ELSŐ ALREND: Pálcanyelvűek (Docoglossa)
ELSŐ ALREND: Pálcanyelvűek (Docoglossa)
Az árapály szintájában, a sziklákra tapadva, mindenütt megtalálhatjuk a csészecsigákat (Patellidae), amelyeknek ez az igazi hazájuk, de találkozhatunk velük egyebütt is, a legkülönbözőbb természetű helyeken, még a folyamok félsósvizű torkolatában is, a kicsiny Bathysciadium Pels.-t pedig még a mély tengerben is, ahol valami felbomlott tintahal állkapcsa még mindig elégséges alapot szolgáltat neki, amelyre rátapadhat. Mert ezek a csigák szilárdan odaszivják magukat az alzathoz. Erre különösen szükségük van a hullámtörés zónájában, igazi otthonukban, mert a hullámok különben bizonyosan elsodornák őket. Lapos, kúpalakú házuk, amelynek középpontja az elülső véghez közelebb esik, kitűnően alkalmazkodott a sziklákhoz, még akkor is, ha ez érdes és szaggatott, mert ennek megfelelően a héj széle is szabálytalanul zegzugos, úgyhogy mindig oda tud símulni a kőhöz. Amint az ember megérinti a csigát, az nagy erővel azonnal a sziklához szívja magát, és miként Réaumur kísérletileg bebizonyította, 14–15 kg-nyi súlyra van szükség, hogy a közönséges csészecsiga (Patella vulgata L.) erejét ellensúlyozni lehessen. Ha sikerül valami éket, pl. késpengét a héj és a szikla közé szúrni, akkor sikerül a csigát leválasztani onnan, de gyakran csak úgy, hogy az állat maga két részre szakad, a lába és a feje ott marad a sziklán, a köpenye és a zsigereinek a nagyobb része ellenben a héjjal együtt leválik. Ha ellenben felemelt héjjal ül a csiga a sziklán, úgy, hogy a feje és testének oldalsó részei szabadon vannak, akkor gyenge oldalnyomásra is leválik a helyéről; így gyűjtik a halászok is, akik a konyhára szedik össze. A fiumei halászok pedig azt beszélik, hogy ilyenformán szerzik meg a tarisznyarákok is, amelyeknek különösen kedves csemegéje a csészecsiga; azt állítják ugyanis, hogy a ravasz rák apró kavicsot csusztat a csiga héja alá, úgyhogy nem tudja azt a sziklához húzni s így a rák ollóival hozzáférhet a húsához.
Csészecsiga (Patella algira Lam). a = talp, b = köpeny, c = kopoltyúk, d = ormány, e = tapogató
Sokat vitatkoztak azon, hogy a csiga miként szívja magát oda a sziklához, hogy vajjon valami szívós nyálka mintegy odaragasztja-e, avagy csupán izmainak a szívóereje működik közre? Az újabb vizsgálatok tanusága szerint a láb sok egysejtű mirígye valóban választ el kezdetben egy kevés nyálkát, de nem azért, hogy azt tulajdonképpeni ragasztóanyagnak használja fel, hanem hogy kitöltse vele a talpa és a szikla közt mutatkozó hézagokat. Azután lép csak működésbe a köpenynyílásnál megszakított s így patkóalakú szívóizom teljes erejével. Működésbe lép valahányszor hullám csapódik a sziklához és állandóan akkor, amikor az apály alkalmával a szikla szárazon marad. Érdekes, hogy ez utóbbi állapotában barátságába lép más gyengédtestű állatokkal, pl. örvénylőférgekkel, amelyek ez idő alatt a csiga köpenyének a széle alá menekülnek, mert ott állandóan nedvesen maradó helyre találnak.
A valódi Patellák köpenyüregében nem találunk kopoltyúkat, hanem az tüdő, amelyben alkalmilag valóban levegőt is találunk, ellenben a közel rokonfajok ez üregében valódi kopoltyúkat találunk, úgyhogy azok tisztán kopoltyúkkal lélekzenek, mint ahogyan a mélyebb vizekben élők természetesen nem is lélekezhetnek másképpen. Azonban az előbbiek számára a köpenyüreg mindenesetre kicsiny arra, hogy a lélekzés céljaira elégséges legyen, azért köpenyük szélén köröskörül másodlagos, pótkopoltyúk keletkeznek, s ezekről ezt a csoportot körülkopoltyúsoknak (Cyclobranchia) is szokták nevezni. A fej két árforma tapogatót hord és rövid ormányban végződik. A tapogatók tövében ül egy-egy szem, amelyek a föntebb elmondottak értelmében egyszerű serlegalakúak. Rövid tapogatókat találunk a köpeny szélén is.
Tekintettel arra, hogy e csiga héjának a szélei olyan tökéletesen alkalmazkodtak mind a síma, mind pedig az egyenetlen sziklafelülethez, azt lehetne következtetni, hogy sohasem hagyja el egyszer elfoglalt helyét, tehát valósággal ülő életmódot folytató állattá lett. És valóban gyakran le is vonták ezt a következtetést. Ez azonban tévedésnek bizonyult, mert kiderült, hogy az állat vándorlásokat tesz méternyi távolságra is. S ebben az a nevezetes, hogy meghatározott módon mindig balra mászva, végül is visszatér kiindulási helyére és régi otthonában teljesen a régi helyzetét foglalja el. Valóban csodálatos helyérzék, amit sejthetőleg mindenesetre jól támogat a szabályszerű eltérés az egyenes iránytól. A tartózkodási helyhez való ezt a ragaszkodást – „homing”, ahogyan az angolok nevezik – az újabb időben közelebbről tanulmányozták, és ennek a során kiderült, hogy nagyon alaposan meg kell változnia az állat helyének, hogy másik helyre fanyalodjék. Az állat egyébként távolról sem bármilyen megfelelő helyen üti fel sátorfáját, legalább is nem az árapály szintájában élő fajok. Rájuk nézve az a döntő körülmény, hogy a levegő lehetőleg telítve legyen vízpárákkal, azért szeretik a hasadékokat és a sziklák árnyékos oldalát. Főképpen éjjeli útjaikat élelemszerzés céljából teszik. A csiga a sziklán való mászkálás közben legel, mint rágásának a nyomai bizonyítják, mert amíg csak mozog az állat, radulája szakadatlanul működik. Megeszik mindent, ami a sziklán nő, nem nagyobb növényeket, mint Ulvát és Fucusokat, hanem elsősorban apró szervezeteket. Hogy közben ízlésének megfelelően válogat-e a táplálékban, azt még nem tudjuk. A sziklákon való legelés természetesen csak a reszelő nagyon hathatós működése mellett lehetséges, s így az sem csodálható, hogy gyorsan elkopik, tehát pótolni kell. Éppen azért a fogak keletkezésének a székhelye, az ú. n. radulazacskó is nagyon fejlett, rendkívül hosszú, eléri a testnek a hosszúságát is, és azért spirálisan be van csavarodva, hogy a testüregben el tudjon helyezkedni. A sziklákról lelegelt táplálék tápláló értéke nem lehet valami nagy, erre vall legalább is az a körülmény, hogy a táplálócsatornájuk nagyon hosszú és számos kanyarulatot ír le.
A szaporodás egyszerűen úgy megy végbe, hogy az ivartermékek a jobb vesén keresztül kijutnak a vízbe és a megtermékenyítés ott folyik le. Az ivarok váltak, vagyis hímjeik és nőstényeik vannak; a nemeket egyes esetekben könnyen meg lehet különböztetni egymástól, nem külső nemi különbségeik alapján, melynek itt semmi értelme sem volna, hanem különböző színű, zöld vagy sárga heréikről és petefészkeikről. Újabban kiderült az is, hogy a váltivarúság nem általános szabály, mert legalább is egyes fajok neme változik, előbb hímek, s azután nőstények (proterandrikus hímnősség), tehát ivarmirígyeik előbb hím csirasejteket, azután pedig petéket termelnek. A petékből szabadon úszó lárvák fejlődnek ki, azoknak a teljes fejlődése azonban még csak fogyatékosan ismert.
