MÁSODIK OSZTÁLY: KAGYLÓK (BIVALVIA)

Teljes szövegű keresés

MÁSODIK OSZTÁLY: KAGYLÓK (BIVALVIA)
Tavikagyló (Anodonta cygnea).
A tavikagyló lárvája (glochidium).
A kagylók, szemben a csigákkal, megegyeznek a lábasfejűekkel abban, hogy szervezetük szintén részarányos, ami azt jelenti, hogy testük egy síkkal két egyforma félre osztható. A zoológiában járatlan laikus általában véve nagyon tájékozatlan a kagylók világában. Részben talán azért, mert ezek az állatok olyan helyen élnek, ahol meg kell keresni őket, s szervezetük még akkor is rejtélyes marad a legtöbb ember előtt, ha egyszer rájuk talált. Bizonyára sokan láttak már egy-egy sekély víz iszapjában vagy homokjában száz és ezer kagylót, melyeknek a vége kissé kiállott az iszapból, de nem tudták, vajjon a kagylónak elülső vagy a hátulsó vége állott-e ki? A felnyitott osztriga sem nyujt semmiféle támasztópontot sem abban a tekintetben, hogy minden további nélkül tájékozódhassunk testrészei felől, s a legtöbb osztrigaevő minden anatómiai megfontolás vagy rendszertani latolgatás nélkül nyeli le a neki kívánatos falatot. S aki szétfeszíti a mi vizeinkben is előforduló valamelyik tekintélyes nagyságú kagyló héjait, szemlélgetheti a benne lévő állatot bármelyik oldalról is, ameddig akarja, csak nem tud eligazodni rajta. Legföljebb azt találhatja ki, hogy merre lehet esetleg az állat szája. Ahhoz, hogy a kagylók általában olyan idegenszerűek maradnak a számunkra s annyira közömbösen hagynak bennünket, nagyban hozzájárul rendkívül flegmatikus természetük is. A csigák hozzájuk hasonlítva valósággal vérmes állatok. Mert ha vannak is egyes kagylófajok a tengerben, amelyek teknőik kinyitásával és sebes összecsapásával meglehetősen gyorsan tudnak úszni, illetőleg talán inkább ugrándozni, az ilyen mozgékony kagylók mégis csak ritka kivételek. A többi majdnem annyira egy helyhez kötött lény, mint a növények. Táplálkozásuk módja nem kényszeríti őket arra, hogy zsákmányra vadásszanak és hogy kölcsönösen harcoljanak egymással; ha megtámadják őket, egyszerűen teknőik bezárásával védekeznek, s a kagylókat csendéletükből és szenvedélytelen visszavonultságukból még a szaporodás sem zavarja ki, amely pedig oly sok más, különben ugyancsak lomha állatot felráz tompa egykedvűségéből. Ezért vajmi kevés örömet okozna, ha csakis életük folyásának a vázolására szorítkoznánk, annak szörnyű egyhangúságában.
Azonban egészen másként alakul a dolog, ha bepillantunk az állat alkatának a sajátosságaiba, s az alsóbb- és magasabbrendű alakokat egymással összehasonlítani, szervezetüket magyarázni, megérteni iparkodunk, mert a mai állattan ama fontos fejezetét illetőleg, amely a fajok átalakulására és azoknak egymásból való származására vonatkozik, a kagylók, így a mi édesvizi kagylóink is, nagyon fontos útbaigazításokkal szolgálnak. Már pár évtizeddel azelőtt, hogy Darwin közzétette korszakos jelentőségű elméletét, a kagylók tanulmányozása arra a kijelentésre késztette a jeles Rossmässlert, hogy azoknak a fajai egyáltalában nem állandó jellegűek, hanem folytonos átalakulással és öröklött tulajdonságaik részleges megtartásával átmennek egymásba, illetőleg részben új fajokká alakulnak át. A természetbarát fáradságát tehát bizonyára megjutalmazza, ha nem csupán felületesen szemléli meg a kagyló teknőjét és ósdi gyüjtők módjára nem csupán csinos feliratokkal ellátott és számozott kagylója van tetszetős szekrényben szép sorjában elrendezve üveg alatt, hanem a dolog mélyére hatol s a kagylók lágy részeinek a tanulmányozásával is közelebb igyekszik férkőzni az állatok szervezetének a megismeréséhez.
Miután mind néhány üres teknőt, mind pedig egy-két eleven példányt is szereztünk a közönséges folyami vagy tavi kagylóból, megkezdjük a rajta való tájékozódást. „A lemezeskopoltyúsokról vagy kagylókról úgy szerzünk legkönnyebben általános képet, ha bekötött könyvet képzelünk magunk elé, melyet hátával fölfelé állítunk fel. Mert a könyv két táblája megfelel a kagyló két, jobb- és baloldali teknőjének, a két rákövetkező lap pedig kétfelől az állat köpenylebenyének, a harmadik és negyedik lap a két-két kopoltyúlemeznek mindkét oldalon, s a könyv hátralévő része az állat tulajdonképpeni testének vagy törzsének. De ezek a lapok, ezek a lemezek a kagylón a legkülsőtől kezdve befelé mindkét oldalon egyre kisebbekké válnak, úgyhogy a két domború teknő, mint a legnagyobb, teljesen körülzárja a többieket. Ezek a részek úgy, mint a bekötött könyv lapjai, felső szélük hosszában össze vannak nőve egymással” (Bronn). Magyarázzuk meg most már az itt elmondottakat egy olyan kagylón, mely vagy a vízben pusztult el, amelyben egy darabig tartottuk, vagy pedig magunk öltük meg azáltal, hogy kis időre borszeszbe tettük. Vizsgáljuk meg először az állat lágy részeit
1. A tavikagyló, Anodonta cygnea L. állata, a héjból kivéve; a = láb, b = szájnyílás, c = ajakvitorla, d és e = a két kopoltyúlemez, f = végbélnyílás, g = köpeny, h = köpenyszemölcsök, i = szegély a végbélnyílás körül. - 2. A tavikagyló szervezete; 1 = garatfölötti dúc, 2 = lábdúc, 3 = zsigerdúc, a = láb, e = kopoltyú, f = végbélnyílás, g = köpeny, h = köpenyszemölcsök, i = emésztőmirigy, x = az ivarmirigy és y = a kiválasztószerv kivezetőnyílás.
Annak a lemeznek a szegélye, amely közvetlenül ráborul a kagyló testére és közvetlenül a héj alatt fekszik, nem más, mint a köpenynek a széle (g az ábrán); rendesen végig szilárdan hozzátapad a kagylóhéj széléhez, de a boncolókés segítségével könnyen le lehet arról választani. E lemezek mindegyikének a hátulsó végét számos, rendkívül érzékeny szemölcske (h) fedi és ezek megvannak mindazokon a kagylókon, melyek testük elülső részével ássák be magukat. Most már tehát tudjuk, melyik végüket fordítják felénk az iszapból vagy a homokból. De egyáltalában nem valamennyi kagyló köpenyének a széle szabad olyanképpen, mint a mi folyami kagylónké, hanem kisebb vagy nagyobb darabon összenőtt egymással, hátulsó végén pedig nemcsak összenőhet, hanem csőszerűen meg is nyúlhat és csöveket alkothat. Ez a köpeny választja ki, ez hozza létre a kagyló héját is.
Kagyló (Cytherea) házának a belseje.
Közvetlenül a két köpenylemez alatt következik a két kopoltyúlemez (d,e), már tudniillik mindkét oldalon kettő. A mi édesvizi kagylóink kopoltyúlemezei különösen erősen fejlettek, de általában is annyira jellemző és annyira szembeötlő szervei a kagylóknak, hogy azokról az egész osztályt „lemezeskopoltyúsoknak” (Lamellibranchiata) is szokták nevezni. Közöttük fekszik az ékalakúra formálódott láb (a). Ennek használatát az ember az élő kagylón könnyen megfigyelheti, ha azokat olyan medencébe rakja be, melyben a fenéken néhány újjnyi magasságban homokot helyezett el.
Mihelyt a kagyló észreveszi, hogy körülötte nyugodt a víz, kinyitja teknőit s lábának elülső vége mint valami kiöltött nyelv jelenik meg a kissé szintén széjjelnyilt és kiálló köpenylemezek közt. Ha a környéken semmi veszély sem fenyegeti, a láb egyre jobban előrenyúlik, a nagyobb kagylóké 4–5 cm-nyire is, csakhamar a homokba mélyed s az állatnak van annyi ereje, hogy a lábára felegyenesedjék. Lába elülső végével fúrva nyomul előre s lassan hátrahagyott barázda jelöli az útját. A láb használata, valamint a többi testrészekhez való viszonya éppen úgy, mint a fejlődéstan, arra tanít, hogy a kagylók ásó-, szántólába nem egyéb, mint a csigák csúszólábával egyértékű szerv. A lábon kívül két nagyon fontos izma is van a kagylónak, azok ugyanis, amelyek a két teknőjét összezárva tartják, s amelyeket azért záróizmoknak nevezünk. Ameddig az állat él, a két teknőt csak erőszakkal tudjuk szétnyitni, s gyakran inkább összetörnek azok, semhogy az izmok engednének. Egyikük a száj előtt foglal helyet s alsó része a lábbal együtt a szájnyílást rejti el; a hátulsó a végbél alatt fekszik, a végbél felette húzódik el s kissé lefelé hajolva valamelyest mögötte végződik.
A kagyló fejét hiába keressük. Ezeknek az állatoknak nincsen a testtől elkülönült olyan részük, amely megérdemelné ezt a nevet. Oly hiány vagy tökéletlenség ez, amellyel még más puhatestűeken is találkozhatunk. A kagylókat erről az általánosan jellemző tulajdonságukról „fejetleneknek” (Acephala) is nevezik. „Kiváltképpen e testrész hiánya okozza, hogy kezdetben egyáltalában nem tudunk eligazodni a kagylók testén, mert a magasabb rendű állatokon éppen a fej az, ami azonnal tájékoztat az állat szerveinek, részeinek viszonylagos helyzetéről. Ha vékony tollszárral felfelé haladunk a láb felső és elülső élén s e közben azt a két háromszögletes lemezet ©, mely kétfelől a kopoltyúk előtt fekszik, fölfelé hajtjuk, akkor bizonyosan ráakadunk az elrejtett zugban fekvő szájnyílásra (b). A kagylók szájüregében semmiféle fegyverzet és készülék sincsen a táplálék felaprózására, mert ezek az állatok valamennyien csak mikroszkópikus kicsinységű növényekkel, alsóbbrendű állatokkal, vagy a vízben lévő szerves törmelékkel, felbomlott állati és növényi maradványokkal élnek. Később majd részletezzük, hogy miként jut az eleség a szájba. A szájnyílás után következő rövid, széles nyelőcső gyomorrá tágul ki. Mindjárt e felett és tőle oldalt fekszik az úgynevezett máj innen a bélcsatorna leszáll a testnek abba a részébe, amely hátul és felül simul a lábhoz. Egy vagy két hurkot alkotó kanyarulat után a hátvonal elülső részén a köpeny alá érve, meglehetősen egyenes irányban húzódik egészen a test hátulsó végéig, közben érzéketlenül átfúrva a szívet. Képünkön a végbélnyílást f-betűvel találjuk jelölve, ennek alatta is, meg fölötte is egyesülnek a köpeny lemezei. E köpenyrészek meghosszabbodásából egy cső támadhat, amelyen át az állat ürülékét bocsátja ki. Azt a két pár háromoldalú lemezt ©, amelyek kétoldalt a szájnyílás mellett helyezkednek el, szájtapogatóknak, ajakfüggeléknek vagy ajakvitorláknak nevezzük.
Mielőtt tovább mennénk, ezen a ponton kissé meg kell állapodnunk és némi előlegképpen az ott elmondandókhoz összehasonlítást kell tennünk szervezetük és a fúrólábúak, valamint a csigák szervezete között, ami bizonyára elő fogja segíteni kölcsönös kapcsolatuk megértését. A kagylók az előbb említettekkel megegyeznek abban, hogy kopoltyúlemezeik kétoldalt nyereg módjára hajlanak le a hasoldal felé, és hogy szintén duzzadni tudó lábuk van. A lábról annyit már megjegyeztünk, hogy az mindenesetre egyenlő értékű a csigák lapostalpú mászólábával. Egyes nagyon ősi szabású kagylóknak még szintén ilyen lapos talpban végződő lábuk van és azt valóban úgy is használják, mint a csigák, de arra is használják, hogy segítségével elbujjanak az iszapba vagy a homokba, s ebben a tekintetben igen tetemes különbség van köztük és a csigák közt. Bizonyos csigák (hátulkopoltyúsok) ugyanerre a célra összeolvadt tapogatóikból alakult fejpajzsukat használják fel. Egyes elülkopoltyús csigák, mint a Natica, vizet tudnak felvenni lábuk e célra szolgáló csatornarendszerébe és azzal duzzasztják meg azt. Sokáig azt hitték, hogy a kagylók is ugyanazt teszik, s erre vonatkozólag az idők folyamán egész irodalom halmozódott fel. Az a tavi kagyló, amelyet akkor veszünk ki az akváriumból, amikor a lába ki van nyujtva, lába széléből erős vízsugarakat fecskendez ki. Ezeken a pontokon sejtették a csatornarendszer ki- és bevezető nyílásait, sőt azt is hitték, hogy a víz felvétele alkalmával egyenesen a vérrel is keveredik. Azonban mindez tévedésnek bizonyult. Azok a bizonyos nyílások szakadás által jöttek létre, miközben az állat azon erőlködött, hogy a lábát minél gyorsabban vissza tudja húzni, olyan gyorsan, ahogyan a rendes körülmények között nem lehetséges. Pedig a szervezetnek elég helye van arra, hogy befogadhassa a megduzzadt lábból kitóduló vért, mert az egyszerűen a köpenybe hatol be. Egyébként a láb a legkülönbözőbb módon át tud alakulni, hiszen lehetséges, hogy teljesen eltűnik, míg a másik szélsőséges esetben annyira megnyúlik, hogy olyan lesz, mint valami féreg, ismét máskor meg fúrólemezzé lesz, vagy pedig horogszerűen meggörbül, hogy annak hegyével meg tudjon kapaszkodni, majd pedig gyors visszahúzódással a testet ugrásszerűen előrerántsa.
A köpeny és a héj mármost abban tér el igen lényegesen a fúrólábúakétól, hogy alul nem nő össze; legalább is nem nő össze a fejlődés legalsóbb fokán álló kagylóké, ahol pedig természetesen keresnünk kell az összekötő szálakat a puhatestűek többi csoportjai felé. Ez okból héjuk sem nő össze csővé, mint a fúrólábúaké, hanem alsó szélei szabadok maradnak. És ha a testet ásás közben mégis védenie kell, azt az izmok közreműködésével teszi. A záróizmok a két teknőt jobbról és balról egymás felé húzzák, és pedig húzzák mindaddig, míg az felül hosszában ketté nem hasad. Mert tudni kell, hogy a kagylóembrió héja kezdetben az állat hátoldalán elhelyezett egységes, pajzsalakú képződmény, amely csak későbben, a fejlődés során válik szét két darabra. Tehát a két teknő nem önálló képződményként jelenik meg és az őket a hátoldalon egymáshoz kapcsoló, ú. n. sarokpánt v. ligamentum tulajdonképpen nem egyéb, mint egy része az eredetileg egységes héjnak, oly héjrészlet, amelyből a mész eltűnt s így azt csupán a héj szerves anyaga alkotja. A sarokpántról egyébként alább még bővebben lesz szó a héj szerkezetének az ismertetése során. Ebből a körülményből lehet megmagyarázni a ligamentum működését, ami tudvalevőleg abban áll, hogy az nyitja szét az összezárt teknőket. Ugyanis ez a szerv kétféle, egymásra merőlegesen álló rostokból épült fel, olyanokból, melyek egyik teknőből áthúzódhatnak a másikba, és olyanokból, melyek belülről kifelé, vagy ha úgy tetszik, alulról felfelé futnak, tehát ezek az egységesnek gondolt héj két felületét összekötik egymással; ez utóbbiak túlsúlyban vannak az előbbiekkel szemben, azonban ennek nincsen semmiféle különösebb fontossága sem. Mármost a záróizmok összehúzódásának eredményeképpen ez utóbbi rostok alsó végei közelednek egymáshoz és összepréselődnek, a felső végeik ellenben eltávolodnak egymástól. Ha azután enged a záróizmok húzása, akkor a ligamentum rugalmas rostelemei iparkodnak ismét visszajutni egyensúlybeli helyzetükbe, alsó végeik eltávolodnak egymástól, a felsők viszont közelednek, aminek eredménye a teknők szétnyílása. Tehát a ligamentum holt héjrészlet és e szerint a kinyitott héj jelenti annak nyugalmi állapotát, vagyis a megfelelőt a héj eredeti egységes voltának.
A záróizmok vagy adduktorok megítélése szempontjából fontos tudnunk, hogy azok egyáltalában nem egyértékű képződmények, jóllehet részarányosan helyezkednek el a ligamentumhoz képest, az egyik az előtt, a másik a mögött. De az elülső, a szájnyílás fölött elhelyezkedő, a test falát alkotó ősi bőrizomtömlőnek hátoldali részéből keletkezett, a hátulsó, a végbél alatt elhelyezkedő ellenben annak hasoldali részéből lett. S ehhez járul még az is, hogy nem egyidejűleg keletkeznek, hanem előbb jön létre az elülső záróizom, azután a hátulsó. Ezen a helyen mindjárt meg kell emlékeznünk a záróizmoknak nagy rendszertani jelentőségéről is. Vannak kagylók, melyeknek két záróizmuk van, ezek a kétzáróizmúak (Dimyaria), és olyanok, amelyeknek csak egy ilyen izma van, ezek az egyzáróizmúak (Monomyaria); közéjük lehet beiktatni a felemás záróizmúakat, vagyis azokat, melyeknek két záróizma van ugyan, azonban azok fejlettség tekintetében nagyon eltérnek egymástól, az egyik sokkal gyengébb a másiknál (Heteromyaria).
A záróizmok ereje igen tekintélyes. Körülbelül megfelel a gerincesek izmai erősségének. A kutatók azt találták, hogy akkora tömeget fel tudnak emelni, mely több ezerszeresen felülmúlja a héj nélkül számított test súlyát.
De még nem szóltunk a kagylókat a fúrólábúaktól és a csigáktól egyaránt elválasztó leglényegesebb különbségről, ez pedig a táplálkozás különbözőségében megnyilvánuló eltérés. A kagylók nem tudnak darabos táplálékot felvenni, hanem, mint már megemlékeztünk róla, a vízben úszkáló legapróbb szervezetekből táplálkoznak. Igaz, hogy a csigák között is vannak ilyen módon táplálkozók, tudniillik az úgynevezett tengeri pillangók, de mégis van tekintélyes különbség ezek és a kagylók táplálkozása között, mert a tengeri pillangók táplálékukat a szabad vízből veszik fel, ami szükségessé teszi számukra, hogy a táplálék megszerzésére való külön szervük legyen, ami a mozgékony ormány, tehát valami sajátos szerv kialakulására vezetett. A kagylók esetében ilyen szerv kialakulására nincsen alkalom azért, mert ők táplélékukat egészen csekély mennyiségű vízből veszik fel, tudniillik abból, amely mint lélekzésre szolgáló víz a test hátulján beáramlik a teknők által bezárt üregbe. A vízzel együtt bejutott apró szervezetek a kopoltyuk felületét borító csillóssejtek működésének eredményeképpen jutnak be a szájüregbe. De, mint Gorka ezirányú vizsgálataiból kiderült, jól értékesítik a vízben oldott állapotban lévő szerves anyagokat is, mert azokat testük egész felületével, főleg pedig kopoltyulemezeik segítségével jól fel tudják szívni.
Ha mind a köpenyt, mind a kopoltyulemezeket oldalra hajtjuk, akkor néhány sikertelen kísérlet után ki tudjuk készíteni az idegrendszer fő részeit is, s ha nem is teljes, de mégis némi képet tudunk alkotni róla magunknak. Az idegrendszer nagyon kevéssé koncentrálódott s ennek megfelelően állataink idegélete nagyon, de nagyon alacsony fokon áll. Általánosságban a kagylók központi idegrendszerét három pár idegdúc és az azokat összekötő idegfonatok alkotják. Az egyik dúcpár (a föntebb idézett ábrán 1-gyel jelezve) a száj mellett és valamelyest a mögött fekszik, a másik (2) pedig kissé mögötte és mélyen lenn a lábban. Az előbbi dúcpárt agydúcoknak nevezzük; ennek két, jobb és baloldali tagját egy idegfonat, az úgynevezett agypánt köti össze egymással, amely a bélcsatorna legelülső része fölött halad át. De idegfonatok kötik össze nemcsak a dúcpár két tagját egymással, hanem az ugyanazon oldali agydúcokat és lábdúcokat is (úgynevezett agy-lábdúcfonatok). A harmadik dúcpár (3) sokkal hátrább, egészen a test hátulsó végén, a végbél, illetőleg a hátulsó záróizom alatt helyezkedik el; ennek a dúcpárnak zsigerdúcpár a neve; az ugyanazon oldali agy- és zsigerdúcokat ismét egy idegfonat (agy-zsigerdúcfonatok) köti össze egymással. Ez az idegrendszer alkata tekintetében első pillanatra tetemesen másnak látszik, mint amilyen a csigáké, azonban már egészen felületes összehasonlítás alapján is meg lehet állapítani, hogy lényegileg mind a kettő ugyanazokból az elemekből épült fel, csakhogy a csigáké bonyolultabbá vált egyrészt azok egész szervezetének sajátságos módosulása, másrészt azáltal, hogy a csigák idegrendszere jobban koncentrálódott s az ősi három dúcpáron kívül idegrendszerük bizonyos pontjain még további dúcok is alakultak ki.
Érzékszerveik közül különösen az ú. n. hallóhólyagok (otocysták) fejlettek jól, de ezek a valóságban az egyensúlyérzék szervei, azért helyesen statocystáknak kell neveznünk őket. Ebből a feladatukból érthető meg az is, hogy a szabadon mozgó fajoknak vannak meg ezek a szerveik, ellenben hiányzanak az ülő életmódot folytatókból. Általános szabály az, hogy minél szabadabban mozog az állat, annál jobban fejlettek az érzékszervei. Tapogatókat nemcsak a vízbevezető nyílás szélén találunk, mintegy őröket a betolakodó idegen testek ellen, hanem a köpeny szélén is, nem ritkán köröskörül. A köpenyszéli tapogatók gyakran nagyon tekintélyes hosszúságúak, sőt néha még jól fejlett szemek is vannak rajtuk, és még hozzá igen tekintélyes számban. Van azonkívül szagló-, helyesebben kémiai ingerek felfogására való szervük is az osphradium, a lélekző- vagy bevezető sipho mellett. A siphókról alább még bővebben szólunk. Az osphradium feladata az, hogy a lélekzésre szolgáló víz minőségéről értesítse az állatot.
Tehát a fontos érzékszerveknek egész sorát látjuk elszórva a kagyló testének különböző pontjain, annak egyik végétől a másikig, olyan szervekét, amelyek, mint majd látni fogjuk, a csigának valamennyien a fején csoportosulnak, s amelyek a csigafejnek, mint külön szervnek tulajdonképpeni jelentőségét megadják. Ez a legmeglepőbb és a legegyszerűbb bizonyítéka annak az általános érvényességű szabálynak, hogy a fejképződés az állatvilágban tulajdonképpen bizonyos szerveknek egy helyben való összegyülekezésén, tömörülésén alapszik, ami mindig a fejlődés magasabb fokát jelenti.
Említettük az imént az ülő életmódot folytató kagylókat. A kagylók kevés kivétellel valamennyien rendkívül renyhe állatok, s azok, melyek pl. fába vagy sziklába fúrják be magukat, sosem hagyják el az általuk fúrt üreget. De azért mozognak, mozgatják egész testüket, mozgatniok kell már csak azért is, hogy be tudják fúrni magukat, és további előre hatolásuk megint csak a mozgásnak egy neme. Velük szemben állanak azok a fajok, melyek egyik teknőjüknél fogva vagy lábuk egyik sajátságos mirígyében keletkezett fonalak nagy pamatja, az ú. n. bisszus segítségével állandóan az alzathoz vannak horgonyozva. Ezek már valódi ülő életmódot folytató állatok, melyeket az a törekvés hozott létre, hogy az iszapon kívül meghódítsák lakóhelynek a keménységük miatt meg nem fúrható sziklákat is. De azért ez a körülmény sem okozott különösebb változást az állatok életmódjában, amint azt táplálkozásuk módja bizonyítja. Mert a helyhez kötött kagylók is csak úgy táplálkoznak, mint a szabadon mozgók, tehát ezek sem vesznek fel darabos táplálékot, hanem a lélekzésre szolgáló vízzel a teknőik közé került szervezetekkel és egyéb anyagokkal táplálkoznak. A bisszussal az állat egyes esetekben csak ideiglenesen rögzítődik az alzathoz, mert azután megszabadíthatja magát. A bisszus, mint föntebb említettük, a láb egy mirígyében, a bisszusmirígyben keletkezik. Ez a mirígy sok egyes mirígycsőből áll. Minden ilyen cső egy-egy erős fonalat szolgáltat, melyek egy, a láb alsó oldalának a középvonalában előfelé, egészen a láb csúcsáig futó résbe nyilnak. A bennük keletkezett fonalakat a láb szilárdan megerősíti, de az állat alkalomadtán az egész bisszust el is vetheti és újat hozhat helyette létre. A legegyszerűbb formájában nem egyéb elválasztott nyálkánál, amelyet az állat mozgása közben fordít a maga hasznára, mint pl. a mi édesvizeinkben is előforduló Sphaerium Scop. Ez az állat araszolva halad előre, mint a pióca. Lábának a hátulsó végét nyálkabisszusának a segítségével megrögzíti, mire az egész láb kinyúlik és elülső végével odaszívja magát, a bisszus meg elválik a helyéről és a láb megrövidül, s azután újra megrögzíti magát, most már természetesen előrehúzott állapotában. A mozgásnak ezen a módján természetesen csak a kicsiny és a nagyon kicsiny alakok változtatják a helyüket, és amint látszik, már a mi nagyobb Sphaerium-fajaink sem tudnak ilyen módon tovamozogni, ellenben a kisebbek még a vizinövényeken is tudnak mászkálni és még magán a víztükrön is tovamennek, ha annak „gerendája” van, t. i. ha valamelyik csiga nyálkájából láthatatlan fonál úszik rajta. Lényegileg a mi vándorkagylónk sem tesz egyebet, mint azt, hogy az egyes lépései közt lévő időközt egy félévnyire nyujtja meg. A tél közeledtére feloldódik a bisszusa és a kagyló a vizek mélyén keres oltalmat a hideg tartamára, de amint a jégtakaró eltűnik a víz színéről, ismét a magasba emelkedik és újból megrögzíti magát, hogy egy fél esztendő mulva megismételje ugyanezt a játékot.
Azonban a kagylók egész életfolyása és háztartása érthetetlen maradna, ha homályban maradna előttünk a testük felületét borító csillószőrök tevékenysége. De szerencsére ezeknek a tevékenységéről nem nehéz meggyőződést szerezni egy egyszerű kísérlet útján. Várjuk meg, míg kagylóink valamelyike a homokkal és néhány ujjnyi magas vízréteggel megtöltött edényben lassan beássa magát, s aztán mikor elhelyezkedett, szórjunk el nem süllyedő port kiálló hátulsó része közelébe. Erre azonnal láthatókká válnak a már előbb is megfigyelt vízforgók és áramlások. A porrészecskék eltűnnek a végbélrés alatt, és abból a köpenyrésből, amelybe a vastagbél nyílik, bizonyos idő mulva erős áramlással ismét a felszínre jutnak. Ez pedig azért történik így, mert a köpeny egész belső felületét, a kopoltyúkat, valamint az ajakvitorlákat élénken csapkodó csillószőrök borítják be. A csillók szabályos csapkodása meg nem szakított vízáramot tart fenn. Csapkodásukkal nem csupán friss vizet hajtanak a kopoltyúkhoz, hanem, mint arról már szó volt, a vízzel együtt táplálékot is sodornak a szájba, az elhasznált vizet pedig az ellentétes irányban csapkodó csillómezők ismét kihajtják a kagyló testéből, amint azt az imént láttuk. Vannak kagylók, mint éppen a mi tavi- és folyami kagylóink, melyek petéiket kikelésükig a kopoltyúlemezeikben hordják magukkal; ezeket a petéket szintén a vízáram szállítja tova, és az közvetíti azok megtermékenyítését is. Hogy a csillómozgásnak mekkora az ereje, arról könnyen meggyőződhetünk, ha egy darab kopoltyút kivágunk az eleven állatból: az tovább fog csúszni az alzaton, sőt esetleg még ferde síkon is felkapaszkodik. Ebből következik, hogy ha ezeket a csillós hártyákat valami baj éri, pl. gyulladásba esnek, egy csapásra megszakadnak a kagyló legfontosabb életműködései. Egész létük azoktól a szabad szemmel nem is látható szőröktől, azok egészséges voltától függ. Hogy máskülönben a vízcserét nem csupán a csillók mozgása intézi, arról szintén könnyen meg lehet győződni. Megfigyelhetjük ugyanis, hogy a kagyló időről-időre látszólag minden külső ok nélkül, összecsukja a teknőit, minek következtében a köpeny és a kopoltyúlemezek közé szorult víznek természetesen erőszakosan ki kell tódulnia. A kagyló azután lassan ismét kinyilik.
A vízáram eredeti célja az, hogy az állatot friss oxigénnel lássa el s ezzel egyidejűleg eltávolítsa az anyagcsere gáznemű bomlástermékeit, vagyis röviden a lélekzés közvetítése. A lélekzés szervei a nagyon különbözőképpen kifejlődött kopoltyúk. Azt már láttuk, hogy a tavi- és folyami kagylónak lemezalakú kopoltyúi vannak, és ilyenek a kagylók legnagyobb részéé is, de egyáltalában nem valamennyié. A legegyszerűbb szerkezetű kopoltyúik az éppen ezért őskopoltyúsoknak nevezett kagylóknak (Protobranchia) van. Ezeknek a kopoltyúik a köpenyüregben hátul, a test és a köpeny között foglalnak helyet, s szerkezetük tekintetében a legősibb csigák ú. n. fésűkopoltyúival (ktenidiumokkal) egyeznek meg. Ezeket pedig azért jelöljük ezzel a névvel, mert nagy általánosságban a kettős fogsorú fésűhöz vagy a tollhoz hasonlítanak, vagy talán még szemléletesebb képet kapunk, ha az egészet az akác leveléhez hasonlítjuk, mert tengelyből és az abból kétoldalt kiágazó lemezkékből, a kopoltyúlemezkékből áll. Bármily valószínűtlennek is lássék első pillanatra, mégis úgy van, hogy ebből a kopoltyúból fejlődött ki a valódi lemezkopoltyú is. A fejlődés menetét úgy érthetjük meg, ha elképzeljük, hogy a fésűkopoltyú tengelye, mint ahogyan a valóságban van is, hozzánőtt a test oldalához olyanképpen, hogy elülről hátrafelé húzódik. Gondoljunk mármost a föntebbi hasonlatra, melyben a ktenidiumokat az akác leveleihez hasonlítottuk, s képzeljük el, hogy annak minden egyes kis levélkéje fonálalakúan s egymással párhuzamosan megnyúlik az állat hasoldala irányában, azért párhuzamosan, mert a levél tengelye hosszában összehajolva egymásra borulnak. Ilyen módon az állat törzse és köpenye közt, vagyis a köpenyüregben mindkét oldalt egy-egy kettős fonálsor, tehát egy belső és egy külső sor jön létre; a fonalak természetesen elülről hátrafelé haladó sort alkotnak. A fonalak bizonyos hosszúságot elérve, végük visszahajlik a hátoldal irányába, és pedig a külső sor fonalai a köpeny, a belső soréi pedig a törzs felé, úgyhogy mindegyik fonálsor fonalai két-két egymásra fekvő részből, egy lehajló s egy felhágó szárból állanak. A szomszédos fonalak függetlenek ugyan, azonban helyenként mégis összeköttetésbe lépnek egymással, és pedig felületük egyes pontjain megjelenő csillók közvetítésével, mert a szomszédos fonalak egymással szemben lévő csillói egymásba kapaszkodnak olyformán, mint mikor pl. két kezünk ujjait egymás közé dugjuk; de ezenkívül helyenként esetleg még valósággal össze is nőhetnek a fonalak. Ilyen fonalakból álló kopoltyúik vannak a fonalas kopoltyúsoknak (Filibranchia). Ha végül ezek a fonalak teljesen összenőnek egymással, akkor előttünk vannak a valódi lemezkopoltyúk, de ezeknek a szerkezete már bonyolultabbá válik azáltal is, hogy belsejükben mindenféle üregek alakulnak ki, ill. maradnak szabadon az összenövés alkalmával; ilyen üregek szolgálnak költőüregül is a peték számára. Végül lehetséges még az is, hogy a kopoltyúk majdnem teljesen eltűnnek, mert helyettük csak a köpeny és a törzs között vízszíntes irányban kifeszített lemez marad meg, de az ilyen hiányos kopoltyús kagylók száma nagyon csekély.
Véredényrendszerük fejlettségére már abból is következtethetünk, hogy lábukat erősen fel tudják duzzasztani, mert ezt éppen azzal tudják megtenni, hogy sok vért sajtolnak abba. A véredényrendszer központi része, a szív, a test hátoldalán fekszik s kamrából és két pitvarból áll, az utóbbiak az előbbinek két oldalán helyezkednek el, s az egészet vékony szívburok zárja körül. Nagyon feltűnő az a már említett tény, hogy a végbél átfúrja a szívet. Ezt az első pillanatra szinte hihetetlennek látszó tényt mindjárt kevésbbé természetellenesnek fogjuk találni, ha tudjuk, hogy tulajdonképpen nem is a végbél fúrja át a szívkamrát, hanem ez utóbbi növi körül az előbbit. A szívkamra eredetileg, vagyis az embrióban páros hólyagocskák alakjában jelenik meg a végbél két oldalán, de azok későbben egyesülnek egymással és ebben az állapotukban körülbelül nyeregalakúan fekszenek rá a végbélre, majd tovább növekedve egészen körülölelik azt. A szívkamrából egy nagy véredényen át a test elülső fele felé halad a vér, onnan a láb nagy üregeibe jut, s mivel az elvezető edényt az állat el tudja zárni, a lábat a beléje tóduló vér erősen felduzzaszthatja, felduzzad az körülbelül olyanképpen, mint ahogyan pl. az ujjunk hegye felduzzad, ha erősen lekötve azt a vérnek belőle való kiáramlását megakadályozzuk. A kopoltyúkban megtisztult vér természetesen abba a pitvarba tódul vissza, amely a vele megegyező oldalon fekszik, ellenben a lábba tódult vér ennek gyors visszahúzása alkalmával a köpenybe áramlik, amely célra a köpeny belsejében tekintélyes nagyságú üregek formálódtak ki. Mielőtt a vér megtisztulás végett a kopoltyúkba áramlana, egy igen terjedelmes, de nagyon nehezen leírható, szivacsos szerkezetű szerven halad át, melyet fölfedezőjéről Bojanus-féle szervnek nevezünk. Ez a szerv az állat kiválasztószerve, veséje, mely kétoldalt a szív mellett helyezkedik el. A szívpitvar a vesével közvetlenül határos, mert a vese tulajdonképpen nem is más, mint egy olyan csatorna, mely a szívburkot összeköti a külvilággal, vagyis másképpen kifejezve, a vesének két nyílása van, az egyik a szívburokba vezet, a másik pedig a test felületére; az utóbbi nyílás a törzs oldalán, a kopoltyúk tövénél keresendő.
Az állat testének belső lágy burkát, mint arról már szó volt, a köpeny alkotja, mely az állatot tökéletesen bezárja. A köpeny szélei szabadok lehetnek egész terjedelmükben, ez azonban a ritkább eset, mert a két köpeny egymáshoz simuló szegélyei egy vagy több helyen összenőhetnek egymással, miáltal a jobb- és baloldali köpenyt egymástól elválasztó rés két vagy több részre tagolódik. Így a köpenyszegélyek a legtöbbször összenőnek a test hátulsó végén, a végbélnyílás tája alatt. Ezáltal a végbélnyílással szemben egy rés marad szabadon, melyet kivezető nyílásnak vagy végbélrésnek nevezünk; ezen át távozik el a bélsár, valamint a lélekzés közben elhasznált víz, ahogyan arról már fentebb szó volt. De a kagylók túlnyomó részének a köpenyege hátul, nem messze az imént említett összenövéstől, még egy helyen összenőtt s ilyenképpen hátul még egy nyílás jön létre, ezt bevezető-nyílásnak nevezzük azért, mert ezen át áramlik be a víz a kagyló testébe; ez tehát alatta van a kivezető nyílásnak. E két nyílás pereme nem ritkán egy-egy többé vagy kevésbbé megnyúlt csővé nyúlik meg, ezeket a csöveket ki-, ill. bevezető siphóknak nevezzük. A siphók esetleg olyan hatalmas nagyságúak lehetnek, hogy felülmúlják az egész testet, sőt ezek alkotják a kagyló testének a nagyobbik részét és még az a különös eset is megtörténhetik, hogy maguk a kopoltyúk is a siphókba tolódnak el eredeti helyzetükből. A siphók egész hosszukban szabadok lehetnek, vagy pedig kisebb-nagyobb darabon összenőhetnek egymással. Fontosságuk nagyon könnyen átlátható, mert hiszen a siphós kagylók mélyen elrejtőzhetnek az iszapba vagy a homokba, és életműködéseik mégis zavartalanul folyhatnak, mivel e szerveiket kinyujtva a vízbe, azokon át lélekzeni és, mint már tudjuk, táplálkozni is tudnak.
Míg a test belső burkát tehát a köpeny, a külső, sokkal nagyobb védelmet nyujtó burkot maga a héj alkotja. Ezt a köpeny sejtjei választják ki s így érthető az is, hogy alakja megfelel a köpeny alakjának. Szerkezetét illetőleg tudnunk kell, hogy négy rétegből áll. Legkülső rétege a periostracum kutikula vagy epidermis; rendesen vékony, máskor azonban tetemes vastagságú, a héjről rendesen nagyon könnyen lehámlik; ezt a réteget egy szarunemű anyag, az ú. n. konchin alkotja. E réteg alatt a héj legvastagabb rétege következik, az ú. n. oszlopréteg, mely a héj felületére merőleges, oszlopalakú mészkristályokból áll. Az oszlopréteg alatt következik a gyöngyházréteg, mely viszont rendkívül finom, pikkelyszerű lemezkékből áll, azért réteges szerkezetű, ez a réteg néha elenyészően vékony, máskor azonban eléggé vastag arra, hogy iparilag is feldolgozhassák, s mint ismeretes, késnyeleket, gombokat s más efféléket készítenek belőle. Végül a negyedik réteg, az ú. n. hypostracum, a héjnak különösen azon a részein található meg, ahol a záróizmok tapadnak hozzája; ez a réteg az oszlopréteghez hasonlatosan, szintén oszlopalakú mészkristályokból áll. A héj alapját, mintegy vázát, a konchin, tehát egy szerves anyag alkotja, amely olyan módon köti össze a héj többi elemeit, mint pl. a malter a fal tégláit, csakhogy a mennyisége jóval csekélyebb. Mivel a héjat az egész köpeny felülete és nemcsak a széle választja ki, azért az állat a héját ért sérüléseket ki tudja javítani; a köpeny egész felülete segíti vastagítani a héjat, de már növelni a köpeny széle növeli azt. A héj növekedésének a menete különösen az olyan helyeken, ahol az évszakok különbözőségei az állat életébe is bizonyos időszakosságot visznek be, nem egyenletes, mert a melegebb időszakokban gyorsabb a növekedés, a hidegebbekben ellenben lassúbb, sőt ilyenkor teljesen szünetelhet is, kedvezőbb időben tehát szélesebb, kedvezőtlenebben viszont keskenyebb héjrészletek keletkeznek. Ennek nyomai a héj felületén is világosan felismerhetők bizonyos koncentrikus gyűrűk alakjában, melyek sok tekintetben a fák évgyűrűire emlékeztetnek. Ezek a gyűrűk a mi édesvízi kagylóinkon már az első pillanatra felötlenek.
A két héj rendesen egyforma alak és nagyság tekintetében is, de lehetnek eltérők is egymástól, mint amilyenek pl. a fésűkagylók egy részének a héjai, s különösen eltérő lehet az olyan kagylók héja, melyek egyik teknőjüknél fogva hozzánőttek az alzathoz, mint pl. az osztriga, és amilyenek különösen a kihalt Rudisták.
Azt is láttuk már, hogy a két teknőt a hátoldalon egy rugalmas pánt, a sarokpánt vagy ligamentum tartja össze. A legtöbb kagylóhéjon a sarokpánt előtt van az ú. n. búb, a héj legjobban kiemelkedő pontja, a teknők egy-egy előre irányuló kidudorodása, úgy hogy ha a sarokpánt és a búb láthatóan kiemelkedik, a legnagyobb könnyűséggel tájékozódhatunk a teknő részei és a benne lévő állat fekvése felől. Természetesen feltétlenül kell tudnunk azt, hogy a teknő mely oldalát kell alsó és felső, hát- és hasoldalnak, elülső és hátulsó végnek mondanunk. Azzal összevágóan, amit az állat bonctani szerkezetéről mondottunk, azt a részét, amelyen a sarokpánt van, a hátoldalnak, a vele szemben lévőt pedig hasoldalnak kell mondanunk. Az elülső oldal a búb előtt fekszik s rendesen gömbölyűbb, mint a hátulsó, amely hátrafelé rendesen vékonyabbá válik.
De a két teknőt nemcsak a sarokpánt tartja össze, hanem összetartják őket külön izmok, a már említett záróizmok is. Ezek az izmok ott, ahol a héjhoz tapadnak, benyomatokat hagynak hátra. Az izombenyomatok, ha a teknő belsejét megnézzük, azonnal szembeötlenek. De ha jobban szemügyre vesszük a héj belsejét, a nagy izombenyomatokon kívül kisebbeket is találunk, közel a sarokpánthoz. Ezeken a pontokon tapadnak azok az izmok, melyek a kinyujtott lábat húzzák vissza a héj belsejébe. De a köpenynek egész széle is visszahúzható. A köpeny széle nyugalomban rendesen valamelyest túlnyúlik a héj szélén, azt tehát a héj bezárásakor szintén vissza kell húznia az állatnak. Éppen ezért a héj szélétől bizonyos távolságra és azzal párhuzamosan egy, a köpeny szélét odaerősítő vonalat találunk; ez tulajdonképpen nem egyéb, mint számtalan izomrost és izomrostköteg tapadási helye, amelyek innen a köpeny szabad szélébe hatolnak be. Ez a vonal, az ú. n. köpenybenyomat, a héjon szintén azonnal szembeötlik; azokon a kagylókon, melyeknek siphóik vannak, a test hátulsó végén nem halad a héj szélével párhuzamosan, hanem ott egy beöblösödést, a köpenyöblöt alkotja, mert hiszen a köpenynek itt helyet kell engednie a befelé is megnyúlt siphóknak. Ez a sajátság éppen úgy felhasználható a rendszerezés céljaira, mint a záróizmok, illetve azok benyomatai a héjon, s amint megkülönböztetünk Mono- és Dimyariákat (egy- és kétzáróizmúakat), éppen úgy megkülönböztetünk Integripalliatákat és Sinupalliatákat is, melyek közül az előbbieknek a köpenyvonala egyenletes benyomatot alkot, az utóbbiakén ellenben öböl alakult ki, ez előbbieknek tehát nincsen siphójuk, az utóbbiaknak ellenben van. Ez utóbbiak esetében azonnal megállapítható, hogy melyik a test hátulsó vége, ellenben az integripalliták héjának ez a két része nem mindig ismerhető fel ilyen könnyen. Ezek esetében, mint láttuk, a búb helyzete után indulunk.
A legtöbb kagyló két teknőjének minél szorosabb összekapcsolására azok hátoldalán, tehát a sarokpánt tájékán kialakult fog- és lécalakú képződmények szolgálnak, melyeket közös névvel fogaknak szoktunk nevezni. A fogak beléillenek a másik teknő megfelelő bemélyedéseibe, a foggödrökbe s ezzel olyan szorosan összekapcsolódnak, hogy oldalt semmiképpen sem tolódnak el egymáshoz képest. Az egész berendezést zárnak nevezzük. Neumayr e szerint osztotta be a kagylókat. A zár különböző fajtáit rövid nevekkel jelöljük meg. Dysodont az a zár, mely teljesen fogatlan, amilyen pl. a mi tavi kagylónk zára, amelyet éppen ezért jelölünk Anodonta névvel. Taxodont a fogazat akkor, ha számos, egymás mellé sorakozó és egyforma fog alkotja. A heterodont fogazatot több, egymástól eltérő alakú és nagyságú fog alkotja, vannak benne a búb alatt elhelyezkedő, rendesen erős és rövid főfogak és ezek mellett fekvő, lécalakú mellékfogak. Az magától értetődő dolog, hogy a fogazat tekintetében a két héj között bizonyos részaránytalanságnak kell lennie, mivel az egyik teknő fogainak a másik teknőn bemélyedések felelnek meg és viszont. Az izodont fogazatban a fő- és mellékfogak között sokkal kisebb különbségek vannak. Schizodontnak nevezzük a zárat akkor, ha a balteknőn egy nagy, háromszögletű fogat találunk, melyet két egyenes, egymáshoz hegyesszög alatt hajló fog vesz körül. Végül a desmodont zár akképpen jön létre, hogy mindkét teknő felső éle behajlik és egy kanálalakú kiszögellést alkot. A két kanál (t. i. a két teknő kanálszerű nyujtványa) üreges felével fordul egymás felé s köztük feszül ki a zárópánt.
Végül, egészen röviden, még az ivarszerveikről kell megemlékeznünk. Ezek a szervek nagyon egyszerű szerkezetűek s csupán csak az ivarmirigyből és annak a kivezető járataiból állanak; ez utóbbin nincsenek semmiféle mirigyes függelékek sem, valamint hiába keresünk párzószerveket is. Nagyobb részük váltivarú, de bár eléggé ritkán, akadnak köztük hímnősek is. Egyesek az ivadékaikról is gondoskodnak annyiban, hogy kopoltyúik költőüreggé alakulnak át és az embrióik azokban fejlődnek ki. Az ilyen fajok petéinek természetesen az anya testének a belsejében kell megtermékenyülniök. Ez úgy megy végbe, hogy a hím csirasejtjeit a vízbe bocsátja ki s azok a vízárammal együtt jutnak be a nőstény testébe. Minél hosszabb ideig tart az ivadékgondozás, a lárvák természetesen annál fejlettebb állapotban hagyják el az anya testét, tehát annál inkább hasonlítanak ahhoz.
De rendesen lárvából fejlődnek, és pedig lárvájuk a puhatestűek jellemző lárvája, melyet a tudomány veliger-lárvának nevez, s jellemző rá az, hogy teste elülső felén egy csillósejtekkel körülvett mező, vitorla (velum) alakul ki, amely azonkívül a legkülönbözőbb módon nyúlványokban nyúlhatik meg. A kagylók szaporasága egyes esetekben valóban hatalmas méreteket ölt, hiszen pl. az osztriga petéinek a számát 300.000-re, sőt egyesek 60,000.000-ra becsülik, de a mi édesvizi kagylóink is eléggé szaporák, ha az osztrigával nem is versenyezhetnek, hiszen pl. a tavi kagyló (Anodonta) 4000-20.000, a folyami kagyló (Unio) pedig éppen 200.000 petét rak le egyszerre. Ezekre a mi édesvizi kagylóinkra jellemző a tengeriekkel szemben, hogy fejlődésük módosult, amennyiben vagy egyáltalában nincsen lárvájuk, hanem fejlődésük első szakaszait az anya testének a belsejében teszik meg és azt csak akkor hagyják el, amikor már szinte teljesen kifejlődtek, mint pl. a Sphaerium vagy a borsókagylók (Pisidium) fiataljai, vagy pedig alakul ugyan ki szabad lárvájuk, az azonban egészen sajátosan módosult egészen különleges életmódjának megfelelően, mint pl. a folyami kagyló lárvája; ezekről a lárvákról alább még bővebben lesz szó. A Sphaerium és a Pisidium, és bizonyára a velük rokon többi nemzetség fajai is kopoltyúikban hordozzák magukkal a petéiket. De a lárva még ennek ellenére is elárulja, hogy valamikor szabadon úszkáló lény volt, mert velumának a nyomai még mindig meglehetnek. A vándorkagyló (Dreissena) eltér a többi édesvizi kagylóinktól abban, hogy neki szabadon úszó lárvája van, ami bizonyára nem kis mértékben járult hozzá ahhoz, hogy ez az állat olyan meglepő gyorsasággal terjedt el Európa vizeiben. A lárvák egészen úgy fejlődnek ki, mint bizonyos tengeri kagylók lárvái.
A kagylók kivétel nélkül vízi állatok, és pedig egyaránt előfordulnak a tengerekben, a félsós és az édesvizekben. A legtöbb fajt és egyedet, egyszersmind a legszebbeket és legnagyobbakat is természetesen a forróövi tengerek partmenti, sekélyebb helyein találjuk, de előfordulnak a legnagyobb mélységekben is, le egészen mintegy 5000 m-ig; azonban az ilyen nagy mélységekben élők már kicsinyek, s nagyon vékony és szintelen héjúak. De nemcsak vízi lények, hanem azt is ki kell emelni róluk, hogy elsősorban tengeri állatok, és az édesvizekben való életmódhoz aránylag csak nagyon kevés képviselőjük alkalmazkodott. Nálunk Európában például nagyon csekély az édesvízi fajok száma, ellenben aránylag meglepően sok és változatos édesvízi kagyló él Észak-Amerikában, és gazdag ilyen fajokban Kína, illetve Délkelet-Ázsia is.
Vándorkagyló (Dreissena polymorpha Pall.).
Az édesvízi fajok őseit a tengerben kell keresnünk, hiszen az élet őshazája a tenger, s az édesvizekben csak tengeri ősök módosult utódai találhatók. Több-kevesebb biztossággal meg tudjuk mondani azt is, hogy az egyes édesvízi kagylónemzetségek melyik tengeri őstől származtak, vagy származhattak, de ebben a tekintetben természetesen nagyon óvatosan kell eljárnunk, mert könnyen ki vagyunk téve a legsúlyosabb tévedéseknek. De magát a tényt, tengeri alakoknak édesvíziekké való átalakulását ma is figyelemmel kísérhetjük erre alkalmas helyeken. Az ilyen helyek egyes tengerpartok félsós (brak) vízű részei, vagy az olyan részben félsósvízű belvíz, mint a Káspi-tó, mert ilyen helyen van alkalma a tengeri állatoknak, hogy fokozatosan alkalmazkodhassank az édesvizekhez. A Káspi-tóban a többek között élnek sajátságos kagylók is (Adacna, Didacna, Monodacna), amelyek valamennyien egy tengeri szívkagyló, a Cardium edule leszármazottjai, vagyis ebben az esetben egy tengeri kagylónak az édesvizekhez való alkalmazkodása úgy ment végbe, hogy annak során több új nemzetség formálódott ki. Ha pedig másfelé, például a Keleti-tenger felé fordítjuk a tekintetünket, azt a sajátságos tényt fogjuk tapasztalni, hogy ott egymás mellett, együtt élnek egyes édesvízi és tengeri kagylók, s azonkívül csigák is. Így például Braun megállapítása szerint Dragö és Papenwick között együtt élnek a tengeriek közül a feketekagyló (Mytilus edulis), az imént említett Cardium edule, a Tellina balthica és a Mya arenaria, az édesvíziek közül pedig Uniók és Sphaerium. És egyáltalában, ahol a Keleti-tenger egyes ágai teljesen elzáródnak és vizük teljesen kiédesül, ott feltétlenül találkozunk a Mya arenariával, az tehát a legjobb úton van ahhoz, hogy édesvízi kagylóvá legyen, illetve, hogy belőle a Cardium edule példájára édesvízi formák alakuljanak ki. Az ilyen elzárt tengerágakon kívül különösen a folyók torkolatának a tájai, ahol tehát az édes- és sósvíz keveredik egymással, kiválóan alkalmas helyek arra, hogy előkészítsenek egyes tengeri alakokat a szárazföld belsejébe való behatolásra.
Szívkagyló (Cardium echinatum L.).
A kagylók rendszerezése nem kevés nehézséggel jár, ami megmagyarázza azt a tényt, hogy még máig sincsen általánosan elfogadott rendszerük. Az egyes szerzők különböző alapon iparkodtak elfogadható rendszert felállítani. A paleontológusok általában nagyon hajlanak arra, hogy a zárókészülék alapján osszák be a kagylókat egyes csoportokba. Pelseneer a kopoltyúk szerkezetét használta fel erre a célra, s ezek bizonyára szilárdabb tudományos talajt is szolgáltatnak, de viszont nagy baj az, hogy ezen az alapon csak nagyon aránytalan tagoltságú rendszer építhető fel, hiszen a fajok óriási többsége egyetlen rendbe (Eulamellibranchiata) jut. Másrészt meg még az is lehetséges, hogy a kopoltyúk szerkezete alapján megállapított rendszer sem „természetes”, ami azt jelenti, hogy az sem jelölné egyszersmind az egyes csoportok származásbeli összefüggését, mert hiszen elképzelhető az is, hogy tisztán mechanikai okokból hasonló kopoltyúik fejlődnek, egymástól teljesen függetlenül, egymással közelebbi rokonságban nem álló kagylócsoportoknak is, mint ahogyan például a halaknak is, meg egyes kétéltűeknek is kopoltyúik vannak, de a kétféle kopoltyúnak semmi köze sincs egymáshoz s azok magukban véve egyáltalában nem bizonyítékai a közelebbi rokonságnak. Mi az alábbiakban Thiele legújabb beosztását követjük, mely részben a héj, részben a záróizmok, és részben a kopoltyúk szerkezetén épült fel. Ennek a rendszernek megvan az az előnye, hogy nagyobb nehézség nélkül beléje illeszthetők a kihalt kagylók is.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages