Emu (Dromaeus Vieill.)
Emu (Dromaeus Vieill.)
Az emu-nemzetség tagjainak alakja emlékeztet a struccokéra, törzsük azonban zömökebb, nyakuk rövidebb, lábuk alacsonyabb. Csőrük egyenes, oldalt erősen lapított, gerincén éles, hegyén kerekített; nagy részben bőrrel fedett orrnyílásaik a csőr közepe táján nyílnak. Lábuk nagyon erős, a sarokig tollas, a csűdöt borító pajzsok csak a lábujjak közelében teljesek, harántirányúak, egyébként hálósak, hátul egy sor pikkely borítja. Három közepesen hosszú ujjuk közül a legbelső a legrövidebb; körmeik nem túlhosszúak és tompák, de erősek. Szárnyuk oly kicsiny, hogy a törzshöz szorulva, szembe sem tűnnek. Csak a fej oldala és a toroktáj csupasz. Valamennyi toll hosszú, keskeny, csévéjük hajlékony, lazák; az ivarok csak nagyságukban térnek el.
Az emu (Dromaeus novae-hollandiae Lath.)
Jóval kiseb az afrikai struccnál, de nagyobb a nandunál. Magassága 1.7–2 m. Színe barna, a fejen, nyak- és hátközépen sötétebb, alul valamivel világosabb; az arc csupasz részei kékesszürkék.
Régi utazók szerint a Botany Bay és Port Jackson, úgyszintén Ausztrália déli partjain tömegesen élt, a környező szigeteken is gyakori volt. Később egyre beljebb vonult Ausztrália partjaitól, úgyhogy ma már csak e földrész déli részének kiterjedt síkságain gyakori. Ma is évente tömegesen kerül piacra olcsó áron, de nem sok időbe telik, hogy ugyanúgy megritkuljon, mint a nagy kenguruk. Campbell valószínűnek tartja, hogy rövidesen ugyanúgy kipusztul Ausztrália földjéről, mint ahogy kiveszett a Kenguru-szigetről és Tasmánia földjéről. A gyarmati hatóságok 1893-ban védelem alá vették már, de a törvény az ilyen vad, jóformán lakatlan tájakon mit sem használ.
Ahol az emu legszörnyűbb ellenségével: a fehér emberrel még nem találkozott túlgyakran, ott nem mutatkozik félénknek és sokszor az első bevándorlók sátrai közelébe is merészkedik. 3–5 főnyi csapatokba verődve él. Cunningham szerint vadászatára kengurukutyákat használnak, de nem minden kutya vállakozik a mérkőzésre, mert félnek az emu veszélyes rúgásától. A telepesek állítása szerint egyetlen rúgása eltöri az ember combját és megöli a ragadozó állatokat. Húsa emlékeztet a rágós marhahúsra; fiatal emuké ízletes. Leichhardt és kísérői buzgón vadászták. A Carpentaria-öböl és Port Essington között egy 8 angol mérföld átmérőjű területen százával találtak 3, 5 és 10 főnyi emucsapatokat. Olykor nagyon elhízik; ilyenkor húsáért vadásszák, hogy olajat nyerjenek belőle, amelyet a vadászok kitünő orvosságnak tartanak.
Lapos fészkét a hím hordja össze fűből, kéregdarabokból, tollakból; az összehordott anyagokat lábaival tapossa le. Néhol fakéregből áll a fészke, sőt olykor a puszta földre rakja tojásait. A fészek hossza 1.20 m, legszélesebb pontján 0.75 m széles és 5 cm magas. A nőstény 7–8, olykor 28 tojást tojik, lehet azonban, hogy a nagyon népes fészekaljak több nőstény tojásaiból állnak. A tojások világoszöld alapszínét sűrűn álló sötétzöld dudorok csaknem teljesen elnyomják. A fészekben sűrűn egymás mellett hevernek, főtengelyükkel a fészek főtengelye irányában. Csak a hím kotlik, amit az 1653-ban elhúnyt Nieremberg jezsuita páter figyelt meg először. A kotló hím nagyon ingerült, vad és nem tűri, hogy a nőstény törődjék utódaival. A költés 60 napig tart s ezalatt a hím föl sem kel a tojásokról, sőt állítólag nem is eszik. A kibúvó fiókákat megható szeretettel gondozza. Ezek gyorsan nőnek. Alapszínük tiszta szürkésfehér; hátukon két széles, sötét hosszanti sáv fut végig, oldalán két-két hasonló sávot keskeny fehér vonal választ el. Ezek a sávok a nyakon találkoznak s a fejen szabálytalan foltokba olvadnak fel. A nyak elülső részét és a mellett két más szaggatott sáv díszíti s ezek a combon végighúzódó széles szalagban végződnek.
A fogságban minden más lapos mellcsontú madárnál jobban szaporodik. Tápláléka túlnyomólag növényi, de állati kosztot sem vet meg. Ausztráliában időnként állítólag kizárólag gyümölcsből él. A fogoly emu unalmas teremtés. Nem valami gyors és ügyes futó.
