Császármadár (Tetrastes Key. et Blas.)

Teljes szövegű keresés

Császármadár (Tetrastes Key. et Blas.)
Az ebbe a nemzetségbe tartozó fajok 16, lágy, széles farktolla közül a középső pár kissé hosszabbb a többinél; első evezőjük jelentékenyen rövidebb a másodiknál, s a negyedik a leghosszabb. Csüdjük felül tollas, és rövidebb, mint a középső ujj, karmostul együtt.
Három fajuk Európában, Ázsia középső és északi részén, továbbá Japánban van elterjedve.
A császármadár (Tetrastes bonasia L.)
Császármadár (Tetrastes bonasia L.).
A császármadár testalkatára rokonaihoz hasonlít, csüdje azonban csak háromnegyedrészben gatyás, lábujjai pedig csupaszok. Farka elkerekített, fejbúbjának tollai meghosszabbodottak s felbóbitázhatók.
Nagyságra s a tollazat színére mindkét ivar hasonlít egymáshoz, de azért könnyen megkülönböztethetők. A háti rész tollazata fehér pettyekkel tarkított rozsdás-vörösesszürke, s ezenkívül a legtöbb tollon fekete hullámvonalak is vannak. A felső szárny rozsdásszürke és rozdásvörös keverékén jól kivehető fehér hosszanti foltok és sávok vannak. A kakas torka fekete, a tyúké rozsdásan és barnásan foltozott. Szürkésbarna evezőtollainak keskeny külső zászlaján vörhenyesfehér foltok vannak, farktollai feketések, hamuszürkén erezettek, a középsők rozsdaszínnel szalagozottak és tarkítottak. Szeme dióbarna, csőre fekete, a lábak csupasz része szarubarna. A tyúknak nincs fekete torokfoltja, tollazatának a színe nem olyan élénk, és pedig inkább szürke, mint rozsdavörös.
A császármadár elterjedési köre a Pyreneusoktól s az Atlanti-óceántól egészen a Csendes-tengerig terjed.
A császármadár rejtett életet él, s ezért nem igen tűnik fel. Csak néha, véletlenül, leginkább leshelyből láthatjuk meg, amint egyik bokortól a másikig a tisztáson átfut. A zordonabb évszakban egy-egy vastagabb faágon is megpillanthatjuk, egész hosszában végiglapulva azon, sőt, hogy még jobban rejtőzhessen, a fejét is ráhajtja. A vékony ágakról felriasztva többnyire sebesen repül el s a földön száll meg és bokrokba rejtőzik el, míg ha a földön leptük meg, akkor rendesen fölgallyazik valamely közeli fára s a magasból kíváncsian, ostobán nézi a csendháborítót.
Szemere László feljegyzései szerint az alcsíki székelyek a kakas hangját így tagozzák a csirke lábszárcsontjából készült sípon: „ti-tittiritti-tittiri”, a tyúk s a „fia-hívó” pedig: „ti-titti-tittiri”.
Érzékeit illetőleg a császármadár valószínűleg felette áll a nyírfajdnak, hallása mindenesetre kiváló, szellemiekben pedig körülbelül egy fokon van azzal.
Sajnos, hogy megfelelő védelem ellenére is a császármadár a legtöbb helyen évről-évre fogy. A ragdozó emlődök és madarak sok csibét elpusztítanak, ugyanúgy a mókus, a nagyobb erdei egerek, de legkivált a szajkó; de megfogyatkozásuknak más okai is lehetnek. Számos olyan vidéken, ahol azelőtt élt, teljesen eltünt, anélkül, hogy tudnók ennek az okát.
Ahol a császármadár közönséges, ott nagyon kiadósan vadásszák is, mert pecsenyéje az összes tyúk-féléké között a legízletesebb. A régi barátoktól eredő latin neve (bonasia, illetve bonasa) is erre utal: bona=jó, assa=étek. Vadászata vizslával, vagy még inkább a jóval több élvezetet nyujtó csalogatósíppal szokásos. Ezzel a „hívóval” a kakasok hangját a csalódásig lehet utánozni, s így minden harcias hangulatú kakast magunkhoz csalogathatunk. Szerencsére a vadászat e nemét csak szakértő és gyakorlott vadász űzheti.
A császármadár – császárfajd, mogyorótyúk – Magyarország alacsonyabb és magasabb hegyvidékén elég nagyszámban előforduló madara, amely csak egyes alföldi és dunántúli megyékből hiányzik, elsősorban azokból, amelyek nem terjednek át a hegyvidékre. A Dunántúlon azonban a Mecsekben és Bakonyban nem telepedett meg, ezzel szemben a pilis–budai hegyvidéken előfodul. A magas hegyvidéken egészen a törpe fenyő határáig fészkel. Állandó madár, amely rendes tanyájától csak kisebb méretű kóborlásokat szokott végezni. Gazdaságilag közömbös. Vadászható madár, amely az új vadászati törvény szerint augusztus 16-tól október 31-ig lőhető, és pedig jérce és kakas egyaránt.
A prairie-fajd (Tympanuchus americanus Reichb.)
[Régi neve: Tetrao cupido.]
Észak-Amerika fajdféléi között különösen említésre méltó a közönséges prairie-fajd. Ez a többi fajdoktól abban különbözik, hogy nyaka felső részének oldalaira lelógó, mintegy 18 hosszú, keskeny tollból álló s a csupasz részeket fedő tincse van. A csupasz részekben hólyagszerű, a légzőcsővel összeköttetésben álló bőrzacskók vannak. Az ivarok színre alig különböznek egymástól, a kakas dísztollai azonban hosszabbak. A 18 széles, lekerített tollakból álló farok meglehetősen rövid és elkerekített. Szárnyának harmadik evezője a leghosszabb; fejtollai kissé meghosszabbítottak. Háti tollai feketék, halványvörösek és fehérek; hasi oldalának tollai halványbarnák s fehéren harántcsíkosak, s ezáltal egy nehezen leírható színegyveleg áll elő. Hasa fehéres. Evezőtollai szürkésbarnák, száruk fekete, külső zászlójuk vörhenyesen foltozott; kormánytollai sötét szürkésbarnák, szegélyük piszkosfehér. A pofák tája s a torok sárgás, szeme alatt barna sáv húzódik. A tincstollak külső zászlaja sötétbarna, a belső pedig halvány sárgásbarna.
Ahol a priaire-fajd gyakori, telente nagy csapatokba verődik össze, ezek aztán csak a tavasz kezdetével oszlanak szanaszéjjel. Hó olvadásával történik ez, amikor az első fűszálacskák kezdenek ütközni, bár még ekkor is akadnak huszas, sőt még nagyobb falkák.
Olyan vidékeken, ahol a prairie-fajdnak nincs mit tartania az emberektől, dorombolása vagy tutulása nemcsak a kora reggeli órákban, de egész napon át estig is hallható, míg ott, ahol e harcias állatok erősebb ellenfelük hatalmát érzik, napfelkelte után csak ritkán hallatnak hangot.
Észak-Amerikának minden számbavehető ragadozója még az embernél is gonoszabb ellensége a védtelen tyúkoknak. Az emberek végre mégis belátták, hogy vadászatuk csak úgy tartható fenn, ha bizonyos időben szigorú védelem alatt állanak.
A nyírfajd (Lyrurus tetrix L.)
Nyírfajd.
A nyírfajd vagy „kis kakas” aránylag karcsú termetű; erős csőre közepes hosszúságú. Nemcsak a csűdje, de a lábujjakat összekötő hártyája is tollas. Lábának külső és belső ujja egyforma hosszú. Tompán elkerekített, rövid, domború szárnyának a harmadik evezője a leghosszabb. A 18 tollból áló fark a tyúknál kivágott, a kakasnál lantalakú, amennyiben a középső hat toll kifelé mind hosszabb, s a szélsők sarlóalakúak. Az alsó farkfedők vége túlér a kormánytollakon. A kakas fekete, feje, nyaka s hátának alsó része pompás acélkék csillogású. Összecsukott szárnyain – azáltal, hogy a másodrendű evezők és a nagy fedők fehérek – fehér harántcsík keletkezik. Alsó farkfedői tiszta fehérek. Az evezőtollak kívül feketebarnák, szürkén elmosódottak s tövük fehér; farktollai feketék. Szeme barna, csőre fekete, lábujjai szürkésbarnák. Rózsája s a szem körüli csupasz bőre élénkvörös. A tojó tollazatának a színe a rozsdasárga és rozsdabarna színeknek a keveréke, azonkívül fekete harántszalagok és tollak is vannak rajta. Részleges vagy teljes albinói többször fordulnak elő, mint más vadonélő tyúk-féléknél.
A nyírfajd Európa legtöbb részén honos, továbbá Észak- és Közép-Ázsiában, nyugatra Skóciáig s Anglia északi részéig keletre a Kolyma-folyamig s északkeletre Szibériáig. Délen a keleti Pirenaeusok, Észak-Olaszország, a Kaukázus északi nyulványai, majd Tianschan és Peking képezik az elterjedési határait. A Kaukázusban az 1840. évben felfedezett s 1875-ben önálló fajnak elsimert kaukázusi nyírfajd (Lyrurus mlokosiewiczi Tacz.) rokona helyettesíti. Kedvelt fája a nyír, ezt minden fánál többre becsüli; a fenyveserdő az ő szemében csak szükségtanya. Sehol sem fordul elő oly tömegesen, mint a kiterjedt nyíresekben, e fának már kisebb csoportjai is lekötik őket. De a nyíres is csak akkor felel meg neki, ha abban bőven van sűrű aljnövényzet, áfonya, hanga, szeder vagy málna. Kiválóan kedveli a lápos helyek vízinövények lepte mellékét is.
Közép-Európában a nyírfajd állandó madár, ha mindjárt nem is a szó szoros éretelmében; a magas hegységeken és északon azonban igen szabályszerűen vándorol is.
Közép-Európában a dürgés kezdete a nyírfa rügyezésével esik egybe, tehát kezdődhet már március második felében, s eltart áprilisban, májusban. De ez az idő, mint azt Ludwignak pontos megfigyelései tanusítják, az időjárás szerint pár hétre is eltolódhat. Nálunk néha Chernel István írta le legszakavatottabban a nyírfajd dürgését.
A nyírfajdot sok mindenféle ragadozó, de legkivált maga az ember, előszeretettel vadássza. Vadászata nálunk leginkább dürgése idejére esik, régebben a fiatalokat késő ősszel hajtásközben is lőtték.
A magas hegységekben, valamint Északon, akárcsak a siketfajdot, mindig vadásszák. A dürgéskor való vadászata azonban a legvonzóbb, már csak azért is, mert ebben az időben, ha nem is járt szerencsével a vadász, a csodálatos dürgési játék végigélvezésével kellőleg kárpótolva van. A tyúk lövése mindenkor tilos. Tirolban és a bajor Alpesekben már csak azért is nagyon nyomában vannak a nyírfajdkakasnak, mert farktollai a legények kedvelt kalapdísze.
A nyírfajd – kiskakas –Magyarország egyes vidékein rendszeresen előforduló elég gyakori madár, mely a síkságot kerüli s a közép- és magasabb hegyvidéken honos; 1000 méter magasságon túl is fölhatol. Dr. Nagy Jenő szerint régebben az Alföld északkeleti csücskében nevezetesen a Nyírségen is előfordult. Ez az érdekes kérdés még nincs tisztázva. Előfordulása nagyon sajátságos, amennyiben Horvátországból teljesen hiányzik s Erdélyben csak a Gyergyóság nevű részében fordul elő gyéren. Egyébként a következő megyékben látták: Arad, Borsod (Bükk), Heves (Mátra), Pest (Gödöllő), Sopron, Vas, Győr, Árva, Hont, Nógrád, Zólyom, Turóc, Trencsén, Liptó, Szepes, Gömör, Abaúj-Torna, Sáros, Zemplén, Ung, Ugocsa, Máramaros. A Nemzeti Múzeumban a következő helyekről szedett tojásai vannak: 1896 június Vizesrét (Gömör), 1902 május 26 Vychodna (Liptó m.), 1883 Kakashegy (Gömör m.). Állandó madár, de nem oly nagy mértékben, mint a nagykakas, mert ősszel és télen át csapatokba is szokott verődni, amelyek nagyobb területet is bekóborolnak. Gazdaságilag közömbösnek minősíthető, bár mint becses vadászati tárgy nemzetgazdaságilag föltétlenül értékes. Az új vadászati törvény szerint a jérce lövése mindig tilos, míg a kakas április 1 és május 31 között vadászható.
A siketfajd (Tetrao urogallus L.)
A „nagykakas” a legtermetesebb erdei madaraink egyike, büszkesége a fenyveszknek, öröme a vadásznak.
A siketfajdnak hosszú farka 18–20 tollú, s lekerekített, illetve lépcsőzetes, azáltal, hogy a középső tollak jelentékenyen hosszabbak, mint a szélsők. Szárnyának negyedik evezője a leghosszabb. Ujjai csupaszok, szélük fésűs. A kakas feje és torka feketés, nyaka sötét hamuszürke, feketén erezett, nyaka eleje fekete-hamuszürkén eres; hátának fekete alapszínén finom hamuszürke és rozsdabarna mintázat látható. Felső szárnyfedői feketebarnák, sűrűn erezve rozsdabarnával. Kevés fehér folttól tarkálló farktollai feketék. Melle pompás fémzöldfényű, testének alsó része – különösen a fartája – fehér-feketetarka. Szeme barna. A vékony lapockákból álló vagy erektől borított rózsája és a bibircses csupasz részek olyan pirosak, mint az élénk spanyolviasz. Csőre fehér szaruszínű. A kakasnak a légzőcsöve egyharmaddal hosszabb, mint a nyak, ezért a begy táján hurokszerűen behajlított. A nyelv hosszú szalagokon és izomszálakon oly lazán van megerősítve, hogy a madár kimulása után mintegy visszakunkorodik s lesüllyed a nyakba, ezért támadt az a még most is széltében elterjedt mende-monda, hogy a siketfajd-kakasnak nincs nyelve. A tyúk egy harmadával kisebb a kakasnál, s jóval tarkább. Feje s nyakának felső része feketés, rozsdasárgán és feketebarnán harántcsíkos; háta többi részének tollazata a feketebarna, rozsdasárga és a rozsdás szürkéssárga színeknek a keveréke. Farktollai szép rozsdavörös alapon feketén harántsávosak. Torka és szárnyhajlása rozsdás vörhenyessárga. Mellének felső része rozsdavörös, hasa rozsdasárgás alapon szaggatott, fehér és fekete harántsávokkal tarkázott. Nem ritkán kakastollazatú tyúk is előfordul.
Hajdanta a siketfajd kétségtelenül tanyázott Európának és Észak-Ázsiának minden nagyobb, összefüggő erdőktől borított vidékén, manapság már sok helyről kipusztult. Elterjedési köre azonban még így is igen tágas, mert ennek határai alig szűkültek meg; legtöbbnyire csak bizonyos helyeken pusztult ki és pedig ott, ahol a szabályszerű erdőgazdasági üzem nagykiterjedésű vágásforgókra rendzkedett be s a mocsaras részeket is kiszárította. A siketfajd ősi soron nem volt hegylakó. Éppen úgy, mint számos más havasi vad, a kultúra nyomásának engedve, húzódott a csendesebb, s erdőkkel bővelkedő hegységekbe.
Radde szerint Kelet-Szibériának összefüggő erdőségekkel borított részein nem ritka, de az ottani siketfajdok kisebb termetűek, s azokat külön alfajnak tartjuk. (Szibériai siketfajd Tetraomogallus mogalloides Midd.). Ezenkívül még néhány a törzsfajtól többé-kevésbbé eltérő alfaja van ugyancsak Ázsiában.
A siketfajd jellegzetes tyúkféle madár. A kakas hirtelenharagú, összeférhetetlen, házsártos, a szabadban éppen úgy, mint a fogságban. Fajbeli társaival is évről-évre civódik, s ezért szükségképpen remeteéletet él. Még a tyúkokkal szemben is basáskodó, indulatos, amennyire szerelmes dürgéskor, annyira ügyet se vet rájuk később.
A kakas kiválóan finom érzékei révén megérzi a bekövetkező időváltozást. Ezt több vadász megfigyelte már. Geyer szerint gyakran megtörténik a dürgési időben az is, hogy a legszebb reggeleken, midőn már a vadász szíve előre is örül a biztos sikernek – várakozásában keservesen csalódik, mert egy kakas sem jelentkezik. Ilyen esetekben biztosra vehetjük azt, hogy az idő 24 órán belül rosszra fodul. Főként a havazást érzi meg.
A német szerzők hangutánzó leírása helyett – amelyek a magyar fülnek idegenül hangzanak – álljon itt Chernel István hangfestő leírása: „Az én fülem így hallotta: tak-tak-tak-tak; a közök mind rövidebbek lesznek, sebesebb egymásutánban hangzik a tak, végre „szaporázás” jellemzi, mely így festhető; tatak-ta-tatak-tatatak. Ezt követi: plöp-pe-löp-plöp-plöp-pelöp, s a kli-köp-kli-köp-kli-köp-ként hangzó „főcsattintás”; ekkor már szinte magából kikelve szól a szerelmes madár és siki-siki-siki-siki kaszaköszörülésre emlékeztető hangokkal fejezi be versikéjét.”
Szemere László is feljegyezte a dürgés hangjait; „1910 május 1-én Csikszentsimon havasán, a „Mohos” csúcs északkeleti lankásán, egy dürgő kakas úgy bevárt, hogy fülemet a fához érizntve figyelhettem, hogy tényleg azon a fán van-e! (Mert sötét volt még ahhoz, hogy meglássam.) A „keccentése”, mint ott mondják, a nyelv kettős, tompa csettentésével jól utánozható. A második tagnál a száj bezárandó, hogy ezáltal létrejöjjön az a hang, amely írásjelekkel tán így közelíthető meg; kë-köp, kë-köp; ez szaporázva; a bezáró kle-klöp-plöe; azután jött a köszörülés; szkiszkesz-ksz-ksz-ksz-ki.”
Dürgés közben fejét csaknem függélyesen a magasba nyujtja, ezért történhetik meg az, hogy nem látja meg azt, ami alant történik, eltekintve attól, hogy szemét rendszeresen félig be is húnyja.
A siketfajd dürgésalatti „süketségét” illetőleg kétféle nézet uralkodik. Akik a fogvatartottak dürgését figyelték meg, azok egy része a tényleges siketséget tagadva, csak ú. n. „szellemi süketségről” akarnak tudni, míg a megfigyelők zöme a mellett tanuskodik, hogy a siketfajd dürgésbeli süketségének anatómiai okai is vannak.
Wurm vizsgálatai szerint a fajdkakas a köszörülés alkalmával annyira erőlködik, hogy ezt meg is érezzük, ha kezünket a fa törzsére tesszük. Olyankor – akár a trombitáló, vagy köhögő embernek – a fejébe száll a vére. Ennek következtében a hallójárat hátsó falán elhelyeződött, a vértolulás folytán erősen megduzzasztható redő, annál is inkább elzárhatja ideiglenesen a hallójáratot, mert az alsó állkapocs rendkívül nagy hátsó csontnyúlványa, amely csak a siketfajdnál ér el akkora méreteket (25–27 mm), a köszörülés alkalmával történő szájtátogatás következtében a fülnyílás felé tolódik és azt valósággal elzárja.
Így van ez, kissé más elrendezéssel a gyöngytyúknál is. Ugyanez a gépezet működik akkor is, ha ősszel is szól, tehát ha nem is párosodik, vagy ha a csaholó kutyára „fúj”. Ahogy azonban a csőrét összecsukja, ismét élesen hall.
Wurm nézetét osztja manapság a legtöbb vadász és megfigyelő. Marshall, aki eleinte más nézeten volt, később ugyancsak a Wurm nézetét ismerte el egyedül helyesnek.
A rókán és héján kívül még sok ellensége van a siketfajdnak. Az öreg kakas, mivel igen óvatos, s jórészt a fákon tartózkodik, a legtöbb ragadozók ellen védve van; a gyenge csibék, de még inkább a tojások azonban könnyű prédái mindenféle ragadozónak, a fiatalabb tyúkokat a buhu meg a sasok könnyen elfogják.
A siketfajd vadászatilag nagyvadnak számít. Rendezett vadászterületen csak a kakast szabad lőni, s azt is csak dürgéskor. Igazi vadász nem is lőné máskor. Csak az, aki, bárcsak egyszer is kiment a kora hajnali órákban a havasok közé, hogy dürgéskor belophassa és lőhesse, érti ezt meg.
Még így is vadászművészet az elejtése, mert a kakas dürgéskor is rendesen óvatos, s csak gyakorlott vadász lophatja be. De éppen ezek a nehézségek növelik vadászörömünket.
A siketfajd szaporodását nem gátolja az, hogy dürgéskor lövik, amint ezt a rendezett vadászterületek statisztikája bizonyíthatja. Természetesen, ahol sok a vadász, s kevés a fajd, ott fokozottabban kell őket kímélni, de hát ez a vadászok megszaporodásával és a fegyvertechnika tökéletesedésével minden vadnál csak így van. Végeredményben nem is az fontos, hogy hogyan ejtik el a vadat, de az, hogy mennyit ejtenek el!
Kár volna tehát a költői dürgés helyett máskor vadászni, főleg amikor a tyúk és kakas hasonló.
A siketfajdkakas sokféleképpen értékesíthető. Wurm említi, hogy nagy farktollaiból legyezőt, kályhaellenzőt készítenek, szárnya tollseprőnek szolgál. Lábaiból levélnehezéket csinálnak, s még a zúzájában található kavics is trófea, amennyiben azt vadászékszerekbe foglalják. Húsát csak azok vetik meg, akik még nem ettek jól elkészített fajdpecsenyét.
A siketfajd – nagykakas, fajdkakas, ill. fajdtyúk, erdei kakas, az erdélyiek vadpáva madara – Magyarország megfelelő helyein rendesen előforduló, habár nem is nagyon gyakori madár. A magasabb hegyvidéken tanyázik s eddig a következő megyékből ismeretes: Arad, Bihar, Sopron, Vas, Ung, Sáros, Szepes, Turóc, Zólyom, Gömör, Liptó, Árva, Máramaros, Beszterce-Naszód, Brassó, Csik, Fogaras, Háromszék, Hunyad, Kolozs, Maros-Torda, Szeben, Szilágy, Szolnyok-Doboka, Torda-Aranyos, Udvarhely, Krassó-Szörény, Belovár-Kőrös, Zágráb, Modrus-Fiume, Lika-Krbava. Összefoglalva tán leggyakoribb Erdélyben, majd a Felvidéken és Horvátországban. A Dunántúlon újabbkeletű bevándorló, amely Chernel szerint Sopron és Vas megyékben ezelőtt egyáltalában nem fordult elő, de az 1880-as években történt betelepedése óta szépen gyarapodik s Breuer szerint jelenleg is kiterjeszti fészkelőterületét Sopron környékén. A Nemzeti Múzeumban a liptómegyei Szvarinból és Fenyőházáról s a gömörmegyei Királyhegyről származó tojásai vannak. A síkságot kerüli, a hegyvidéken a szálerdő felső határáig hatol föl.
Állandó madár, amely még a legedzettebb fajoknál is szokásos téli kóborlásokat se végzi, nyilvánvalóan rendkívül egyoldalú táplálkozása miatt, mely ilyenkor szinte kizárólagosan fenyőtűből áll, s amely éppen ezért bármily időben is bőségesen rendelkezésre áll. Nyáron bogyókat, magvakat is fogyaszt, csibéi sok kártékony rovart is pusztítanak, így hasznot hajtanak, hanem a felnőtt fajdok tömérdek rügy és friss hajtás, főleg a kiültetett csemeték fiatal csúcsainak a lecsipkedésével kárt is okozhatnak. Mint rendkívül nagyrabecsült vadászati madarat azonban az erdőbirtokosok természetesen kímélik, mert ha maguk nem is vadásznak rájuk, a vadászatnak bérbe való adásával busásan megtérül az okozott kár. Az új vadászati törvény a jércék lövését teljesen tilalmazza, a kakas lövését pedig csak április 1-től május 31-ig engedi meg.
A középfajd (Tetrao medius Mey.)
Középfajd (Tetrao medius Mey.).
Ott, ahol a siket- és a nyírfajd egymás mellett honos, s a siketfajdkakasok száma rendkívüli mértékben megfogyatkozott, előfordul az, hogy a nyirfajdkakasok a dürgőhelyre kerülő siketfajdtyúkokkal párosodnak.
A középfajd tehát siketfajdtyúknak és nyirfajdkakasnak, riktábban siketfajdkakasnak és nyirfajdtyúknak a korcsa. Termetét és színezetét illetőleg meglehetősen a két szülő között van, noha korcs volta korántsem ismerhető fel az első szempillantásra.
A kakas felső teste vagy tiszta fényes fekete, vagy pedig fekete alapon mindenütt pontozott és finom zeg-zugos vonalkáktól borított. Felső szárnyfedői feketésbarnán és szürkén össze-vissza erezettek. A másodrendű evezőkön széles, piszkos fehér csík húzódik végig, s hegyük szegélye ugyanilyen színű. A kissé kivágott fark fekete, a tollak hegye olykor fehérszegésű. Testének alsó része fekete, nyakának eleje és a fej ibolyásfényű, két oldala apró szürke pontocskákkal borított, néha azonban fehérfoltos. A combok tollazata fehér, a lábtövön hamuszürke.
Szeme sötétbarna, csőre fekete szaruszínű. A tyúk majd a siket-, majd megint a nyirfajdtyúkhoz hasonlít, de amannál mindig kisebb, emennél pedig nagyobb. Bizonyára sokszor nézik nyirfajdtyúknak. Minthogy a korcsok egymástól is eltérők lehetnek, azért főleg a középfajdtyúkok meghatározására nagyon kell ügyelni. Wurm szerint ezt a legbiztosabban úgy eszközölhetjük, ha a kissé széttárt és fölemelt fakat alulról szemléljük meg. A siketfajd farka elkerekített, s az alsó farkfedők csak a farktollak közepéig érnek, ezzel szemben a nyirfajd farka kimetszett, s az alsó farkfedője még kb. 1 cm-rel túlél a farkon; ezekkel szemben a középfajdtyúk farkának az alakja megközelítőleg négyszögalakú, s a középső farkfedőtollai a farktollak egyharmad magasságáig érnek. A mell lilásbíborfénye kék és zöld között váltakozik.
A középfajdot mindenütt megtalálták ott, ahol a siketfajd és nyirfajd egymás mellett él.
A középfajdnak nincsenek külön dürgőhelyei, ezek a nyirfajd-, ritkábban pedig a siketfajdkakasok dürgőhelyein jelentkeznek, rendszerint a vadász bosszúságára. Mert a középfajd, erejének tudatában, minden nyirfajddal kikezd, szétkergeti, sőt egészen el is űzi őket, de legalább is megzavarja a dürgő nyirfajdkakasok együttélését.
Magyarországon a középfajd nagyon ritkán fordul elő. Eddig a következőket ismerjük Magyarország területéről. Nyirfajdtípusú hím Zólyomból a bécsi múzeumban. A Nemzeti Múzeumban a következők vannak: 1842 aug. 22 Zsákóc, Szepes m., 1874 május Tátrafüred, 1847 március Újleszna, Szepesm. Egyébként lövetett még 1864-ben a Krivánon, 1873-ban a Királyhegyen, 1874-ben Liptóeplicskán, 1886-ban Oláh-patakon, 1888-ban a branyiszkói hegységben, 1890-ben Betléren és 1901-ben Vasvörösváron.
Dürgését Rudolf trónörökös figyelte meg.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages