ELSŐ ALREND: Papagályok (Psittaci)
ELSŐ ALREND: Papagályok (Psittaci)
Azokat az ismertető jegyeket, melyek tekintetében a papagájok alrendje a kakukoktól különbözik, legfőképpen a tollazat szolgáltatja. A papagájok tollazatán soha sincsenek fémesen ragyogó színek, viszont pehelytollazatuk igen dús és hosszú; már a fiatalok is hamar felöltik pamatokban növő pehelyruhájukat. A másodrendű evezők közül hiányzik az ötödik. Hogy van-e begyük, az a táplálékuktól függ. Vakbelük nincs, ami egyébként közös tulajdonságuk a banánevőkkel.
A papagájoknál különösen a csőr rendkívül jellegzetes alakú; ha felületesen nézzük, hasonlít a ragadozókéhoz, de azokénál sokkal vastagabb és erősebb, különösen sokkal magasabb: a tövén többnyire még egyszer olyan magas, mint amilyen széles, viszont a hosszúsággal a magasság többé-kevésbbé egyenlő, bár néha ezt is felülmúlja. Miként a sólyomszerű madarak csőre tövét, úgy ezekét is viaszhártya borítja.
Lábaik vastagok, erősek, húsosak, de sohase hosszúak. Csűdjük sokkal rövidebb, mint a középső ujj és mindig csak apró pikkelyek borítják. Meglehetős hosszú ujjaik közül a belső és a külső hátrafelé néz. Talpuk erős, de csak az ujjak végén van többé-kevésbbé határozottan megkülönböztethető talpdudor.
A papagájok fedőtollazata általában nem sűrűn álló pásztákból áll, amelyek közé helyezkednek el a pelyhek. A papagályok tollazatának színpompája – mondja Marschall – közismert; különösen jellemzi őket, hogy közvetlenül egymás mellett élesen elhatárolt, rikító, néha kiegészítő – komplemter – színek vannak. Uralkodó színük általában a zöld, mindenféle árnyalatában, melyet különböző piros, sárga, kék, ritkábban fehér foltozás tarkít és pedig rendszerint a fejen és az evező tollakon, néha azonban a farktollakon is. A legtarkább, legélénkebb színűeknek és a legérdekesebbeknek a hazája a maláji, ausztráliai és a polinéziai szigetvilág. Itt találjuk a fehér és fekete kakadút, a kékkel zölddel, feketével többé-kevésbbé tarkított zöld lórikat. Olyan papagáj, amelyen a kék volna az uralkodó szín, kevés van. Finsch megfigyelései szerint az általában zöldszínű papagájok idősebb korukban mindinkább sárgászöldekké válnak, és már évek hosszú sora óta szóbeszéd tárgyát alkotja, hogy a braziliai őslakók megfelelő táplálékkal a papagájok zöld színét sárgára tudják változtatni. Wallace, aki pedig igazán szakember, saját tapasztalatai alapján emlékezett meg arról, hogy a zöldszínű, kékállú amazon (Amazona festiva, Linn.), melyet az Amazon-folyó mentén egy nagy harcsafaj zsírjával etetnek, ennek a tápláléknak a folyományaképpen gyönyörű piros és sárga lesz.
A lágy testrészek közül a papagájok nyelvét kell különösen megemlítenünk, mert az sok tekintetben eltér egyéb madarak nyelvétől. Nemcsak, hogy igen rövid, amellett vastag és lágy, hanem néha a végét sok fonálszerű szemölcs borítja.
A termetesebb fajok nehézkesen kelnek szárnyra, de aztán elég gyorsan haladnak. A kisebbek már jóval ügyesebbek.
A papagájok hangja erős, rikácsoló, de azért nem minden fajé kellemetlen. Némelyiknek a hangja határozottan símúlékony és még kellemesnek is mondható. Az igaz, hogyha nagyobb fajok egymás közelében élnek s valamennyien egyszerre kiabálnak, ami rendes jelenség, akkor olyan fülsiketítő lármát csapnak, hogy onnan menekülni kell. „Csak az tudja elhinni, – írja Humboldt Sándor – hogy az ararák kiabálása néha a szikláról-sziklára alázuhogó hegyi folyók zúgását is túlharsogja, aki azt saját maga megfigyelte az Andesek forró völgyeiben.” A kakadúk lármája is igen messzire elhallatszik. Jókora csapat nemes papagáj rikácsolása azonban egyenesen fülhasogató. Azt a lármát, amelyet a törpe papagájok csapnak, a kaszakovács műhelyének fülsértő zajához hasonlíthatjuk. Némelyik faj hangja ugató, másoké fütyülő; az egyik erősen horkantgat, a másik halkabban morog; ez itt élesen, röviden rikkant, amaz makog, brekeg, egyik-másik visít. Viszont némely faj olyan kedvesen énekelget a párjának, hogy akár az énekesek közé is sorozhatnánk őket, ha nem volnának papagájok. Több faj olyan jól megtanul fütyülni egyes nótákat, hogy még a süvöltőt is megszégyeníti. Azt mindenki tudja, hogy a papagájok emberi hangokat is tudnak utánozni s ebből a szempontból túlszárnyalják az összes többi állatot. Bámulatos, szinte hihetetlen, hogy mi mindent megtanalnak. Szólásuk nem egyszerű utánzás, hanem valósággal beszélnek. De nehogy félreértsenek: nem azt akarom ezzel mondani, mintha a megtanult szavak jelentését értenék, vagy mintha mondatokat is ki tudnának találni és tagozni, csak azt állítom, hogy a megtanúlt szavakat a kellő időben helyesen alkalmazzák. Ha például valami „jó iskolába” járt papagájt arra tanítottak, hogy gazdáját fölkelés után, „jó reggelt” kívánsággal köszöntse, akkor nem fog helyette „jó estét” mondani. A megjegyzett szavakat, vagy kisebb mondatrészeket tehát összhangba tudják hozni emlékezetükben a napszakkal, vagy a megfelelő alkalom egyéb benyomásaival. Amilyen viszonyok között a szavakat tanulják, – melyek az ő szemükben persze csak furcsán tagozott hangok – hasonló viszonyok között, vagy hasonló alkalom adtán egyszerűen ismételik azt. A beszélni tanuló gyerek is így kezdi, de míg az később a szavakat meg is érti, a papagáj idáig nem jut el. A papagájok beszélőképességéről már ősidők óta rengeteg hol jobb, hol rosszabb, majd hihető, majd elhihetetlen adoma forog közszájon; tudományos értékük azonban még a legjobbaknak is csak feltételesen van.
A papagájok Európa kivételével minden földrészen előfordulnak. A 429 faj közül, melyet Marschall 1889-ben felsorolt, 161 él Amerikában, 213 Ausztráliában és a Pápua-, Molukki- és Déltengerí-szigeteken, 25 Afrikában, 30 pedig Dél-Ázsiában, ide számítva a Szunda-szigeteket is. Az újabb felfedezések alapján a fajok száma 580-ra emelkedett.
A papagájok aztán valóban értik is a módját, hogy észrevétessék magukat. Díszei az erdőnek, amely csak úgy visszhangzik a hangjuktól. Habár elsősorban a meleget kedvelik, de azért a kissé hűvös időtől se riadnak vissza, még kevésbbé az esőtől, legalább is rövid időre. „A trópusi záporok alatt, – írja Wied herceg – melyek néha az egész tájat elsötétítik, gyakran láthatunk a fák legkimagaslóbb száraz ágain mozdulatlanul ülő papagájokat s dacára annak, hogy bőrig áznak s csak úgy folyik róluk a víz, egész vígan szólnak. Ott van közelükben a sűrű lombsátor meg a sok vastag ág, ahol az eső elől oltalmat találhatnának, de egyáltalában nem veszik igénybe, inkább megfürdenek a meleg záporban és szinte látszik, hogy ebben milyen örömük telik. Mihelyt azonban az eső elállott, azonnal igyekeznek a tollazatukat megszárítani.” Az afrikai szürke papagájok is igen szeretik az esőt és szemlátomást jobbkedvűek, ha alaposan megfürödhetnek, sőt már annak is igen örülnek, ha esőre hajlik az idő. Ennek következtében nem is éppen rossz időjósok, ha az esti húzás alkalmával meg a hálótanyákon túlságosan hangosak, akkor szinte biztosra vehetjük azt, hogy nemsokára megered az eső. Az időjárás megváltozását nyugtalanabb viselkedésükkel a fogságban tartott papagájok is előre jelzik, legalább is Afrikában.
A papagájok tápláléka főleg gyümölcs és mag. Sok lórifaj azonban jórészt, vagy néha kizárólagosan is, virágporral és mézzel és talán a virágokon található apró rovarokkal él. Valószínűnek tartom, hogy a nagyobb fajok sokkal több állati táplálékot fogyasztanak, mintsem gondolnók. Erre vall legutóbb egyes fajok vérszomjúsága és az a mohóság, amellyel a húseledelen kapnak, mihelyt arra e szer rászoktatták őket. Fogságban tartott papagájaim azt is megtették hogy gyengébb társaikat megtámadva feltörték azok koponyáját s agyvelejét kiszedték.
A kertekben és a mezőkön a papagájok hihetetlenül nagy károkat okoznak, úgyhogy teljesen megokolt, ha az ember a legerélyesebben és minden eszköz felhasználásával védekezik ellenük. Semmi sincs biztonságban előlük és lehetetlen védekezni ellenük.
A papagájok nem mindig találnak olyan alkalmas odvas fát, melynek belsejét valami ügyes harkály, vagy a véletlen megfelelő alakúra kivágta, hanem bizony elég gyakran saját maguk kénytelenek hajlékjukról gondoskodni. Ilyenkor mutatják meg aztán igazán, hogy milyen sokoldalúan tudják használni erős csőrüket.
A különböző fajú papagájok nemcsak barátságokat kötnek, hanem még szerelmi viszonyokat is. Bár az ilyen viszony eleinte többnyire kényszerűségből keletkezik, később azonban sokszor annyira megerősödik hogy a szerelmesek akkor sem válnak el egymástól, ha módjukban van hogy saját fajtabelijükhöz tartozó párhoz csatlakozhassanak. Főleg a különféle kakadúk hajlamosak az ilyen viszonyokra, de más papagájoknál is tapasztalták már. A papagájok néha egészen más fajú madarakkal is folytatnak szerelmi viszonyt.
A papagájok azonban nemcsak az itt említett barátságos viszonyra hajlandók, hanem gyakran elkeseredett ellenségeivé válnak nemcsak egyéb fajú madaraknak, hannem a saját fajtájukhoz tartozóknak is. Különösen az ausztráliai laposfarkú papagájok igen összeférhetetlen természetűek.
Általában úgy látszik, hogy a papagájok életük második évében öltik fel teljnes díszruhájukat, és ugyanakkor szaporodásra is képesek már. A kisebb fajok azonban, tapasztalatok szerint, már az első évben ivarérettek. Ennek dacára igen hosszú életűek. Fogságban tartott papagájokon szinte bámulatos dolgokat volt alkalmunk tapasztalni. Megtörtént, hogy jóval túlélték azt a családot, amelynek körében ifjúságukat töltötték.
Igen valószínű, hogy a legtöbb nagyobb fajta papagáj természetes halállal múlik ki s nem sok esik áldozatul valamiféle ellenségnek. Az igaz, hogy az emberen kívül nem is igen kell mástól tartaniuk. Mivel igen óvatosak és ügyesek, a legtöbb ragadozó nem bánthatja őket, sőt az erőteljes és a mellett nagy csapatokban élő kakadúk nem is várják meg, míg a ragadozó madarak nmegtámadják őket, hanem azok a maguk részéről is nekik mennek és menekülésre késztetik azokat. Az emberrel szzemben persze se a csalafintaságuk, sae a bátorságuk nem védheti meg őket.
A papagájokat mindenütt üldözik és szinte szenvedélyesen vadásszák. Ennek egyrészt az a célja, hogy az elejtett papagájokat felhasználják, értékesítsék, másrészt az, hogy védekezzenek velük szemben. Egyébként hálóval, lépvesszővel és mindenféle egyéb szerszámmal fogdossák őket. Bár a papagájok húsa meglehetősen kemény és rágós, mégis szívesen eszik, vagy leagalább is erőlevesek főzéséhez használják fel.
Még gyakrabban vadásszák őket szép tollaikért. A bennszülött törzsek már ősidők óta igen szívesen használták a papagájtollakat mindeníéle díszítési célra.
De nem mindig csak a „vadak” vagy bennszülöttek ékesítgetik magukat papagájtollakkal. Sok modern divathölgy kalapján is találhatjuk a papagájok egy-egy szárnyát, vagy néha az egész kitömött madarat is a nélkül, hogy az illető sokat törődnék azzal, hogy honnan is származik ez a dísz. Jóllehet az ilyen „divat” többnyire csak rövid ideig szokott tartani, sokszor mégis elég volt ahhoz, hogy a papagájokat alaposan megritkítsa. Így például az örvös puplikánt pompás tollazata miatt néhol már teljesen kipusztították.
A papagájok nemcsak húsukkal és remek tollazatukkal válnak hasznunkra, hanem mint kalitkamadarak is gyakran szórakoztatják az embert. Csínytevéseik dacára is megszeretjük őket, elnézzük hibáikat s nem vesszük rossznéven tőlük fülsértő rikácsolásukat. Sőt még azt a sok kellemetlenséget is megbocsátjuk nekik, amit erős csőrük pusztító munkájával okoznak, amely hatalmas csőr, bármily hihetetlenül hangzik is, néha még a vasban is kárt tesz. S mindezt csak azért nézzük el nekik, mert lebilincselnek gyönyörű tollazatukkal és szórakoztatnak tehetségükkel.
A papagájok megszelidítése többé-kevésbbé emlékeztet a háziállataink leigázására. Ez már ősrégi keletű.
Amerika első felfedezői a bennszülöttek kunyhóiban és azok körül szelidített papagájokat találtak. Mikor a spanyolok Nicnéza és Hojéd a vezetése alatt 1509-ben a dáriai földszoroson lévő karib falut, Yurbacót meg akarták rohanni, a kunyhók előtt lévő fák csúcsain őrködő éber papagájok elárulták az ellenség közeledtét s így lehetővé tették ápolóiknak, hogy elmeneküljemek.
Schomburgk szerint a délamerikai bennszülötteknél a szelidített papagájok teljesen szárnyuk szabadján vannak, a nélkül, hogy az meg lenne csonkítva. Leírásaiból az is kiviláglik, hogy az erdei indiánus telepeken a papagáj épp olyan elmaradhatatlan valami, akárcsak a mi tanyaudvarunkon a tyúk, de mégis azzal a különbséggel, hogy a papagájok sokkal szorosabb viszonyban vannak ott az emberrel, mint a mi tyúkjaink. „Különösen feltűnő a szelíd papagájoknak és majmoknak a gyermekekhez való vonzalma.”
Az indiánok kunyhói között teljesen szárnyuk szabadján röpködő szelidített papagájokhoz képest a művelt Európába kerülőknek bizony igen szomorú a sorsuk. Persze addig van a legrosszabb dolguk, amíg rendeltetésük helyére meg nem érkeztek. A hazájukban hajóra kerülő papagájoknak alig a fele bírja ki a hosszú tengeri utat. Az Európába szerencsésen megérkezettek közül is még sok elpusztul egyes madárkereskedők sötét, piszkos és gyakran fertőzött boltjában. Sorsuk csak akkor javul valamelyest, ha megfelelő ápolás jut osztályrészükül, de még itt is sokan félnek az embertől, bizalmatlanná, heveskedővé válnak, különböző rossz szokásaik támadnak s ezeket a hibákat sokszor csak nagyon hosszadalmas, türelmes bánásmóddal lehet kiküszöbölni.
A papagáj azonban hamar hozzászokik a megváltozott viszonyokhoz. Legelsősorban megszokja a legkülönfélébb ennivalót. Azok helyett a lédús gyümölcsök helyett, melyeket otthonának erdei bőven termettek neki, itt legfeljebb azt kaphatja, amit az ember is enni szokott. Ezeket annál imkább megszereti, minél többfélét kóstol meg belőlük. Eleinte megelégszik a kendermaggal meg a kanárieledellel, de csakhamar más egyebet is kíván. Édességekkel igen el lehet kényeztetni, annyira, hogg rendes táplálékkal azontúl egyáltalában nem éri be. Úgyszólván mindenhez hozzá lehet szoktatni, amit az ember megeszik; megisszák a kávét, teát, bort, sört, más effélét, sőt a szeszes italoktól be is szoktak rúgni. Csak a legkisebb fajokra nem vonatkozik ez, mert azok a magtáplálékon meg „zöldség”-en kívül mást egyáltalában nem esznek meg. Azt állítják, hogy ha hússal etetjük a papagájokat, akkor ez könnyen okozója lehet egyik rossz szokásuknak: sok fogságban élő papagáj kihúzgálja a saját tollait, sőt néha teljesen csupaszra koppasztja magát. Ezek szinte üldözik az előbukkanó tollakat és semmiféle büntetéssel – ami iránt egyébként igen érzékenyek – nem lehet őket erről a csúnya szokásukról leszoktatni.
Fontosnak tartom a megfelelő táplálék kiválasztását. Eddigi tapasztalataink szerint a legtöbb nagyobb papagájfaj beéri kendermaggal, keményre főtt rizzsel, zabbal, kukoricával, salátával, káposztával meg gyümölccsel. A kisebbek pedig kölessel, kanárieledellel, salátával s egyéb növények leveleivel. A keserű mandula meg a petrezselyem méreg számukra, amely könnyen vesztüket okozhatja.
Miként valamennyi magasabbrendű állatnál, úgy az egyes papagájfajoknak is akadnak tehetségesebb és korlátoltabb egyének. Az egyik madár igen gyorsan és sok mindent megtanul, míg a másik csak keveset, azt is igen lassan, a harmadik pedig egyáltalában nem viszi semmire. Az igaz, hogy a tanítás rendszerességétől is igen sok függ. Kitünő emlékezőtehetségüknek itt igen jó hasznát veszik. Sokszor évek során át vissza tudnak emlékezni egy-egy tapasztalatukra. A beszélni tanulásban éppen olyan jó hasznát veszik emlékezőtehetségüknek, mint mozgékony nyelvüknek, mellyel az emberi hangokat is utánozni tudják. Megtanulnak egy, majd több szót és minél jobban gyakorolják magukat, annál tehetségesebbek lesznek.
Így ezek az őserdőkbem élő madarak minél többször találkoznak az emberrel, annál többet megtanulnak tőle s fokozatosan olyan lény lesz belőlük, melyektől bizony nem tagadhatjuk meg elismerésünket. Az emberekkel való gyakori érintkezés következtében a papagájra, hogy úgy mondjuk, bizonyos mértékben emberi tulajdonságok ragadnak rá, mint ahogy a kutyát is műveli, fegyelmezetté teszi a nevelés. Ilyen emberies vonásnak tekinthetjük pl. azt, hogy nemcsak gazdája szokásait és tulajdonságait tanulja meg, hanem, hogy mind ritkábban hallhatjuk fülsértő kiabálását, annyira, hogy végül, eltekintve a különösebb felindulásoktól, csak a megtanult szavakat és dalokat ismételgeti.
Okossága, tanulékonysága más szempontból is lépten-nyomon szemünkbe ötlik. Nemcsak a férfiakat tudja megkülönböztetni a nőktől, vagy a házhoz tartozókat az idegenektől, – amire sok más madár is képes – hanem a különféle embereket össze is tudja hasonlítani egymással. Ha valaki azt akarja megtudni, hogy papagája hím-e, vagy tojó, ezt a legtöbb esetben, a nagyobb fajúaknál majdnem mindig biztosan, elérheti azzal, ha felváltva férfit és nőt kér meg arra, hogy a papagáját felváltva becézgesse vagy bosszantsa. Ha a férfi kedveskedését szemlátomást szívesen fogadja: a legnagyobb valószínűség szerint tojó, ha hamar felingerelhető, akkor hím. Ugyanezt tapasztalhatjuk akkor, ha nő becézget hím papagájt, vagy tojót bosszant.
Az újabb időben többször megkísérelték, különösen Angliában és Németországban, a szabadonbocsátott papagájok meghonosítását. Nagy-Britanniában hamarosan megszokták az európai klímát, megtelepedtek az erdőségekben, többízben költöttek s fiaikat is felnevelték. Egészen jól érezték magukat s minden bizonnyal el is szaporodnának, ha nem lenne – mint ahogy egy angol barátunk írja – „oly rettenetes sok lőszerszám”. Ahol csak meglátják őket, mindenütt lelövik ezeket a feltűnő színű madarakat; így aztán minden telepítési szándék dugába dől.
Gadow a papagájok alrendjét két családra osztja, úgymint a lóripapagáj-félékre (ecsetnyelvűekre) és a tulajdonképpeni papagáj-félékre.
