HARMADIK REND: Szalpák (Thaliacea)
HARMADIK REND: Szalpák (Thaliacea)
A zsákállatok körében olyannyira elterjedt nemzedékváltozás a legjellegzetesebben a szalpák (Thaliacea) körében tanulmányozható. Chamisso, a költő, aki mint természetbúvár, résztvett egy orosz világkörüli úton, 1819-ben értekezést adott ki a déli tengerekben megfigyelt szalpákról, s azt az akkoriban még egészen paradox állítást közölte, hogy ezekből az átlátszó, a tengerben szabadon úszó állatokból mindig két alak tartozik egy fajhoz. A gyermek sohasem hasonlít az anyjához, hanem a nagyanyjához; az egyféle egyedek mindig számosan össze vannak kötve egymással, szalpaláncokat alkotva, míg az egyedek másik alakja külön-külön él. Akkoriban ezt a szokatlan állítást nem hitték el, míg azután 20 év mulva Steenstrup kifejtette nézeteit az ivadékváltozásról és kimutatta, hogy a szalpák is ilyen módon szaporodnak.
A szalpák testét is beburkolja a tekintélyes tömegű köpeny, amely azonban, bár erős és szívós, olyan átlátszó, hogy az állatot nem is lehetne a vízben meglátni, ha nem lennének átlátszatlan, színes szervei is, amilyen főleg a zsigercsomó. Azt már tudjuk, hogy a szalpák köpenyének anyaga ugyanaz, mint a zsákállatoké, de többi szervében is nagy a két csoport között a megegyezés. Úgy a láncfüzérbe egyesült egyedek, mint az egyedülélők is, elülső nyíláson veszik fel a vizet egy tág öbölbe, amelyben átlósan van kifeszítve a kopoltyú. Mihelyt az állat egy korty vizet bevett, bezárul nyílása, az abroncsalakú gyűrűn és szalagalakú hosszanti izmok hirtelen összhúzzák a testet, s kinyomják a vizet a hátsó, de kissé oldaltfekvő nyíláson, s ez a kilövellő vízsugár kissé előrelöki az egész állatot. A hordóalakú test hátulsó végében van a barnaszínű bélcsőgöngyöleg és az előtt a köpeny belső felében beágyazva a tömlőalakú szív.
A zsákállatok agydúcszerű idegcsomója a szalpák testéből sem hiányzik és az elülső testnyílás mögött és fölött foglal helyet; a mellette mindig megtalálható és vele összefüggő, élénkszínű foltot szemnek tartják. A láncokká egyesült alakokon szarvszerű nyúlványok vannak, amelyek az egyes állatokat szomszédjaikkal kötik össze.
Ezzel azután elérkeztünk a szalpák természetrajzának legérdekesebb fejezetéhez. Az eddigiekben a szalpaláncot alkotó telep egyénének testével ismerkedtünk meg. Minden ilyen, két sorban egymással szervesen összefüggő egyedekből álló láncnak összes egyedei teljesen egyformák és hímnős ivarszerveik vannak. Petéikből azonban nem láncot alkotó egyedek keletkeznek, hanem különélő egyének, vagy dajkák, amelyek már külsőleg is eltérnek a láncot alkotó egyénektől, de főleg abban különböznek tőlük, hogy sohasem szaporodnak peték útján, hanem sarjadzó indáikon (stolo prolifer) belső bimbók keletkeznek, amelyek mindjárt kezdetben láncszerűen rendeződnek el és bár fejletlen állapotban, de lánccá egyesülve lépnek ki a külvilágba. Az ilyen ivartalan nemzedékláncnak minden egyede egyformán fejlett és gyakran az első lánc mögött ott látjuk már a következő lánc kezdeményét. Ezek a fejlődési viszonyok tehát hasonlítanak az izzótestűek már ismert fejlődéséhez. Ott is olyan állat fejlődik a petéből, amely bimbózás útján számos új egyént hozott létre. Ezek az új egyének csak ivaros úton szaporodnak s petéikből megint ivartalan nemzedék lesz. A szalpáknál azonban a kétféle nemzedék elvált egymástól és mindegyik külön-külön úszik tova, úgyhogy összetartozandóságukat nehéz volt megállapítani. Ez az oka annak is, hogy a rendszertanban majd minden szalpának két nevet adtak, mivel eredetien a két nemzedék minden alakját külön-külön fajnak írták le.
Különösen bonyolultak ezek a viszonyok a Doliolidae nevű szalpacsaládban, amely alakjáról kapta (doliolum = hordócska) a nevét. Testük ugyanis teljesen hordóalakú, gyűrűs izomszalagok alakjában még a hordó abroncsai is megvannak rajtuk. Az izomabroncsoktól körülvett hordóalakú test bevezető nyílása balfelé irányul és a hatalmas kopoltyúbélbe vezet, amelyet hátrafelé széles kopoltyúrésektől áttörve, a kopoltyúk határolnak. Ezután következik a bélcsatorna, amely a kiürítőnyílásba torkollik. A test közepetáján alól van elhelyezve a hólyagalakú szív, felül pedig az idegdúc és idegei. Ivarszervet sehol sem láthatunk. Helyette közvetlenül a szív mögött csápalakú nyujtványt látunk, ez a stolo prolifer, vagyis a sarjadzó inda
A szalpa sarjadzó indája.
A fiatal bimbók ezen keletkeznek, mégpedig olyan módon, hogy ez a csapos nyúlvány hosszanti irányban növekedik, s a végén keresztben futó barázdák tagolják olyanféleképpen darabokra, mint ahogy pl. a galandféreg hátrafelé befűződés útján folytonosan újabb és újabb ízeket hoz létre. Az így keletkezett fiatal bimbók azonban nem maradnak meg helyükön, s nem ott fejlődnek tovább, hanem igen sajátságos módon, minden egyes bimbót számos hámsejt – amelyeket phorocytáknak neveznek – vesz körül. Ezek a hámsejtek szabadon mozognak, amőbaszerű nyúlványaik segítségével ugyanis kúszni tudnak. Ezek a sejtek bimbót szinte magukkal vonszolva lehúzzák az indáról és a testfalra viszik. A test falán tovább kúsznak vele és fölhurcolják az állat hátára. Neumann, akinek kitünő vizsgálatait vesszük alapul ismertetésünkhöz, megfigyelte, hogy az élénk bimbózásban lévő, kifejlett dajkaállaton a phorocyta-csoportok egész raja vándorol a test jobboldaláról föl a hátára, mindegyik a maga bimbóját cipelve. Mindnyájan a hát végén lévő nyúlvány felé igyekeznek. Ennek a hátnyúlványnak a tövén hemzsegnek a megérkezett bimbók, amelyek azután csakhamar két sorba rendeződve helyezkednek el a nyúlványon. Mihelyt a phorocyták a bimbót végleges helyére juttatták, befejezték feladatukat és elpusztulnak. Ezekben a sorokban minden egyes bimbó teljes állattá válik, de ivarszervei egyetlenegynek sem fejlődnek ki. Az oldalt elhelyezett állategyének, amelyek az úgynevezett oldalbimbókból lettek, legelőször emésztőszerveiket, gyomrukat fejlesztik ki, rájuk ugyanis az a feladat háramlik, hogy az egész telepet táplálják, s ezért a gyomrukban megemésztett táplálék a vérbe kerülve eljut az összes többi egyén testébe is, minthogy a vér közös. A középső sorokból „védő” egyének lesznek, vagyis olyanok, amelyeken a háti nyúlvánnyal való összeköttetésük helyén új phorocyták által odahozott bimbócskák telepednek meg. Ezek az ivaros bimbók. De még ezekben sem fejlődnek ki az ivarszervek, hanem egy sereg apró bimbót hoznak létre, amelyek a védő egyének nyelére települnek, s ott végre valódi ivaros állatokká alakulnak át, miközben az ivarosbimbók, amelyek létrehozták őket, visszafejlődnek. Ezután a védő egyedek testükkel együtt leválnak az állattelepről és rajtuk érnek meg a fiatal ivaros egyének, amelyek később szabaddá válnak. A fejlődésmenet tehát, mint látjuk, igen bonyolult. A dajkától származó bimbótestvérek sorsa nem egyforma, mert a legtöbből segédszervezetek válnak és csak kevésnek jut osztályrészül a fajfenntartás fontos feladata. Azonban ezek is csak közvetve teljesítik feladatukat, mert csak a bimbóikból fejlődnek ki azok az ivaros egyének, amelyeknek petéiből azután ismét dajkák keletkeznek. Itt tehát a munkamegosztás elvének megfelelően olyan sajátságos formák alakultak ki, aminőket teleppé egyesülve csak a hólyagos meduzákon, vagy szabadon egymás mellett élve a hangyák és termeszek állattársadalmában találunk meg.
Magános szalpa (Salpa maxima) oldalról
Izomzatuk kialakulása alapján a szalpaféléket két csoportra szokás felosztani. Ezek a következők:
