Szajkó (Garullus Vieill.)
Szajkó (Garullus Vieill.)
A szajkó (Garrulus Vieill.) nemzetség Európában, Észak-Afrikában és Ázsia mérsékelt részeiben van elterjedve, a Himalája-, Kína-, Formóza- és Japánig; az idetartozó számos alak KIeinschmidt szerint, kettőnek vagy háromnak a kivételével, egyetlen faj alfajaként tekintendő.
A szajkó (Garrulus glandarius L.)
Szajkó (Mátyásmadár)
Szajkó (mátyásmadár).
A szajkó ismertetőjegyei: rövid, erős és tompa csőr, amely ormóján kevéssé hajlott és gyenge kampójú; a láb elég hosszú, középhosszú ujjakkal, melyek élesen hajlott, hegyes karmokkal fegyverzettek; a szárny rövid, erősen kerekített, a 10 evező közül az ötödik a hatodikkal együtt alkotja a szárny hegyét; a fark mérsékelten hosszú, gyengén kerekített; tollazata igen dús, lágy, foszlott, fején keskeny és bóbitaszerüen meghosszabbodott; uralkodó színe szép, fölül sötét, alul világos borvörösszürke; a bóbita tollai fehérek, közepükön lándzsaalakú, fekete, kékesen határolt foltrajzolattal, de vannak olyan példányok is, amelyek feje teteje majdnem teljesen fekete vagy erősen vörösbarnás futtatású; a kantár sárgásfehér, sötétebb hosszanti sávval, a torok tollai fehéresek, a farcsík és far tollai fehérek; mindkét oldalon lévő széles és hosszú szakállsávja, valamint vállevezői bársonyfeketék, elsőrendű evezői barnásfeketék, kívül szürkésfehéren szegve, a másodrendű evezők tőfelükön fehérek, miáltal fehér szárnytükröt alkotnak, a tő közelében kékesszínűek, végső felük bársonyfekete; a felső szárnyfedőtollak belül feketék, kívül égszínkékek, fehér és feketekék harántcsíkolattal, miáltal pompás pajzs keletkezik; a farktollak feketék, tőfelükön többé-kevésbbé világosan látható kék harántsávval. A szem gyöngyszínű, a csőr fekete, a láb barnás húsvörös.
A szajkó, Európa legészakibb részeinek kivételével, Skandináviában a sarkkörig, Oroszországban a 63. fokig, ennek a földrésznek minden erdőségében előfordul. Nagy-Britanniában a tőle csak alig különböző, G. glandarius rufitergum Hart. nevű alfaj helyettesíti, Spanyolország hegyeiben pedig egy másik alfaj fordul elő.
A szajkó nyugtalan, élénk, ravasz, sőt rendkívül agyafúrt madár, amelynek viselkedése sok gyönyörűséget, de sok bosszúságot is okoz.
A szajkó valóban kiváló utánzóképessége szerfölött mulattató; „gúnymadaraink” között kétségtelenül ő a legtehetségesebbek és legszórakoztatóbbak egyike. Természetes hangjai mellett még minden más hangot és zajt elsajátít, amiket csak hallhat a területén. Az ölyv „miau” kiáltását a csalódásig utánozza és oly rendszeresen, hogy nem tudjuk eldönteni, vajjon ez saját hangja-e vagy pedig utánzat.
A szajkó a szó legtágabb értelmében mindenevő és a legvisszataszítóbb fészekromboló, melyet erdeinkben találhatunk. Az egértől vagy fiatal madárkától kezdve a legkisebb rovarig semmi élőlény sincs tőle biztonságban és éppoly kevéssé veti meg a tojást, gyümölcsöt, bogyót és hasonlót. Ősszel gyakran heteken át makk, bükkmag és mogyoró a fő tápláléka.
Lenz a keresztes-vipera fő pusztítójának tartja és behatóan leírja, hogy a fiatal keresztes-viperáknak, amikor csak szert tehet reájuk, habozás nélkül széthasítja a fejét és azután nagy élvezettel megeszi őket, sőt a felnőtt példányokat is legyőzi, anélkül, hogy kitenné magát a méregfognak, mert a mérges hüllő fejét csőrvágásaival oly biztosan támadja meg, hogy a vipera csakhamar elveszti eszméletét és most néhány gyors egymásutánban következő vágással pár perc alatt megöli. Vérszomja azonban, sajnos, nemcsak a mérges kígyóknak szól, hanem még sokkal nagyobb mértékben némely hasznos kis madárnak; nagyjára és kicsinyjére egyaránt veszedelmes.
A szajkó leggonoszabb ellenségének bizonyára a héja s ez után a karvaly tekinthető. Az első könnyen legyőzi, az utóbbi csak hosszú küzdelem után. Ha magánosan álló tölgyfákra rendez kirándulásokat, akkor alkalmilag a vándorsólyom is prédául ejti. Éjjel a buhu és talán a macskabagoly is veszélyezteti; fészkét a nyuszt fosztogatja. Egyéb veszélyes ellensége nincs is neki. Így aztán, sajnos, megvan minden alkalom arra, hogy állandóan szaporodjék. Fogása a véletlen dolga. Egyik-másik szajkó a madarásztanya vagy a rigóhurkok bogyóin tartózkodik és ilyenkor elevenen kerülhet az ember kezébe; a fogságban láthatók legtöbbjét azonban fiatalon szedték ki a fészekből. Az öregen befogottak kevés örömöt nyújtanak, mert ritkán szelídülnek meg; a fiatalon felneveltek azonban gazdájuknak sok gyönyörűséget szereznek. A szajkó is olykor megtanul néhány szót, sőt gyakrabban rövid dallamokat is elfütyülget.
Magyarországon a szajkó – cserszajkó, mátyás, mátyás-madár, matyi-madár, zajgó – szintén a gyakori közönséges madarak közé tartozik, amely mindenütt előfordul, ahol erdőket, ligeteket talál, akár az Alföldön, akár a hegyvidéken. Mindenesetre azonban inkább ott szeret tanyázni, ahol nagyobb összefüggő erdőségek vannak s ezért az Alföldön lényegesen gyérebb, mint egyéb vidékeinken. Állandó vagy kóborló madár, amely legfeljebb télen szokott levonulni az alacsonyabb vidékekre s ilyenkor az Alföldön is gyakoribb. Némelyik esztendőben kisebb nagyobb vonuló csapatok is szoktak megjelenni, valószínűleg északi vendégek.
A szajkó, mint veszedelmes fészekpusztító szintén a legkártékonyabb madarak közé tartozik s mint ilyen, természetesen nem is védett madár. Miként a legtöbb madár, úgy a szajkó se kizárólagosan káros. Loos Kurt kiváló erdészeti szakértő említi, hogy egyetlen szajkó gyomrában 2000 búcsújáró petét talált oly időben, amikor azokat már nem a lepkével együtt ehette meg, hanem úgy szedte. Egyébként a makkültetéssel sok hasznot hajt, úgyszintén rovarok pusztításávak is, de viszont a madárvédelmi telepek közelében alig lehet megtűrni. Másrészt viszont oly szép megjelenésű madár, amely kalitkában tartva a legmulatságosabbak közé tartozik, hogy nem szívesen soroljuk a mindenáron pusztítandó madarak közé. Ameddig még ily jócskán nagy számban fordul elő, mint jelenleg, addig alkalmi kártételeit még meg lehet torolni, de különösebb ok nélkül kár pusztítani.
