III. OSZTÁLY: NÉGYTENGELYES KOVASZIVACSOK (TETRAXONIDAE)
III. OSZTÁLY: NÉGYTENGELYES KOVASZIVACSOK (TETRAXONIDAE)
A négytengelyes szivacsok, vagy horgonyszivacsok, amelyek főképp a melegebb tengerekben élnek, vázképleteiket tekintve leggyakrabban négysugaras kovatűket tartalmaznak, amelyek alapformája a tetraeder tengelyvázára emlékeztet. Itt egy központtól kiindulólag egyforma szögben mennek ki a sugarak, az egyes sugarak között általában 120°-as szögek vannak. Valóságban azonban csak ritkán találunk ilyen szabályos tetraeder-tengelyváz szerint alakult tűket, elsősorban is egy sugár hosszabb, mint a többi három, s továbbá ezek maguk is igen sokféleképpen alakulnak.
Horganyvázas szivacsok (Tetraxonida) kovatui
Leggyakrabban olyanok fordulnak elő, amelyeknél a három kisebb tengely a meghosszabodott tengely irányában vissza van hajlítva, hogy szép háromkaros horgony jön létre, lehet, hogy a szabad végükön vilaszerűen elágaznak, vagy lemezekké nőnek össze, amelyeknél azonban még a háromsugaras, centrális csatorna kivehető. A tűket formájuk szerint két csoportba oszthatjuk. A nagyobbakat megaskleráknak, a kisebbeket mikroskleráknak nevezzük. A pontosan rendszerező tudomány a megasklerák között is megkülöböztetet ú. n tetraxonokat vagy teractinusokat és monaxonokat (monactinus- és diactinusokat) a mikrosklerák között pedig az ú. n. sigmákat és astereket vagy csillagokat. A szivacs testében a tűk nem mindenütt szétszórva, rendszertelen összevisszaságban jelennek meg, hanem elrendezésükben bizonyos szabályosságot találunk. Így a nagy tűk, amelyeknek végén kis ágakképpen jelentkeznek a négytengelyes alkotásnak megfelelő de jóval kisebb sugarak, a szivacstestkéreg részében kötegenként összefogva helyezkednek el, az ágakkal a szabad fölület felé fordulva, mintegy védekezésül a test számára, a tűk nyele, a hosszú tengely pedig a gömbölyded test középpontja felé tekint. Így látjuk ezt a kozmopolita Geodia-nemzetségben és rokonaiban, ahol a nagy tűk, mintegy kéregréteget képeznek, a közöttük levő terekben pedig igen díszes és fölöttébb sajátságosan alakult kovagömböcskék vannak olyan sűrűn, hogy szinte egy szilárd, kövezetszerű burkot alkotnak. E gömböcskék rétegén kívül van még némely fajban egy finom egysugaras tűkből álló pehelyréteg, amelynek tűi ha megfogja az ember, az ujjakba fúródva erős fájdalmat okoznak. Általában a hosszú tűkön kívül nagy számban találhatók ki is vázelemek, amelyek a szövetben mindenütt elszórva, igen sajátságos formákban jelennek meg, nevezetesen csillagocskák, golyók, kis kandeláberek, horgony, papucs, inggomb stb. alakúak s ezek mellett egyszerű, igen kicsiny tűk is. Helyzetük szerint különböző célokat szolgálnak, így többek közt a gemmulák védelmére is valók.
Sajátságos alakok Lithisidák ú. n. desmái, melyekben az alapsugárzat szerint alakult vázrészekre szabálytalanul rakódnak rá újabb kovarétegek s ezáltal az rücskös kinézés lesz. Ezek a desmák össze is nőhetnek és a szivacs testébn kőszerű csomókat alkotnak, úgyhogy az egész szivacs kövecsesnek látszik. Innen kapták e szivacsok nevüket.
A négysugaras kovaszivacsok testében egysugaras kovatűk is találhatók, ezek a monaxon megasklerák, melyeket rhabdiseknek is nevezünk, egyszerű, mindkét végükön kihegyezett tűk, részben nagyok, részben azonban csak igen kicsinyek. Éppen ezért az újabb rendszerezés nem tartja fenn a korábbi Monaxonida- vagy Monactinellida-rendet, hanem ezt két részre bontva, egy részüket a négysugaras kovaszivacsok közé osztja be, más részüket pedig a Cornacuspongidák között tárgyalja. Meg kell még említenünk azt is, hogy az itt felsorolt rendeket a régebbi rendszerezés egy közös osztályba foglalta össze, amelyet Demospongia néven neveztek el. Ebben foglalták össze a található szivacsok legtöbbjét, amelyben a tiszta kovavázú formák mellett voltak olyanok is, amelyeknél a kovatűket többé-kevésbbé a spongin helyettesítette. Másoknál homok és idegen anyagok vannak a gyérhálózatú sponginállományban, viszont vannak olyanok is, mint amilyenek a hús- és kocsonyás szivacsok, amelyekben a kemény vázrészek teljesen hiányoznak. Ma már ezeket külön rendekre bontva tárgyaljuk és így különböztetjük meg az előbb említett öt rendet.
A Tertaxonidák rendjében található egytengelyű vázelemek vagy mindkét végükön kihegyezettek, vagy pedig gombostűformájúak, az elsőt stylusnak az utóbbit tylostyusnak hívjuk. Általában azonban az itt található egytengelyű tűk nem oly változatosak, mint a Cornacuspongidák körében levők. A váztestek finomabb szerkezetét vizsgálva, azt hasonlónak látjuk a korább ismeretetett kovatűkhöz, amennyiben például a Donatia nagy tűiben középütt szerves anyagból álló tengelyfonal húzódik végig, amelyre számos rétegben rakódik rá a kovasav. A régtegek közt azonban szerves anyag nem mutatható ki, de legfelül egy szerves anyagból álló burka van. Az egész spiculumot ezenfelül kívül még egy kötőszöveti burok veszi körül.
A váztestek a váztestképző sejtekben jönnek létre és első kezdődményük a mag közelében látható. Később több magvat lehet a váztest környékén észrevenni, úgyhogy a tű syncytiumban képződik tovább. Végül a képzősejtek eltűnnek, de hogy mi lesz a sorsuk, nem tudjuk.
A csatornarendszer e rendben jóval fejlettebb és egyenletesebb kialakulást mutat, mint a korább említett rendekben. A csatornarendszer legegyszerűbb formája egy fejlődési alakjukban az ú. n. rhagon-álca alakban mutatkozik, amelynek zsákformájú teste széles alappal van odarögzítve s a tetején egy osculum látható. A test falába vannak az ostorkamrák, amelyek a belső üregbe nyílnak. Ebből alakul ki a kifejlett példányok legegyszerűbb formája olymódon, hogy a testfal sokszorosan ki- és betüremkedik. Ezáltal az ostorkamrák zsebekbe és csövekbe nyílnak és közlekedésük úgy kifelé, mint befelé bonyolult közvetítéssel történik. A csatornázat annál bonyolultabb lesz, minél jobban vastagodik a test falazata. Az ostorkamrák itt többnyire gömbölydedek és kicsinyek, átmérőjük kb. 20–50 (rendesen eurypyle-sek, azaz tág nyílással nyilnak az elvezető csatornába, ritkán találhatók bennük külön odavezető és elvezető csatornák.
A test megvastagodott rétege a dermalis réteghez tartozik, kocsonyás alapállományból áll és többféle, ebbe beágyazott sejt található benne, így elágazó csillagalakú kötőszöveti sejtek, hólyagalakú sejtek, a fölület felé mirigysejtek, összehúzékony izomsejtek, vázalkotósejtek, igen sok amoeboida vándorsejt, amelyekben az emésztés történik s végül az ivartermékek őssejtjei, az ú. n. archäocyták. Fejlődésükről nemsokat mondhatunk, csak az újabb időben történtek e téren vizsgálatok (Gatemby, Farkas), amelyek a régi felfogással ellentétes fejlődésmenetről értesítenek.
A petéből való fejlődés a már említett rhagon-álcaalak közvetítésével történik s jellemző, hogy a csíralevelek megcserélődése itt nem található fel.
Az ivaros szaporodáson kívül bizonyos alakoknál, így pl. a Donatia (Tethy) lyncuriumnál a szaporodás bimbóképződéssel történik.
Leggyakoribbak a már említett Geodia-fajok, amelyek általában utálatos fokhagyma, vagy bakszaguk miatt nem kellemesek. Néha, mint Geodia muelleri Flemming = gigas O. Sch. 40 cm széles, halvány narancssárga színű gömbökké is megnőhet. Csatornáikban többnyire számos állat lakik, így rákok csaknem mindig a garnela-féle Typton spongicola, továbbá Nemerteusok és gyűrűsférgek: felületükön pedig kagylók és csőlakó férgek találhatók. A kovapelyhekben pedig mindig találunk mikroszkópikus állatkákat.
Azokban a különböző családokban, amelyek mint hússzivacsok (Carnosa) foglaltatnak össze, a kovaváz mindig erősen vissza van fejlődve. Egyáltalában nem találunk tűket a középtengerben igen gyakori bőrspongyában, a Chondrosia reniformis Nardoban, amely rendszerint kis szabálytalan lepények és gumócskák képében található, de tenyérnyi nagyságúra is megnőhetnek, és rendszerint egy kiáramlító csatornával vannak ellátva. Ezek tekintélyes összehúzékonyságra is képesek. A síma, fénylő szivacsnak a felülete nyálkás és sötét színezetű, az alsó tapadófelülete pedig világos. Friss állapotban is fölöttébb szívósak, a levegőn nem bomlik és bűzlik, hanem szilárd, bőrszerű réteggé szárad össze. Ebben az állapotban éveken keresztül is eltartható s azután vizbe téve ismét felduzzad s egészen olyan kinézése lesz, amint akár a friss példánynak.
Schultze F. E.-nek volt először az a felfogása, hogy az egysugaras kovaszivacsok (Monaxonidák) jellegzetes vázelemei az egysugaras tűk, a négysugaras váz három ágának visszafejlődése által keletkezik. Nagymennyiségű szivacs van ilyen, amelynek minden tengerben nagymennyiségben találhatók. Ezeket is a Tetraxonidák közé soroljuk s közülök felemlítjük azt az egyik érdekesebb formát, melyet a franciák és németek tengeri narancsnak neveznek, ez a Donatia (Tethya) lyncurium L. Ezek ragyogó narancssárga színű, csaknem kerekded alakú szivacsok, amelyeknek átmérője 7 cm is lehet és amelyek majdnem az egész földön el vannak terjedve. A kéregréteg fölött, amelyben az ékes csillagocskák halmozódnak fel, számos kis púpocska emelkedik, ezeket hosszú, egytengelyű tűk támasztanak. Ezek helyén fűződnek le a külső bimbók; figyeltek meg gemmulákatis. Az osculumok bemélyedésben vannak, igen kicsinyek, alig nagyobbak, mint a víz beáramlására szolgáló pórusok. Ha egy ilyen frissen fogott kis narancsot kiveszünk a vízből, érdekes dolgot látunk. Ez olyan hevesen húzódik össze, hogy a víz az osculumokból valósággal messze kifröccsen, utána pedig térfogatának kétharmadára megkisebbedik. Ez az összehúzékonyság oka, hogy a konzervált Donatiák a váztestek helyén tüskés kinézésűek. Életben ezek a kis kiemelkedések jóval laposabbak.
Biológiailag legérdekesebb jelenség a fúrószivacsok, Cliona Grant (Vioa.) Ezek képesek arra, hogy kemény mészkőbe befúródjanak és azt szétrombolják. Így ezek is azokhoz a geológiai tényezőkhöz tartoznak, amelyek a parti zóna hegyet alkotó mészének lerombolásán dolgoznak. Dalmácia mészkőpartjain mindenütt nagyobb és kisebb sziklatördékek fedik a talajt s ezeknek a milliárdnyi számba menő köveknek majdnem mindenike át van lyuggatva, sőt annyira szét lehetnek porhanyítva, hogy a különben fölöttébb kemény kövek maradványait kézzel is szétmorzsolhatjuk. Az összes üregek járatok által összeköttetésben vannak egymással. Éppen így szét van morzsolva a laza kő a víztükör alatt is. Itt az üregek aranysárga színű szivaccsal, az igen elterjedt Cliona cellata Granttal vannak tele. A lyukakon keresztül a szivacs kis pupillákat nyújt ki a kőfelületre, melyeken a pórusok, vagy osculumok, vagy mindkettő található. A sok lyuk közül némelyik olyan, amelyiken e kis szivacsok rombolómunkájának kezdő fázisa látható, miután mint lárvák megtapadtak: legtöbbet azonban a szivacs belülről haladólag fúrt keresztül.
A fúrószivacsok otthont találnak a kagylókban, csigákban, de minden más meszes anyagban is, mint pl. korallvázakban, mészalgákban stb. A kagylók közül különösen azokban, amelyek helyhez rögzítettek. Az osztrigatenyészeteknek ezáltal tetemes kárt okozhatnak, bár a héjakat csak a legbelső rétegéig, a kagyló köpenyére símuló lemezig furkálják össze. A megtámadott állat új héjállományának kiválasztása által védekezni igyekszik ugyan, de legtöbbször hiába, mert elpusztul bele. Hogy azonban az állat mérgezés következtében, avagy védőházának szétrombolása miatt vész-e el, ma még nem tudjuk.
Topsent szerint a francia osztrigatenyésztők ez ellen az ú. n. „maladie du pain d’épice” ellen, amely rendszerint csak a két évnél idősebb kagylókat támadja meg, olymódon védekeznek, hogy telepüket üres öreg héjakból készült sánccal veszik körül, az ellenség először ezeket támadja meg, az élőket pedig nem. Védekeznek olymódon is, hogy állataikat édesvízbe merítik be, amikor is a szivacs elpusztul.
A fúrószivacsok nemcsak a szivacstestnek hálózatos szétterjedését hozzák létre a mészkőben, hanem bizonyos növekedés után az állat a szikla külső olalán is elterjed és meglehetős nagy, cipőszerű bevonatokat képez, melyeknek alul tömött vázuk van. Néha nagy, magas gumók keletkeznek, amelynek átmérője 30 cm-nél is több és amelyeket korábban külön néven írtak le és külön családba soroztak, míg végül vázelemeiknek a Clionáéval való azonosságát meg nem állapították és minden átmenetet meg nem ismertek, amely a kőben lévő szövedéktől a kéregig és tovább a szivacshoz vezet. Mivel a szivacsok a partokon nem nagy mélységben élnek, ritkán 200 m alatt, tehát még az erősen mozgó vízben, külső formájuk fölöttébb változatos, mégis éppen úgy meg voltak lepődve a zoológusok, amikor a régóta ismert hatalmas Poterion neptuni nevű szivacsról, a neptun-kehelyről, egy m-nyi magasságú és kb. 30 cm széles nyeles kehely formájára alakult szivacsról Vosmaer kimutatta, hogy ez nem más, mint egy Clionának, a Cliona patera Hard.-nak kinövése, amely Hátsó-India és Jáva partjain a puhatestű állatok héjait és a mészkősziklákat pusztítja.
Igen sajátságos a kagylóhéjak kimarásának módja és formája. Apró kis darabkák, amelyeknek síma, lekerekített, egymással szemben élesen elhatárolt felületük van, úgy oldódnak le és tolatnak ki, mintha gömbölyű vésővel lennének kipattantva. Hogyan történik a fúrószivacsoknak az a munkája, amelyekkel ezt a kemény köveket megtámadják, biztosan nem tudjuk. Egy általuk képezett sav, amelynek segélyével a megtámadott részt szétrombolhatná, nem volt kimutatható. A kovatűk is alig használhatók végsőképpen; nem lehetetlen, hogy bizonyos sejtek tevékenységükkel direkte veszik fel a meszet, éppen úgy, mint a mészvázú szivacsok a mészvázukat, ugyanazon sejtek által, amelyekkel ezt képezik, ismét feloldhatják, ha t. i. mészmentes vízbe kerülnek, amikor a meszet a vízbe leadják.
A fúrószivacsnak igen közeli rokonai a paraszivacsok (Suberitida). A Középtengerben van a Suberites domuncula Olivi, a parti zónának egyik leggyakoribb szivacsa, amely gemmulák által is szaporodhatik. Ha az olasz partok egy kis halászbárkáján a fenékhálót kiborítják a fedélre, csaknem mindig gördülnek ki narancsvörös szivacsgolyók, amelyeknek leggyakrabban pár centiméternyi az átmérőjük. Ritkán gyermekfejnagyságot is elérnek. Érdekes, ha pár percig zavartalanul maradnak, mintha lábuk kelne, kezdenek elvándorolni a csomóból. Ha jól megnézzük őket, észrevehetjük a ráklábakat, amelyek hurcolják a kemény, síma szivacsot. Alig talál az ember magában levő paraszivacsot, mert legtöbbször egy remeterákkal társul. Ennek a rákcsaládnak képviselői ugyanis csigaházakat keresnek fel védőlakásul, amelybe potrohukkal bebújnak s a csigaházat magukkal hurcolják. Potrohuk ehhez az életmódhoz alkalmazkodott, amennyiben a potroh kemény páncélburkát elvesztette és begörbül, amelynek iránya a csavarodott csigaháznak megfelelően alkalmazkodott. Ha a rák nő, akkor új házat kell keresnie. Az átköltözködés, mivel a rák lágy potroha ragadozóállatok számára fölöttébb kívánatos csemege, meglehetős veszedelmes. Némely faj a költözködéssel járó veszedelmet olymódon kerüli el, hogy olyan héjakat keres föl, amelyen Suberites nő. Lehet az is, hogy a rák maga plántálja a héjra ezt a kellemetlen foszforszagú szivacsot. Ez aztán az egész csigaházat bevonja, úgyhogy a csigahéjból semmi sem látszik többé, a bejárat azonban a rák számára szabadon marad. Nyilvánvalóan a szivacs jól tenyészik az ő mozgó alzatán, mivel gazdája, illetőleg fuvarosa az igen mozgékony és rablótermészetű remeterák lakmározásai alkalmával meglehetős sok hulladék lebeg szanaszét a vízben, amelyet a szivacs felvehet és felhasználhat. Továbbá a rák vándolásai alkalmával, különösen pedig a hozzá hasonlókkal való küzdelemben felkavarja az iszapot úgyhogy a törmelék nagymennyiségben hull a szivacsra és szolgál táplálékul; ha még hozzávesszük, hogy a mozgás által jóval erősebben szellőzik a környezet, mindig újabb és újabb oxygénben gazdagabb vízzel ármalítódik körül, sokkal inkább, mint azok a rokonai, amelyek mélyebb vízrétegekben egy-egy eldugott sarokban ülnek elgondolhatjuk, hogy a legkedvezőbb életföltételekehez jutott. Így a szivacs mindig nagyobbra és nagyobbra nő, szintúgy a rák is, a nélkül, hogy kényelmes lakását el kellene hagynia, a rák ugyanis megakadályozza, hogy a héj nyílása bespongyásodjék, amellett maga is mind mélyebben húzódhatik hátra a növekvő szivacsba, amelyben egy olyan járatot készít, mint amilyen a folytatása a csigaház ennek a csavarulatnak szélességéhez és irányához mindig pontosan talál. Hogyha az ember egy nagy Suberitest metsz keresztül, amely egy ilyen remeteráknak adott szállást, úgy annak belsejében rendesen egy kis csigaházacskát talál, amelytől egy fokozatosan kiszélesedő csavarmenetes csatorna halad kifelé. Nemcsak a remeteráknak, hanem másoknak is hajlékául szolgálnak ezek a tarka szivacsok, amelyeknek tömött váza nagyobb és kisebb, rendszerint gombostű formájú kovatűcskék milliárdjaiból áll, egy tömör gömbölyded testbe összeszorítva.
A Dromiák (gyapjasrák) egy más fajnak, a Suberites massa Nardonak darabjait tartják utolsó mellpáncéljuk segítségével hátukon, akár egy pajzsot, és a szivacs éppen úgy nő, hogy ráillik az állatra. Gyors menekvés alkalmával, mint akadályt, el is dobhatják.
A Suberites domuncula egyébként nemcsak a remeterákokkal él „symbiozis”-ban, hanem olyan vendégei is vannak, amelyek nem hasznosak ránézve, sőt inkább kihasználják: így a kis bolharákok (Amphipoda) között a Tritaeta gibbosa, amely a szivacsnak felső részén lyukat rág ki és abban lakik, ha pedig valami veszedelmes ellenség közeledik, maguk fölött lábaikkal összehúzzák a tetőt. Végül kis Hydrozoonok polypocskáinak kolóniái is helyezkednek el rajta, amelyek között tisztán Spongicola nemzetségek is vannak. A Suberitesekkel együtt van rendszerint a Stephanoscyphus mirabilis is, amely a szivacsot egészen kiveheti formájából.
Ezek a szivacsok nagy mennyiségben fordulnak elő az Adriai-tengerben is, mint azt a magyar „Najade” expedició 1913-as eredményei tanusítják. Az itt felszinre hozott Tetractinellida és Monactinellida szivacsok száma összesen 80, amelyek között új faj is akad.
