1. család: Lándzsahal-félék (Branchiostomidae)
1. család: Lándzsahal-félék (Branchiostomidae)
Európa tengereinek partokat mosó részében egy kis, néhány centiméter hosszúságú, halalakú állatka él. Napközben rendesen annyira beássa magát a homokba, hogy csak hegyes fejvége látszik ki, éjjel azonban, vagy ha felzavarjuk, előbuvik és egész testének élénk, kígyózó mozgása által kecsesen úszik tova. Akik a fejlődésére vonatkozó ismeretek birtokában vannak, nagy tisztelettel tekintenek erre a jelentéktelen állatra. Őt tartják ma az ősalaknak, a legősibb szabású állatnak, amelytől leszármaztatják az összes gerincesállatokat. Nem szabad azonban a mondottakat szószerint venni, nem biztos, sőt nem is valószínű, hogy a gerincesek legrégibb ősei olyanok voltak, mint a ma élő Amphioxus, amely maga is bizonyos életfeltételekhez való alkalmazkodás bélyegeit viseli magán, de kétségtelen, hogy szervezete nagy vonásaiban megegyezik a legrégibb ősökével. Ha ebből a nézőpontból tekintjük, a lándzsahalacska igen nagy érdeklődésre tarthat számot és ezért mi is részletesebben fogunk vele foglalkozni, bár életmódja nem nagyon érdekes.
Az Amphioxus Yarr – ez alatt a név alatt ismerik leginkább, bár a nemzetközi elnevezési szabályok mai állása szerint a Branchiostoma Costa név illeti meg, úgy ezt, mint a magyar nevét is testalakjának köszönheti. Alakja megnyúlt, oldalról lapos fűzfalevélhez hasonló, feje is, farka is, egyaránt elhegyesedő. Bár halalakú, a valódi halaktól azonnal megkülönböztethető azáltal, hogy nincsenek páros úszói, csak hátán, farkán és a hasoldal hátulsó részén van egy úszótaraja, amely a farkon kissé erősebben fejlett. Testének eleje a hasoldalon kissé lapított és az oldalba való átmenetnél két bőrredőt visel, úgyhogy testmetszete háromszögalakú. Ennek a hasoldali lapítottságnak a kopoltyúkörüli üregben bevezető nyílásnál van a vége. Hátul, még pedig kissé baloldalt, van a második testnyílás, a végbélnyílás. A test elejét megismerhetjük arról a patkóalakúan kiugró bőrredőről, amelynek alapján van a szájnyílás. A bőrredő szélén 12–20 rugalmas tapogatósörte van, amelyeket cirrusoknak mondunk. Ha oldalról nézzük az állatot, sorban egymás mögött, szögben megtört vonalakat látunk rajta, amelyek az izomzat tagolódását árulják el. Minden izomnyaláb egyenesen fut végig a testen, de az izomrostok közé harántul kötőszöveti választófalak iktatódnak. Ilyen módon zárt izomnyalábrendszerek, az úgynevezett myomerek keletkeznek, melyek mind külön-külön összehúzódásra képesek és váltakozó kombinációjuk által az Amphioxus kígyózó mozgását eredményezik. Az említett zeg-zúgos vonalak a myomerek határait jelzik, vagyis, az egyes izomszakaszok üres kúpalakúak és hegyükkel előre egymásba vannak tolva.
A belső szervezet vizsgálatánál sok olyan dolgot látunk, amelyekkel a zsákállatok tárgyalásánál is találkozunk. A bélcsatorna a fejen lévő gödröcskékben elrejtett szájnyílással kezdődik, amely tapogatóktól van körülvéve és a terjedelmes kopoltyúbélbe vezet. Ennek falát minden oldalon, mintegy 100 kopoltyúrés töri át, amelyek a kopoltyú körüli üregbe vezetnek. Ez az üreg egy nyílás útján, az úgynevezett csarnoknyílással épp úgy kivezet a szabadba, mint a zsákállatoknál. A kopoltyúbél belsejében megint megtaláljuk az endostylt, amely a tápláléknak a szájba való továbbítására négy sorban nyálkasejteket és csillangóssejteket visel. A táplálék a hasoldalon fekvő endostylban előre áramlik, a szájat kétoldalt megkerülve, felemelkedik és hátoldali barázdában jut el az emésztőbélig. Ez egész egyenesen és egyforma vastagságban húzódik végig a testen és a test végéhez közel, a baloldalon nyílik. A középbélen mirigyes kiöblösödés foglal helyet, amelyet májnak mondunk.
A bélcsatorna fölött van elhelyezve, épp úgy, mint a zsákállatoknál, a gerinchúr. Csakhogy a lándzsahalban nemcsak a test hátsó végében lelhető meg, hanem a fejtől a farokig az egész testben végigvonul. Nagy, hólyagos, folyadékkal telt sejtekből áll. A test elején elhegyesedve végződik s az agyvelő és az érzékszervek megvédésére nincs semmiféle védőszerve, ezért is mondjuk őket fejetleneknek (Acrania).
A gerinchúr fölött helyezkedik el az idegcső, amely szintén végignyúlik az egész állaton. Mindenütt egyforma vastag; belső ürege középponti nagyobb hólyaggá csak a test elején tágul ki. Itt találjuk meg a lándzsahalacska érzékszerveit: egy csillangós sejtekkel kibélelt gödröt, az úgynevezett szagló-, vagy csillós gödröt, amely a fej baloldalán a szabadba nyílik és valószínűen szaglószerv. Az agyhólyag előtt az idegcső középvonalában csomó festék- és érzéksejtet találunk, amelyek a kezdetleges szemet képviselik. Festékfoltok vannak ezenkívül az idegcső egész hosszában és valószínűen ezek segítségével érzékeli a fényt, bár igazi képlátásról szó sem lehet. A gerincvelőből myomereknek megfelelő szabályos közökben mindkét oldalt idegek erednek, még pedig egy hátoldali és több hasoldali gyökérrel. Az idegek külön-külön futnak le és a hasoldaliak az izmokat, a hátoldaliak pedig ugyancsak az izmokat, továbbá a bőrt és a zsigereket látják el. Az előbbiek tehát tisztán mozgatók, az utóbbiak azonban már érző rostokat is tartalmaznak, amelyek érzéki ingereket visznek a bőrtől a középponti idegrendszerhez. Az idegrendszer legelső szakaszából két ideg a fejet látja el és többek között kapcsolatba lép azokkal az érzéksejtekkel, amelyek a szájnyílás körül és a tapogatókon vannak. Olyan egyensúlyozó érzékszerve, mint amilyen a zsákállatokon található, nincsen a lándzsahalnak. A leírt szervrendszerek nagyon hasonlítanak azokhoz, amelyek a zsákállatokon is előfordulnak, sőt, legalább fő vonásaikban, megtalálhatók a gerinces állatokon is, amelyeknek teste ugyanilyen elvek alapján épült fel.
A véredényrendszer, amelyben színtelen vér kering, lüktető edénytörzzsel kezdődik, amely a kopoltyúzsák alatt fekszik. Ez az edény belenyomja a vért azokba az erekbe, amelyek a kopoltyúívekben, jobban mondva a kopoltyúrések közötti közökben vannak, s bennük fölfelé áramlik. Az útközben oxigénnel telített vér háti nagy véredénybe gyűl össze és ebből a bélhez jut. A belet számtalan erecskéből álló hajszálérhálózat öleli körül, amelyből a vér hasoldali edénytörzsben gyűl össze, amely beletorkollik a lüktető hasi főértörzsbe, előbb azonban a májat is körülhálózza és így alapját adja a gerincesek májverőceérrendszerének. A lándzsahalacska veséit számos, mikroszkopikus vékony cső képviseli, amelyek szabályosan elrendezve, a test két oldalán vannak. Ezek a csövecskék csillangós sejteket tartalmaznak, amelyeknek mozgása kifelé irányuló áramot eredményez, amely által az elhasznált anyagok a test üregéből a szabadba ürülnek.
Az ivarmirigyek szintén szabályos sorban vannak elhelyezve. Minden állatban 20-nál több hím, vagy női ivarmirigy van, mert a lándzsahalacska váltivarú állat. Minden mirigy, a testfalnak kopoltyúkörüli üregben bedudorodó kis öblében van elhelyezve. Az ivarmirigyeknek nincs kivezető csövük, ha az ivartermékek megértek, megreped az öböl fala, s a peték, vagy a hímcsírasejtek bele esnek a kopoltyúkörüli üregbe és a csarnoknyíláson át jutnak ki a vízbe.
Az a tény, hogy a lándzsahalacskában számos szerv hosszirányban van elhelyezve, nagy elméleti érdekességű. Ilyen szervek az ivarszervek, a vesék, az idegek és az izomtagok. Ezt a jelenséget szelvényezettségnek (metameria) mondjuk. Hasonló szelvényezett szerkezetük van a gyűrűs férgeknek és az izeltlábuaknak is, amiből sokan e csoportoknak a gerincesekkel való rokonságra következtetnek, mert a gerinces állatok teste is szelvényes szerkezetű, bár a viszonyok nem olyan egyszerűek, mint a lándzsahalacska testében. Nagy nehézséget okoz azonban a gerinceseknek a gyűrűs férgektől való leszármaztatása, mert az idegrendszer az előbbiekben a hátoldalon, az utóbbiakban pedig a hasoldalon van elhelyezve.
Igen érdekes a lándzsahalacskának a fejlődése is, mert ez is oly jellemvonásokat tűntet fel, amilyenekkel a gerinces állatoknál találkozunk. Mint már említettük, az ivartermékek a kopoltyúkörüli üregbe jutnak és innen a csarnoknyíláson át a szabadba kerülnek, ahol megtörténik a megtermékenyítés. A peték annyira gyorsan fejlődnek, hogy a naplementekor lerakott petékből reggelre már szabadon úszó lárvák lesznek. A peték igen aprók és tápláló szikben szegények, oszlás útján majdnem teljesen egyenlő nagyságú sejtekre oszlanak. A sejtek belül üres gömb alakjában rendeződnek és úgynevezett hólyagocskát alkotnak (blastula), amelynek ürege vízzel van telve. A gömb falának egyik pontját nagyobb sejtek alkotják. Ez a tájék a hólyag belsejébe beöblösödik, úgyhogy kettős falu, kehelyalakú, egyik végén nyitott hólyag keletkezik, az úgynevezett kelyhecske, vagy gatrula. Ez a kelyhecske már nem gömbalakú, hanem tojásdad és egyik oldalán, amelyből az állat háta lesz, lapított. Ezen a hátoldalon a felső sejtréteg, az ektoderma lesüllyed a mélybe, csövet, úgynevezett idegcsövet alkot. Ez a cső hátul nyitott és összefügg a régi kelyhecske-üreggel, amely közben az ektoderma-sejtek sarjadzása által befedődött. Elől, a fejtájékon a szabadba nyílik az idegcső. Ebben az állapotban az idegcső tehát összefüggésben áll a bélüreggel, mert a kelyhecske üregéből az lesz. Ennek a bélüregnek a felső falából, amelyet entodermának nevezünk, fűződik le a gerinchúr, két oldalt pedig két kiöblösödés keletkezik, amelyekből a testüreg alakul ki. Ilyenmódon megkapjuk a gerinchúros állat szervezetének vázlatát, amely a lándzsahalacska lárváján igen tisztán szemlélhető. Hosszmetszetén látjuk, hogy a testüreg kezdeménye több egymás mögött elhelyezett szelvényből áll, vagyis metamériás szerkezetű. Minden ilyen szelvény falában kifejlődnek egy-egy myomer izomrostjai, később pedig a vesecsatornácskák és az ivarmirigyek. Ha már öt ilyen testüreg-öböl fejlődött ki, a peteburok megreped és az embrió a vízben szabadon úszkálni kezd. Most azután egyre jobban megnyúlik az alakja és hasonlóbbá válik a kész állathoz. A szájnyílás és a végbélnyílás a bél két végén áttör a szabadba, a hasoldalon először egy, később két sorban kialakulnak a kopoltyúrések is. Kezdetben szabadon nyílnak a külvilágba, de a hasfalból csakhamar két bőrredő emelkedik ki, amelyek középen összenőnek és ilyenmódon megalkotják a kopoltyúkörüli csarnokot, amelynek csak hátsó végén marad nyílása, a csarnoknyílás. Az állat hosszirányban még ezután is tovább nő és a kopoltyúrések száma olyan módon szaporodik, hogy az egyes részekbe felül válaszófal növekszik és így kettéosztódnak. A fejvégen kialakul a csillangós gödör és egy sajátságos buzogányalakú mirigy; kifejlődnek az ivarmirigyek is és lándzsahalacskánk egyre jobban közeledik a teljes fejlettséghez, melyet három hónap alatt ér el.
Az így ismertetett fejlődésmenet alatt sokszor részaránytalanságok jelentkeznek. Így például a kopoltyúrések, bár a hasoldal középvonalában keletkeztek, később jobbra húzódnak. Azután felettük jobboldalt új sor keletkezik, amely átnyomja őket a középvonalon túl a baloldalra. A végbélnyílás, a máj és a csillangós öböl a kifejlett állaton szintén részaránytalan helyzetet foglal el. Az Epigonichtys nevű közel rokonnemzetség példányainak baloldali ivarmirigyei ki sem fejlődnek. E rendellenességek oka részben az erősen lapított testalakban kereshető, amely nem ad jó férőhelyet a szerveknek, nagy részben azonban a lándzsahalacska életmódjával függ össze. Ha ugyanis nem ássa be magát a homokba, lapos oldalán fekszik, mint a nyelvhalak, már pedig éppen a nyelvhalakon látjuk, hogy ez a szokás mekkora mértékű eltolódásokat eredményez a szervek között.
A lándzsahalak egyik fajának Kínában gazdasági jelentősége is van. S. F. Light 1923-ban Dél-Kínában a lándzsahalak olyan termőhelyére bukkant, ahol hatalmas tömegekben él, holott más helyen csak szórványosan fordul elő. Az ottani halászok kizáróan lándzsahalat fognak. A termőhely, amely Liuvutien község közelében van, mindössze mérföldnyi hosszú és hat mérföldnyi széles terület, de mégis eltartja az egész vidék lakosságát. Ezen a helyen augusztustól áprilisig tart a halászati időszak, amely alatt kétszáz bárkán 400 halász dolgozik kezdetleges kotróhálókkal. A zsákmány naponta egy tonnára megy fel, évente tehát igen tekintélyes mennyiséget fognak ki. Ezt a kitünő halászterületet már századok óta ösmerik, de mégsem merül ki, ami a lándzsahal nagy szaporaságára vall. A kínaiak a lándzsahalat csemegének tekintik és sokfélekép készítik el. A zsákmány egy részét megszárítva értékesítik és a birodalom minden tájékára elszállítják. A kínai halászoknak külön elméletük van a lándzsahal tömeges előfordulására. Szerintük a lándzsahal „az irodalom istenének halacskája”. Ez az istenség hajdanában igen tekintélyes volt, nagy szerepet játszott és valamikor krokodiluson szokott lovagolni. Ez a krokodilus azonban idővel kivénült és végelgyengülésben pusztult el. Hullája ott süllyedt el Liuvutien határában. A háta ma is kilátszik a vízből. A krokodilus hátának azt a kis szigetet tartják, amely a falu közelében terül el. A kínaiak úgy tartják, hogy a „férgek”, vagyis a lándzsahalak az elsüllyedt krokodilustetemből másznak ki. Ez a monda századok óta öröklődik apáról fiúkra és a kínai halászok rendíthetetlenül hisznek benne.
A kopjahal (Amphioxus lanceolatus Pall.)
Lándzsahal (Amphioxus lanceolatus Pall.).
Goldschmidt legújabb vizsgálatai szerint a lándzsahalacskák alkörébe két családba csoportosítható 22 faj tartozik. Az első család a Branchiostomidae, két nemből és 19 fajból áll. Közöttük a legismertebb: az Amphioxus Yarr. (Branchiostoma Costa)-nemzetség A. lanceolatus Pall. faja. Ez az állatka 5–6 cm hosszúságot ér el és a Földközi-tenger, valamint az Északi-tenger partjain él, de előfordul Ceylon és Amerika keleti partvidékén is. Ezen az állaton végezték legjelesebb kutatóink azokat a vizsgálatokat, amelyek ennek az ősiszabású állatnak testszerkezetét és fejlődését megismertették. Különösen gyakoriak a lándzsahalacskák a Pantanóban, egy Messina melletti sós tócsában, ahol a meleg, napos víz különösen kedvező életkörülményeket biztosít számukra. A Nápolyi- és a Baiai-öbölben is él. Faber az Adriában igen ritkának mondja. Leginkább Lesina partjain akadnak rá.
A lándzsahalacska rendesen annyira beássa magát a homokba, hogy csak a feje és tapogatókoszorúja áll ki belőle. A kopoltyúzsákban lévő sejtek csillangóinak csapkodása által és talán a szájöbölben elhelyezett csillangós szervnek, az úgynevezett kerékszervnek működése révén víz áramlik be a szájon és a benne lévő apró szervezetek, főleg egysejtű növények és állatok megragadnak az endostyl nyálkájában. A lándzsahalacska tehát békés és igénytelen állatka, amely csak olyan helyeken élhet meg, ahol bőségben vannak apró szervezetek. Éppen ezért minden faja a partok mentén, a melegebb vízben él. Leírtak lándzsahalacska-fajokat a Déli-tengerből, a maláji, a japáni, a nyugatindiai, a délafrikai és a kaliforniai partokról.
