3. család: Moa-félék (Dinornithidae)
3. család: Moa-félék (Dinornithidae)
Ehhez a jelenleg már kihalt családhoz Hutton szerint 7 nemzetség és 26 faj tartozik; Parker Jeffrey szerint azonban csak 5 nemzetség és 15 faj. A legjobban ismert faj a moa (Pachyornis elephantopus Owen), mely a Pachyornis Lyd. főnemzetségbe tartozik.
Máig sem tudtuk eldönteni, látott-e fehér ember eleven moát; az Új-Zéland földjét egykoron benépesítő óriástermetű, lapos mellcsontú madarat. Field szerint egy öreg úr, Clark Robert 1870-ben azt beszélte Londonban orvosának, Cottwellnek, hogy ő az egyetlen európai ember, aki mintegy négy évtizeddel azelőtt még látott eleven moát. Az egész bonyolult történet kissé kalandosízű. Colenso misszionárius, aki sokat foglalkozott a moák történetével, az 1840-es évek elején az újzélandi Cloudy-öböl egyik mechanikusától azt hallotta, hogy a hegyek között még sok moa él; maga a mechanikus ugyan egyet sem látott, két amerikai azonban megpróbált rájuk vadászni és látott is egyet. Állítólag egy óra hosszat meg is figyelték, de nem mertek rálőn a 14–16 láb magas állatra. A moák első hírét Rule hozta Londonba, néhány csontjukkal egyetemben, 1839-ben; röviddel utóbb Mantell Walter mintegy 1000 ép és töredékes csontot köldött Owennek, a nagynevű angol anatómusnak.
Clark kéziratos feljegyzései szerint a moa, amelyet a 30-as években megpillantott, nagytermetű, hosszúlábú, hosszúnyakú, feltűnően aprófejű, fekete madár volt; szeme meglehetős nagy, csőre kicsiny, mindkét oldalán piros bőrlebennyel; fejetetejét is apró, húsos taraj ékesítette volna. Új-Zéland bennszülöttei, a maoriak körében 40–50 év előtt még élő hagyományok szerint a moák, természetesen eltekintve nagyságuktól, a házityúkhoz hasonlítottak és nyakukat bőrlebeny díszítette.
A rendelkezésünkre álló tömérdek moa-maradvány vizsgálata alapján ma már többet tudunk a moák szervezetéről és külsejéről. Koponyájuk kicsiny; a kazuárok sisakjához hasonló taréjnak nyoma sincs rajta, csak az osztrák „Novara”-expedíció útleírásában látunk egy olyan moát ábrázolva, amelynek falcsontjai a középen duzzadtak. Nyaka nagyon sok, számszerint 20–21 csigolyából áll. Tarajnélküli mellcsontjuk széles, de kicsiny, kulcscsontjaik hiányoznak, öt genusznak még a hollócsőrcsontjai és lapockacsontjai is, ha ugyan nem voltak porcosak vagy nagyon aprók. Az elülső végtaggal, azaz szárnnyal összefüggő összes csontok nagyon gyengék, az erős, részben óriási méretű hátulsó végtagokhoz tartozó s azokkal összefüggő csontok nagyon fejlettek. A medence nyitott. Valamennyi fajnak három elülső, a legtöbbnek, sőt talán mindannyinak egy hátulsó ujja is volt. A belső ujj 3, a középső 4, a külső 5 percből áll.
Sok helyütt, így az újzélandi Clutha-folyó alluviális homokjában, Alexandra és Roxburgh között és különböző barlangokban moatollakat is találtak. A rendszerint törött vagy más módon sérült tollakról Hutton feljegyzései tájékoztatták a búvárokat. A tollal borított bőrdarabok vizsgálatából kiderült, hogy a lábak tollai egyszerű, a nyakéi kettős csévéjűek voltak; az utóbbiak közül a kisebbik karcsúbb fiókszárnyak bizonyult. Legnagyobb ismert tolluk hossza 18 cm. Színük különböző: a Clutha-folyóban talált tollak tövükön barnák, azután egyre sötétebbek, sőt egészen feketék is lesznek, de hegyük fehér. A queenstowni tollak vagy vörösesbarnák, felső végük közepén végigfutó, sötétbarna, hosszanti sávval, vagy fakóbarnák, sötétebb szegéllyel. Egy tiszta fehér tollat is találtak. A cluthai madár nyilván sötét alapon fehéren pettyezett volt, a queenstowni moák tollai viszont hosszanti irányban világosabb és sötétebb barna sávokkal volt tarkítva. Owen kimutatta, hogy legalább is egy faj lába az ujjakig tollas volt s a csűd 3–6 cm hosszú tollai fiókszárnynélküliek voltak. A tollak lágyak, hajlékonyak, kevés kivétellel a hegyükig elágaznak, de melléksugaruk nincs.
Egy, az újzélandi gyarmati múzeumban őrzött és Hector által leírt „preparátum”, amelynek lelőhelye ismeretlen, 6 nyak- és az első hátcsigolyából áll; valamennyi csigolyát még szalagok kötik össze s egyik oldalon izomzatuk és bőrük is megmaradt. A bőrön nagy, kúpalakú, papillák sorakoznak sűrűn egymás mellé, úgyhogy alapjuk csaknem érintkezik; az egész bőrdarab reszelőre emlékeztet. A papillák részben még tollakat viseltek; a fej felé a tollak hossza és fejlettsége csökken, úgyhogy végül már csak hajszerű képletek; a bőr legfelső szakasza csupasz. A papillák is egyre kisebbednek és ritkulnak fölfelé. Parker szerint több moafaj koponyája a felületén szimmetrikusan elrendezett apró, lapos gödröcskéket viselt; a jelenkor madarai nagyobb és erősebb tollakból összetett búbnak felelnek meg. Mivel azonban ezek a gödrök egyazon faj nem valamennyi kinőtt példányán vannak meg, talán csak a hímek viseltek ilyen fejdíszt. Az 1852-ben elhúnyt Mantell szerint idősebb maoriak csakugyan azt állították, hogy a moák fejét és farkát szép tollak ékesítették, amelyeket a törzsfőnökök díszül használtak.
Az 1870-es évek elején Thompson két aranyásótól egy moa maradványait szerezte meg, amelynek csontjai még összefüggöttek egymással, sőt szalagokkal, izmokkal és bőrdarabokkal is össze voltak még kötve. A lágyrészek szövetei csak összezsugorodtak, de nem változtak el. A jobb combcsonton 9 izom inas, végén húsban átmenő kezdete maradt meg. Az Aorere-völgy egyik barlangjában talált csontvázban Haast a légcső gyűrűit természetes helyzetükben találta meg.
Moatojások töredékeit is gyakran és sok helyütt találták meg; már Mantell mintegy 12, többé-kevésbbé ép tojást állított össze töredékeikből. Cromwell közelében 1867-ben 0.6 m mélyen a föld színe alatt csaknem teljesen ép tojásra bukkantak; hossza 30, szélessége 20 cm-re rúgott. Még épebb tojást találtak 1859 végén vagy 1860 elején Kaikura közelében, egy maori törzsfőnök sírjában; ez a tojás Londonban 2400 márkáért kelt el. Nyilván más fajtól való, mint a Cromwell mellett talált példány, mert hossza 27, szélessége 19 cm volt, a tojás héja pedig olyan vastag volt, mint a vertpengő magassága. 1901-ben egy aranyásó talált két ép tojást. A legtöbb tojáshéjtöredék fehér, barna vagy tarka, ami azonban nem szükségképpen természetes színük. Egy queenstowni és egy, a Kawaran-folyó homokzátonyában talált héjtöredék világosszürke.
A moák növényi koszton éltek. Az említett barlangokban talált ürülékük maradványainak mikroszkópi vizsgálata árulta ezt el. Erre vallanak egyébként gyomorköveik is, amelyeket Új-Zélandban „moakövek”-nek neveznek. Ezek kvarcból állnak, lekerekítettek, laposak; nagyságuk Hamilton és Chapman szerint a borsószem és galambtojás méretei között ingadozik. Egyesével vagy csoportosan hevernek szertehullott csontvázak csontjai közt, mocsarak tőzegrétegében is, ahol sok moa süllyedt el. Volt rá eset, hogy egyetlen ilyen gyomorkő-csoport súlya 3 kg-ra rúgott. Field szerint e kövek jelentését csak a maoriak útján ismerték meg a búvárok. A maoriak pullumoa, azaz moahasnak vagy moagyomornak nevezik és idős bennszülöttek azt állították, hogy őseik alkalmas köveket megtüzesítettek s a közeledő madarak elé dobták; ezek nyomban lenyelték és ettől pusztultak el. Koponyaüregük gipszöntvényei alapján jól ismerjük agyvelejüket is, amely kicsiny, – különösen a gerincvelőhöz viszonyítva –; az agyvelő mérete nem vall különösebben értelmes lényre.
Hutton, a moák egyik legjobb ismerője, a következő képet rajzolja róluk: az egyes fajok magassága 2˝ és 11–12 angol láb között ingadozott, azaz a legnagyobbak 3–4 lábbal nagyobbak voltak a legnagyobb mai struccoknál. A kisebb fajok sokkal gyakoribbak lehettek a nagyoknál. Valamennyi faj vaskos termetű, erőslábú, meglehetősen laposfejű és aprószemű volt. Az egyes fajok csőre meglehetős változó; egyeseké éles és hegyes, másoké tompa, lekerekített; mindig rövidebb a fejnél. Nyakuk feltűnő hosszú, izmos, erős, törzsük rövid, zömök. Szárnyuk annyira elsorvadt, hogy még azoknál a fajoknál is, amelyeknél csökevényesen esetleg megmaradt, nem volt észrevehető. Lábuk nagyon erős és vaskos, különösen combjuk volt rendkívül izmos. A lábak hossza nagyon változó; egyes fajok, különösen az Új-Zéland déli szigetén éltek, nagyon furcsa teremtések lehettek: csaknem ugyanoly szélesek voltak, mint magasak s ezek kurta lábukra futni semmi esetre sem tudtak, inkább csak kacsázva jártak. Valószínűleg valamennyi, de bizonyára a legtöbb fajnak hátulsó lábujja is volt, amely nem értintette a talajt. Karmaik nagyon erősek voltak, a három elülső ujjéi görbék, kaparásra alkalmasak, a hátulsó ujjé azonban egyenes. Nyilván közeli rokonai voltak az emuknak és kazuároknak, a kivitől azonban ugyanoly messze állnak, mint a két említett rokonuk.
Hazájuk kizárólag Új-Zéland volt; De Vis holland búvár ugyan leírt egy combcsontot Queenslandból is, ez azonban kazuárnak bizonyult. Egyes moa-fajok kizárólag Új-Zéland északi, mások déli szigetén, ismét mások mindkét szigeten éltek, mint a kivik. A déli sziget alakjai, úgy fajai, mint helyi rasszai zömökebbek, termetesebbek voltak.
Új-Zéland tudományos folyóirataiban és napilapjaiban heves vita folyt azon kérdések körül, mikor haltak ki a moák és élnek e még esetleg egyes alakjaik Új-Zéland valamelyik eldugott zugában. Egyik tábor azt állította, hogy a moák nemrég, a másik azt, hogy réges-régen pusztulak ki. Csaknem valamennyi zoológus az első nézetet vallja. Csakugyan nem valószínű, hogy bőrdarabok és izomrostok évszázadokon át alig elváltozva, eredeti helyzetükben maradjanak meg s hogy a csontok szerves anyaguk 30 százalékát megőrizzék. Egy, a Hochstetter-barlangban talált koponyán, amelynek csőrkávái már hiányoztak, a vékony járomcsontok még nagyon elasztikusak voltak, a négyszögcsont mozgatható volt s a rendkívül könnyen pusztuló vékony orrkagylók teljesen épen maradtak meg. Field 1892-ben Waikane közelében egy homokbuckában csaknem teljes moacsontvázat talált; a csontváz mellett üvegcserepek, egy agyagpipa darabjai és rozsdás patkó hevert: csupa olyan tárgy, amelyet a bennszülöttek csak az európaiaktól szerezhettek. Moatojások héjának töredékei gyakoriak a régi maoriak konyhahulladékai közt, amelyek megfelelnek a dán kőkor kjökkenmöddinger-jeinek; Mantell szerint e konyhahulladékokon a tűz nyomai is felismerhetők. A Kaikura mellett talált és már említett tojást egy ülve eltemetett maori kezének csontjai közt találták. Nyilván a másvilági útra szánt élelem volt. Mi értelme lett volna máskülönben egy hulla mellé valahonnan máshonnan kiásott öres tojáshéjat adni? Hector a Jackson-öböl melletti fennsíkon a moák jó megtartású lábnyomait is megtalálta. Az 1860-as évek elején az erdők mélyéből különös morgó hangokat hallottak; Melland a Stringops habroptius-tól, Hector egy kisebb moa-fajtól származtatta e hangokat. A maoriak gyakran erősítgetik európaiak előtt, hogy ők vagy közvetlen őseik még láttak élő moákat, ez azonban mitsem bizonyít.
