21. család: Darazsak (Vespidae)
21. család: Darazsak (Vespidae)
A valódi darazsak (Vespidae) a hártyásszárnyúaknak egyik legfontosabb rendjét képviselik, mert az idetartozó formák változatossága és formagazdagsága fogalmat nyujt arról, hogy hogyan alakul a primitív darázstípus, amely még az ásódarázsra emlékeztet, az idők folyamán a legmagasabbrendű darázsszervezetté. Ugyanis a darazsak gazdag családja, mely kb. 2000 fajt számlál, a legprimitívebb formákat a legmagasabban specializálódottakkal egyesíti, azokkal, melyek az egyszerű fészkeket, tölcséreket építő fajokkal szemben valóságos államalkotó képességekre tettek szert. Az első megtekintésre azt hinnők, hogy állatainkat főleg potrohuk feketesárga gyűrűzöttsége jellemzi, de ezzel más fajokon is találkozunk. Fontosabb megkülönböztető bélyegeik inkább a szárnyak alkatában rejlenek. Ezeket a darazsak nyugalmi helyzetben hosszában viselik, a nélkül azonban, hogy a potrohukat azokkal takarnák.
Csápjuk, mely a hímen 13-, a nőstényen 12-tagú, térdalakúan hajtott. Fejük általában szívalakú, szemeik vesealakúak. Mellük elől mélyen bemetszett, potrohuk pedig mindig rendkívül mozgékonyan ízesül a torhoz, úgyhogy a darazsak nőstényei fulánkjukat, mely nem egyéb átalakult tojócsőnél, igen eredményesen használhatják. Természetes, hogy a hímeknek nincsenek fulánkjaik.
Noha testszabásukban és szárnyuk alkotásában bizonyos egyöntetűség nyilvánul meg, az mégis bizonyos tekintetben változatos, s e szerint a darazsak tulajdonképpen három csoportra különülnek el. Az elsőnek tagjaira jellemző, hogy ajkuk a fejpajzs kivágásában foglal helyet, nyelvük fonalas, s hogy szárnyuk két zárt szegélyalatti sejtet alkot, pajzsocskájuk a mögötte ülő hátsó pajzson rajta ül. A másodiknak tagjait a háromosztatú nyelv, a fogazott karmok, s a hosszú állkapcsok jellemzik. A harmadik csoportba tartozó fajok, melyek közé az igazi társaséletet élő darazsak tartoznak, nagyjában az előbbiekkel megegyeznek, azonban egyszerű karmokat viselnek, rágóik rövidebbek és a szemekkel nem érintkeznek, ami természetesen a szem fokozatos megrövidülésével is összefügg.
Lássuk ezeket a csoportokat egyenként.
Az élősködő darazsak (Masarinae) mindenesetre a legalsóbb helyet foglalják el a darazsak családjában. Pajzsuk általában megnyúlt, csápjaik végükön megvastagodnak. Szárnyaikat gyakran még nem tudják testük fölött összecsukni s azok inkább széjjelállók.
Félszáznál több fajuk a trópusokon él és élősködő, a délvidéken csak kevés akad közöttük, mint a Ceramius és Celonites. A Celonites abbreviatus Vill. a Teucriumon és a Sedumon él. Igen fürge, 6–7 mm hosszú állat; potroha alul kivájt, úgyhogy ez a darázs testét begömbölyíti. Feje és melle sárga, de potroha is sárgán gyűrűzött. Életmódjáról keveset tudunk. Sokak szerint élősködő, de tény, hogy hosszúkás, kamrás sejtjeit nyállal kevert földből készíti, ágakra erősíti; mézet raktároz fel bennük, vagy rovarlárvákat, nagy számmal és szorosan egymáshoz, hogy a kikelő lárváknak elegendő táplálékuk legyen.
A fali darazsak (Eumeninae) rengeteg sok faja szintén a trópusok lakója, különösen Amerikában él nagy változatossággal, de azért akad közöttük szép számmal a mérsékelt égöv alatt is. Karmuk csak egy fogat visel, középső lábszáruk 1–2 sarkantyút hord, hátsójuk pedig két tüskés nyúlványt, fejpajzsuk nem visel fogacskákat s szárnyuknak három könyöksejtje van.
Az élősködő darazsaknak hasonlóan a fali darazsak is magányos életet élnek s életmódjukban még az ásódarazsakra emlékeztetnek, annyival is inkább, mert sejtjeikben különféle rovarlárvákat, hernyókat helyeznek el a kikelő lárváik számára.
A gömböcdarázs (Eumenes coarctata L.) ennek a nemnek egyik jellegzetes alakja. Színre igen változatos, feketén és sárgán mustrázott, melle gömbölyded. Első potrohgyűrűje nyeles, a második harangalakú. Csinos, fürge állatocskánk szívesen tartózkodik virágokon, Thymusokon és Umbelliferákon, agyagból összetákolt fészkeiket gyakran látjuk egyenként sziklákon, vékony ágakon v. fatörzseken. Ezek nem egyebek, mint jókora mogyorónagyságú, vékonyfalú sárgömböcök, amelyek belül egészen kivájtak, végükön hirtelenül megvékonyodnak s födelet alkotnak. Mielőtt ezt a darázs elzárná, fészkét előbb megtölti különféle hernyókkal s petéjét lerakja. Ennek fejlődése hosszú időt igényel, mert a lárva áttelel s így a kifejlődött darázs csak a következő évben jelenik meg. Megtörténik azonban, hogy helyettük egy szép, zöld fémdarázs kel ki, amely kakuktojásait az Eumenes fészkébe csempészte, ameddig az még nem volt elzárva.
Az Eumenes pomiformis F. Európában meglehetősen északra felvonul. Feketesárga teste még díszesebb az előbbiénél. Lepeletier egy növény szárán elég durva agyagfészket fedezett fel, nem volt nagyobb egy mogyorónál s benne zöld álcák feküdtek, mint a zöld fali darázs fészkében. Azt hiszi, hogy ez volt a darázs fészke s kiderült, hogy ennek a fajnak két nemzedéke van, mely 23 nap alatt fejlődik ki.
A trópusi fali darazsak építőművészetükkel mintha bizonyos haladást árulnának el európai rokonaikkal szemben. Így az Európában élő Eumenes arcuatus F. nem épít egyesével elhelyezett sárgömböcöket, hanem kövekre, fatörzsekre egymással összefüggő agyagsejteket, amelyek felületükön boltozatosan agyaggal vannak borítva. A trópusi Afrikában élő Eumenes dimidiatipennis Sauss. szintén ilyen építőművész. Fészke mintegy 12 szilvanagyságú, két sorban elhelyezett, hosszúkás agyagsejtből összetett. Házak falára vagy sziklákra építi s messziről olyannak látszik, mint valami sárlepény, amelyet emberi kéz csapott volna a falhoz.
A kürtösdarazsak, az Odynerusok harangidomú potrohukkal tűnnek ki. Kivájt fejpajzsuk hátul fogas szögletbe van kihúzva. Potrohuk alkotása fajuk szerint változó. Minálunk több mint 50 fajt számlálnak s ezek között legismertebb a kürtösdarázs (Odynerus parietum L.). Potroha hátán barázda húzódik végig s testére általában a sárga szín jellemző.
1. Kürtösdarázs (Odynerus parietum L.). 2. Tűzvörös fémdarázs (Chrysis ignita L.). 3. Francia darázs (Polistes gallicus L.).
Fészkét kopott vályogfalakban üti fel. Erős rágóival 10 cm mély lyukat váj, mely olyan tág, hogy benne kényelmesen mozoghat, de meg nem fordulhat. Az agyagot vízzel és nyálával nedvesíti, hogy megpuhuljon s így hordja kifelé. A lakás bejáratát kürtővel látja el s ezt azért építi, hogy az álcát a nap izzó sugarától megvédje. Amikor elkészült építményével, hozzálát a vadászathoz s melléhez szorítva hozza haza a különféle rovarlárvákat, különösen a hernyókat. Ezeket fejüknél fogva vonszolja be a fészek belsejébe, számra nézve igen sokat, úgyhogy azok valósággal összepréselődnek. Ha már elég táplálékot hordott egybe, akkor a petéjét oda rakja és befödi a kürtő nyílását. A második pete lerakását ugyanilyen munka előzi meg. Reaumur megfigyelte, hogy egy óráig tartott, amíg testhosszának megfelelő lyukat fúrt az agyagba. Megtörténik, hogy régi fészkeket is felhasznál és a bundásméh fészkébe is betolakodik. A petéből kikelő álcák rendkívül falánkak, úgyhogy az egész készletet elprédálják. Néhány hét alatt megjelenik a kifejlődött darázs és könnyen áttöri a fészek betapasztott nyílását.
Hogy a kürtösdarazsak (Odynerus) mennyire értelmesek, azt Wesmael megfigyelései igazolják. Egy darázs levélfonadékában lepkehernyóra bukkant. Megszagolgatta a levelet mindkét végén, aztán a közepén beleharapott. Ezt addig folytatta, míg a hernyó a sok zaklatástól elhagyta búvóhelyét. Ezt várta a darázs és a menekülő hernyót most már könnyűszerrel megfoghatta.
A Symmorphus murarius L. is az ügyesebb építődarazsak közé tartozik. A házak agyagfalába és vakolatába fészkelődik be s itt valóságos telepeire akadunk rá. Ezeket könnyű megismerni vízcsapalakú kürtőikről. Ha ezeket letörjük, amit igen könnyen végrehajthatunk, akkor a kürtő alatt kilátszik a fészek nyílása, amely azután a fészek üstszerű tágulatába vezet. Ide viszi a darázs csupasz hernyóit, melyeket összefogdosott.
A trópusi Eumenidák között igen nagytermetű és a mellett élénkszínű fajokkal találkozunk, s ezek között a szarvas darazsak, a Synagrisok tűnnek ki legjobban; a trópusi Afrika lakói. Orsóalakú, tövén kiszélesedett potrohukról ismerhetők fel, kardalakúan megnyúlt állkapcsokat viselnek és hosszú alsóajkuk háromtagú tapogatókat. Hímjeik néha homlokuk szarvalakú dudoraival tűnnek ki és hatalmas állkapcsaikkal. Igen harcias természetűek és állítólag úgy viaskodnak, mint a mi szarvasbogaraink. A nőstényekről Roubaud feljegyezte, hogy ösztöneik részben sokkal bonyolultabbak, mint az Eumeneseké. Csak a Synagris spiniventris Illig. emlékeztet rájuk. Ez a pompás feketeszínű, kékszárnyú darázs, melyet piros potroha végéről is felismerhetünk, Hesperida-hernyókkal rakja tele agyagból épített fészkét és azt lezárja. Roubaud szerint a darázsnak ez az eljárása az utódokra káros, mert az összehordott lárvák többnyire már tele vannak légyparazitákkal, s így táplálékul már nem szolgálhatnak, úgyhogy a darázs lárvái könnyen elpusztulhatnak.
Sokkal eredményesebben gondoskodik utódairól a Synagris calida Serv., mert megfigyelőnk szerint az anyadarázs nap-nap után friss táplálékot hord a fészekbe, tehát friss hernyókat, míg a lárvák nagyrészt már megnövekedtek. Ekkor a darázs még egy kiadós adaggal örvendezteti meg falánk csemetéit, mire lezárja fészkét. Egy harmadik faj, a Synagris cornuta L. azonban már teljesen a társas darazsak módjára eteti fiataljait, mégpedig akképpen, hogy összerágott rovarlárvákból pépet készít, úgyhogy a lárvák nem juthatnak nekik meg nem felelő táplálékhoz.
A darazsak legmagasabban specializálódott csoportját kétségkívül a Vespidae-család tagjai alkotják, nemcsak testalkatuknál fogva, hanem azért is, mert ő náluk találkozunk a szociális életnek magasabb formájával. Természetes, hogy sokszor nem teszi lehetővé az egyes egyén számára a csendes, békés megélés lehetőségét, s azért is itt a darazsak érdekes várain belül állandóan a legnagyobb harc és küzdelem folyik. Ám éppen ennek a folytonos küzdelemnek a jegyében fejlődik egyre tökéletesebbé a darazsak állama és egész társadalma. Téves tehát az a megállapítás, hogy a szociális rovarok életében nem volna semmiféle haladás, hogy azok ma is ott vesztegelnének, ahol százezer évvel ezelőtt. Csakhogy egy emberélet túlságosan kevés ahhoz, hogy ezeknek az állatoknak életében a legkisebb fejlődést is észrevegye. Azonban az ivadékgondozásnak igen sokféle, majd kezdetlegesebb, majd előrehaladottabb, tökéletesebb formája már egymagában is arra a következtetésre vezet, hogy ebben is a fokozatos fejlődés elve érvényesült. Eredetileg a darázsanya – mint azt az előbb említett Synagrisok tanusítják – bizonyára megelégedett azzal, hogy kikelő lárváit megrágott, pépszerű anyaggal táplálja. Sok nemzedéken keresztül azonban ez a folyamat rendkívül elnyúlt és a darázsanya még nem szentelhetett elég időt a fiatalok felnevelésének, amikor azok közül az elsők már hamarosan elérték fejlettségüket s megnövekedtek. Így azután lehetségessé vált, hogy a fiatal darazsak még nem hagyták el fészküket, hanem az anyadarázs lakását egyúttal saját otthonuknak tekintették és ivadékgondozási ösztöneiket, melyeket öröklés útján szereztek, testvérnemzedékükön tovább gyakorolták. S amikor ez bekövetkezett, már meg is valósult a darázsállam a maga egyszerű formájában, élén egy darázsanyával, mondjuk királynővel, amelyet azután dolgozók kisebb-nagyobb serege vesz körül. Ezek rendszerint vagy semilyen, vagy termékenyítetlen petéket raknak, s feladatuk most már abban merül ki, hogy az ivadékokat gondozzák és felneveljék.
Amilyen fokozatos fejlődéssel találkozunk a darazsak államának kibontakozásában, éppúgy nincsen ugrás azok építőművészetében. Igaz, hogy a darazsak már nem ássák fészküket a földbe oly módon, mint az ásódarazsak, de viszont építésükben még igen sok primitív vonás jut kifejezésre. Az állatok azonban ennek ellenére is mindig vakoló munkát végeznek, felhasználnak bizonyos ragasztóanyagot építkezésükhöz, ha csak idegen járatokat el nem foglalnak. Építőanyagul homokot, agyagot, a szociális darazsak pedig megrágott növényi részeket használnak fel. Igen sokszor megesik, hogy az állat régi gubacsokban telepszik meg. A Symmorphus sinuatus F. építését Enslin figyelte meg. Az állat a növény belül kirágott szárába egymásután elhelyezett több lárvát nevel fel, ezek szövedéket készítenek. Mindegyik szövedéket egymástól penészgombaréteg és agyagból készült válaszfal választ el, legfelül pedig az anyadarázs különféle törmelékekkel dugaszolja el az üreg bejáratát.
A fészeképítésnek tökéletesebb formáját a szabadonálló gömbalakú fészkek képviselik, de ezeknek igen sok fokozatuk van. Legegyszerűbb esetben több sorban elhelyezett, hatszögű sejtekből álló korong alkotja a fészket, melyen a sejtek nyílásukkal lefelé állanak. Ha nem így volna, az eső belecsurogna a fészek belsejébe és a fiatal nemzedék hamarosan tönkremenne. Ezek az úgynevezett lépesfészkek. Építésüket a Polybius-darázsnál lehet figyelemmel kísérni. Ez az állat lépjét néhány kocsánnyal ráerősíti valami levélre, aztán alul fedőborítékkal takarja be azt, de egy nyílást hagy rajta. Tegyük fel, hogy a sejtek megtelnek fiatal lárvákkal, s hamarosan szűk lesz a fészek. Ekkor a darazsak az első lépre ráépítik a másodikat, ugyanolyan méretekkel, ezt követi a többi, miközben a fészek lassan hosszúkásra nyúlik. Más fajok építkezései annyiban térnek el, hogy a középen marad a repülőnyílás. Erdőben faágakon sokáig csüngő fészkeket gyakran belepi a moha, moszat, sőt mindenféle növény, s az ilyen alkotások néha éveken keresztül lógnak még akkor is, amikor a darázsnépség már régen kiköltözött belőlük.
Saussure említi, hogy a Polybia liliacea-darázsnak hengeralakúan összepréselt fészke néha igen nagy; a párizsi múzeumban megőrzött fészek 125–127 cm hosszúság mellett 62 cm szélességet ért el. A Polybia cayennensis szintén fedeles és lépes fészket alkot, de különféle ásványi anyagokkal keveri az építkezésre felhasznált agyagot.
Míg az európai darazsak fészkei nem érnek el különösebb nagyságot, addig a trópusi Amerikában olyan darazsak élnek, amelyeknek építményei az 1 m-t is meghaladják. A Tatua morio nevű darázsnak fészkeit „hollandi pipa” néven ismerik. Óriási szélesre tágulnak ki, mint valami pipa, amelynek a szárát azután az a faág alkotja, amelyen ezt a sajátságos, s igen aprónyílású fészket állataink megerősítik. Rendkívül kemény faluk van ezeknek az építményeknek, s ellentállanak az idők viszontagságainak. Annyira szimmetrikusak és szabályosak, hogy aki nem ismeri, könnyen emberi kéz alkotásának nézné azokat.
Az ó-világi darazsak többsége lépes-korongos fészküket burokkal veszi körül, s ez a fészeképítésnek harmadik módja. Ebben az esetben a repülő-nyílások elmaradnak, mert a kasformájú fészkek könnyen megközelíthetők. De vannak amerikai fajok is, melyek ezt a módszert követik. A Chatergus apicalis nevű darázs faágra építi, egymás alatt körülbelül egyenlő távolságban elhelyezett kocsányokra, lépes fészkét és azt igen tág harangalakú búrával veszi körül. Ettől annyiban tér el például a Polybia ampullaria fészke, mert az egyes egymás fölé rakott lépek nyelükkel nem valami növényre vannak erősítve, hanem egymás fölött közvetlenül függnek össze.
Az eddig leírt típusoktól merőben különböznek a trópusi Amerikát lakó Nectariniák építményei. A fészket borító papírszerű burok általában gömbalakú, s csak egyetlen levél alkotja, illetőleg réteg, s nem levelesen rétegzett, mint azt többnyire látjuk. A fészek emeletekre nem osztott, az egyes sejtek sokkal inkább egymásba illesztett koncentrikus és szabályos gömböket alkotnak, amelyeknek anyaga nagyon törékeny. A lépeket szalagok erősítik a burok falához, egymáshoz pedig spirálisan futó papírvékonyságú szelvények. Ezen a helyen vannak az átjárók, úgyhogy e szelvények lépcsőket alkotnak, s ezek vezetnek el a lépekhez. Minthogy azonban a sejteknek támasztékául is szolgálnak, tulajdonképpen hármas célt szolgálnak. Meg kell jegyeznünk, hogy a fészek belsejét ágak egész hálózata járja át s ez ad a fészeknek szilárdságot. Az ilyen fészkek különböző nagyságúak, de néha a 70 cm-t is meghaladják.
A fészkek tárgyalása után most eljutottunk a darazsak szaporodásához és ivadékgondozásához. A darázs a lép sejtjeit a párosodás után telerakja petékkel, mégpedig úgy, hogy rendesen egy petét juttat mindegyik lépsejtbe, míg az Eumenesek igen érdekesen ragasztják hosszú kocsányra petéjüket és azt ráakasztják fészkük burokjának belső felszínére. A magányos darazsak lárváiknak megbénított rovarokat visznek táplálékul, hasonlóan primitív rokonaikhoz, s ezeket repülés közben ejtik el. Néha fel is darabolják őket, s a darázs ezt úgy hajtja végre, hogy hátsó lábaival felakaszkodik egy faágra s így könnyebben végez áldozatával. Fejét többnyire leharapja, de lábait is lemetszi, azután zsigereit megrágja, s az így elkészített pépszerű anyagot viszi haza a lárvának. A darazsak lárvái nyugalmi helyzetben pihennek a sejtekben, s erre legszebb példával a Symmorphus sinuatus F. lárvái szolgálnak. A lárva igen sokáig marad nyugvó helyzetben, esetleg július végétől tavaszig, s csak akkor bábozódik be. Azonban a szociális darazsak lárvái többnyire néhány hét alatt elérik teljes kifejlődésüket, s szövedékükön egyszerűen keresztülvágják magukat.
A tavasszal megjelenő darazsak valamennyien áttelelt példányok. A téli álom ugyanis ez állatok körében rendes jelenség. A darazsak ilyenkor összekuporodnak s teljesen mozdulatlanok. A párosodás a fészek belsejében, de a szabadban is végbemehet.
A darázsállam népessége igen változó, s a papírdarazsaké (Polistes F.) aránylag legkisebb. Az idetartozó formák széltében-hosszában népesítik be Földünket, s legismertebb közülük a francia darázs (Polistes gallicus L.). 10–16 mm hosszú fekete darázs, fején és mellén gazdag sárga mustrázattal. Csápostora sötétbarna. Bizonyos fokig emlékeztet a mi közönséges darazsunkra, de potrohszelvényei sárga gyűrűket viselnek.
Állatunk kiálló kövekre, vagy zsindelyek alá és keritésekre építi fészkét. Ezt eleinte csak egy, majd több sejt alkotja, ezek pedig egy korong-, vagy tányéralakú léppé szaporodnak, amelyet azonban az állat nem lát el burokkal. Sejtjeit papírszerű anyagokból építi, amelyet többnyire megrágott fából készít, de megtörténik, hogy ez alkalommal csakugyan papirost használ fel, mint azt egyik Polistes-fészekben talált kék papírdarab is elárulta. A Polistes-nőstények többnyire fészkükben tartózkodnak, azt állandóan javítják, toldozzák-foldozzák. Ha megközelítjük, rögtön nyugtalankodni kezdenek, kidugják fejüket és körülsétálják fészküket, de fulánkjukat rendesen nem használják. Fehér lárváik a lefelé álló sejtekben ülnek s mégsem potyognak ki. Gyakran mézzel vannak telve sejtjeik, de korántsem ezzel etetik lárváikat, hanem pépszerű anyaggal. A szaporodásban nemcsak a megtermékenyített királynők, hanem a dolgozó nőstények is kiveszik részüket. Ezek a királynőtől alig különböznek, s ha megtermékenyítetlenül maradnak, olyan petéket raknak, melyekből csak hímdarazsak fejlődnek.
A Polistesek fészkei a trópusi Amerikában előforduló Apoica pallida Ol. fészkeihez képest igazán jelentéktelen építmények. Az Apoicák fészke is csak egyetlen, lapos felszínével lefelé álló korongot alkot, de annak átmérője eléri az 50 cm-t is. Benne százakra menő apró hatszögű sejt foglal helyet. A fészek messziről barna ernyőnek látszik, természetesen nyél nélkül. Építői karcsú termetű barnássárga darazsak, melyek Müller megfigyelései szerint nappal pihennek, éjjel azonban felkeresik a virágokat, mézet gyüjtenek s azt feldolgozzák.
Érdekesek Sieboldnak a Polistes diadema szaporodására vonatkozó megfigyelései. Ezekből kitűnik, hogy ezek a darazsak parthenogenetikusan, szűzszaporodással fejlődnek. John Word közlése szerint a nevezett kutató erről úgy győződött meg, hogy a Polisteseknek nagyobbszámú fészkeit hozta lakása közelségébe, úgyhogy az állatok életefolyását állandóan szemmel tarthatta. Amidőn nyár végén meggyőződhetett arról, hogy a darázskirálynő mellett csak dolgozók voltak a fészekben, herék meg hiányoztak, összefogdosta a királynőket és a fészekből egyúttal valamennyi petét és fiatal lárvát eltávolított, úgyhogy már csak a meglehetősen fejlett lárvák maradtak a dolgozók gondjaira bízva. Néhány nap mulva a sejtekben peték jelentek meg, amelyeket csakis a meg nem termékenyített dolgozók rakhattak, minthogy a darazsak ilyeneket nem tűrnek meg fészkükben. Ezekből a petékből azonban herék fejlődtek, s ezzel beigazolódott, hogy – legalább is a Polisteseknél, de minden valószínűség szerint más társasdarazsaknál is – a herék termékenyítetlen petékből fejlődnek.
A Vespa-nemhez tartozó fajoknak kúpalakú s tövén hirtelen lemetszett potrohuk van; életmódjukban az előbbiekkel nagyjában megegyeznek, de azoknál jóval élénkebbek, fürgébbek és fulánkjukat szívesebben használják. Néhány kivételtől eltekintve, társaséletűek, egyéves államot alkotnak, fészküket emeletesen egymás fölött elhelyezett korongokból építik meg, melyeknek alapanyaga nyállal kevert megrágott fatörmelék. Azonkívül ezt a fészküket burával is körülveszik.
Általában nyugtalan természetű állatok; folytonosan röpködnek és állandóan eleség után járnak. Az édességet rendkívül kedvelik. Ha nyáron a szabadban terített asztalnál uzsonnázunk, a feltálalt gyümölcsöt és mézes ételeket ezek az állatok messziről megérzik és hamarosan ott teremnek. A kertekben esetleg kárt is okozhatnak, megtámadják a gyümölcsöt. A mellett a nyers húst sem vetik meg és állandóan rovarokra vadásznak. A legyeket, ahogy Schenk mondja, a virágokon, leveleken fogdossák össze. Lábukat lerágják és a helyszínen elfogyasztják őket. A lepkék sincsenek tőlük biztonságban, s ezeket annyira kedvelik, hogy a feszítődeszkán kifeszített állapotban is nekikesnek. Gyakran lakásokba is ellátogatnak, ott megfogják a legyeket s elrepülnek velük. Rovarok húsával többnyire lárváikat etetik ugyanúgy, mint a madarak fiókáikat.
Abból a sok százra menő darázsnépségből, melyet felnevelnek, ősszel csak egynéhány termékeny nőstény marad vissza, s ezek a régi fészket elhagyják s mint királynők, tavasszal új államot alapítanak. Áttelelés alkalmával ezek a fiatal királynők Meyer szerint sohasem ásták magukat a földbe oly mélyre, mint a poszméhek, többnyire csak búvóhelyet találnak fák odvaiban, kéreg alatt, falak repedéseiben, istállókban stb. Nem lábaikkal kapaszkodnak meg, hanem rágóikkal, mégpedig olyan görcsösen, hogy szájukban megtaláljuk annak a tárgynak maradványait, melybe ilyenkor beleharaptak. Lábaikat ilyenkor erősen testükhöz szorítják, csápjukat lefelé tartják, szárnyukat inkább hasuk felé irányítják s ezáltal elérik azt, hogy a téli álom alkalmával lábukat semmi sem veszélyezteti. Ilyen állapotban találtak rá egy alkalommal egy Vespa germanica nőstényére egy hálószoba függönyén.
A legveszedelmesebb darazsak egyike a minálunk is otthonos lódarázs (Vespa crabro L.), mely nagyságra a képünkön látható indiai Vespa cincta F.-tól nem áll távol. Feje szemei mögött megnyúlt. A barna és sárga szín uralja testét s ez potrohán gyűrűs mustrázattá alakul; állatunk vidékek szerint változó, a déleurópai példányok világosabbak és finom szőrözetet viselnek.
Lódarázs fészke fedett és nyitott sejtekkel.
Lódarázs (Vespa crabro L.)
Az áttelelt és megtermékenyített nőstény tavasszal elhagyott épületek eresze alatt, vagy padlásokon a gerendák között, de faodvakban, kerítéseken, ritkán pedig földalatti üregekben kezdi fészkét építeni. Munkájában a dolgozók nagy segítségére vannak. Velük együtt készíti el először fészke burkolatát s annak belső tengelyén helyezi el hatszögű sejtjeit, sejtkorongjait, melyeknek anyagául a kőris- és az égerfa megrágott kérgét használja fel. Ezt mint megrágott galacsint viszi haza, lábai között szorongatva. Egyszerre épít a sejteken és a fészek burokján bámulatos előrelátással és ügyességgel, a mellett igen gyorsan. Alig készül el egynéhány sejt s már elkezdi a peterakást. Belekukkant a sejtbe, aztán megfordul, beleilleszti potrohát és mindegyikbe egy-egy sejtet helyez. Már néhány nap mulva kikel a lárva és megkezdődik az etetés. Munkájában a dolgozók is segítségére vannak. Szorgalmasan hordják a különféle kivégzett rovarokat, főleg azok megcsonkított testét. Zsákmányukat orozva ölik meg, azt a földre teperik és ott vágják le végtagjaikat. Nyár derekán, amikor bőségesen van táplálék, nagyobb nőstények kelnek ki a petékből és ezek termékenyítetlen petéket tojnak. Belőlük mindig hímek kelnek ki. Hosszú, 13-tagú csápjukról, de arról is felismerhetők, hogy hiányzanak fulánkjaik. Késő ősszel darazsaink elpusztulnak, a sejtek nagyrésze is szétesik és csak néhány nagyobb nőstény marad meg; áttelel, hogy azután jövő tavasszal, mint királynő, új államot alapítson.
A fészkek nagysága igen változó s ez nemcsak az időjárástól függ, hanem attól is, hogy mennyi rovart sikerül a darazsaknak összehordozni, vagyis, hogy elég bőséges a táplálék. Taschenberg több fészket megmért; egyikének magassága 34, szélessége 47 cm volt. Rendesen azonban gyermekfejnagyságúak és több, horizontálisan elhelyezett korongból összetettek. Sejtjeik lefelé állók. Minthogy a darazsak felülről lefelé építenek, természetes, hogy a legfelső korong a legrégibb.
Érdekes megfigyelni azt a folytonos sürgés-forgást, ami a fészek körül folyik. Az állatok szorgalmasan ki-bejárnak, hordozva a mézet. A bejárathoz közel őrszemeket állítanak. Ha veszély közeleg, ezek rögtön a fészek belsejében teremnek, jelt adnak, mire csak úgy tódul ki a fészek belsejéből a sok hatalmas lódarázs nőstény. Kellemetlen helyzetben van az, aki megzavarva nyugalmukat, nem hagyja el idejekorán a fészek környékét. A darazsak százával rávetik magukat és ilyenkor alig van menekvés. Megtörtént, hogy az emberek vastag ruhába bujva és álarcosan közelítettek meg az erdőben egy darázsfészket, hogy kifüstöljék és összefogdossák annak lakosságát. De pórul jártak, mert a lódarazsak az álarc mögé is beférkőztek és kegyetlenül összeszurkálták az illető arcát, erre a testtájra pályáznak egyébként legjobban. Szúrásuk hevesen fájó daganatot okoz.
A lódarazsak sorsáról Reaumur érdekes adatokat közöl. Megfigyelte, hogy a megkésett nemzedéket ősz végén, a tél közeledtével maguk a gondos szülőanyák dobják ki fészkükből, úgyhogy el is pusztulnak. Állatainknak ezzel a kegyetlenségével – s ez teljes párhuzamban áll a méhekkel ellentétben, azoknak ragadozó életmódjával, húsevésével, hiszen rovarok húsával táplálkoznak – szinte össze nem egyeztethető egy lelkésznek, P. Müllernek megfigyelése. E szerint a lódarázs meg is szelídülhet. Egy köpüben több lódarázs fészkelődött be s ezek a szabadban élő társaikhoz képest egészen jámborak voltak, úgyhogy bárkinek meg is mutathatta őket. Lubbocknak is volt egy szelíd darazsa, mely kézből ette a cukrot és megengedte, hogy megsimogassák.
De ne feledkezzünk meg a lódarázs néhány távolabbi rokonáról. Ezek közül különösen a kecskedarázs (Vespa vulgaris L.) érdemel említést. Az előbbiéhez képest primitív fészkét a földbe építi, kivételesen azonban házak párkányzatára. John Ward ismertet egy ilyen fészket, amelyet Warwickban találtak, Angliában. Ez a hatalmas építmény 11/2 m kerületű és 1/2 m átmérőjű volt. Nagyságából következtetve legalább 16 sejtréteget foglalhatott magában.
Az erdei darázs (Vespa silvestris Scop.) többnyire a föld fölött építi fészkét gallyakra, nagyobb ágak közé, s ez a lódarazsakéhoz hasonló. Készítője maga is emlékeztet a nála jóval nagyobb termetű lódarázsra.
A németdarázs (Vespa germanica F.) a legelterjedtebb fajok egyike. Nemcsak Európában él, de átmegy Ázsiába és Afrikába is. Szemeinek széle egészen sárga, sárga fejpajzsa pedig három fekete pontot visel. A földbe építi fészkét, s ebben néha 3000–5000 egyénből álló kolóniát is számlálhatunk. Fészküket szürke burokkal takarják, amelyet megrágott és nyállal kevert kéregtörmelékből készítenek. Gyakran ezek a darazsak is óriási fészkeket építenek. Így Szicíliában egyik narancsligetben találtak egy 1 m hosszú és 80 cm széles építményt. Életmódjában egyébként megegyezik a lódarázzsal és kedveli az édességet. Azonban kegyetlenül vadászik a rovarokra is.
A szögletespofájú darázs (Vespa media Deg.) onnan nyerte nevét, mert állkapcsának töve és szeme között kiemelkedő pofát visel. Színe inkább barna. Hosszúkás, citromalakú fészkeket épít a fák tetején, melyek lelógnak s már messziről feltűnnek.
Az osztrák darázs (Vespa austriaca Panz.) piros darázshoz hasonlóan, a földbe rakja fészkét és mindkét oldalon fogasan megnyúlt fejpajzsot visel.
A darazsak vadságát már a régiek is jól ismerték. A régi közmondás „darázsfészekbe nyúlni” is ezzel függ össze, s Plautus szavaiból ered: „crabrones irritare”. Aristoteles is már említi őket, s tudja, hogy vannak dolgozóik, királynőik. Fészküket akkoriban spheconnak nevezték. Az Aristoteles utáni feljegyzések sokszor igen téves adatokat tartalmaznak. A lódarázs onnan nyerte nevét, mert régente azt hitték, hogy elhullott lovakban terem. Földi János szerint 15 lódarázs megöli az embert. A biblia szerint „Isten a pogány Kananeusokra a lódarázsokat ugyan rajonként botsátotta, kik az ő mardosások által dögös és mérges nyavalyákba ejtették őket, sokakat pedig széllyel kergettek közülök...” Theodoretus könyvében is olvassuk, hogy Isten Nisibiai Jakab könyörgésére annyi lódarazsat bocsátott az ellenségre, hogy a király serege elefántostól megfutamodott.
Nem mulaszthatjuk el megemlíteni a papirosdarazsak érdekes csoportját (Belonogaster), melynek tagjai Port-Natalban élnek. Az első pillantásra fürkészeknek látszanak megvékonyodott, kocsányos potrohukkal, de sárgaszínű szárnyuk és azok erezete elárulja darázstermészetüket. Eddigi értesülések szerint emberi lakhelyeket keres fel, s azokban át is telel. Minthogy érzékenyen szúr, félnek tőle. Ablakokban, félszerben és ajtókban tapasztja oda csokoralakú fészkét. Taschenberg Gueinzius hittérítőtől kapott egynéhány fészket, aki egyszer végignézte, hogyan ragasztotta a darázs fészkét az ajtófélfára. Az ajtócsapás nem zavarta munkájában, de egyszer mégis megszúrta, úgyhogy eszméletét vesztette. Gueinzius azután egy idegen fészekből származó fiatal darazsat helyezett kiváncsiságból a darázs fészkébe, hogy meggyőződjön, hogyan bánik az anya az idegennel. Nagy csodálkozására gyengéden átölelte és nyalogatta.
Délafrikai papirosdarázs (Belonogaster) fészkén.
Végül meg kell emlékeznünk két trópusi darázs sajátságos fészkéről, amelyek európai rokonaiktól merőben különböznek. Az egyik a Chartergus chartarius Oliv.-é. Rendkívül megnyúlt és szabadon lóg. Egy alig 12 mm hosszú fekete, potrohán sárgán gyűrűs állatocska a készítője, amely a brazíliai erdőket lakja. Ez a sajátságos fészek azt a benyomást teszi ránk, mintha alkotóik az amerikai felhőkarcolókat utánoznák. Mert a sejtkorongok emeletesen halmozódnak egymás fölé, a valóságban azonban természetesen felülről lefelé épülnek. Az egész fészket posztószerű kartonos fedő borítja.
Nem kevésbbé érdekesek az amerikai Polybia scutellaris White emberfejnagyságú, de ennél gyakran jóval nagyobb fészkei. Tüskékkel megrakva, mint óriási gesztenyék lógnak a trópusi fák koronáin. Évekig fennmaradnak s a darazsaknak megszámlálhatatlan tömege ezeknek köszöni fejlődésüket.
A mézdarazsak (Nectarina) fészkeiről fentebb már szóllottunk. E helyen csak annyit említünk meg, hogy a trópusi Amerikában élő darazsaink rendes szokásuk szerint sejtjeikben mézet raktároznak fel. Az indiánok ezt a mézet kellemes ízéért nagyon kedvelik, azonban annak élvezetét sokszor életükkel fizetik meg, mert abban az évszakban, amikor a mérges Datura virágzik, a darazsak ennek nektárját is felhasználják a méz készítéséhez.
A mézdarazsak valódi államalkotó rovarok. Élükön királynő áll, az egyének többségét pedig munkások, dolgozók alkotják, melyek között hímek is akadnak.
