bagolypillék (Noctuidae)
bagolypillék (Noctuidae)
Bagolypillék: 1 = Orion-bagolypille (Moma Orion L.), 2 = gabonaszemrágó bagolypille (Hadena basilinea F.) és 3 = kékfejű bagolypille (Diloba coeruleocephala L.).
sokezer fajukkal rendkívül nagykiterjedésű család, több félreismerhetetlen fényiloncavonással, azonban majdnem valamennyinek alakja, valamint szárnyainak rajza egyforma s így zárt csoportot alkotnak. Testük középnagy, általában erőteljes, a nélkül, hogy esetlennek volna mondható, a végén némileg hegyes és sűrűn szőrözött, főleg a toron és potrohon, amely gyakran sűrű szőrpamatokat visel. A sertealakú csáp rendszerint pillás, némely faj hímjéé fésűs. A szívóka legtöbbnyire jól kifejlődött, a lábak erősek. A bagolypillékre jellemző, többé vagy kevésbé éles szárnyrajzot a mellékelt kép mutatja be.
A mérsékelt égövön a bagolypillék éjjeli és szürkületi állatok, amelyek csak a sötétség beálltakor elevenednek meg, gyakran jól hallható zúgással repülnek és szomjukat kiszivárgó fanedvvel csillapítják, vagy szívókájukat virágkehelybe süllyesztik, hogy mézet szürcsöljenek. Így gyakran láthatjuk különféle virágokon a szép zöldszínű jáspislepkét (Jaspidea celsia L.), amely Európa homokos területein honos, s a barna, szép mustrázatú, inkább Dél-Európában elterjedt Grammodes algira L.-t, éppen virágszívással elfoglalva. A bagolypilléknek torkoskodó hajlama akkora, hogy néhány csepp ecetétherrel kevert cukoroldathoz könnyen odacsalogathatjuk őket. Erdőszélen vagy úton szabadonálló fák, tenyérnyi szélesen bekenve ilyen csalival, meleg, szélcsendes tavaszi és őszi éjjeleken, amikor kevés a nyíló virág, kiváló gyűjtőeljárásul szolgálnak a lepkésznek. Nehezebb a fogásuk ezeknek az éjjeli kalandoroknak nappal, mert legalább a mi földrajzi szélességükön ilyenkor a legtöbbje mély álomban, tetőszerűen csukott szárnnyal mozdulatlanul pihen fatörzsön vagy más tárgyon, bizonyos mértékben bízva védő színében, amely a rendszerint mohával és zúzmóval benőtt fakéreghez annyira hasonlóvá teszi, hogy csakis az élesebb szemnek sikerült őt felismernie. Más világtájakon természetesen lényegesen más szokásaik vannak. A trópusokon például a legtöbb bagolypille nappali állat és éppolyan kevéssé kerüli a napfényen történő repülést, mint a sarki területek fanélküli pusztaságainak bagolypilléi, amelyek nappal vagy az éjféli nap fényében látogatják az ottani virány gyéren akadó virágait.
A bagolypillék hernyói legtöbbnyire csupaszok, ritkábban, mint pl. a nyílhegyes bagolypillékéi (Acronyctinae), tüskékkel és szőrrel borítottak. Rendszerint elrejtőzve élnek és nem tekintve egyes kivételeket, amikor a gazdanövényen vagy a lehullott száraz lomb alatt szövik be magukat, rendszerint a földben kis oduban vagy törékeny, földrészecskékből összeragasztott gubóban bábozódnak.
Kezdjük a sort a juhar-bagolypillével (Acronycta aceris L.), amelynek fehéresszürke elülső szárnya sűrűn hamuszürkén beporozott és hullámos harántvonalakkal díszített. A hátulsó szárnya fehéres, teste sűrű szürke szőrrel borított. Ennél az egész Közép-Európában gyakori s egész belső Ázsiáig elterjedt lépkénél feltűnőbb a hosszúszőrű, kifejlődött állapotában felette tarka hernyója, amely sárgaszínű szőrrel fedett, minden testszelvényén feketén szegett fehér, rombusalakú hátifoltot s oldalt hosszú, sárgáspiros ecsetpamatokat visel. A hernyó nem rejtőzik el, hanem szabadon rág a juhar, vadgesztenye, tölgy, nyár és más lombos fák levelén. Az a tulajdonsága van azonban, hogy minden zavarásra összekunkorodik és vörös szőrcsomóit fenyegetően kimereszti, miközben világos hátifoltját is élénken szembetűnnek. A bábozódás erősen megszőtt fonadékban történik, amelyből telelés után jövő májusban vagy júniusban a pille tör elő. Délen évente két nemzedéke van.
A kerti kártevők egész sorát foglalja magában a Mamestre-nem. A káposzta-bagolypille (Mamestra brassicae L.) elülső szárnya sötét barnásszürke, amelyen a kerekfolt szürkébb színével, a vesefolt pedig fehér szegélyével és két fehér pontjával éléneken szembetűnik. A világosabb vagy sötétebb zöld, barna vagy feketés színű és élénk sárga oldalsávval díszített hernyója káposztaféléken, salátán s egyéb konyhakerti növényen él. Hazánkban évente két nemzedéke van. Az első nemzedék hernyói a vetési bagolypilléihez (l. később) hasonlóan tövid lerágják a káposztaféléket. A szabolcsmegyei Demecser község határában 1912-ben mintegy 300 kat. holdnyi területen jelentkeztek hihetetlenül nagy számban; ebből a területből 40 hold káposztaültetvényt teljesen kopaszra letaroltak, 150 holdon pedig nagyobb, szintén teljesen lerágott foltok mutatkoztak. Hasonló kártételekről panaszkodtak ekkor a szomszédos káposztatermesztő községek is. A második nemzedéknek hernyói a már boruló káposztafélék fejében élnek s azt össze-vissza furkálják. A bolhafű-bagolypille (Mamestra persicariae L.) ugyancsak gyakori; elülső szárnya ibolyafeketés, fényes, a sárga magvú fehér vesefolt e sötét alapból élénken kirí. Sötétzöld színű hernyóját őszig különféle kerti veteményen és gyomnövényen, így különösen a bolhafüvön (Polygonum persicaria) találjuk. Szívesen fogyasztja a györgyike (dahlia) lombját is, a nagy leveleken összegyülemlő ürüléke a gyakorlott bogarászszemnek első pillantásra elárulja jelenlétét. Nem él rejtett életet, és különösen azzal tűnik szembe, hogy fara lécszerű és ferdén lecsapott. Fényes vörösbarna bábja a földben telel. Csupasz szeme van a Hadena-nem számtalan fajának is, amelyek közül a gabonaszemrágó bagolypillét (Hadena basilinea F.) említjük meg, amely igénytelen megjelenésű, barnásszürke lepke, kevésbé éles hullámvonalakkal s egyéb jegyekkel. A megtermékenyített nőstény petéit fűfélékre, de a búza- és rozsvetésre is rakja. A hernyó ez utóbb említett gazdanövényein a még tejes gabonaszemekbe furakodik s azokat kirágja. A toklászok közé rejtőzött hernyókat nehezen találhatjuk meg, mert színük ez időben teljesen egybeolvad a környezetünk színével. A gabona behordásakor bevisszük a hernyókat is a pajtába vagy asztagba. Ha nagyobbszámban tanyáznak a gabonában, akkor behordás után a csűr falán, gerendáin, a szekereken mindenfelé mászkálnak. A barnásszürke hernyó hátán három világos hosszsáv fut végig, teste fekete pontszemölcsökkel borított, feje, nyaka, farlapja barnás. Csépléskor a hernyók még inkább szembetűnnek, mert rejteküket: a kalászt teljesen széttörjük. Ekkor is mindenfelé szétmásznak. Ha a gabonával a magtárba kerülnek, a garmadák tetején, a falon, gerendákon, találkozunk velük. A magtárban nem tesznek kárt, mert a gabonaszem kemény nekik. Itt rövidesen elpusztulnak. Ellenben a szabadban aratáskor kihullott, vagy a kévékből kimászott hernyók tél elérkeztéig, majd telelés után tavasszal újból puha fűféléken rágnak, azután a földben bábbá alakulnak. A lepke júniusban jelenik meg. A hernyó a szabadban, még aratás előtt végzi el pusztítását s a kár alkalmilag 10–15% is lehet. Mivel a hernyók valószínűleg a tarlóban telelnek, tanácsos azt idejében alászántani. Még helyesebben cselekszik az a gazda, aki tarlóját felperzseli.
Szép bagolypillék a Plusia-nemhez tartozó, aranyos csillogású sávokkal vagy más jegyekkel díszített fajok, amelyek minden világrészben megtalálhatók és Európában is elterjedtek. A tapogatójuk rendszerint sarlóalakúlag meggörbült és fölfelé irányuló. Pihenéskor szárnyukat meredek háztetőszerűen csukják össze. A kisfejű, elől vékonyodó testű hernyójuknak csak három pár haslába van (tehát két pár hiányzik) s így mozgása araszolószerű és pihenéskor hátát felgörbíti. A hernyó szabadon él különféle vadon növő gazon és termesztett növényen, amelyen végül laza szövedékben bábozódik. A hosszú szívókahüvellyel ellátott karcsú bábból hamarosan kikél a lepke.
A gamma-bagolypille (Plusia gamma L.), vagy görög bagolypille sötétszínű elülső szárnyán a görög gamma betűhöz hasonló, ezüstcsillogású jegyet visel. Az egész mérsékelt égövön elterjedt és Észak-Amerikában is ismeretes. „A gamma-lepkével – írja Taschenberg – mezőn, erdőn, réten és kertben találkozhatunk, a verőfényen épúgy, mint a kora és késő esti órákban, amint félénken és gyorsan tovaszáll; mindenféle virágot meglátogat és szívja mézét. Ha megzavarják nyugalmában (mert nappal valamely levél alatt meghúzódni is szokott), felszáll, de hamarosan megint leül és tétovázva, vajjon tovaszálljon-e, szárnya görcsösen remeg, csápja pedig előremered; csak ha már teljes biztonságban érzi magát, fekteti az utóbbit púpos torára, a szárnyát pedig tetőszerűen barnásszürke potrohára.” A sárgászöld testű, hat fehér hosszvonallal és fehér udvaros pontszemölcsökkel díszített hernyó különféle növények levelét rágja s alkalmilag a mezőgazdaságban és konyhakertben mint kártevő is jelentkezik.
A fajokban nagyon gazdag Agrotis-nemhez erőteljes, középnagy lepkék tartoznak, amelyeknek egyik jellemző bélyegük, hogy lábuk szárán tövissarkantyúkat viselnek. Szemük mindig csupasz, szívókájuk hosszú és jól kifejlődött, erőteljes toruk és lapított potrohuk odasímuló szőrrel fedett. A legtöbbje nappal a földön vagy növények közé rejtőzve pihen, miközben szárnyát vízszintesen rakja egymásra. Csak éjjel élénkek, amikor virágot látogatnak vagy más édes nedven torkoskodnak. Lomha, tizenhatlábú, csupasz s a földön élő hernyóik majdnem mind komor, sötétszínűek, füvet, gyomot és sokszor gazdasági növényt is fogyasztanak és végül a földben szövedék nélkül bábozódnak.
Az Agrotis pronuba L.,
Anyóka bagolypille (Agrotis pronuba L.).
amely éjjeli repülése közben gyakran téved lakásunkba vagy verandánkba (ezért a németek „családanya” névvel is becézik), könnyen felismerhető okkersárga és fekete szegélysávval díszített hátulsó szárnyáról. A majd világosabb, majd sötétebb elülső szárnyak színezete s ennek megfelelőleg az élesebben vagy homályosabban szembetűnő rajza alapján számos eltérését (aberratio) különböztetjük meg ennek a lepkének, amely az egész mérsékelt éghajlatú Európában, a magas észak kivételével, előfordul és a magas hegységbe is felszáll. Nálunk két nemzedékben, mégpedig júniusban és újból augusztusban repül. Sötétbarna, három megszakított világos hosszvonallal és fekete vonalkákkal díszített hernyója telelés után áprilisig, majd megint nyáron ibolyán, kankalinon s egyéb növényen él.
A vetési bagolypille (Agrotis segetum Schiff.) igazi világpolgár. A magas észak kivételével, nemcsak egész Európában és Ázsiában honos, hanem Amerikában és Dél-Afrikában is előfordul. Az éghajlati viszonyoktól függ azután, vajjon évente egy vagy két nemzedéke van-e. Közép-Európában egy nemzedéke van. Földszínű, zsírosfényű, csupasz hernyója a mező- és kertgazdaságnak nagy kártevője. Népünk „mocskos pajor”, „földi hernyó”, „porkukac” néven jól ismeri. A növényekben nem válogatós: cukor- és takarmányrépát, gabonaféléket, tengerit, borsót, burgonyát, dohányt, konyhakerti veteményeket egyaránt pusztít. Rágását éjjel végzi, nappal összekunkorodva rögök, kövek, gazcsomók alatt, vagy a földbe bujva pihen. Fiatal növényt a tövéig letarol, a húsos gyökerű répába vagy a burgonya gumójába odút rág; a vastagabb szárú tengeri tövébe szintén mélyebb lyukat rág, mire az eldűl. Pusztítása ősszel kezdődik s a zord idők beköszöntéig tart. Majd telel. Tavasszal újból nekifog a munkának és június közepéig folytatja, amikor a földben egy kis bábodúban átalakul. A zömök, sárgásbarna, két tövisben végződő bábból kikel a pille, amely kifeszített szárnnyal mintegy 4 cm széles, sárgásbarna színű és néhány sötétebb bagolypillejeggyel és harántsávval díszített. A lepke legtömegesebben nyár derekén: júliusban, augusztusban rajzik, noha egyes korai példányai már előbb is megjelennek. Az éjjel repülő lepke petéit a gyomos, főleg pedig trágyás földre rakja. Hernyói eleinte gyomon élnek, később azonban átmennek a termesztett növényekre. A vetési bagolypille mező- és kertgazdaságunknak állandó kártevője. Évről-évre jelentkezik s az országnak hol az egyik, hol a másik részén garázdálkodik, amikor holdszámra legeli le a fiatal őszi vetést, őszi repcét, vagy pedig telelés után tavasszal a cukorrépát, dohányt és különféle kerti veteményeket. A védekezés főfeltétele a gyomtól mentes gazdálkodás, valamint az istállótrágyának lehetőleg azonnal történő és tökéletes alászántása, hogy trágyacsomók ne heverjenek a talaj felszínén, mert a gyom és trágya csalogatja tábláinkra a nyáron rajzó pillét. A hernyót kisebb területen, pl. konyhakertben vagy dohányföldön szedni szokták, amikor a növény töve alól a földből előkotorják; nagyobb területen a növényeket valamely belsőleg (gyomorméregként) ható szerrel permetezik meg.
Rejtett életmódot folytat a legtöbb nádi bagolypille (Leucaniinae) is. Sajátságos, egyszínű, túlnyomóan szürkéssárga, a száraz nád színét utánzó lepkék, csupasz szemmel, fölmeredő homlokbóbitáival, domború, símaszőrű torral és megnyúlt potrohhal. Karcsú, csupasz, halaványszínű, olykor sötét szemölcsökkel vagy hosszvonalakkal díszített hernyójuk legtöbbnyire a nádfélék és vízinövények szárában él. Itt történik a bábbá átalakulás is. A pilléket, amelyek sohasem távoznak messze szülőhelyükről, szintén a nád és káka között kell keresnünk. Mindenfelé közönséges a vörösessárga Nonagria typhae Thnbrg., melynek hernyója a széleslevelű gyékényben tanyázik. Ritkább a nádszínű Senta maritima Tausch., amely azonban arról nevezetes, hogy nádban rejtőző hernyója ragadozó: olyan rovarokra vadászik, melyek a nádban élnek.
A rokonságba tartozik a Heliophila-nem, amelynek egyik amerikai eredetű, ma már azonban számos más országban is elterjedt faja: a Heliophila unipunctata Haw., bizonyos hírnévre tett szert azzal, hogy a főleg Kanadában s a Sziklahegységtől keletre kiterjedő nagy síkságokon tanyázó hernyója időről-időre óriási tömegben jelentkezik és közelben-távolban az egész fűtermést letarolja. De gabona- és más puhaszárú növény is áldozatául esik az éhes seregnek, amely jóformán teljesen eltünteti a föld zöldjét. Ha már egy helyen végzett a munkájával, odább vonul. A hernyósereg katonás rendben, zárt nagy tömegekben masírozik. Ezért az army worm, „amerikai sereghernyó” nevet is kapta. A nőstény lepke mintegy 700 petét rak a fűfélék levélhüvelyének fonákjára. A hernyók nappal rögök alatt rejtőznek és csak éjjel bújnak elő, hogy éhségüket csillapítsák. Mivel mintegy négy hét alatt kifejlődnek, s akkor bábozódás végett a földbe húzódnak és már két hét mulva megjelenik a pille, az időjárástól függően három és hat között változik a nemzedékek száma egy nyáron, ami érthetővé teszi a kártevőnek időnkénti nagy elszaporodását.
De Európából sem hiányzik az olyan bagolypillehernyó, amely egyes években tömegesen jelentkezik s a legszebben pompázó mezőt sivár pusztasággá változtatja. Ilyen gyeprontó a fű-bagolypille (Chareas graminis L.), amely bár elsősorban északi állat, de nem hiányzik Közép- és Dél-Európából sem, ahol mint hegyilakó a Pyrenaeusokban, a svájci Jurában, az Alpokban és Keleti-Kárpátokban nem ritka. A csínos, mintegy 31 mm szárnyszélességet mérő pille a sárgásszürkétől a vörösesbarnáig mindenféle színárnyalatban előfordul, elülső szárnya három fehéres bagolypillejeggyel díszített, hátulsó szárnya feketeszürke, a töve felé világosabb és fehéressárga rojtot visel éppúgy, mint az elülső szárny. Júliustól augusztusig található, nappal is repül, és petéit kisebb csomókban a fű tövére rakja. A mintegy két hét mulva kikelt hernyók nappalra elrejtőznek és csak éjjel járnak táplálék után. Mivel a legnagyobb mértékben pazarolva, a levelet és szárat csak a tövén rágják meg, s ezzel a fűnövény elpusztulását okozzák, elképzelhetjük, hogy milyen óriási pusztítást visznek véghez. A telelés moha és kövek alatt történik. Az őszi kártevés elenyészően csekély a tavaszi mellett, mert ekkor a hernyók növekedésükkel arányban egyre többet fogyasztanak. Ilyenkor rövid idő alatt egész gyepterületeket tarolnak le. A csupasz, barnaszínű, három sárga háti vonallal és széles sárga oldalsávval díszített hernyó júniusban a fű tövén, sekélyen a föld színe alatt bábbá alakul. A hernyók kártevéséről Taschenberg a következőket írja: „Bréma mellett egy éjszaka két holdnyi rétet pusztítottak el s annyira sűrűn hemzsegtek, hogy egy kiterjesztett kézzel befogható területen tizenkét és több darab is volt megolvasható. Harzburg vidékén 1816-ban mutatkoztak hihetetlenül nagy tömegben. A legelőterületükön átvezető utak sikamlósakká és sárosakká váltak és a kerékcsapások tenyérnyi magasságig megteltek velük. Egy évre rá a több, mint 3000 holdnyi erdei legelőt teljesen tönkretették, mivel a gazdák ellenük semmit sem tettek, hanem az időt tanácskozások közben tovaszállni hagyták.” Grönland, Izland, Skócia,Oroszország és Skandinávia gyepeinek e hernyóktól történő elpusztítása régóta ismeretes; Finnországban néha a szomszédos szántóföldekre is átvonultak, ahol a zabot és árpát támadták meg. Ilyen tömeges jelentkezés után azonban a következő évben majdnem mindig teljesen eltűntek, bizonyára azért, mert az élősködő rovaroknak estek áldozatul. Krieghoff megfigyelései szerint különösen a különböző Ichneumon-darazsak és Tachina-legyek végeztek bámulatraméltó pusztítást a hernyókban és bábjaikban.
Nem kevésbbé híres, vagyis inkább hírhedt egy másik bagolypille, amely a Heliothis armigera Hb. nevet viseli. (Ezt a nevet újabban a Chloridea obsoleta F. névvel akarják helyettesíteni.) Az Északamerikai Egyesült-Államok farmerei, valamint gyapotültetvényesei egyszerűen boll worm, vagy cotton boll worm néven ismerik. Veszedelemes kártevő ez, amely azonban nemcsak Észak-, Közép- és Dél-Amerikára szorítkozik, de Afrikában, Indiában, Ausztráliában és Kelet-Ázsiában is előfordul, nem hiányzik Dél-Európában sem, s onnan fölfelé terjeszkedőleg Közép-Európában sem. Tagja a magyar faunának is. Itt azonban nem játszik fontos szerepet. Gazdasági jelentősége csakis déli éghajlatú országokban van. A pille nappal és éjszaka egyaránt repül, de a petelerakás, úgy látszik, főleg a szürkület beköszöntekor történik. Ekkor a nőstények tömegesen repülnek a gyapotültetvények körül és fehéressárga, gömbölyű petéiket egyenként erre-arra a levelek színére, a virágokra, bimbókra és tokokra lehelyezik. A 2–8 nap mulva kikelő hernyócska első tápláléka az üres petehéj, azután vándorútra kél, a zsenge leveleken és hajtásokon rágicsál, de tovább kutat, amíg virágra vagy tokra nem bukkan, amelybe azonnal befurakodik. Ha a hernyó bimbóra vagy virágra akadt, ennek szétdúlt részei hamarosan a földre hullanak, s a tettes, újabb táplálékot keresve, odábbáll. Ismeretes olyan eset, amikor egyetlen egy, még teljesen ki nem fejlődött hernyó egymásután 18 kis gyapottokot különböző fejlődésű virágokkal és virágbimbókkal egyetemben elrágott. Az egész nagy és kifejlődött hernyó a tokokat rágja meg és rendszerint ezek belsejébe húzódik s abban, mint „tokhernyó”, hosszabb ideig tanyázik. A hernyó színe nagyon változó, majd barna, majd zöldes vagy vöröses, sávozott vagy foltos, vagy minden rajz nélküli. A kifejlődött hernyó végül a földre ereszkedik, amelyben néhány centiméternyi mélyen kis oduban bábbá alakul. Az Egyesült-Államok déli részén, Texasban, évente öt nemzedékét figyelték meg e kártevőnek, amelyet a gyapotnak legveszedelemsebb ellenségei közé sorolnak, s amelynek irtása rendkívül nehéz, mert az ellenszerül használt permetezés valamely mérges anyaggal csak akkor használ, amikor a hernyók vándorolnak, de semmit sem ér akkor, amikor a hernyók már a tokokban tanyáznak. A gyapoton kívül még egyéb termesztett növényeken is élnek a hernyók, különösen a tengerin, dohányon, tökön és kenderen s itt is kárt tesznek.
Az erdőgazdaságra kártékony bagolypillék között a legfontosabb a fenyő-bagolylepke (Panolis griseovariegata Goeze), amely egész Európában és Ázsiában előfordul. Csinos, tarka ruházatú lepke. Mégis nem könnyű dolog a szabadban megtalálni, amikor háztetőszerűen csukott szárnnyal az erdei fenyő gallyán vagy ágán ül, amelynek vörösesszürke kéregszínéhez kitünően hozzásímul az ő színe. A vörösesbarna elülső szárny két vékony barnavörös, fehéren szegett harántsávot és fehér, belsejükben olajbarna jegyeket mutat. A hátulsó szárny komoran szürkésbarna. A szem szőrös, a rövid tapogatók a gyapjas szőrözetben szinte teljesen elvesznek. A pille márciusban, áprilisban rajzik főleg a fiatalabb, mintegy 25–50 éves erdei-fenyőállományokban. Nappal is repül, főleg erdőszéleken, ahol a virágzó fűzbarkát keresi fel, hogy mézet nyalogasson. Zöldes, kenyéralakúan lapított petéit, amint ezt már Ratzeburg is megfigyelte, sorjában 4–8-ával a fenyőtűk fonákjára ragasztja. Mintegy 10–20 nap mulva, általában májusban, kikelnek a hernyók, amelyek május végétől júliusig rágnak és védő színük miatt könnyen elnézhetők. A barnafejű hernyó zöld, hátán három fehér hosszvonal fut végig, amely a zöld alapszínt megtöri s így a tűkön ülő hernyót jóformán észrevehetetlenné teszi; lábai felett vörösessárga sáv húzódik végig. Amíg a hernyó fiatal, fonalat ereszt s azon alkalmilag a földre is ereszkedik; mozgása ekkor még araszolószerű, mert első két lábpárja még igen rövid. Később azonban rendes tizenhatlábúvá fejlődik s akkor épúgy mozog tova, mint a többi lepkehernyó. Tápláléka a zsenge fenyőhajtás rügye és tűje, amely rágása folytán elpusztul. Júliusban már teljesen kifejlődött, amikor 35 milliméter hosszú. Ekkor leszáll a fáról és moha alatt a földben kis üregben kezdetben zöld, később sötétbarna bábbá alakul, amely a talajban áttelel s amely két hosszú, egyenes élben végződő és sertékkel ellátott farvégéről ismerhető fel.
A fenyő-bagolylepke főleg Németország északi részein közismert erdei kártevő. Hernyója nem elégszik meg az erdeifenyő tűivel, hanem megtámadja a bimbókat és hajtásokat is, úgyhogy a kopaszra letarolt fenyő már nem pótolhatja a szenvedett kárt, hanem menthetetlenül elvész. Ilyen módon már többször vált csapássá s ama rettenetes hernyójárás idején, amely 1869-ben Kelet- és Nyugat-Poroszországban dúlt, ezer meg ezer hektár fenyőállomány ment tönkre. Még szerencse, hogy ez a veszedelmes erdőpusztító sokat szenved élősködő rovaroktól, amelyek rendszerint megakadályozzák túlságos elhatalmasodását. Csak a fürkészdarazsaknak is 30 olyan faját ismerjük, amelyek a bábjában fejlődnek.
Kimondott ragadozó a Közép-Európában és hazánkban általánosan található Scopelosoma satellitia L. hernyója, amelyet más hernyóval nem szabad a tenyésztőszekrénybe zárni, mert még a saját fajabélijét is megtámadja s a szabad természetben is gyilkol, öldös, ahol erre csak alkalom kínálkozik. Némely ragadozó hernyófaj ezzel hasznossá válik, mint pl. a déli tájakon a babéron, fügén, rózsán s egyéb növényeken élő hernyója az Erastria scitula Rbr. nevű fajnak, amely Európában bizonyára az egyetlen egyedül hústáplálékkal élő faj s amely nagy buzgalommal irtja az olajfa kártékony pajzstetvét (Lecanium oleae Bern.). Gauckler írja: „Már az első vedlés után esik neki e hernyó a pajzstetűnek, lyukat rág a pajzsába, azután elfogyasztja egész belsejét. Mintegy 8–10 nap multával elrejtőzik ilyen kiürített pajzstetűhéjba és csiga módjára cipeli ezt a különös házikót, hogy ebben a maszkban kényelmesebben vadászhasson újabb áldozatokra. Fejlődése további folyamán fonallal több üres pajzstetűhéjat köt össze s így készít védőtakarót magának.”
Európában a legpompásabb színű és legnagyobb bagolylepkék a szalagos lepkék (Catocala), amelyeket Amerikában is sok szép faj képvisel. Elülső szárnyuk mindig komoran sötét és színben, valamint rajzban annyira hasonló a fakéreghez, hogy valóban nehéz, sőt gyakran lehetetlen is, a nappal lapos tetőszerűen kiterített szárnyával ülő lepkét észrevenni. Ebben a pihenő helyzetében ugyanis a pompás piros, sárga vagy kékszínű hátulsó szárnyból semmi sem látszik ki. Az európai fajok között legnagyobb a kékszalagos lepke (Catocala fraxini L.), amelynek feketésbarna hátulsó szárnyát széles, világoskék szalag szeli át; kifeszített elülső szárnnyal a 10 cm szélességet is gyakran túléri. A többi faj sárga vagy piros hátulsó szárnyán a széles fekete szegélyen kívül még egy többé vagy kevésbbé megtört, zeg-zugos sötét középsáv is látható. Így a pirosszalagos lepke (Catocala nupta L.),
Pirosszalagos lepke (Catocala nupta L.).
amely egyike leggyakoribb fajainknak, vérpiros hátulsó szárnyán egy majdnem derékszög alatt megtört középső sávot visel. Hozzá nagyon hasonló a Catocala elocata Esp. nevű faj, de hátulsó szárnyának piros színe halványabb. A szalagos lepkék éjjeli állatok, amelyeket csalival könnyen magunkhoz csalogathatunk. Nappal gyakran akadhatunk rájuk házunk folyosójának falán is, ahová éjjel betévedtek. Ezért „folyosó-lepkék” néven is ismerik őket. Hernyóik szürkésbarnák és nappal az ágakhoz és gallyakhoz símulnak, ezért nehezen ismerhetők fel; a kéreg alatt, moha vagy száraz falomb alatt karcsú, kékes hamvú bábbá alakulnak. Telelés petealakban történik.
Brazília őserdőiben a nagysága miatt már egyszer említett óriási bagolylepke (Erebus Agrippina Cram.) honos, amelynek fehéresszürke hatalmas szárnyát sötét foltok és hullámvonalak díszítik. Nagyon félénk állat, amelyet a közeledő ember halk ágropogtatása is már felriaszt. Ezért Honrath szerint az indiánusok egy fúvócsövet használnak, amellyel a lepkét, mint a madarat, leterítik.
A bagolypilléktől alig választható el az
