valódi molyok (Tineidae)
valódi molyok (Tineidae)
amelyeket itt az egyszerűség kedvéért egyetlen nagy családnak akarunk tekinteni. Ide kivétel nélkül apró, gyengetestű állatok tartoznak keskeny, hosszú, többnyire hegyesedő szárnyakkal, amelyek szegélyükön hosszú, rojtszerű szőrt viselnek. Minél keskenyebb a szárny, általában annál hosszabb szokott lenni a rojtozat, amelynek az a célja, hogy a szárny felületét megnagyítsa s ezzel a hordozóképességét növelje. A törzs s a fej szőrrel és pikkelyekkel sűrűn borított. De a fejen jobb- és baloldalt a sűrű szőrbundából nagy sötét szempár tűnik elő, míg a kicsi, csak ritkán hiányzó vagy korcs mellékszemek egészen elrejtve maradnak a fejszőr alatt. A csáp fonálalakú és gyakran némileg kiszélesedett alapízzel bír.
A legparányibb molyokhoz tartoznak a Nepticulinae; gyenge pillék, elálló szőrrel takart fejjel, amelyről hiányzanak a pontszemek, és rövid, hosszúságban az elülső szárny hosszúságát el nem érő csápokkal. Szolgáljon például a rózsaaknázó moly (Nepticula centifoliella Zell.), amelynek hernyója barna kígyózó menetet aknáz a kerti rózsa levelében s ezzel az eléggé elcsúfítja. Valódi aknamenettel van dolgunk, mert a hernyó csak a levél belső zöld szövetét rágja ki, míg a felső és alsó bőrkét érintetlenül hagyja. Az aknában fekete középsáv fut végig, amely a hernyó ürülékétől származik. Ezen ürüléksáv végén tanyázik a kis aknamester, az igénytelen, borostyánkősárga hernyócska; később a fentnevezett mollyá alakul át, amelynek szárnyterjedelme legfeljebb 6 mm és olajbarna elülső szárnya ezüstös csillogású, haránt középsávval díszített. A moly első rajzásának ideje tavaszra esik, a második pedig nyár közepére, mert évente két nemzedéke van.
A Tischeriinae-alcsaládból minket elsősorban a tölgyaknázó moly (Tischeria complanella Hb.) érdekel. Ez a gyengén fényes, tojássárga színű lepke, amely kiterjesztett szárnnyal mintegy 10 mm széles, a Földközi-tenger partvidékétől föl egészen Skandináviáig és az ázsiai Oroszország mélyéig általánosan elterjedt. Hernyójának munkáját a tölgylevélen található, nagy fehéres hólyagok árulják el, amelyek némely esztendőben rendkívül nagy számban mutatkoznak és színükkel a tölgylevél sötétzöld alapjából élénken kirínak. A hólyagszerű, belül kiüregesített folt az aknázó hernyót rejti, amely a levél zöldjét kiette s a színtelen felső és alsó bőrkét meghagyta; az ürülék kidobására egy hasadékszerű nyílás szolgál. Olykor egy levélen csak egy tízfilléres nagyságú gömbölyű hólyag található, de előfordulhat az az eset is, hogy több szomszédos hólyag egy nagy, a levél egész felületét elfoglaló hólyaggá folyik össze. A hernyó aknájában telel s abban is alakul át következő tavasszal bábbá.
A szűkebb értelemben vett molyok (Tineinae) alcsaládja számos közömbös, a szabadban élő fajon kívül több nem kívánatos házi társat is magában foglal, amely házunkba és lakásunkba betelepszik.
A gabonamoly (Tinea granella L.) a legelterjedtebb rovarkártevők közé tartozik, amely raktárakban a gabonakészletet bántja. A pillére nyáron itt-ott a szabadban is ráakadhatunk, amint szorosan meglapul és testét szárnyaival háztetőszerűleg betakarja. Elülső szárnya lándzsaalakú, ezüstösfehéren és sötétbarnán tarkált, kifeszítve mintegy 10–14 mm széles. Hosszú rojtozata barnafoltos. Hátulsó szárnya egyszínűen fényes fehéresszürke. Fonálalakú fekete csápja az elülső szárny hosszúságának mintegy kétharmadáig ér, előreirányult tapogatója némileg túlemelkedik a homlok üstökén. A gabonamoly éjjel rajzik. Magtárban a nőstény petéjét egyenkint vagy kettesével rakja a búza-, rozs-, árpa- és más gabonaszemre, míg a szabadban korhadt fakéregre igyekszik lehelyezni. Tíz-tizennégy nap múlva kikelnek a falánk hernyócskák, amelyeknek jellemző kicsiny, a csirás végükön megrágott és fonállal összefont magvakhoz tapadó ürülékszemcséi július vége felé élénken szembetűnnek. A hernyók, más néven „fehér gabonakukacok”, nem elégszenek meg egy gabonaszemmel, hanem mindig többet támadnak meg s ezt selyemszálukkal összekötik, hogy a szövedék védelme alatt háborítatlanul végezzék külső rágásukat a magvakon. A hernyók csontszínűek, a fejük és nyakpajzsuk sötétebb, lábuk száma 16, és augusztus végén, szeptember elején, amikor már teljesen kifejlődöttek, mintegy 8–10 mm hosszúak. Ekkor a gabonagarmada felszínére törnek, ide-oda vándorolnak, mindenütt hátrahagyva selyemfonalukat. Ha sok a hernyó, a garmada egész felszínét sűrű selyemszövet borítja. Végül is elvonulnak a fal, gerendák, padló repedéseibe, ahol mindegyik gubót sző maga körül, amelybe a környezete lerágott részecskéit is belefonja s ebben telel. Tavasszal azután barnás sárga bábbá alakul át.
A ruha- és szőrmemolyok lakásunkba és ruharaktárakba fészkelődnek be, ahol valóban bámulatraméltó ügyességgel kutatják fel a ruha-, szőrme- és tollneműt, valamint mindenféle gyapjúholmit, hogy arra petéiket rakják. Telt ruhaszekrények, díványok, párnázott bútorok, vánkosok, szőnyegek, függönyök mind kiváló költőhelyül kínálkoznak a molyoknak, amelyek azonban kitömött állatokkal, gereznákkal és más hasonlókkal is megelégszenek. A romboló munkát nem a szárnyas molyocskák végzik, hanem ezek ivadéka: a nyűforma, fehéres testű, sötétebb fejű hernyók, amelyek erős rágószájukkal a szövetet és szőrmét pusztítják, abba lyukakat rágnak és közben a lerágott szövetrészekből a selyemfonalakból kis zsákalakú tokocskát készítenek, amelyben laknak s amelyben végül sárgás bábbá is átalakulnak. A kifejlődött molylepkének a rágója rágásra alkalmatlan, a szívókája is csökevényes, neki egyetlen rendeltetése az utódok létrehozása. A rajzás főleg a meleg évszakban a sötétben történik, amikor a molyok a nyitott ablakon vagy padlórésen át szívesen kitörnek a szabadba, hogy azután más lakásokba is behatoljanak. Egyes példányokkal más évszakban is találkozhatunk, sőt fűtött helyiségben még télen sem vagyunk teljes híjával a molyoknak. Állattani tekintetben nem egy, hanem több, egymástól lényegesen eltérő fajt különböztetünk meg, amelyek gyakran egymással szövetkezve egyesült erővel pusztítják az ember vagyonát. Eltekintve a kárpitos molytól (Trichophaga tapetiella L.), amelynek sárgásfehéres elülső szárnya a tövén sötétbarna s a csúcsán kis szürke foltot mutat, főleg a ruhamollyal (Tineola biselliella Humm.) s a szűcsmollyal (Tinea pellionella L.) találkozunk házunkban. Valamennyi éppúgy elterjedt az ó-világban, mint Amerikában is. A két utóbb említett molyfaj rendkívül hasonlít egymáshoz, a főkülönbség abban van, hogy míg a ruhamoly világosabb, okkersárga elülső szárnya rajznélküli, addig a szűcsmoly sötétebb barna szárnyának közepén 3 sötétebb pont fekszik. A nősténypille 60–200 petéjét egyenkint rakja le, a nélkül azonban, hogy azt bármi módon leragasztaná. Ha tehát a ruhát keféljük, a szőnyeget vagy bútort porszívógéppel megtisztítjuk, a pete leválik a szövetről. A peterakás több napig húzódik el, bevégezte után a nőstény elpusztul. A petéből a hőmérsék szerint változólag 7–12 nap mulva kél ki a hernyó, amely szőrökből vagy a szövet rostjaiból és selyemszálából csőalakú folyosót épít, míg a szűcsmolyé külön kis tokot, amelyet vándorlásakor magával hord. A hernyó a gyapjút jobban kedveli a gyapotnál és meglehetősen hosszú szőröket nyel le a nélkül, hogy azokat előbb megrágná. Ama rejtély, hogy miképpen lehetséges az, hogy a molyhernyó víz és egyéb táplálék nélkül kizárólag a száraz, kemény, szarúnemű anyaggal éljen, abban leli magyarázatát, hogy az állatka lúgos emésztőnedvével a szarúanyagot oldható fehérjévé s így könnyen emészthető táplálékká képes átalakítani. A fejlődés a hőmérséktől s a meglepett anyag minőségétől függ. Minél melegebb a nyár, annál gyorsabb a fejlődés és annál több nemzedék követi egymást. Egy évben átlag 3–4 nemzedékre számíthatunk. Legjobb orvossága a molyveszedelemnek a gyakori kefélés, porolás. A naftalin, benzin stb. mit sem ér. Ellenben jó hatású a globol (paradichlorbenzol) nevű készítmény, amely a szekrénybe szórva gyorsan elpárolog s a moly egyes fejlődési alakjait megöli. Rossz oldala a szernek erős szaga. Biztos hatású a szénkéneg s újabban a ciángáz alkalmazása is.
A szabadban bokron és cserjéken nem ritkán akadhatunk díszes, gyakran tarkarajzú molyokra, amelyek figyelmünket főleg az ő rendkívül hosszú, elülső szárnyuk hosszúságát messze túlhaladó csápjukkal vonják magukra. Ezek az Adela-nemhez tartozó fajok, amelyek közül a hosszúbajszú zöld moly (Adela viridella Z.) egész Európában előfordul. Feje, lába fekete bojtos szőrrel fedett, elülső szárnya érces fényű, sötétzöld, hátulsó szárnya fekete, bíborkék tünettel. Taschenberg az alábbiakat írja róla: „Egyik-másik, a délutáni napfénytől megvilágított, a fiatal lomb zöldjét csodálatos varázzsal visszaverő tölgybokron e molyocska százait láttam fel- s alátáncolni, miközben hosszú csápjukat, amely a nőstényen észrevehetően, a hímen duplán túléri a szárny hosszúságát, függőlegesen a magasba tartják és az ezüstfonalakhoz hasonlóan – a gyönyörűen csillogó szárnyaktól vitetve – állandóan fel- és lefelé mozog. Ez kétségtelenül az ő násztáncuk, amelyet ezek az állatocskák hangtalan csendben, csakis a színhangok ütemére lejtenek; mert néha-néha egy-egy nőstényke szélesre terjesztett szárnnyal a levélre telepszik és csápjával jobbra-balra integet. De észrevétlen marad és rövid pihenés után újra felrepül, hogy a vidám seregbe vegyüljön ismét, amely annyira sűrűn csoportosulva játssza fel- és aláhullámzását, amennyire azt a hosszú csáp megengedi. Rövid időre egy-egy hímecske is megpihen és ilyen módon folytatódik a vidám játék, míg végül a napnak búcsúja után a nyugati égbolton, a gomoly felbomlik s az egyes párok a fűszeres lomb közt eltűnnek. Némely esztendőben nagyon gyakran találkozhatunk e molyokkal, mégpedig a napos délutáni órákban, az imént leírt módon; máskor resten ülnek a lombon és csápjukat kimért ütemben ringatják, avagy más fivérek és nővérek, vagy a legkülönbözőbb rovarok társaságában virágzó fűzbarkán, ebben az időszakban a leggazdagabban folyó méforráson, rövid létüket tengetik”. Hernyóalakban az Adela-molyok, amelyek a napfényen olyan boldogan élvezték az élet örömeit, egészen jelentéktelen kis lények, amelyek az erdő talaján tanyáznak és barna, levélrészekből épített zsákba bújva, lehullott tölgy- vagy bükklomb alatt folytatják észrevétlen életüket.
Hasonló szokásuk van a tokos vagy zsákhordó molyoknak (Coleophorinae) is. A hernyójuk hasonlóképpen zsákalakú tokban él, amelyből csak a fejét és torlábait dugja ki. Ezzel a zsákkal vándorol a tápláló növényén ide-oda, a zsákba rejtett potrohát a magas tolva, miközben sertékkel felszerelt utolsó potrohgyűrűje a zsák szilárdan tartásában kiváló szolgálatot tesz neki. A zsák anyaga kirágott növényrészekből vagy levéldarabkákból áll, amikor a hernyó fonóanyagával összesző. A be nem avatott az ilyen barnás vagy fehéres zsákban, amely mozdulatlanul tapad az ághoz vagy levélhez, éppen nem sejt életet, amíg a különös képződmény hirtelen ki nem nyújtja lábait és mozogni nem kezd. Ide tartozik az erdészetileg kártékonynak ismert vörösfenyőmoly (Coleophora laricella Hb.). Selyemfényű, hamúszürke, a rojtozata tompább fényű, tapogatói hosszúak, felállók s a csápok tövéig nyúlók. Májusban, de néha már április második felében is körülrajozzák a molyok gazdanövényüket, a vörösfenyőt, vagy futkosnak izgatottan előrenyújtott csáppal és meglehetősen laposan fekvő szárnnyal annak ágain. Ekkor rakják le a nőstények petéiket. A kikelt hernyócska azonnal egy tűbe rágja be magát s annak felső részét kiüregesíti. Munkája szeptember vége felé válik láthatóvá, amikor a fenyőtűk hernyórágta hegye sárgásfehéres színt ölt és legörbül. Mielőtt a tél beköszöntene, a hernyó a kiüregesített tűt alul lerágja és toknak használja. Ez a tok fent és lent nyitott; lent, hogy a hernyó mellső testével kibújhasson, fent pedig azért, hogy az ürülék a nyíláson eltávolodhassék. A hernyó tokjával valamely rügyre vagy ágra vonul, ahol annak alsó részét odaszővén, áttelel. További fejlődését Kadocsa, aki e moly életmódját tanulmányozta, a következőképpen írja le a Rovartani Lapokban (XXIV. k. 89. l): „Jövő tavasszal, már márciusban, újra kezdi tűpusztító munkáját. A zsenge tűk hegyére telepedvén, azokat sorjában belül kiüregesíti, úgyhogy az ilyen megtámadott tűk fehér színükkel már messziről kitűnnek a többi még ép, tehát élénk zöld tű közül. A hernyó most már nem elégszik meg egy tűvel, mint ősszel, hanem egyiket a másik után üregesítik ki és minél inkább növekszik, annál hosszabb aknákat rág. Nemsokára szűk lesz eddigi tokja is; készít magának megfelelőbbet. Eddig használt tokja feji részét odaszövi a legutoljára kiüregesített tű bejáró nyílásához, majd úgy a régi tokját, mint a legutóbb kiaknázott tűt, a kettőnek érintkezése helyén, hosszirányban felvágja és a szétálló széleket bőséges szövedékkel egymáshoz köti. E mellett e két tokfél hosszirányban gyakran el is tolódik, úgyhogy az ekként összetákolt tok a réginél nemcsak szélesebb, de hosszabb is lett. Április vége felé, május elején a hernyó tokjában bábbá alakul át. A pille kikelése előtt a báb valamelyest kitolódik a tokból.” A vörösfenyőmoly a lombját hullató vörösfenyőnek egyik legnagyobb ellensége. Növekedésbeli veszteség, betegeskedés és már kártevőkkel szemben kisebb ellentállás azok az általános tünetek, amelyek a molynak évről-évre történő támadását kísérik.
A kis és vékony tapogatóval bíró pókhálós molyok (Hyponomeutinae) életmódjára nézve szolgáljon például a pókhálós almamoly (Hyponomeuta malinellus Z.).
Pókhálós almamoly (Hyponomeuta mallinellus Z.).
A kiterjesztett szárnnyal mintegy 20 mm széles moly tora fehér, atlaszfényes fehér elülső szárnya három sor fekete ponttal díszített, rojtja fehér; hátulsó szárnya sötétszürke, rojtja valamivel világosabb. Július elején jelenik meg, nappal a fatörzsön vagy ágon pihen, ellenben az esti szürkületben vagy éjjel élénken repül. Petéit csomókban rakja le az almafa kérgére és sárgás mirigyváladékkal letakarja, amely később ráncos barna réteggé keményedik. Néhány hét múlva kikelnek a hernyócskák, de együtt maradnak a lapos réteg alatt és áttelelnek. Tavasszal előbujnak s együtt vándorolnak a fakadó hajtásra, amelynek lombját fonalukkal közös fészekké összehúzzák. Amint nőnek a hernyók, a fészek is nagyobbodik, mert újabb leveleket kötnek hozzá. Az ilyen fehérfátyolos fészek már messziről szembetűnik. Belsejében együtt tanyázik a sok feketefejű, fekete nyakpajzsú és fekete szemölcsökkel behintett sárgásfehér hernyó, amely a fészekbe font lombot eszi. A rendkívül fürge és zavarásra fonálon leereszkedő hernyót magyar népünk „májusi” hernyónak, a fészkét pedig „nyári” hernyófészeknek mondja. Június közepe felé a hernyók csomóba verődnek s a hálón belül fehér gubókban bábozódnak. A szorosan egymáshoz tapadt, függőlegesen álló fehér gubók nagyobb gubancokban találhatók a fészekben.
A pókhálós almamoly nagyobb számban történő jelentkezése esetén lényegesen csökkenti az almatermést, mert a fát teljesen letarolja. Azonban szerencsénkre, mint minden pókhálós molyt, sok támadás éri az élősködő darazsak részéről s így ritkán jelentkezik egymást követő években nagyobb tömegben. Dél-Európában a mandulafának is veszedelmes ellensége. A szilvafán a pókhálós szilvamoly (Hyponomeuta padellus L.) hernyója pusztít. Lepkéje annyira hasonlít az előbbiéhez, hogy e kettőt csak a szakember tudja egymástól megkülönböztetni. Pókhálós moly akad egyéb fákon, cserjéken és bokrokon is. Különösen gyakori a kecskerágó (Evonymus) pókhálós molya (H. cognatellus Hb.), amely nagyságban és mustrázatban az előbbiekhez hasonló s amelynek hernyója nem ritkán teljesen lekopasztja és befátyolozza a kecskerágó (papsapka) bokrát.
A Cemiostominae-alcsaládból a hólyagos levélmoly (Cemiostoma scitella Z.) alkalmilag a gyümölcsfákon tehet kárt. Hernyója ugyanis a levélen fillérnagyságú, kerek, belül feketésbarna, a szélén fehéresszürke hólyagos aknát rág. Egy-egy levélen sokszor 5–10 ilyen folt van. Amikor a bábozódás ideje elérkezett, a hernyócska elhagyja aknáját s a fa derekán vagy a levélen orsóalakú hófehér gubóban bábbá alakul. A kis molyocska elülső szárnyának tövét ezüstös csillogású folt díszíti. Évente kétszer rajzik: májusban és augusztus elején. A második nemzedék hernyója a faderék repedésében – gubóban – telel és csak tavasszal alakul át bábbá. A hólyagos foltok különösen az almafán s ezen is főleg ősszel gyakoriak, míg a körtefán ritkábbak. Találhatók még a szilvafa, a galagonya és berkenye levelén is. A nagyon meglepett fa a levelét érte bajt végeredményben a gyengébb gyümölcstermésben szenvedi meg. E faj közeli rokona a kávéfa hólyagosmolya (Cemiostoma coffeella Staint.), amely hasonló módon a trópusi területek kávécserjéinek levelét bántja.
A kígyózó levélmolyok (Lyonetiinae) közül a Lyonetia clerkella L. nevű fajt említjük, amely ugyancsak gyümölcsfakártevő, bár különösebb jelentősége nincsen. A kis hernyó a gyümölcsfák és más lombos fák levelében rendkívül kiindulva a bőrke alatt a levél széle felé halad, majd itt megfordulva ismét a levél közepe felé kanyarog. Ilyen aknás levelet különösen augusztusban, szeptemberben találhatunk. A nép „kígyóesős” levélnek mondja. A kifejlődött hernyó elhagyja aknáját s a levél fonákján vagy a fakéreg valamely repedésében néhány selyemfonállal kifeszített csőalakú gubóban bábozódik. Ennek a molynak is évente két nemzedéke van.
Az Oenophilinae- és a hernyókorukban szorgalmasan levélaknázó Phyllocnistinae-alcsaládhoz sorakozik a Gracilariinae-alcsalád, ahová az orgonamoly (Gracilaria syringella F.) tartozik. Ha az orgonabokor levele már a nyár folyamán elveszti zöld színét és fakóbarna színt ölt, úgy ez jele annak, hogy az orgonamoly bántja. Ez a kártevő némely évben olyan tömegesen jelentkezik, hogy az orgonabokor a tetejétől a tövéig száraznak és hervadtnak látszik. Az orgonamoly ékes kis lepke, sárgás olajbarna színű és fehéren márványozott szárnnyal. Májusban száll ki a tél folyamán a földben pihent bábból, majd petéit az orgona levélrügyeire rakja. A kikelt hernyók a fakadó leveleken élnek. Júliusban megjelenik a második nemzedék, amely petéit az orgona, kőris, fagyal és kecskerágó levelének fonákjára rakja. A petéből kikelt, barnafejű, fehéreszöld színű hernyók a levélben nagy, barna, hólyagos aknákat rágnak, amelyek a levél lapjának rendszerint nagyobb részére terjednek ki. Később a hernyók elhagyják tanyájukat, a levél fonákjára vonulnak s ott hámozgatnak, de a levelet egyúttal be is sodorják a fonalukkal a szélét lekötik.
Nagy kártevők találhatók a Gelechiinae-alcsaládban is. Az idesorolt molyok elülső szárnya megnyujtott, a hátulsó ellenben széles, tapogatója nagy, fölfelé hajló vagy egyenes, hosszú, egyenesen előrenyujtott és hosszanti barázdát mutató középső ízzel. Itt említjük a gyapotmolyt (Gelechia gossypiella Saund.), amely 8 mm hosszú és kifeszített szárnnyal mintegy 17–18 mm széles szürke moly, szürkéssárga, feketebarna foltokkal tarkált elülső szárnnyal. Hazája India, de behurcolták Kelet-Afrikába, Egyiptomba, Észak- és Dél-Amerikába is s általában mindenhová, ahol a gyapotot termesztik. A nőstény petétit a levélre, szárra vagy a fiatal, még éretlen gyapottokra egyenkint lerakja. A kikelt barnafejű, eleinte fehéres, később azonban vöröses hernyók kívül rágnak a növényen, de csakhamar befurakodnak az éretlen tokokba, szétdúlják és bepiszkítják a gyapotot s egészen a magig hatolnak előre, amelyet kirágnak. Ekként a hernyók nagy kártevőkké válnak, mert a meglepett tokok fejlődésükben visszamaradnak és csak gyenge termést adnak. Mivel a bábozódás a tokban történik, a kártevő a learatott terméssel könnyen továbbhurcolható. A Szunda-szigeteken a kakaómoly (Zarantha Cramerella Sn.) hernyója hasonlóképpen pusztít a kakaótermésben.
A hazai fajok közül ebbe az alcsaládba tartozik a barackmoly (Anarsia lineatella Z.). A kifeszített szárnnyal 12–14 mm széles, fekete és fehéres foltokkal és vonalakkal tarkált barna lepke piszkosvörös színű hernyója az őszi- és kajszibaracknak kártevője. Évente három nemzedékben jelentkezik. Az első és második nemzedék hernyója tavasszal és később a fiatal hajtás belsejében rág, úgyhogy ez elszárad. A harmadik a gyümölcs szárában furkál, úgyhogy a termés könnyen leszakad. Ebben a rokonságba tartozik a köménymoly (Depressaria nervosa Hw.) is, amelynek hernyója a sárgarépa, kömény, pasztinák, petrezselyem virágzatának pusztítója. A lepke kifeszített szárnnyal 20 mm széles, keskeny elülső szárnya barnásvöröses, az erek mentén számos hosszabb-rövidebb feketés hosszvonallal, valamint egy hegyesszögben megtört s a szárnycsúcsig haladó fehéres harántsávval díszített; hátulsó hosszú és sűrű rojtozatú szárnya szürkésbarna. A nőstény petéit egyenkint vagy többesével rakja a termesztett és vadon növő ernyősvirágú növényekre. Hernyói a virágernyőben élnek, ezt összefonják s a fejlődő magvakat pusztítják. A meglehetősen tarka: feketefejű és nyakú, olajzöld, oldalt sárgaszínű, 10 sor fekete, fehéren szegett szemölccsel díszített hernyó mintegy öt hét alatt teljesen megnőtt. Ekkor a gazdanövény szárába furakodik s annak belsejében fejjel lefelé csüngő bábbá alakul. Néha egy-egy száron 25–30 fúrt lyuk is olvasható meg annak jeléül, hogy ugyanennyi báb pihen benne. Kétheti bábnyugalom után kikép a pille, amely őszig, majd telelés után tavasszal áprilisig, májusig él, amikor petéit lerakja.
Az állóvizek mentén itt-ott akadó nádmoly (Limnaecia phragmitella Staint.) a Laverninae (Momphinae) csoporthoz tartozik. Szerény külseje miatt csak kevéssé ismert; annál szembetűnőbb hernyójának kártevése a széleslevelű gyékény (Typha latifolia) fekete buzogányán, amelyből a belső pehelyszerű rész előbuggyan. Rendszerint több, gyakran 30 hernyó is együttesen garázdálkodik a buzogányfejben. Itt említjük fel a díszes Cosmopterys Scribaella Z. nevű fajt, amelynek hernyói a nád levelében aknáznak, amely azonban a molyok egy külön csoportjához tartozik. A Közép-Európában honos moly, amely a szomszédos Ausztriában is előfordul, hazánk faunájából irodalmilag kimutatva még nincs.
Igen különös állatok a yucca-molyok (Prodoxinae), amelyek Mexikónak különböző részeiben s az Egyesült-Államok déli részén honosak, ahol táplálónövényük: a liliomfélékhez tartozó yucca-növény tenyészik. Abban az időben, amikor ez a növény virágját kifejleszti s a pompás sárgafehér yucca-virág – amint állítják: csak egy éjjelre – kinyílik, megjelenik a Pronuba yuccasella Riley, egy fonákján szürke, a színén ezüstfehéren csillogó moly, amelynek nősténye más lepkefajokkal ellentétben nemcsak tojófúróval, hanem még más fontos szerszámmal, nevezetesen erősen meggörbült, az állkapcsi tapogatókra felszerelt horgokkal is rendelkezik. Alig hatolt be a nőstény a nagy yucca-virágba, az egyik porzószálon a magasba kúszik és tapogatóhorgaival a ragadós virágport lehámozza, majd kis csomóvá gyúrja, amelyet azután feje alatt a tapogatóival fogva tart. Megrakodva ezzel az értékes teherrel, gyorsan más yucca-virágra száll, hegyes tojócsövét a nyelébe mélyen befúrja és mintegy 7–8 apró petét rejt a növény csirasejtjei közé. De ezzel még nem végezte el a munkáját, mert rögtön azután felkúszik ugyanazon virág termőjére, fölfelé halad, amíg a tölcséralakú bibét el nem éri. Itt begyömöszöli az előbb gyüjtött virágporcsomót, amely a yucca-virág csirasejtjeit megtermékenyíti, úgyhogy később új yucca-magvak képződnek, amelyek a petékből kikelt Pronuba-hernyóknak táplálékul szolgálnak. Hogy ezen esetben milyen tökéletes az alkalmazkodás, a hernyók megelégedettsége is mutatja; a hernyók csak kis részét fogyasztják el a virágtok magvának, hogy még mindig elegendő megmaradjon a yucca-virág fajfenntartására. Riley és más amerikai megfigyelők megállapították, hogy a yucca-virágok megtermékenyítése a szabad természetben csakis a fentebb leírt módon történik, mindig a Pronuba-molyok közvetítésével, nem pedig valamely más módon, a legjobb bizonyítékul arra, hogy a molyok egyenesen nélkülözhetetlenek a yucca-növények szaporodásához éppúgy, ahogy természetesen más részről a yucca-növények is nélkülözhetetlenek a molyok létfenntartásához. Ez a példa rámutat arra a rendkívül érdekes jelenségre is, hogy a rovarok a növények bizonyos fajai kölcsönösen annyira egymásra vannak utalva, hogy az egyik egyáltalában nem élhet meg a másik nélkül. Az életmódnak a legkisebb fokban történő megváltozása is mind a kettő számára végzetessé válnék; ha pl. a yucca-molynőstény elfelejtené a petelerakás után a virágcsomót a bibenyílásba tömni, akkor nemcsak a yucca-növény nem hozhatna magot és kipusztulna, hanem elveszítené vele a yucca-moly is gazdanövényét és szintén menthetetlenül a kihalásnak volna kitéve.
