-Oroszországban is otthonos. Hazánkban ezeknek a bogaraknak még egy jellemző alakja él a Delibláti homokpusztákon, melyre olvasóink figyelmét fel kell hívnunk, ez Frivaldszky gyászbogara (Tentyria Frivaldszkyi Kr.), egy gömbölyödő előtorral és dülényded szárnyfedőkkel rendelkező fekete állat.
A mindenféle lisztes anyagokban előforduló kártékony gyászbogarak közül, a különösen malmokban és lisztraktárakban kellemetlenné váló kukoricabogarat (Tribolium navale F.) kell még megemlítenünk. Ez a bogár 3–3.5 mm hosszú, fénytelen rozsdabarna, csápja háromízes bunkóval végződik, előtora harántos és szárnyfedői pontozottan rovátkosak. Különösen az északamerikai Egyesült Államokban okozott nagy károkat, de a kereskedelem útján mindenfelé elhurcoltatván, máshol is megmutatja nem szívesen látott tevékenységét kukoricában, gabonában és különféle lisztekben. A liszttartályok réseibe vagy zsákokra rakott fehéres petékből a lisztkukacra emlékeztető, de sokkal kisebb, sárgás vagy halványvörös lárvák kelnek, amelyek potroholdalát hosszú szőrök fedik, potrohvégük pedig két tüskével fegyverzett. Hasonló az életmódja az agancsos kis lisztbogárnak (Gnathocerus cornutus F.), mely testnagyságban megegyezik a kukoricabogárral. Fejét a gömbölyűen duzzadt szemekig tudja az előtorba behúzni és kétoldalt a csápok felett karéjos kiszélesedéssel bír, amely hímeken agancsszerű kinézésű. Ezenfelül a hímek felsőállkapcsa két előreálló hegyes és feje tetején két rövid háromszögű szarvacskát találunk, úgyhogy nevét mindenképpen megérdemli. Lárvájával együtt nálunk főleg lisztben, darában, rizsben, kenyérben, kétszersültben és hasonló anyagokban, őshazájában, Amerika forró vidékein azonban szabadban, fák kérge alatt is található.
A Földközi-tenger vidékén találkozunk a zömök gyászbogarak (Pimelia) fajaival, amelyek nevüket zömök és testes alakjuk miatt kapták. Ezeknél a tapogató végíze lemetszett, öblös felsőajka előreugró, a rövid csáp harmadik íze felette hosszú, az elülső lábszár háromszög alakjában kiszélesedett, a többi lapított és négyszögletes. A zömök gyászbogarak lassan és nehézkesen mászkálnak a földön, ahol gombákból és egyéb puha növényi anyagokból álló táplálékuk után járnak. Egyik legismertebb fajuk az olasz tengermelléken, különösen Viareggio vidékén nagyszámban előforduló Pimelia sulcata Geoffr. Furcsa legények az Akis-nem képviselői is, ezek szintén Dél-Európában élnek, többnyire koromfeketék, lábuk hosszú, előtoruk mélyen kivájt és oldalt kiszélesedett, szárnyfedőik összeforrtak. Az Akis baccarozzo Schr.-val Dél- és Közép-Olaszországban találkozunk, régi falak kövei alatt és hasonló búvóhelyeken, ahol ez a sötétben bújkáló bogár nappal meghúzódik.
Zömök gyászbogár (Pimelia distincta Sol.).
A puszták lakói a hosszúkás és zömök Zopherus-fajok, durván ráncolt testükkel, ezek a ráncok az ausztráliai Zopherosia-fajoknál már teljesen szemölcsszerűek. Yukatán ősrégi romjainak falai között mászkál a felül fehér Zopherus Bremei Guér., melyet a bennszülött nők a gonosz szellemek távoltartására elevenen nyakláncra fűzve viselnek keblükön. Egy ízben ilyen eleven talizmán került Taschenberg kezébe, aki azt írja róla, hogy a bogár tora és szárnyfedői különböző színű, sötét, piros, világoszöld bársonyszerű szövettel olyan gondosan voltak átragasztva, hogy a bogár természetes színeinek tetszettek; a bogár testét pedig vékony aranylemezből készült karika fogta körül, melyre finom aranyláncocska volt erősítve.
Futólag említjük még a sároshátú gyászbogarat (Opatrum sabulosum L.), amellyel tavasszal gyakran találkozunk, amikor szántóföldeken vagy utakon szaladgál. Ez a bogár tulajdonképpen fekete, szárnyfedői bordázottak és szemölcsösek, de ritkán tiszták, a rátapadt agyagos földtől mindig sárosak.
