5. család: Kígyászdaru-félék (Dicholophidae)
5. család: Kígyászdaru-félék (Dicholophidae)
Az egész családba csak két faj tartozik, melyek a délamerikai szárazföld lakói s amelyeket jelenleg két külön nemzetségbe: a Cariama Briss. és Chunga Burm.-ba soroznak. E rendkívüli sajátságos alakú madarak nagyon hasonlítanak a kígyászsasra. Törzsük karcsú, nyakuk hosszú, fejük jó nagy, vékony csőrük valamivel rövidebb, mint a fejük. Lábuk igen magas, csűdjük igen hosszú, de ujjaik rövidek. Szárnyuk rövid, de kemény és erős. A fej lágy tollai hosszúk, lándzsásak; a homloktollak pedig meghosszabbodva már a csőr tövénél kezdődő bóbitát alkotnak.
A kariáma (Cariama cristata Linn.)
[Régi neve: Dicholophus.]
Kariáma (Cariama cristata Linn.).
Általában szürke, minden egyes tollon vékony, hol világosabb, hol sötétebb, keresztbe futó, zeg-zugos hullámvonalakkal. A melltollakon a toll szára mentén a csíkozás nem fut át, úgyhogy ott világos szárfolt keletkezik. A hastollakon nicsen csíkozás. A fej és nyak megnyúlt tollai feketebarnák, az evezők barnák. Szeme világos kénsárga, csupasz szemgyűrűje kékes, csőre korallpiros.
A csunga (Chunga burmeisteri Hrtl.)
Az előbbiekhez hasonló, de jóval kisebb nála. Hamuszürke színezése egyenletesebb, csőre fekete, lába barna, megnyúlt homloktollai csak egyharmad olyan hosszúak, mint a kariáma tollai.
A kariáma Dél-Amerika jókora területén honos. A csungának is sokkal többször halljuk a hangját, mintsem őt magát láthatnók. Burmeister azt állítja, hogy a közönséges ügető lónál gyorsabban halad és csak vágtában lehet utólérni.
Főleg rovarral él, de igen sok kígyót, gyíkot és más effélét is megeszik. Ezért a braziliaiak igen megbecsülik s megölését a törvény is tiltja. Fogságban húsdarabokkal, kenyérrel, rovarral vagy hasonlóval etethetjük, egyébként igen vérükben van a rablótermészet, aminek minden kínálkozó alkalommal bizonyságát adják. Mivel igen könnyű megszelidíteni, félrepülős korában ki szokták szedni s a baromfi között felnevelni. Már két napi gondozás után úgy hozzászokik az emberhez, hogy hívására hozzásiet. Mihelyt felcseperedtek, máris korlátlan úrnak tekintik magukat a baromfiudvarban, de azért valamennyivel meglehetős békésen összeférnek.
„Bár húsa olyan fehér és olyan jó, mint a tyúké, illetve csirkéé, – írja Wied herceg –, mégis igen ritkán vadásszák. Mivel igen éberek, nagyon nehéz őket lőtávolságra megközelíteni.”
