3. rend: Telepes- vagy Hólyagos medúzák (Siphonophora)

Teljes szövegű keresés

3. rend: Telepes- vagy Hólyagos medúzák (Siphonophora)
A telepes medúzák színpompa, fátyolszerűen gyönge alkotás és díszes függelékeik kecses játéka alapján fölülmulják az összes többi tömlősöket. Valamennyi lebegő életmódot folytat a tenger vizében s a telepek a meleg tengerek minden rétegeit benépesítik. A telepes medúzák a tudományban az állati lények tagolódásra nézve sok vitát váltottak ki és sok tudományos megfontolás alapjául szolgáltak. Ezek a lények állattelepeket alkotnak, azonban miként a rajzon s a képen látjuk, nem polypocskák társaságait, amelyek többé vagy kevésbbé hasonlatosak egymáshoz, hanem telep-államot, melyeknek egyén tagjai munkamegosztás alapján s a vele kapcsolatos meghatározott alakváltozatokkal az egész javára dolgoznak. Az egyes tagok (zoidok) hosszabb vagy rövidebb közös törzsön helyezkednek el s részben polypocskákhoz hasonlítanak – mint pl. a tömlőalakú faló polypocskák vagy a szájnélküli tapogató egyének – viszont másrészt meduzoid egyénekké alakulnak s mint akár úszó harangok, akár gonophoronok vagy pedig légpalackok (lebegtetők) illetőleg fedőtagok töltik be hivatásukat. Az összehasonlító fejlődéstan kiderítette, hogy közülök némelyek teljesen a polypocskákkal azonos értékűek, mások azonban egy-egy egyénnek csak bizonyos részeit szerveit jelképezik. A legfontosabb telepesmedúza csoportjában, a Pneumatophoridákban, amint a képen látjuk, az egyének (zoidok) elrendeződése a következő: a törzs tetején ül a légpalack vagy lebegtető; ez különleges légmirígytől kiválasztott gázkeveréket tartalmaz. A lebegtető szerepe az, hogy könnyebbségénél fogva a telepet mellső részével a vízben fölfelé irányítja. A lebegtető után következik az úszóöv, mely kicsiny medúzoidszerű úszóharangok hosszabb-rövidebb szakaszából alakul. Az úszóharangocskák lüktetése tartja a telepet szűntelen mozgásban. Alatta fejlődik a táplálóöv, mely úszás közben már egészen vízszíntesen vontatódik a telep mellső része mögött. Ebben az övben képződnek falópolypocskák, mint egészen rendes tömlőszerű hydroidpolypocskák, melyek a zsákmányt bekebelezik és annyira szétdarabolják, hogy a morzsák belőlük átvándorolhatnak attól a bélhámtól kibélelt üregrendszerbe, mely a nyélen, mint törzsön át a telep minden egyes egyén tagját összeköti. Emésztést ugyanis a telep minden egyes tagja végez a ráeső bélszakaszban. A falópolypocskák között tapogatóként működő szájnélküli polypocskák oszlanak szét; ma ezeket némelyek vagy kiválasztószerveknek, vagy pediglen csak nőstény szaporító sejteket termel. Ismeretesek azonban olyan a sejten belül: intraullmlavisan emésztenek (phagocytosis). Ugyanitt találjuk a medúzaszerű szaporítóegyéneket (gonophoronokat) is, ezek a telepek szerint váltakozva, vagy csak hím, vagy pediglen csak nőstény szaporító sejteket termel. Ismeretesek azonban olyan telepes medúzák is, melyekben mindkétnemű ivarsejtek képződnek. Végül föl kell említenünk az ú. n. fedőtagokat is, melyek a másfajta polypocskáknak, gyakran az ivaros tagoknak vagy éppen a tapogatóknak védelmül szolgálnak.
Physophora hydrostatica Forskal. Fogókarok és a táplálkozóöv megrövidítve
A Telepesmedúza szervezete vázlatosan
A telepes medúzák gazdagon el vannak látva csalánsejtekkel. Ezek az okszerűen alkotott, rendkívül hatékonyan működő csalántelepekben, ú. n. ütegekben halmozódnak fel. Pontos alkotásukkal Chun foglalkozott a Kanári szigetek közelében található Stephanophyles superba Chun nevű fajon. Minden egyes csalános buzogányban, melyek a fogókarok hosszú nyelén lógnak le, számos csalánsejt helyezkedik el szabályos rendben; közülük egyesek különös nagyságra tesznek szert; az ütegtelep hártyával van körülburkolva, amelyn igen mozgékony fonallal áll kapcsolatban. Ahonnan a fonal alácsüng, azon a helyen ismét számos csalántokkal találkozunk, de maga a fonal is gazdagon tele van tüzdelve csalánozó tokokkal és tapadósejtekkel; a fonal e szerint valóságos fogókészülékként viselkedik. Ha a zsákmány a csüngő fonallal érintkezik, keményen rajtaragad s a szomszédos csalántokok egyúttal elárasztják kipattant tömlőikkel. Ha az áldozat menekülni próbálkozik, akkor a fonál tövét körülülő körteformájú tokok pattannak ki s ha ez se elég, akkor a rugdalódzó állat leszakítja az üteget borító hártyát s a leálcázott telep, mint valami gépfegyver, ezer és ezer csalántokot lövöldöz ki, kilővén végül a legveszedelmesebb fegyvereit is, a nagy botszerű tokokat. Egyetlen ilyen csalántelep már egymagában is több mint 1700 lövést adhat le s vele igen terjedelmes állatokat bénit, vagy éppen öl meg.
A Földközi-tenger legszebb telepesmedúzája a Physophora hydrostatika Forsk.
Physophora hydrostatica Forskal. Fogókarok és a táplálkozóöv megrövidítve
Gyönyörű kép tárul elénk, ha az állat a vízben nyugodtan lebeg. Sárgás, rózsa és piros színek tündöklenek az áldozat után kutató és ide-oda hajladozó tapogató tagokon. Ezen a medúzán az egyes egyéntagok központ körül futó körökban vannak elhelyezve; a körökben rendeződő egyének közül csinos csalántelepekkel megrakott hosszú fonalak csüngnek alá. A telep élén elhelyezkedő lebegtető kupolája fénylő kárminvörös. Ha az állatot valami zavarja, a hosszúra kinyúlt függőfonalak hirtelen összehúzódnak s a többi tagok is a tapogatók mögé rejtőzködnek, melyek védőpajzsokként borulnak rájuk. A fedőtagoknak erős izmuk van s ha valamennyien egyszerre húzódnak össze, a telep lüktető mozgásba jön; működésük tehát olyan, mintha felszabadult úszó harangok volnának: a fedőtagok csapkodásával úszik az egész telep. Itt is találunk falópolypocskákat és vagy hím, vagy női gonophoronokat.
A medúza-telep, élén a lebegtetővel, rendszerint függőlegesen áll s ha az úszó harangok működnek, azok segítségével felfelé emelkedik a vízben, vagy pedig csendesen süllyed, ha a harangok pihennek. Ha az úszó harangok nem egyszerre húzódnak össze, hanem csak bizonyos csoportokban, akkor a telep mozgási irányát tetszése szerint változtathatja. Ennek az egyénekből képződött telepnek csodálatos összhangzatos működését magasan fejlett idegrendszer teszi lehetővé s csak annak léte mellett érthetjük meg, hogy a telep minden széthulló tagolódása mellett is azt a benyomást kelti, mintha egyetlen egyénnel volna dolgunk.
A telepes-medúza törzsrésze sok fajban erősen megrövidül. Néha látszólag teljesen el is tűnik, amint azt a híres és hírhedt telepesmeduzán a tengeri hólyagon, vagy portugál gályán vagy hólyagmeduzán: Physalia arethusa Browne-n látjuk. Közeli rokona, a Physalia physalis.
Physalia physalis L. Fogókarok rövidítve.
A német hajósok ezt az állatot szélvitorlásnak nevezik, mert a telep tetejét hatalmas, áttetsző és a tenger tükre fölé emelkedő hólyag képezi, melyet a szél könnyedén űzhet maga előtt. A medúza-telep valamennyi tartozéka, nevezetesen a falópolypocskák, a tapogatók, szőlőfürtszerű szaporítótagok s a mérhetetlen hosszú süllyesztőfonalak valamennyien ennek a hólyagnak alsó feléről csüngnek alá. Ez a hatalmas lebegtető szabálytalan tojásalakú, a sarkain csücskösen kihúzott s arasznyi hosszúsága mellett 8–10 cm szélesre nő meg. A hólyag tetején, mint valami sisakon, taraj szalad végig. A hólyag belsejét feltöltő gáz Schlesing és Richard elemzése szerint túlnyomórészt nitrogénből, 12.15% oxigénből s 1.18%-ban a levegőben is található nemes gázból az argonból áll; a gázkamrából nyílás vezet a szabadba.
Lesson írja róluk, hogy „a portugál gályák pompás színben díszlenek, csillognak. A lebegtető és annak taraja vert ezüstként csillog, világoskék, ibolya és bíborszínekkel díszítve. A taraj élének kicsiny megvastagodásai kárminvörösre vannak színezve és gyöngéd ultramarinkék futja be a függelékeket”. Ezek a pompás teremtmények ezrekre menő rajokban népesítik be a meleg égövek tengereinek tükrét. A felfelé álló merev taraj vitorlaként szerepel, mellyel a spanyol gályák a széllel együtt haladnak. Útközben a fogókarok, melyek 30 m mélységbe is alányúlnak s a tengert mint valami óriás háló átszűrik, szüntelen halásznak. A fogókarok állig fegyverben vannak csalántelepek sokaságától, melyeknek hatása még az emberre is veszedelmes lehet, ha egy ilyen gályasokaságba keveredik bele. Meyens beszéli el, hogy tengeri útjukon egyik bátor matróz a tengerbe ugrott, hogy a gyönyörű színekben pompázó Physaliát kifogja. Az állat felé úszott s nyakon is ragadta zsákmányát. Úszás közben azonban belekeveredett a fogókarokba, melyek leírhatatlan fájdalmat okoztak, olyannyira, hogy a matróz kétségbeesetten kiáltozott segítéségért. A hajót alig érte el és csak nagynehezen tudták a fedélzetre felsegíteni. Az elszenvedett csalánozásoktól bőrgyulladása támadt s akkora láza lett, hogy hosszú időn keresztül aggódtak életbemaradásáért.
Jóllehet a Physaliák ennyire veszedelmes lények, mégis bizonyos halacskák rendszeresen velük együtt élnek és állandóan fogókarjaik között tartózkodnak. Különösen meg kell említenünk a Nomeus gronovii Gmelin nevű halacskát, amelyet csak akkor fognak a halászok, ha a „portugál gálya” a halászterületre vetődik. A hal annyira ragaszkodik a Physalia fogókarjaihoz, hogy még akkor se menekül a karok közül, ha a hullámverés a portugál gályát a tengerpart homokjára veti ki. A különleges életközösségből csak a halnak van haszna, mely a Physalia-fogókarok között minden ellenség elől védve van; sőt az a haszna is lehet, hogy a Physalia zsákmányából morzsák neki is jutnak.
A tenger tükréhez való alkalmazkodásnak legtökéletesebb példája a vitorlás medúza: Velella spirans Eschz. Sötétkék mint a tenger maga. Ez a szín ellenségek elől, amelyek fölülről, vagy a víz szintjéből törnének rá, elrejti. De az állat alulról tekintve sem ismerhető fel, époly ezüstösen csillog, mint maga a víztükör; ez attól van, mert a tojásdad korong, amint a vizen úszik s mindenféle függelékeket hordoz, 20–30 körkörösen elhelyezett kamarából áll s levegővel telve a teljes fényvisszaverődés alapján ezüstfényben ragyog. A kamrás lebegtető a Velellában és rokonaiban másként keletkezik, mint a többi telepesmedúzák lebegtetője. Ez ugyanis itt egy meduzoid egyén harangjából fejlődik, amely közvetlenül a levegőből telik meg gázzal, amint az álca a felületre úszik. A vitorlás meduza ettől kezdve állandóan a víz tükrén marad s a külső levegővel állandóan érintkezik, mivelhogy a rokon Porpitával együtt közvetlenül a szabad levegőből lélekzik. Ez abból bizonyos, mert a körkamrák kifelé kis lyukakon át közlekednek a levegővel, lefelé pedig a kamrákból vékony légjáratok vezetnek a testbe, a járatok pedig az egész telepben gazdagon szétágaznak épúgy, mint a bogarak testének légcsövei (traechái), melyekhez alkatukban is nagyon hasonlítanak. A Velella valóságos lélekző mozgásokat is végez, amennyiben percenként kétszer a telep alsó felülete a légkamrára nyomódik, ugyanakkor a polypoid függelékek erélyesen összehúzódnak: a telep légcsöveiből s egyúttal a kamrából kiűzi a levegőt: kilégzik. Az egész szervezetnek nyugalmi elernyedése következtében pedig a kamrák s a légcsövek újra levegővel tenek meg: a Velella lélekzetet vesz.
A víz felületére fölfekvő korongnak téglánydad alakja van. Az egyik átló irányában magas, háromszögű, farkszerű csücsökkel ellátott vitorla emelkedik, mely a szelet felfogja s a lágy szellőben is könnyedén tovaviszi a telepet. Hiányoznak a Velella alsó felületén a hosszú úszályszerű függelékek, melyek a gyors haladást gátolnák. A korong alsó körzetén több sorban, csalánütegekkel csak a végükön megrakott rövid fogókarok vannak, ezekkel halászik az állattelep. Az eredményes zsákmányolást a korong szélén gazdagon kiváló nyálka segíti elő, melyen a rákocskák megragadnak. A medúzatelep különben óvakodik is minden terheléstől. Így nem terheli meg magát gonophoronokkal sem, hanem a rendes falópolypocskák testéről medúzákat sarjaszt, melyeket chrysomitráknak nevezett el a tudomány. Ezek a nagy tömegben leváló chrysomitrák, melyek a tubuláriák meduzáihoz élénken hasonlítanak, tartják fenn a fajt. A kis medúzák a tengerben mélyen alásüllyednek s ott a megtermékenyített petéből sajátságos lárvák kelnek, melyek különféle fejlődési fokozaton menvén át, végül a felületre vándorolnak és ott Velellává változnak át.
Telepes medúzák
„Sajátságosképpen – írja Chun – arról is gondoskodott a természet, hogy tökéletes szélcsend idején, midőn a Velella-telepek naphosszat helytmardásra vannak kényszerítve s képtelenek rövid karjaikkal a mélységben halászni, ne haljanak éhen: ilyenkor sárgásbarna algáknak (zooxantelláknak) telepei, amelyek az állatok testében felhalmozódnak, életközösségi alapon elviselhető táplálékot nyújtanak a gazdaállatnak.”
A Velellák a célszerűség magas fokán álló alkatuknak köszönhetik azt, hogy az egész földkerekségen el vannak terjedve. Hensen tengerkutató expedíciója az Atlanti-óceánon 140 tengeri mérföld hosszú Velella-csapatokkal találkozott. Woltereck szerint viharos időben a hullámtörés kilométer hosszúságú sáncokat hányhat a parotkon, melyek félméter magasságban Velellák millióinak teteméből képződnek.
Az előbb említett színes táblánk balfelől még egy másik hólyagos medúzát is mutat be a Porpita umbella O. F. Müll. képében, mely a Velellának rokona és amely alkatában a Velellával mindenben megegyezik, azzal a különbséggel, hogy nincs vitorlája és hogy légkamrája kerek korong, mely több mint 100 körkörösen elhelyezett kamrácskára van tagolva.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages