Vércse (Cerchneis Boiea)
Vércse (Cerchneis Boiea)
Alakra, a csőr, a szárny és fark alkatában még nemesebb rokonaikhoz hasonlítanak, de tollazatuk hoszabb és lazább, szárnyuk rövidebb és lágyabb tollazatú, farkuk hosszabb, lábuk erősebb és rövidebb ujjú és színezetük az ivar szerint különböző.
Az ide tartozó fajok életmód és viselkedés szempontjából éppoly közel állnak egymáshoz, mint alakra és színre nézve. Azonban meglátszik rajtuk, hogy családjuknak nem oly tehetséges tagjai, mint a már leírt nemessólymok. Repülésük ugyan még könnyed és meglehetősen gyors, azonban a sólymok mögött maradnak.
A vörös vércse (Cerchneis tinnunculus Linn.)
Nagyon tetszetős megjelenésű madár. A kiszínezett hím feje, tarkója és farka, a kékesfekete, fehér szegélyű végszalag kivételével, hamuszürke, felül szép rozsdavörös, összes tollai háromszögű végfolttal, torka fehéressárga, melle és hasa szép vörösszürke, vagy halványsárga; az egyes tollakon fekete hosszanti folt van, az evezők feketék, belső zászlójuk 6–12 fehéres vagy rozsdavörös háromszögű folttal diszített, végfelük pedig világosabban szegélyezett. A szem sötétbarna, a csőr szarubarna, a viaszhártya és a szem körüli csupasz gyűrű zöldessárga, a láb citromsárga. Barkója van.
A vörös vércse a Lappföldön Dél-Spanyolországig és az Amurtól Portugália nyugati partjáig Európa és Ázsia egyetlen országából sem hiányzik. Költözéskor átrepüli a Fekete- és Földközi-tengert; Dél-Ázsiáig és Belső-Afrikáig levonul. Ha nem is éppen rendszeresen, de nem nagyon ritkán és egyenként az északibb országokban is áttelel.
Visszatérve téli szállásáról, gyakran már februárban, legkésőbb márciusban megjelenik és ha az ősz némileg kedvező, akkor nem csupán – mint rendesen szokott – október végéig, hamar jó késő novemberig is megmarad költőhelyén.
A vörös vércse kedvenc zsákmánya az egér, de igen sok rovart is elemészt. Indiában állítólag nem eszik madarat, amint Legge és Hamilton egyértelműleg írják, hanem különösen szívesen gyíkokat, nagy bogarakat és egereket. Persze ragadozómadarunk kisebb madarakat is eszik, ha ilyenekhez hozzájuthat, és előfordulhat, hogy fiókáinak némely pacsirta- vagy pipispár fiókáit viszi el. De aki a vörös vércsét ismeri, tudja, hogy leghasznosabb madarainak közé tarozik és a mívelés alatt álló területeken csakis hasznos. Ha hébe-hóba egy-egy kis nyulat vagy foglyot el is fogdos, az nem esik oly súlyosan a latba, hogy ezért üldözni kellene.
A fogságban tartott vörös vércse – mint Liebe írja – pompás házibarát, amelyet még a szobában is lehet tartani. Rokonaival szemben nagy tisztasága tünteti ki. A vércse tollazatát jobban rendben tartja, mint minden más ragadozómadár és nem könnyen tűri magán a mocskot.
A vörös vércse Magyarország leggyakoribb ragadozómadara, amely az Alföldön éppen úgy megtelepszik, mint a magas hegyvidéken s minenütt elég nagy számban; helyenként telepesen fészkel meredek partoldalakban, várromokban és hasonló helyeken. Vonuló madár, amely korán érkezik és sokáig marad nálunk, gyakran át is telel, főleg a városok tornyaiban, így sokszor Budapesten is.
Gazdasági jelentősége nagyobb állománya következtében elég számottevő s mint a káros rovarok és egér-félék pusztítója, igen hasznos munkát végez. Csíki Ernő a gyomortartalom-vizsgálatok alapján a következőket írja róla: „a vércse tápláléka vegyes, és pedig a hidegebb évszakban, amikor rovar már alig akad, leginkább egér és pocok, a melegebb időszakban rovarok és sajnos, elég nagy számban a fürge gyík. Madár is akadt az esetek egy tizedrészében. A rovarok rendjéből leginkább a mezei tücsök, a lótetű, a cserebogár, a gabonafutrinka, néhány hernyó és ganajtúró bogár képezi táplálékának főtömegét.” A madárvédelmi törvény éppen ezért, mint hasznos madarat, védelem alá helyezte. Az új vadászati törvényből véletlenül kimaradt a védendő fajok sorából (csak a kék vércse van felemlítve) s ebből egyesek azt a téves következtetést vonták le, hogy a vércse pusztítható. Mindenki, akinek csak némileg is módjában van, akadályozza meg ennek a hasznos, kedves madárnak a pusztítását, amelyet legfeljebb csak egyénenként szabad lőni, ha helyi kártételeivel a fácántenyésztést vagy egyéb érdekeket veszélyeztet.
A kis vércse (Cerchneis naumanni Fleisch.)
[Régi neve: C. cenchris.]
A vörös vércséhez Dél-Európában ez az igen közeli és szebb rokona, a kis vagy fehérkarmú vércse csatlakozik. Az öreg hím feje, nagy szárnyfedői, hátsó evezői és farka kékes-hamuszürkék, a hát tollai téglavörösek minden folt nélkül, melle és hasa sárgavöröses, igen apró szárfoltokkal, amelyek gyakran alig láthatók; a farktollakat a végükön fekete szalag díszíti. A szem, a csőr és a láb olyan színűek, mint a vörös vércséé, a karmok azonban nem feketék, hanem sárgásfehérek.
A kis vércse valódi hazája Dél-Európa, Spanyolország és szigetei, Malta, Dél-Olaszország, de mindenekelőtt Görögország és a tőle keletre eső területek. A délorosz, szibériai és turkesztáni steppéken a kék vércse mellett a leggyakoribb az összes ott előforduló ragadozómadarak közül.
A vörös vércsénél még nagyobb mértékben rovarevő és a káros rovarság legeredményesebb állati ellenségei közé tartozik. Az egérkét, fiatal, gyámoltalan madárkát, gyíkot bizonyára szintén nem veti meg, ha kapóra jönnek; de általában inkább a kék, mint a vörös vércsével egyezik táplálék dolgában.
A fogságban tartott kis vércse a kalitkában is kevéssé különbözik északi rokonától. De őt is, mint minden rovarevő kisebb sólymot, rovarevőként is kell kezelni. A nyershús egyéb eledel nélkül biztosan vesztét okozza.
A kis vércse – fehér vagy sárgakörmű vércse – Magyarországon rendszeresen előforduló fészkelő madár, amely azonban csak helyenként telepszik meg. Az eddig ismert fészkelőhelyek a következők: Budapest, Temesvár, a meredek Dunapart Titel és Zimony között az Alföldön; a Dunántúlon: Tömörd, Molnaszecsőd, Vörs, Balatonszentgyörgy, Ihárosberény; Erdélyben: Szerdahely, Nagyszeben, Holczmány, Barczaság, Fogaras, Szászsebes; a régi Bánátban a Kazán-szoros és Orsova; a Felvidéken: Aszód. Az eloszlás szerint főleg az ország déli felében helyezkednek el a fészkelők. Átvonulóban egyebütt is előfordul, de az Alföldön és a Felvidéken elég ritkán. Később, többnyire csak májusban érkezik hozzánk s már augusztusban elvonul a téli szállásába.
Hasznos, rovarpusztító madár, melyet a madárvédelmi törvény védelemben részesít, tehát védendő és kímélendő, dacára annak, hogy az új vadászati törvényből véletlenül a kis vércse neve is kimaradt. Jelenlegi előfordulási viszonyai fölötte kevéssé ismeretesek, így minden adat, amely ennek az érdekes fajnak az előfordulására – lelövés, valamint tojásszedés nélkül – vonatkozik, rendkívül becses és a jövő kutatás szempontjából valósággal madártörténeti okirat jellegével bír.
Az amerika vércse (Cerchneis sparveria Linn.)
Ez a csinos vércse Észak- és Közép-Amerikában honos; lényegesen kisebb, mint a miénk. Fejének hátsó részén vörösbarna foltja van, fejteteje szürke, valamint szárnyfedői is, de fekete foltokkal. A tarkó-, hát- és válltollak vörösbarnák, utóbbiak fekete szalagokkal. A szem alatt, a fültájék fölött és a nyak oldalán fekete szalagok vannak. A torok fehér, a mell izabellaszínű. A világosbarna farktollak fehér csúcsuk előtt széles fekete pántokat viselnek.
A kék vércse (Cerchneis vespertinus Linn.)
[Régi neve: Erythropus vespertinus.]
A vörös vércsével, de különösen a kis vércsével közeli rokon kék vércse a legszebb sólyomfajok egyike. Rövidebb csőre, evezőinek eltérő aránya, rövidebb farka és végül nemcsak az ivarok, hanem a kor szerint is különböző színezete különböztetik meg rokonaitól. Nagyságra mintegy a kis vércsével egyezik meg. A kiszínezett hímet semmiféle más sólyommal sem lehet összetéveszteni. A hasi oldal hátsórésze, a gatyák és az alsó farkfedőtollak sötét rozsdavörösek; egyébként tollazata egyöntetű palakék, csak a fark kissé sötétebb. A viaszhártya, a szem körüli csupasz gyűrű, valamint a lábak téglavörösek, a csőr hátul sárga, elől szarúkékes.
A kék vércse Európa délkelei részeiben, valamint Közép-Ázsiában honos és csak az Amurnál és Kínában helyettesíti a Cerchneis amurensis Radde nevű közeli rokona. Madarunk a szó teljes értelmében a steppe jellemző madara és a magyar pusztától kezdve Dél-Oroszországon és egész Közép-Ázsián át Kína határáig van elterjedve.
A fogságban könnyen megszokik. A sólymok minden jó tulajdonságával rendelkeznek és még azonkívül sajátszerűen szépek is. Testtartásuk csinos; természetüknél fogva megférők és a rovartápláléknak megfelelően rablási vágyuk aránylag csekély.
A kék vércse – hamvas, vöröslábú, palaszürke vércse – azok közé a kevésszámú madarak közé tartozik, amelyek természetrajzának az ismeretét magyar kutatók munkájának köszönheti a tudomány. Petényi volt az, aki fészkelési viszonyait és életmódját Brehm atyjához 1830-ban írt levelében behatóan ismertette, azonban adatait csak a legújabb időben sikerült elismertetni. „A kék vércse fészkelési viszonyai az irodalomban” című tanulmányomban végignyomoztam az összes kutatók adatait a kék vércse fészkelésére vonatkozólag s megdöbbenéssel azt kellett megállapítanom, hogy mindenféle fantasztikus és valótlan adatok erültek bele az irodalomba, – éppen csak Petényi adatait mellőzték következetesen, dacára annak, hogy német nyelven és elismert ornithológus ajánlása mellett jelentek meg. Jelenleg azonban már csak a magyar kutatási eredmények alapján tárgyalják a kék vércse életmódját a madártani világirodalomban.
Magyarországon a kék vércse gyakori fészkelő madár, de fészkelő területe szűken határolt és majdnem kizárólagosan az alföldi ligetekre, facsoportokra, fasorokra szorítkozik. A Kis-Alföldön is fészkel még kivételesen, de már a dunántúli dombosvidéken nem telepszik meg. Ezenkívül csak az erdélyi Mezőségben fészkel csekély számban. Mint átvonuló előfordul egyebütt is, de lehetőleg kerüli a magas hegyvidéket. Vonuló madár, amely elég későn érkezik, túlnyomóan csak április második felében és már szeptemberben itthagy benünnket. Mint átvonuló, többnyire népes csapatokban mutatkozik.
Kétségtelenül leghasznosabb ragadozó madarunk, amely szinte kizárólagosan rovarokkal táplálkozik. Csiki Ernő szerint táplálékának nagyobb részét mezei tücsök, lótetű, cserebogár, hernyók, mezei poloskák szolgáltatják. Kivételesen egeret és pockot is fog, sőt nagy ritkán madárra is vetemedik. A rovartáplálék azonban annyira dominál, hogy a többiek számba se vehetők. A madárvédelmi törvény védelmezi, úgyszintén az új vadászati törvény is a védett fajok közé sorolja. A vadásztársaságoknak figyelmébe ajánljuk a kunszentmiklósi vadásztársaság példáját, amely egyik igen népes fészkelőtelepét természetvédelmi emléknek nyilvánította s az ott lakó vadőrrel őrizteti, nehogy minden kocapuskás ezeken az ártatlan és jámbor madarakon tölthesse a kedvét.
Meg kell még említenem, hogy nálunk a kék vércse egyúttal jelentős idegenforgalmi tényező, mert a nyugat ornithológusai itt találják első fészkelési területeit és ennek következtében évenként ellátogatnak egyes kutatók Magyarországba a kék ktanulmányozására.
