KOLOZSVÁRMEGYE.
KOLOZSVÁRMEGYE.
Hajdan is kelet-nyugati irányban terült el, mint ma, de határa időnkint ingadozott. Némely részei nyugaton egy ideig, mint látszik: kezdettől fogva s a XIII. és XIV. században is, Biharvármegyéhez tartoztak.* 1494-ben 5643, 1495-ben 5583 forint adót vetettek ki területére.*
1498-ban Sebes- vagy Hunyadvárról mondja II. Ulászló király, hogy e vár előbb Biharvármegyéhez tartozott és áttétel útján került Kolozsvármegyéhez. (Losonczi Bánffy cs. llt.) Ez az állítás a vár tartozékaira is értendő; mihez képest az említett századokban a Körösfő helység határában eredő és innen ny-é. irányban folyó Sebes-Körös egész vidéke, északi és déli oldalán, (Bánffy-)Hunyad várossal és a Kalota folyó mentén elterülő u. n. Kalotaszeggel együtt – mely már a XV. században is (pl. 1443-ban, 1468-ban és 1475-ben) viselte e nevet (Kalothazeg, Kalathazeg, 1443: losonczi Bánffy cs. oklt. I. 648., 1468: Dl. 27186., 1475: Dl. 27056., 1523: Dl. 36400. pag. 125. n. 1.) – Biharvármegyéhez számítható. Bizonyíték erre egy 1249. évi eredeti oklevél is, mely szerint ez időben a Hunyadtól azaz Bánffy-Hunyadtól é.-ény. irányban fekvő Bikal (azaz a mai Magyarbikal), Fild (azaz a mai 3 Füld), sőt még Almás (azaz a mai Nagyalmás) is Biharvármegyéhez tartozott (Árpádk. uj okmt. VII. 284.); továbbá egy másik, mely szerint 1356-ban a Bánffy-Hunyadtól k-d. fekvő Bedecs helységet is Biharvármegyéhez számították. (Anjouk. okmt. VI. 503.) De legfőbb bizonyíték az a körülmény, hogy a mai Kolozsvármegyének ez az egész nyugati vidéke a XIII. és XIV. századi egyházi tized-lajstromok szerint ez időben, sőt minden valószínűség szerint az egész középkoron át nem az erdélyi, hanem a váradi püspökségnek, jelesül a Váradtól azaz Nagyváradtól kelet felé, a Sebes-Körös mentén, e folyónak egész eredetéig elterülő kalotai főesperességnek alkotta kiegészítő részét. (1332–1337: Páp. tized-lajstrom, Mon. Vat. I./1. 49., 50., 54., 70., 76., 89. l.) Erre mutat pl. az az adat is, hogy az 1557. évi erdélyi országgyűlés szerint a kalotaszegi tized azelőtt a váradi püspököt és káptalant illette. (Erd. orszgy. emlékek. II. 78. l.) Az ép említett középkori tized-lajstromok: Hunyad (Bánffy-Hunyad), ettől észak felé Almás (azaz Nagyalmás), Bábon(y) és Farnos (Farnas), dél felé pedig Zentel(e)ke, Szent-Király (azaz Kalotaszentkirály), Bökény, Valkó (azaz Magyarvalkó), Monostor (azaz Gyerőmonostora) és Deréte (Derite) helységeket vagyis egyházakat nevezik meg. Mindebből bízvást következtethető, hogy a kora-középkori Biharvármegye (a mai Kolozsvármegye területén) Sebesvár vagy Hunyadvár tartozékain is túlterjedt, még pedig északkelet felé az Almás folyó mentén legalább is Almás és tartozékai, a későbbi Almás vár tartozékai, tehát az Almás hegység mint vízválasztó, dél felé pedig Gyerő-Monostor, Bedecs és Derite vidékéig. (V. ö. még Bunyitay, A váradi püspökség története. i. m. II. 78., 349., 353. III. 10–12. l. és odább a kalotai főesperességről szóló fejezetben.) Maga a Sebes-Körös forrásánál fekvő Körösfő helység azonban csak részben, annyiban számítható e megyéhez, amennyiben úgy látszik vámja Almás vár, majd Hunyad vár uraié volt; a helység, a XIII. században már az erdélyi káptalané illetve később cserében az erdélyi püspökségé lévén, az erdélyi egyházmegyéhez illetve Kolozsvármegyéhez tartozhatott.
Engel, i. m. 38. és 149. l.
Északi vonalán az Almás völgyének egy része s a Borsa folyó mente már inkább Dobokavármegyéhez tartozott. E tájakon, nyugatról keletre haladva: Nyercze, Zutor, Topaszentkirály és Berend Kolozs-, Ördögkeresztúr és Sólyomkő inkább Doboka-, Diós Kolozs-, a Macskás-ok részben Kolozs-, részben Doboka-, Fejérd, továbbá a Szamoson túl Suk vagy Zsuk, Visa és Báré Kolozsvármegyéhez számíthatók. Innen kelet felé olykor, különösen a XV. század közepe táján, feltünően ingadozik a megye határa, a szomszédos Doboka, Belső-Szolnok és Torda vármegyék felé; de azért e tájon nagyjából már inkább a mai határ tekinthető a régi határnak is; mert (Magyar-)Pete, Gyeke, Katona, Budatelke, Lompért vagy Lompérd, Füzkút, Szent-Mihálytelke (azaz Mezőszentmihálytelke), Ida (azaz Nagyida) és Paszmos, a ma Besztercze-Naszódvármegyében fekvő Kis-Sajó és Monor, sőt föntebb Geledén vagy Gledény, valamint a ma Maros-Tordavármegyében fekvő Alsó- és Felső-Répa (a középkorban inkább Répa vagy Répafalva) is, aztán lefelé délnek a ma már kolozsmegyei Vajola, Bátos, Széplak (azaz Dedrádszéplak), Dedrád és Kis-Fülpös, innen nyugati irányban Tancs, Faragó, Kis-Nyulas, (Mező-)Szent-Márton, Ölyves azaz Nagyölves, (Mező-)Szent-György, (Uzdi-)Szent-Péter, Velkér, Méhes és a két Fráta kolozsvármegyei helységeknek vehetők. Innen nyugatra a megye határa nagyjából a maival azonos, de Bányabiki (ma Bányabük), Szent-László, Rákos (azaz Oláh-Rákos), Léta (azaz Magyarléta és Oláhléta), Hosdát (ma Hesdát) és Kis-Fenes a mai Torda-Aranyosvármegyéből, a középkori Kolozsvármegyéhez számítandók.
Nagy uradalmai közül a megye nyugati vidékén elterülő sebesvári vagy hunyadi a legegységesebb, melynek központja a bihari hegységhez tartozó mai Vlegyásza vagy Vigyázó havas alján, a Körös egyik mellékvölgyében folyó Sebes mentén épült s romjaiban ma is álló Sebesvára vagy Hunyadvár, más néven (1522.) Kalataszegvára, illetőleg az ugyane havasok alján, de már fensíkon elterülő Hunyad (ma Bánffy-Hunyad) mezőváros volt. Sebesvára a XIV. század elején tünik föl. Ez idő óta egész Zsigmond király koráig királyi vár volt, s a többi hasonló erdélyi várakkal együtt nyilván szintén az erdélyi vajda tisztségéhez tartozott, illetőleg jövedelmével együtt a vajdának volt kiutalva. Zsigmond király idejében, bizonyára adományként, a losonczi Bánfiak kezére került, akik már jóval 1435 előtt s azután később is az egész középkoron át állandóan bírták. A hozzátartozó nagyterjedelmű uradalom összes helységeit teljesen sohasem találjuk fölsorolva; mert a XIV. század végétől kezdve, amikor egyik-másik tartozékának sorsáról értesülünk, több helység vagy birtok kiválik belőle, más helységek pedig beléjekerülnek. Így Jákótelke, más néven Hortlaka (Bánffy-Hunyad közelében d.-k.) 1393-ig, Bikal azaz Magyar-Bikal (Bánffy-Hunyad közelében é.-k.) 1397-ig, a három Fild (Bánffy-Hunyadtól é. felé) 1412-ig, Kis-Mereg-Jó (Bánffy-Hunyadtól d.) 1460-ig szintén ez uradalomhoz tartoznak; de a mondott években előbbiek királyi adomány, utóbbi pedig csere czímén idegen kézre jutnak. Viszont ugyancsak cserében a Bánffy-Hunyadtól ny.-é., a megye határszélén a Sebes-Körös mentén fekvő Csicse helység s Nagy- és Kis-Bermen puszták (előbbi ma Csucsa, utóbbiak nincsenek meg) csatolódnak Sebes várához. Legteljesebben 1519-ben sorolják föl tartozékait; de e fölsorolásból is több oly helység kimarad, melyeket az előbbi évtizedekben részben vagy egészen e vár tartozékai között találunk. Mindent összefoglalva egy város (Hunyad), s mintegy 22 helység vagy puszta alkotta hatalmas uradalmát; jelesül a Sebes-Körös mentén, nyugatról keletre haladva: Csicse, Nagy-Bermen, Kis-Bermen, Kis-Sebes, Nagy-Sebes, Váralja azaz Sebesváralja, Martonlaka (Marótlaka, Marótka), Remete, Hodos (ma Hodosfalu), Fild vagy Füld azaz Felső-Füld, Ketesd vagy Ketest, Malomszeg, Dámos vagy Damos, Nyárszó és Sálvására; a Kalota vize mentén, Bánffy-Hunyadtól d. felé pedig Zentelke, Kalota (ma Nagy-Kalota), Bökény vagy Bekény, Bököny (ma Bökény), Bócs, Ujfalu azaz Kalotaujfalu, s az azóta eltünt Czigánfalva és Csinkó. Végül a XV. században a (Sebes)-Körös eredeténél fekvő, előbb az erdélyi káptalan, majd az erdélyi püspökség birtokában levő Körösfő helység vámja is ez uradalomhoz tartozott, valamint a fölsorolt helységéktől mintegy ívben körített havasok (Alpes) nagy része is, a XV. század második felében aranybányákkal és aranymosó-helyekkel.
A sebesvári vagy hunyadvári uradalom XV-XVI. századi birtokosainak, a losonczi Bánfiaknak, valamint a velök egyeredetű, Tomaj-nemzetségbeli losonczi Dezsőfieknek és Losoncziaknak (a kik a XIV. század folyamán tordavármegyei birtokaikról olykor Régeni vagy Régöni s Monyorói nevet is viselnek) e megye keleti részében s az ezzel határos doboka- és tordavármegyei területen is nagyterjedelmű birtokaik voltak, melyek nagy részét eleinte, a XIII. és XIV. században a megye kitétele nélkül sorolják föl, a XV. században pedig, meglehetős zűrzavarosan, hol Kolozs-, hol Doboka-, hol pedig Tordavármegyéhez számítják, a melyeket tehát a szabatosság kedvéért alább az illető helyen: a helységeknél és birtokosoknál, lehetőleg már Kolozsvármegyében kellett tárgyalnom.
E helyütt, szintén a szabatosság kedvéért, külön-külön egymás után veszem e nemzetség említett három ágát; aztán pedig a velök, illetőleg birtokaikkal összefüggő nagybirtokos családokat.
A Tomaj-nemzetség második ismert őse: II. Dénes a Dénes fia, tárnok-mester majd nádor 1228-ban kapta hűségéért II. Andras királytól, a Gertrud királyné megöletésében részes Kacsics-nembeli Simon bán birtokait, jelesül Gyekát azaz Gyekét (ma és a középkorban is Kolozsvármegye keleti részének közepe táján, de már a dobokavármegyei határon) és Széplakot, a hozzátartozó összes falvakkal, pusztákkal, szabados és szolga népekkel együtt. Ez a Széplak a mai Dedrádszéplak helységnek felel meg a régi és mai Kolozsvármegyében, a Lucz folyócska mentén, a marostordavármegyei határszélen. Az adomány-levél e (kolozsvármegyei) birtok határait is leírja. Ebből azonban azt tudjuk meg, hogy óriási területtel van dolgunk, mely nagyjából a mai kolozsvármegyei Dedrádszéplak, illetőleg ennek szomszédságában: a mai marostordavármegyei Szászrégen vidékétől észak-északkeleti irányban, egyfelől az említett Lucz folyócska mentén é. felé, majd ezt elhagyva a Sajó folyó és Budak patak felső folyása mentén (a régi Torda-, Kolozs- és Doboka-, mai Maros- Torda-, Kolozs- és Besztercze-Naszódmegyében) halad; másfelől keletre csapva a Maros mentén terjed föl, egész az ú. n. Kelemen havasig, s a (mai) román határig (ad Alpes Clementis et inde ad Rusciam), a régi Torda-, mai Maros-Tordavármegyében. E nagyterjedelmű birtokok hatalmas testéből később, már a XIV. század elején: Gyeke (Gyeka), Katona, Nagy-Czég, Szent-Mihálytelke (ma Mezőszentmihálytelke), s az azóta e vidékről eltünt Torczaltelke vagy Tarczaltelke; továbbá Széplak (azaz Dedrádszéplak), Dedrád, Monor (ma Besztercze-Naszódmegyében), Geledén vagy Geleden, Geledön, Gelede, Gedelén (ma Gledény, szintén Besztercze-Naszódmegyében), még szabatosabban Felső-Geledén, s ugyane tájon az azóta eltünt Rosk, végül Répafalva (ma Alsó-Répa és Felső-Répa Maros-Tordavármegyében) helységek (öszszesen 11) vehetők a losonczi Bánfiak kolozsvármegyei birtokainak.
Ugyane család a XV. század 30-as éveiben, kir. adományul illetve zálogban, ugyane vidéken a Kacsics-nemzetség más ivadékainak, jelesül a szécsényi Salgaiaknak és Szécsényieknek birtokait is megszerezte. Ezek közül: Teke, Erked vagy Erköd, Solymos (ma Oláh-Solymos), Akna vagy Akana, Aknaj (ma Szászakna), Harasztos, Ujfalu (ma Oláhujfalu), Ludvég, Péntek (ma Szászpéntek) és Paszmos helységek (összesen 9), meglehetősen egy tagban, számíthatók Kolozsvármegyéhez; a többiek, ugyane tájon, mintegy 13 inkább Doboka-, s mintegy 3–4 inkább Tordavármegyében feküdtek, bár közülök egyiket-másikat olykor szintén számítják Kolozsvármegyéhez. Mindezek aztán, az 1440-es évek óta, magszakadás útján, lassankint a Hunyadiak kezére mentek át.
Végül ugyancsak a megy e keleti felében a XVI. század elején (több, összesen 10) más helységben (Faragó, Tuzson, Oroszfája, Kis-Czég, Domb, Septér, Szent-Márton, Kis-Nyulas, Nagy-Nyulas és Fizkút vagy Füzkút) is birtokos a Tomaj-nemzetség ez (t. i. losonczi Bánfi) ága, kétségkívül beházasodás útján.
A Tomajok másik ága, a losonczi Dezsőfiek, többféle czímen, többfelé voltak birtokosok e vármegyében, jelesül annak szintén keleti felében. E birtokaik történetének külső képe azonban meglehetősen összekúszáládik az által, hogy Dezsőfi id. és ifj. László és Zsigmond az 1467. évi erdélyi lázadásban résztvevén, birtokaikat Mátyás király másoknak adományozta, akikről e birtokok még ugyane korszakban részben ismét másokra szálltak át. A könnyebb áttekintés kedvéért tehát röviden sorjába veszem itt e különböző czímen bírt jószágaikat.
Még a XIII. század elejéről eredő birtokaik közül a XV. század folyamán, a többé-kevésbbé kolozsvármegyeieknek vehető Sajó azaz Kis- vagy Felső-Sajó (ma Kissajó Beszterczétől d.-k., Besztercze-Naszódmegyében), Geledén azaz Alsó-Geledén (ma Gledény, szintén Besztercze-Naszódmegyében), Répafalva (ma Alsó-Répa és Felső-Répa Maros-Tordavármegyében), Vajola, Szarvasmező (ma nincs meg, de szintén Vajola vidékén fekhetett) és Bátos helységeket (összesen 6) találjuk kezükön, azon a vidéken, ahol ma Kolozs, Besztercze-Naszód és Maros-Torda vármegyék összeszögellenek; végül Kamarás azaz Puszta-Kamarás helységet (odább nyugatra, Mocs közelében), mely már 1325-ben a Tomaj-nembeli Dezsőnek (a Dezsőfi-ág ősének) jutott. Mind e birtokokat, mint a föntebb már megnevezett három hűtlen Dezsőfi jószágait, némely más, Torda- és Küküllővármegyéhez számítható birtokok részeivel együtt (1467.) kedvelt hívének nádasdi Ungor János királyi udvari katonának (a ki a pozsegavármegyei Orjava váráról a király kívánságára lemondott) és általa édes testvéreinek, Miklósnak és Lászlónak adományozta Mátyás király. (Szarvasmeztőt ugyan ekkor nem említik, de a későbbi adatokból ítélve, e helységet vagy pusztát szintén ez adományba értették.) E birtokok (az egyetlen Kamarást azaz Puszta-Kamarást kivéve) egy 1473-ban kötött, s úgy Mátyás mint II. Ulászló király által megerősített kölcsönös örökösödési szerződés értelmében, a XVI. század elején (1507. 1509.), a nádasdi Ungorok magvaszakadtával Szobi Mihályra szálltak át. – Az ifjabb losonczi Dezsőfi László némely birtokait (Vajola, Felső-Sajó és Geledén) azonban, ennek halálával és magvaszakadtával Mátyás király Bátori István országbírónak és erdélyi vajdának adományozta, mely adományt II. Ulászló király 1492-ben a nevezett István és rokonsága részére megerősíté. – Végül a losonczi Dezsőfiek e helységekben bírt némely részei, részint egyezség útján losonczi Dezsőfi Jánostól (valószínűleg Bátos, Vajola, Felső-Sajó és Geledén), részint pedig a nádasdi Ungorok adományából (Sajó, Vajola és Alsó-Geledén), a XV. század végén és a XVI. század elején, a losonczi Dezsőfi Ilonától (mint nagyanyjától) szármázó Betleni Miklós és fiai kezére kerültek.
A losonczi Dezsőfiek (kolozsvármegyei) birtoka volt a Kolozsvártól kelet felé fekvő, belső-szolnokvármegyei Csicsó várukhoz tartozott Vajda-Kamarás is, melyet az erdélyi lázadás alkalmával, mint a már nevezett hűtlen három Dezsőfi birtokát Mátyás király a Szerdahelyieknek vagy szerdahelyi Imrefieknek adományozott, de a melyet később a moldvai vajdák mint szintén Csicsó vár urai kezén találunk.
E helységtől nem messze kelet felé: Mező-Szombattelke és Puszta-Kamarás ugyane Dezsőfiek belső-szolnokvármegyei bálványosi várához tartozott, melyet, e két helység részeivel együtt, az erdélyi lázadás alkalmával (1467.) a váradi püspökségnek adományozott Mátyás király.
Ugyane tájon, de kissé távolabb dél és nyugat felé Magyar-Fráta, Oláh-Fráta és Botháza, továbbá Korpád helységekben, a magvaszakadt Magyarfrátai János és Botházai György illetve Korpádi György birtok-részeit kapta Erzsébet királynétól és V. László királytól Losonczi Dezső erdélyi vajda. E birtokokban azonban később sem őt sem családját nem találjuk benne.
Végül ugyanez időtájt (1451. 1457.), ugyanez a Losonczi Dezső s fiai László és Zsigmond, Hunyadi Jánossal szemben a Kolozsvármegyéhez számítható Teke, Péntek és Paszmos, valamint némely más e vidéki, olykor szintén e megyéhez számított, de inkább torda- illetve dobokavármegyei helységek részeihez tartottak jogot, csere czímén, melyet Hunyadi János állítólag nem akart érvényesíteni.
Mindent összefoglalva tehát a losonczi Dezsőfiek időnként, különféle czímeken mintegy 16 helységben voltak birtokosok e vármegye keleti felében.
A Tomaj-ok harmadik ága: a Losoncziak, ugyancsak a megye keleti felében földesurak, mindenütt a Kacsics-nembeliek, jelesül a XIII. század óta s főleg XIV-ik században, de úgy látszik a XV-ikben is, a hűtlen Simon bán, a XV-ik században pedig a Szécsényiek után; előbbi czímen: Gyeke, Katona, Nagy-Czég, Puszta-Kamarás, Mező-Szombattelke (utóbbi kettőben csak 1349-ig), Szent-Mihálytelke (ma Mezőszentmihálytelke), az azóta e vidékről eltűnt Torczaltelke vagy Tarczaltelke és Nyárló puszta; továbbá Széplak (azaz Dedrádszéplak), Dedrád, Monor (ma Besztercze-Naszódmegyében), Geledén azaz Felső-Geledén (ma Gledény, szintén Beszterce-Naszódmegyében), s ugyane tájon az azóta eltűnt Rosk és Szarvasmező, aztán Répafalva (ma Alsó-Répa és Felső-Répa Maros-Tordavármegyében), végül a Kolozsvármegyéhez is számítható Sajó azaz Kis- vagy Felső-Sajó, összesen tehát mintegy 14–16 helységben vagy pusztán; a Szécsényiek után pedig a XV-ik században, úgy látszik, házasság útján Teke, Erked vagy Erköd, Solymos (ma Oláh-Solymos), Akna (ma Szászakna), Harasztos, Ujfalu (ma Oláhujfalu), Ludvég, Péntek (ma Szászpéntek), Paszmos és Sajó azaz Kis- vagy Felső-Sajó (összesen 10) Kolozsvármegyéhez számítható, s ezenkívül még ugyane vidéken mintegy 13 inkább doboka- és mintegy 4 inkább tordavármegyei, de olykor szintén Kolozsvármegyéhez számított helységben. Utóbbi, t. i. a Szécsényi-féle birtok-csoportból, összesen mintegy 19–21 helység, vagy talán valamennyi (mert a fölsorolásban az oklevelek nem szabatosak) csere vagy vétel czímén a Hunyadi János kezére ment át, az ép felsorolt 10 kolozsvármegyei helység azonban kétségtelenül.
A Tomaj-ok e birtokaival kapcsolatban, önállóan kell itt, bár csak röviden, szólanom a Kacsics-ok ugyane vidéki, részben már eddig is emlegetett birtokviszonyairól.
E nemzetségnek ősi jószágai voltak e tájon: Gyeke és Széplak, melyeket a hozzájok tartozó óriási uradalommal együtt a hűtlen Simon bántól elvévén, mint láttuk, 1228-ban a Tomajoknak adott II. Endre király. A nemzetség némely tagjai, I. Károly királytól újra kaptak jószágokat e vidéken, részint mint őseik, részint mint idegenek birtokait; de ivadékaik nem mindig maradtak meg ezek birtokában. Tamás mester 1319-ben és 1323-ban a hűtlen Ipot fia András jószágait kapta, melyekben e Tamás leszármazóit: a Szécsényieket, de a szécsényi Salgaiakkal együtt, egész a Hunyadi János koráig benne találjuk. E birtokok három vármegye: Kolozs, Doboka és Torda összeszögellésénél feküdtek, s később e három vármegyéhez számíthatók; jelesül Kolozsvármegyéhez: Pozpus (a mai Paszmos), a később elő nem forduló Szentösháza, továbbá Harasztos és Bartáleus-Ujfalva (a későbbi Oláh-Ujfalu). A nemzetség másik tagja: Simon mester, ugyancsak 1319-ben, mint állítólag ősi birtokait kapta vissza I. Károly királytól a Kolozsvármegyéhez számítható Pozpus, Szentösháza és Bartáleus-Ujfalva helységeket, a melyeknek birtokában azonban ivadékait nem találjuk benne. Ugyanő 1322-ben más jószágokat is kapott e vidéken, jelesül a Kökényes-Renold-nembeli, magvaszakadt Renold ispán birtokait, nővérével, e Renold ispán özvegyével együttesen. E birtokok közül (megyéjök természetesen most sincs kitéve): Herked (a későbbi Erked ma Szászerked), Ida (ma Nagyida), Péntök (ma Szászpéntek), Teke, Ludvégfalva (ma Ludvég), Bani vagy Báni (ma Szászbanyicza), Aknaj (ma Szászakna), Komlós vagy Komlód (ma Komlód), Nyulas (ma Nagy-Nyulas Kolozs- és Kis-Nyulas Maros-Tordavármegyében), Kozmatelke, Kamarás (ma Pusztakamarás) és Szombattelke (ma Mezőszombattelke) számíthatók Kolozsvármegyéhez. Utóbbi két helységet azonban 1349-ben (Szécsényi) Tamásnak, mint régi, tőle elvett birtokát adja vissza I. Lajos király. E Tamás utódai: a Szécsényiek, s az említett Simon mester ivadékai: a Kentelekei vagy Palásti más néven kentelekei vagy palásti Radó-fi vagy Radó és Libercsei családok tagjai: Teke, Péntök, Ida és tartozékai miatt egymással pörbe keveredvén, 1388-ban úgy egyeztek ki, hogy utóbbiak egyebeken kívül: Teke, Herked, Péntök, Ida, Ludvég, Báni és Aknaj helységeket a Szécsényieknek átengedték. A Kentelekei másként Palásti Radó-fi családnak magvaszakadván, Puszta-Kamarás és (Mező-)Szombattelke nevű birtokait az 1420-as években Zsigmond király a szántai, németi vagy nempti, laczkházi Laczk(-fi) családnak (melyet másként Nemptii, Németii vagy Laczkházai, később pedig bálványosi vagy németi Bánfi néven is neveznek) adományozta, a melyről aztán, magvaszakadván, e birtokok belső-szolnokvármegyei bálványosi várukkal, s ennek e vármegyei valamint dobokavármegyei tartozékaival együtt, 1456-ban részben a Vár(a)daiak, részben pedig, mint már láttuk, a losonczi Dezsőfiek (1468. óta egy ideig, bár visszaéléskép és erőszakosan a vingárti Gerébek) kezére kerültek, szintén királyi adományként.
Ugyanez időtájt, az 1430–1450-es években a szécsényi Salgaiak illetve Szécsényiek Teke, Erked, Solymos, Akna, Harasztos, Ujfalu, Ludvég, Péntek és Paszmos kolozsvármegyei s a szintén e megyeinek vehető Sajó azaz Kis- vagy Felső-Sajó (összesen 10), már emlegetett helységekben voltak birtokosok, a kikről aztán e jószágok, különböző czímeken, a losonczi Bánfiakra és Dezsőfiekre, illetve a Losoncziakra és Hunyadiakra, s ezekről később ismét másokra szálltak át.
Ugyancsak a Kacsics-nemzetségből valók a harinnai vagy szészármai Farkas-ok, a kiket ugyane vidéken a XV. század folyamán Ida (ma Nagyida), Báni vagy Bánya (ma Szászbányicza), Kozmatelke és Szent-Mihálytelke (ma Mezőszentmihálytelke) részeinek birtokában találunk. Ezenkívül azonban ugyanők különféle czímeken több más birtokot is szereztek e tájon. Jelesül 1475-ben az ekkor Kolozsvármegyéhez számított Magyar-Filpös (ma Magyarfülpös, Maros-Torda vármegyében) és Szász-Filpös (ma Kisfülpös, Kolozsvármegyében), továbbá Tancs, El(y)ves vágy Ölyves (ma Nagyölyves, Maros-Tordavármegyében) és Szent-András helységekben, a hol Mátyás királytól a hűtlenségbe esett farnasi Veresek birtokait kapták, melyeket ugyane király előbb az azóta magtalanul elhalt monoszlai Csupor Miklósnak adományozott. 1485-ben Héderfá(ja)i Mihállyal magtalan halál esetére kölcsönös örökösödési szerződésre lépvén, kétségkívül e szerződés alapján kapták 1494-ben II Ulászló királytól ennek a Héderfá(ja)i Mihálynak ekkor már mint néhainak Ludvég, Harasztos, Ujfalu és Akna helységekben bírt részeit, melyek előbb szintén Kacsics-ok azaz a Szécsényiek és szécsényi Salgaiak birtokai voltak, s ezekről szálltak a Hunyadiakra s tőlök a Héderfá(ja)iakra. Végül, valószínűleg vétel útján Dedrád, Katona és valamelyik (tehát vagy Doboka- vagy Kolozsvármegyéhez számítható) Sajó helységben voltak birtokaik. Úgy hogy, mikor 1502. végén a néhai Tamás fia János, sógorával, bikoli Bikli János hunyadvármegyei ispánnal egyezségre lépett, már 12 kolozsvármegyeinek vehető helységet (Báni, Ida, Ludvég, Harasztos, Ujfalu, Szent-András, Tancs, Akna, Sajó, Katona, Szász-Filpes és Kozmatelke) sorolnak föl birtokában; Elyvest vagy Ölyvest t. i. 1479-ben a Gyulakutaiaknak, Szent-Mihálytelkét pedig a XV. század végén bongárti Porkoláb Demeternek eladták.
A zűrzavarosan egymásra következő birtok-változások miatt, tehát a nagyobb szabatosság kedvéért, hasonlókép önállóan kell itt összefoglalnom a Hunyadi rokonság e megyei birtokviszonyait is. Hunyadi János részint I. Ulászló királytól adományul kapta (magszakadás czímén a Szécsényi illetve losonczi Bánfi család egyik ága után), részint Csere illetve vétel útján a Losoncziaktól szerezte a következő, eredetileg Szécsényi-féle, Kolozsvármegyéhez számítható (összesen 10–12) birtok, u. m. Teke, Erked, Solymos, Akna, Harasztos, Ujfalu, Ludvég, Péntek, Paszmos és Sajó azaz Kis- vagy Felső-Sajó, (cégül az olykor szintén Kolozsvármegyéhez számított, de inkább Tordavármegyéhez sorolható Magyar- és Szász-Filpes) részeit. E birtokokat Mátyás király 1458-ban a beszterczei uradalommal és grófsággal együtt nagybátyjának: horogszegi Szilágyi Mihálynak adományozta, a kinek halálával azonban, vagy talán még előbb, ismét visszajutottak azok a Mátyás király kezébe. Ugyanő 1463-ban Harasztos, Ujfalu és Ludvég, 1464-ben pedig Akna helységet szent-iváni Székely Mihály és Héderfá(ja)i István beszterczei kir. várkapitányoknak adományozta. Székely Mihály az 1467. évi erdélyi lázadáskor szintén hűtlenségbe esvén, e négy helységben bírt részei királyi adományul a monoszlai Csupor Miklós erdélyi vajda kezére jutottak, a Héderfá(ja)i Istvánnak adományozott részek pedig a valószínűleg ez Istvánnak fia Mihály által a harinnai Farkasokkal kötött örökösödési szerződés illetve az ez alapon történt királyi adomány útján 1494-ben utóbbiakra szállottak át. – A Hunyadi-ház e vidéki, említett többi birtokait, jelesül Sajó, Paszmos, Erked, Teke, Péntek és Oláh-Solymos helységeket Mátyás király 1464-ben Szobi Péter beszterczei királyi várnagynak s fiainak Mihálynak és Jánosnak adományozta. Ily módon e királyi család e vidéki összes birtokai 1462–1464-ben idegen kezekbe mentek át.
Hunyadi János ezenkívül e vármegye d.-ny. részében a hol Torda- hol Kolozsvármegyéhez számított, de már inkább Tordába sorozható Léta várát is bírta egy ideig, e két megyében fekvő tartozékaival együtt, melyek közül Léta (ma Magyarléta és Oláhléta, Torda-Aranyosvármegyében), Szent-László, Hosdát (ma Hesdát, u. o.), Fenes azaz Kis-Fenes (u. o.), Barbátfalva (ma nincs meg) és Rákos (ma Oláh-Rákos, u. o.) Kolozsvármegyéhez számíthatók.
Léta vára, kétségkívül kezdettől fogva királyi vár volt a XV. század közepéig, s mint több más erdélyi vár, állandóan a mindenkori erdélyi vajda tisztsége alatt állt, illetve neki volt kiutalva, a ki saját embereivel rakta meg, s innen intézte vagy intéztette az illető megye (pl. 1408-ban Kolozsmegye) területének ügyeit is. I. Ulászló király herepei Erdélyi másként Herepei Márknak (1441., 1443.), Hunyadi János kormányzó pedig kusalyi Jakcs Mihály erdélyi vajdának és rokonainak (1450.) adományozta. De már ekkor a Dengelegi Pongrácz özvegye: Klára asszony (a Hunyadi János nővére) tartott hozzá jogot, a ki aztán 1456-ban három fiával valamint Hunyadi Jánossal együtt, mint eddig is békésen bírt jószágaikat, királyi adományul is megkapta. A Hunyadi Jánossal ekként sógorsági viszonyban állt Dengelegi Pongrácz ivadékai: a dengelegi Pongrácz-ok, jelesül e Pongrácz fia János és ennek fia Mátyás, az egész XV. század folyamán bírták e várat; e Mátyás halálával és magvaszakadtával pedig II. Ulászló király rendeletére, zálog czímen a Mátyás özvegye Perényi Orsolya foglalta el azt. Orsolya asszony valamikor 1504. táján gyarmati Balási (azaz Balassa) Ferenczhez menvén nőül, e vár és tartozékai e második férjének kezére kerültek.
A dengelegi Pongrácz-ok ezenkívül a Léta várával mintegy szemközt, a megye é.-ny. részében az Almás folyó mentén feküdt Almás várát és tartozékait is bírták egy ideig, jelesül 1470. óta, a mikor e vár előbbi birtokosainak, a Pelsőczieknek vagy Vámosiaknak más néven pelsőczi Bebekeknek (a kik azt mintegy 100 évvel előbb Nagy Lajos királytól kapták) a Pelsőczi Imre vajda fiában Pálban magvaszakadt. A dengelegi Pongráczok kihaltával (1500.) e vár és uradalma, királyi adományban illetve egyezségileg a Korvin János, az ő halálával fia Kristóf herczeg, ő utána pedig a király különös engedelmével: a Korvin János özvegyének Beatrixnak és leányának Erzsébet herczegnőnek kezére ment át, majd ezek elhunytával a Somi Józsa birtokába került, bizonyára királyi adomány czímén. Almás vár tartozékait egyszer sem sorolják fel pontosan. Annyi azonban bizonyos, hogy a vár vidékén időnkint Almás vagy Nagy-Almás város, odább nyugatra Nyíres, keletre Szent-Mihálytelke (1365, táján, bizonyára csak részben), Bócz (részben, ma nincs meg), továbbá Vásártel(e)ke, Lapupatak, Forgácskút, Tóttelke, a két Petri és Argyas, végül odább délre Nádas vagyis Nádastelke vagy Oláh-Nádas (eredetileg a kolozsmonostori apátság birtoka), hozzátartozott. Úgy látszik nem számították e vár uradalmához, de ezzel együtt adományozták vagy bírták a dobokavármegyei Buza várost is, melyhez Kolozsvármegyéből is tartozott (egészben vagy részben) három helység, u. m. Gyeke, Budatelke és Örményes (ma Mezőörményes), e megyének ép ellenkező oldalán, Kolozsvártól kelet felé. E helységeket azonban 1507-ben és 1510-ben már nem a Somi Józsa, hanem a gergelylaki Buzlai Mózes birtokában találjuk.
A dengelegi Pongráczok végül, a XV-ik század második felében és a XVI-ik század elején ugyancsak a megye keleti felében Arankút és Báré helységekben, – a XV. század végén a farnasi Vereseknek Almás vár közelében fékvő négy jószágában, t. i. Bócz, Szent-Mihálytelke, Topa és Alsó-Fild helységekben voltak, nem tudom mily czímen, birtokosok; s 1498. táján a Tamásfalviaknak ugyane tájon fekvő három Fild helységben levő, az 1470-es években pedig a Györgyfalviak Kolozsvártól d.-k. fekvő Györgyfalva és Pata helységekben bírt részeit «bitorolták». Mindent összefoglalva tehát, amennyiben a hiányos adatokból kiolvasható, 2 várat (Léta és Almás), egy várost (Almás vagy Nagy-Almás) s mintegy 20–23–25 helységet tartottak időnként (mintegy ötöt állítólag jogtalanul) kezükön.
Almás vára és az almási uradalom szomszédságában, inkább nyugat felé, különösen az Almás patak mentén, meglehetősen egy tagban egy másik birtoktest terült el, melyhez Magyarnagyzsombor vidékétől d.-ny. haladva, a következő 7 helység illetőleg puszta tartozott, u. m. Zutor vagy Zudor (ma Zutor), Bozolnok vagy Bozolnokteleke (hajdan is, ma is puszta, ma Bozolnok néven), Nyércze vagy Nércze avagy Nyercze, Nercze (ma Nyercze), Középlak, Dezsőfalva másként Almás (ma nincs meg, de kétségkívül a mai Nagyalmás határrészei értendők), Bábon vagy Bábony (ma Bábony) és Kökénpataka vagy Kökénpatak (ma Kökényes).
E birtoktest a Kraszna- és Középszolnokvármegyében is birtokos középlaki Kémeri családé volt, mely ezenkívül megállapíthatólag már az 1420-as és 1430-as évek óta: Középlaki és zutori vagy középlaki Zutori nevet is viselt, s a melyből a zutori, (középlaki) vagy kémeri Tamási vagy Tamás-fi, a kémeri vagy középlaki István-fi és Erdélyi, továbbá a zutori Dávid, végül (valószínűleg) a középlaki vagy szent-királyi Ispán vagy Espán család is kiágazott. Tagjai (Kémeri néven) 1436-ban az (e vidéktől kelet felé eső Magyarszentpálból eredő) Szentpáliakkal együttesen kapják e helységeket (ekkor Bábon kivételével) királyi adományul. Utóbbiakat azonban később nem találjuk benne ezek valóságos birtokában.
A XV. század folyamán, (az ideiglenes jellegű elzálogosításokról itt nem is szólva), a fölsorolt hét jószág ez eléggé kiterjedt rokonság birtokából nagyobbrészt idegenek kezére került. Így 1461-ben ezek részeit az István-fiak cserében, bizonyos középszolnok- és krasznavármegyei birtokokért, a Dobokavármegye felől szomszédos sólyomkői Ördögöknek adták, a kiket aztán e czímen e részek birtokába pl. 1482-ben is beigtattak; 1478-ban pedig a Tamásfiak vagy Tamásiak ugyane helységek más részeit (ekkor Bozolnok pusztát nem említik) Sombori Péternek adták el, a ki viszont ugyanezeket, ugyanekkor Szilvási (Angyalló-fi) Jánosnak, ez pedig 1486-ban Siroki Mátyásnak adta el. Később, a XV. század végén és a XVI. század elején, kétségkívül női ágon illetőleg e rokonságba történt beházasodás czímén, több család jogot tartott a fölsorolt birtokok egyikének-másikának részeihez, avagy bírt részeket ezekben, pl. a Keczeliek, Dobaiak és Géresiek, főleg pedig a dobokavármegyei Kecset-Szilvás helységből származó Szilvásiak, a kik (Kristóf és fiai) 1502-ben Dezsőfalva, Középlak, Zutor és Kökénypataka helységekben levő jószágukat a szamosfalvi Mikoláknak adták, cserében belsőszolnokvármegyei birtokokért.
Az almás-vári uradalom, illetőleg a középlaki vagy zutori ép most tárgyalt birtoktest közvetetlen szomszédságában Tamásfalva, Farnos vagy Farnas, a három Fild vagy Füld és Bikal azaz Magyar-Bikal, s innen dél felé a Kalotaszegen, le egészen Valkó azaz Magyar-Valkó, Keleczel és Kalota-Ujfalu, – keleti irányban pedig, de szintén megszakításokkal Topa azaz Pusztatopa s ettől délnek Szent-Mihálytelke, (a mai Magyarszentpál és Magyarnádas szomszédságában feküdt, de ma már eltünt) Vataháza és Bócz vidékén (s ezenkívül olykor itt-ott másfelé is a megyében) több egy-eredetű család volt birtokos, melyek egyike szegényebbnek maradt, másika vagyonosabbá lett, sőt hatalomra és befolyásra is szert tett e tájakon.
1. Elsőnek itt azt a családot vagy rokonságot említem, mely az Almás vize mentén fekvő Tamásfalváról vagy az odább d.-k. eső Bikalról vagyis Magyar-Bikalról időnkint, olykor felváltva: Tamásfalvi, Bikali, Magyarbikali, tamásfalvi Erdélyi, tamásfalvi Vitéz, bikali Vitéz és bikali Kis néven nevezte magát, kezdetben pedig, a XIV. század közepe táján, a mikor még családnév nélkül is fölmerül, a többi ággal közös: Volkói vagyis Valkói vagy Valkai és Fornasi vagy Farnasi nevet is viselte.
Birtokai részint már a XIV. század első felében, részint pedig később: Tamásfalva, és ettől kelet és dél-kelet felé Topa, Szent-Mihálytelke, Vataháza és Bócz, dél-nyugat és dél felé a három Fild vagy Füld (1415. és később), Farnas vagy Farnos, Bikal azaz Magyar-Bikal (1397. óta), még délebbre a Kalotaszegen: Valkó azaz Magyar-Valkó és az ennek határában alakult Nyírszeg másként Nagybércz (1449. és előbb), Keleczel (1408. és később) és Ujfalu azaz Kalota-Ujfalu (1483. és később); továbbá a megyének épen ellenkező azaz d.-k. sarkában fekvő Tancs (1446.); végül, minden bizonnyal női ágon vagy házasság útján, az ugyane vidéki Gyeke (1449.) és Báré (1473.), a Kolozsvár melletti Szucsák (1449.) és az ugyancsak Tamásfalva melletti Középlak (1498., 1506.), mindent összevéve tehát időnkint mintegy 15–19 helység részei.
Birtokait eléggé meg is tudta tartani. Csupán Topa és Szent-Mihálytelke részeit idegenítette el a farnasi Vereseknek illetve szent-mihálytelki Tompáknak (1459.); Bikal részeit adta el az Ujbudaiaknak (1471.); és a három Fild részeit a danki Vajdáknak (1475.), a kiktől egyébiránt előbb (1466.), ugyanott, vásárolt is részeket. Ugyancsak fildi birtokait 1498-ban a farnasi Veresek, nagylaki Jaksicsok és dengelegi Pongráczok, – Topa, Szent-Mihálytelke, Bócz, Tamásfalva, Bikal azaz Magyar-Bikal, három Fild, Farnas, Valkó, Keleczel és (Kalota-)Ujfalu helységekben bírt részeit pedig, a II. Ulászló király uralkodása elején, a losonczi Bánfiak bitorolták.
2. Másként jártak a velök egy-eredetű Farnasiak vagy Farnosiak másként farnasi Veres-ek, a kik részt vévén az 1467. évi erdélyi lázadásban, birtokaik nagy részét elvesztették. E birtokok közül ősieknek mondhatók s már a XIV. század folyamán kezükön vannak Bánffy-Hunyadtól észak, észak-kelet és kelet felé: Farnas vagy Farnos, Tamásfalva, Topa, Szent-Mihálytelke, az azóta eltünt Vataháza és Bócz (Magyarszentpál és Magyarnádas vidékén); továbbá a Kalotaszegen: Valkó s az ennek határában alakult Nyírszeg más néven Nagybércz, Kis-Kalata, Keleczel és (Kalota-)Ujfalu; a XV. század folyamán adományban kapott vagy szerzett birtokaik pedig, Bánffy-Hunyadtól é. felé: a három Fild vagy Füld (1433. óta); a Kalotaszegen: Jákótelke más néven Ivántelke vagy Hortlaka (1446. óta vétel útján); a vármegye keleti felében, mindig keletebbre haladva, egész a vármegye d.-k. zugáig: Magyar-Fráta, Oláh-Fráta és Botháza (1440. óta kir. adomány, 1457. illetve 1469. óta pedig vétel útján), Méhes (ma Mezőméhes, Torda-Aranyosvármegyében, már 1467. előtt), Magyar-Sármás és Oláh-Sármás (ma Nagy- és Kissármás, hasonlókép), Tuzson (1466. óta cserében) és Tomb (ma Meződomb, hasonlókép), Öl(y)ves vagy El(y)ves (ma Nagyölyves, Maros-Tordavármegyében, 1440. óta királynői adomány útján), Szilvás más néven Mező-Szilvás avagy Vajda-Szilvás, Oláh-Szilvás, Puszta-Szilvás vagy Nagy-Szilvás (ma Mezőszilvás, 1448. körül magánadományban vagy vétel útján), Faragó (1451. csere illetőleg vétel útján), Kozmatelke (már 1482. előtt), Tancs (már 1455. előtt, sőt bizonyára már jóval előbb), Szent-András (1450. óta, vétel útján), Szász-Filpös (ma Kisfülpös, 1443. óta cserében, Magyar-Filpessel együtt, mely a szomszédságban fekvő mai maros-tordavármegyei Magyarfülpösnek felel meg, de a középkorban már inkább Tordavármegyéhez tartozott); az ugyane tájon (ma szintén Maros-Tordavármegyében) fekvő Unoka, melyet hol Torda- hol Kolozsvármegyéhez számítanak, de a mely már inkább Tordavármegyében feküdt (kormányzói adományul 1447. óta); végül zálogban Nádasd vagy Nádas azaz Magyarnádas (Kolozsvártól ny.-é.), mely azonban 1467-ben szintén a többi birtokok sorsára jutott; azaz mindent összevéve mintegy 31, illetőleg a három utóbbit is ideszámítva mintegy 34 helység.
Mindezek közül a Benedek és János hűtlensége következtében, a Mátyás király adománya alapján, 1467–1468. táján vagy később, több birtokuk vagy birtokrészük idegenek kezére került. Jelesül a nagylaki Jaksicsok kapták 1467-ben és 1472-ben Farnas, Felső- és Közép-Fild, Jákótelke vagy Ivántelke, Valkó, Keleczel és (Kalota-)Ujfalu, 1482-ben a fornasi Veres István halálával és magvaszakadtával pedig ugyane helységek, valamint Alsó-Fild, Topa, Szent-Mihálytelke, Bócz és az ekkor egyszer fölmerülő Kozmatelke (összesen tehát 12) helység részeit. Mindezek közül azonban az utóbb említett t. i. Veres István-féle birtokok, a II. Ulászló király uralkodása elején már nem a Jaksicsok, hanem a dengelegi Pongrácz Mátyás birtokában vannak, az egyetlen Kozmatelke kivételével, melyről sem ekkor, sem később nincs többé szó. – Nagyfalusi Marton Mihály kapta 1467-ben, szintén kir. adományul: Alsó-Fild, Tamásfalva, Topa, Szent-Mihálytelke és Bócz, valamint a zálogos Nádasd (vagy Nádas, azaz Magyar-Nádas) részeit, melyek közül utóbbi tulajdonkép a Szomordokiaké volt, s később a Marton Mihály kezéről fejváltságul a horváti Peres János kezére került, a kitől aztán a Szomordokiak kiváltották. Ugyancsak a horváti Peres János birtokában találjuk a XV. század végén a farnasi Veres Benedek és János vataházi részeit is. – Monoszlai Csupor Miklós erdélyi vajda kapta 1468-ban az ekkor Kolozsvármegyéhez számított Magyar-Filpös és Szász-Filpös, továbbá Tancs, Öl(y)ves és Puszta-Szilvás vagy tán inkább Szent-András (az oklevélben helytelenül Puszta-Almás áll) helységeket, melyek aztán az ő halálával és magvaszakadtával, 1475. elején, szintén kir. adományban a harinnai Farkasok birtokába jutottak. (Ekkor már «Puszta-Almás» helyett határozottan Szent-András áll az illető oklevélben.) Ugyanők bírják e helységeket az 1490-es években is, az egyetlen Öl(y)ves kivételével, melyet 1479-ben a Gyulakut(a)iaknak eladtak, a kik ezt az 1490-es években is kezükön tartották. – Hasonlókép monoszlai Csupor Miklós kapta 1468-ban Tuzson, Méhes, Puszta-Szilvás, Tomb és Faragó, továbbá Magyar-Sármás, Oláh-Sármás és a Kolozsvármegyéhez számított Unoka részeit, melyek közül az utóbbi hármat, az ő halálával és magvaszakadtával, 1475-ben Piski Györgynek és Istvánnak adományozta Mátyás király; az előbbieket pedig, ha talán nem is valamennyit, somkereki Erdélyi Jánosnak illetve feleségének Jusztinának, a kik 1494-ben, mint ilyen, a «farnasi Veres Benedek birtokaiból Mátyás majd II. Ulászló király által nekik adományozott» jószágokat tartják kezükön: Tomb, Vajda-Szilvás (vagy Puszta-Szilvás) és Tuzson részeit, melyek közül Tomb részeit az időközben, Mátyás király halála után Lengyelországból visszatért fornasi Veres Jánosnak visszaadták. Ez a János pör útján is igyekezett visszaszerezni a maga és testvére Benedek régi jószágait. 1505-ben Farnas, a három Fild, Topa, Szent-Mihálytelke, Bócz, Vataháza (puszta), Valkó, Jákótelke, Keleczel és Újfalu részeibe igtattatta magát; de Farnas, Középső- és Felső-Fild, Valkó, Jákótelke, Keleczel és Újfalu helységeknél a nagylaki Jaksicsok ellentmondásával. Ugyanőt 1506-ban ellentmondás nélkül igtatták be a néhái Benedeknek előbb a (nem tudni mily czímen) Korvin János kezén volt birtokrészeibe Alsó-Fild és Topa helységekben. Fia Márton Farnas, a három Fild, Tamásfalva, Topa, Szent-Mihálytelke, Bócz, Valkó, Jákótelke, Keleczel és (Kalota-)Ujfalu helységekben 1518-ban még mindig birtokos. Ősi birtokaik közül tehát tizenkettőt kimutathatólag visszaszereztek.
3. A harmadik rokon család, a Valkai vagy Valkói (Volkói), melynek egyik, talán a többiekkel közös őse: Miklós, az Árpád-kor végén valkai vagy szent-mihálytelkei Csol nevet viselt. Tagjai a XIV. század első sőt gyakran még második felében is, családnév nélkül, s ugyanekkor Szentmihálytelk(e)i néven is szerepelnek; a XV. században pedig: valkói Kis, Erdélyi, sőt Rékasi és Kalotaszegi néven is: A XIV. és XV. században birtokosok a Kalotaszegen Valkó azaz Magyar-Valkó, Nyírszeg más néven Nagybércz (1449.), Kis-Kalota (1461.), Keleczel (1469.), Ujfalu azaz Kalota-Ujfalu (1459.); Bánffy-Hunyadtól é., é.-k. illetve k. felé pedig Farnas Tamásfalva, Topa (azaz Pusztatopa), Szent-Mihálytelke és Bócz helységekben s Vataháza pusztán (összesen 11); a XV. századból fölsorolt helységekben kétségkívül már előbb is. – Ugyane családból ágazott ki az a Valkai család, melyet bizonyíthatólag a XVI. század első évtizede óta Gyula, Galacz és Szent-Egyed helységekről (az első hol Kolozs-, hol Doboka-, az utóbbi kettő Dobokavármegyében) neveztek, s a melynek ősei, mint látszik, már a XV. század elején viselték a Gyulai és gyulai Valkai nevet. Abból a körülményből; hogy e család némely tagja 1518-ban Valkó és Keleczel helységekben birtokos, talán joggal következtethetjük; hogy az ép fölsorolt többi Valkai-féle birtokokban is részes volt. Különben az inkább dobokavármegyei Gyula szomszédságában a már szintén hol Kolozs- hol Dobokavármegyéhez számított Diós-Macskás, Szent-Miklós-Macskás(a) és Szent-Kereszt-Macskás(a) helységekben bírt részeket.
4. A negyedik rokon család: a szent-mihálytelki vagy arankúti Tompa, melynek ősei a XIV. században több ízben fordulnak elő családnév nélkül, majd Szentmihálytelk(e)i néven is. Ősi birtokaik a XIV. s kétségkívül a XV. században is Szent- Mihálytelke, Bócz, Vataháza, Topa, Tamásfalva, Farnas; a Kalotaszegen Valkó, Keleczel; (Kalota-) Ujfalu (utóbbi kettő kimutathatólag csak 1484-ben, de bizonyára már előbb is); továbbá Kolozsvártól kelet felé Botháza, Magyar-Fráta és Oláh-Fráta (mindhárom 1457. óta, kir. adományban), végül ezek szomszédságában Arankút (1470. 1484.); mindent összevéve tehát 13 helység illetve helységrész. A két Fráta és Botháza helységekben bírt részeik 1457–1459-ben cserében a farnasi Veresek birtokába mentek át.
5. Az ötödik rokon család: a Bóczi vagy Buczi, mely nevét a Magyarnádas vidékén feküdt és azóta eltűnt Bócz vagy Bucz helységről vette. Ősei a XIV. században több ízben szintén fordulnak elő családnév nélkül. Ugyanekkor, s kétségkívül a XV. században is Bócz vagy Bucz, Vataháza, Szent-Mihálytel(ö)ke, Topa vagy Tupa, Tamásfalva és Fornas vagy Farnas, a Kalotaszegen pedig Valkó (összesen tehát hét) helységben részbirtokos.
Ugyane tájakon illetve a megye keleti felében két más, nem e vármegyéből való család is kapott vagy szerzett birtokokat, t. i. a Nagyvölgyi és a Kecseti, előbbi Bács és Bodrog vármegyékből, utóbbi pedig a dobokavármegyei Kecsetről. A XV. század közepe táján mindkettő sógorsági viszonyban állt a nevezetes szerepet játszott farnasi Veresekkel; jelesül Nagyvölgyi László a szintén bodrogvármegyei, de Tordavármegyében is nagybirtokos bartáni Peres György Ilona nevű, farnasi Veres Dénes pedig ugyanannak Katalin nevű leányát bírta nőül; viszont Kecseti Lászlónak az erdélyi lázadásban nagy szerepet vitt farnasi Veres Benedek és János nővére Anna volt a felesége. Nagyvölgyi László 1441-ben e Dénessel együtt bírta Farnas, Tamásfalva, a három Fild, Topa, Szent-Mihálytelke, a Kalotaszegen pedig: Jákótelke, Valkó és Kis-Kalata, továbbá a megye keleti felében a szintén Kolozsvármegyéhez számítható Öl(y)ves (ma Nagyölyves, Maros-Tordavármegyében) helységek, később pedig (a tordavármegyei Magyar-Filpös-sel együtt) a kolozsvármegyei Szász-Filpes (ma Kisfülpös) helységek részeit, utóbbiakat cserében Hunyadi Jánostól. – A Kecsetiek közül Péter váczi püspök, a ki olykor Agmándi néven is előfordul, 1440-ben rokonaival, egyebek közt édes testvérének Andrásnak fiával Lászlóval, továbbá farnasi Veres Dénessel együtt kapta Erzsébet királynétól, majd I. Ulászló királytól a magvaszakadt (fejérvármegyei) Diódi vagy Gyógi Mihály urafogyott ölyvesi részeit. E Kecseti László, sógoraival: farnasi Veres Benedekkel és Jánossal együtt szintén részt vévén az 1467. évi erdélyi lázadásban, 1468-ban az ő: Szász-Filpes, Öl(y)ves, Tuzson, Puszta-Szilvás, Méhes, Tomb és Faragó helységekben (összesen hét) e farnasi Veresekkel közösen bírt részeit is monoszlói Csupor Miklós erdélyi vajdának adományozta Mátyás király; némely más, jelesül Méhes, Velkér, (ma mindkettő Torda-Aranyos vármegyében), Öl(y)ves és Szent-Márton (ma Nagyölves és Mezőszentmárton, mindkettő Maros-Tordavármegyében) helységekben bírt jószágait pedig a hunyadvármegyei Rápoltiaknak. E hűtlen László gyermekeit azonban még 1493 táján is benne találjuk atyjoknak némely tordavármegyei, valamint Méhes, Tuzson, Velkér, Kis-Nyulas és Szent-Márton kolozsvármegyei helységekben bírt részeiben, melyeket minden kétségen kívül e László apjának, a föntebb már említett Andrásnak felesége: a maros-széki Szent-Király helységből eredő Szentkirályi (István leánya) Ilona asszony után (mint eredetileg a Méhesi vagy méhesi Gyerő-fi család birtokait) örököltek. A Kecseti család más tagjai ezenkívül a XV. század közepe táján az ekkor Dobokavármegyéhez számított Szent-Márton-Macskása más néven Botos-Macskása, ugyane század második felében pedig, a Szentiváni másként Vajdaszentiváni családdal való házasság útján: Szombattelke (azaz Mezőszombattelke) és Báré helységekben is birtokosok.
A Kalotaszegen, az ép most tárgyalt rokon családok birtokainak szomszédságában, Gyerő-Monostor vidékén, s ettől é.-k. és k. felé, föl egészen a Kalotaszegen már kívül eső Topa- Szent-Király és Berend vidékéig, s a megye közepe táján a Szamos (és mellékfolyói) mentén, néhány más, szintén egyeredetű család volt birtokos, bizonyíthatólag már a XIII. század vége óta.
1. E családok egyik, hármas ága: G(y)erőmonostori vagy G(y)erőmonostrai vagy Monostori, főleg a XV. század eleje óta pedig g(y)erő-monostori, g(y)erő-monostrai vagy monostori Kabos-fi vagy Kabos, Kmén(y)-fi vagy Kemén(y) és Radó-fi vagy Radó néven fordul elő; a Kabos-fi vagy Kabos pedig ezenkívül olykor deritei vagy derejtei előnévvel is. Mindhárom ág különösen ősi lakóhelyén, a Kalotaszegen volt örökjogon birtokos G(y)erő-Monost(o)ra vagy G(y)erő-Monostor, olykor másként Gerger-Monostora vagy Győr-Monostra (ma Magyargyerőmonostor), Oláh-Monostor (ma Oláhgyerőmonostor), Bikal (azaz Oláh-Bikal), Derite vagy Derejte másként Deréte, Deretej (ma Deréte), Erdőfalva és Bedecs, továbbá ezektől kelet felé G(y)erő-Vásárhely, é.-k. Berend, és Kolozsvártól keletre Szent-Miklós (ma Pusztaszentmiklós), végül ezeken kívül, úgy látszik, időnkint, e birtokaik vidékén szétszórtan még: Zsobok, Inaktelke, Bábocs (puszta, ma e néven nincs meg), Szamosfalva, Dezmér és Szent-Király azaz Topaszentkirály (összesen 15) helységben illetve pusztán. – Közülök a Kabosok vagy Kabos-fiak Derite helységben levő némely részöket 1469-ben a föntebb már emlegetett nagyfalusi Marton Mihálynak eladták; viszont ugyanők örökös vétel illetve, úgy látszik, házasság útján: Sárd (1467., ma Magyarsárd, Kolozsvártól é.-ny.), illetőleg a Radókkal vagy Radó-fiakkal együtt Szent-Király azaz Kalota-Szent-Király, Monyorókerék vagy Monyorókereke (ma Magyarókereke), Himtelke vagy Hintelke (az előbbinek vidékén, ma nincs meg) és Székely-Jó (ma Székelyó) helységekben, a Kemények vagy Kemény-fiek Jákótelkén (1449.), valamennyien pedig ezenkívül zálogban időnkint még többfelé a megyében bírtak egyes részeket. – A Radók vagy Radó-fiak birtokaiban a XV. század vége felé beházasodás czímén a Dobszaiak voltak részesek.
2. A második rokon család a dezméri vagy szamosfalvi Mik(o)la-fi vagy Mik(o)la, másként Miklós-fi, Nikola-fi vagy Nikola vagy Dezméri, Szamosfalvi, szamosfalvi Mikola Nagy és dezmiri Mikola Kis, mely a XV-ik században a kalotaszegi G(y)erő-Monostoron és Gyerő-Vásárhelyen kívül, a hol azonban csak a vámokban volt része, örökjogon: Szamosfalva, Szent-Miklós, Magyar- és Oláh-Dezmér s ezektől távolabb: Zsobok, Szent-Király azaz Topa-Szent-Király és Berend, cserében pedig, 1502 óta a dobokavármegyei Szilvásiaktól, a Középlakiak vagy Kémeriek birtokaiban Középlak, Zutor, Dezsőfalva és Kökén(y)pataka (összesen tehát időnkint 9–13) helységben földesúr.
3. A harmadik rokon család: a szamosfalvi G(y)erő-fi vagy G(y)erő másként Gergely-fi, mely olykor Szamosfalvi sőt Vásárhelyi (értsd: Gyerővásárhelyi) néven is szerepel. A XV. században a kalotaszegi Gyerő-Monostoron kívül, a hol azonban csak a vámban volt része, Szamosfalva, Szent-Miklós (azaz Pusztaszentmiklós), Vásárhely azaz G(y)erő-Vásárhely, Inaktelke, a két Kapus azaz Magyar-(Kis-)Kapus és Oláh-(Kis-)Kapus, Pán(y)ik vagy Pán(y)it (újabban Pányik), Bedecs, továbbá Esztána vagy Sztána és Berend, s ezekenkívül úgy látszik Zsobók, Szent-Király azaz Topa-Szent-Király, Magyar-Dezmér és Oláh-Dezmér helységekben és Bábocs pusztán örökjogon, csere illetve házasság czímén pedig a Kolozsvártól keletre eső vidéken: Pata és Korpád (1451.), Gyéres, Mocs, Csehtel(e)ke, Báld (1460.) és Györgyfalva (1497.) helységekben, mindent összevéve tehát időnkint mintegy 16–23 helységben vagy pusztán volt birtokos.
4. A negyedik rokon család: a vásárhelyi vagy g(y)erő-vásárhelyi, inaktelki, kis-kapusi, magyar-kis-kapusi, szamosfalvi G(y)erő-fi vagy G(y)erő, mely olykor G(y)erővásárhelyi, Vásárhelyi, Szamosfalvi, Inaktelki, Kiskapusi és vásárhelyi Jánosi nevek alatt is előfordul, s Vásárhely azaz G(y)erő-Vásárhely, Inaktelke, Pán(y)ik vagy Bánik, a két Kapus azaz Magyar-(Kis-)Kapus és Oláh-(Kis-)Kapus, Bedecs, Bábocs, Szamártelek (utóbbi kettő ma nincs meg), továbbá Esztána vagy Sztána, Szent-Király azaz Topa-Szent-Király és Szamosfalva, végül, úgy látszik, Zsobok, Berend, Magyar-Dezmér, Oláh-Dezmér és Szent-Miklós azaz Pusztaszentmiklós (összesen 16) helységben illetve pusztán volt örökjogon birtokos. Mindezek egyikében vagy másikában e családba történt beházasodás czímén a Gesztrágyiaknak, Szentpáliaknak, Budaiaknak, a dobokavármegyei Lónaiaknak, Dobokaiaknak, czegei Vas-oknak és az aranyosszéki veresmarti Czikóknak voltak időnkint részeik.
A Kalotaszegen ezenkívül, a havasok alatt elterülő Szent-Király azaz Kalota-Szent-Király, Monyorókerék vagy Monyarókerék, Monyorókereke (ma Magyarókereke), Himtelke vagy Himtelek másként Hintelke (ma nincs meg) és Székel(y)-jó, Székely-Jó vagy Széköly-Jó helységekben a biharvármegyei álmos(d)i Csire-fi vagy Csire, az ugyane megyéből való Madarászi vagy Madarasi és Szentkirályi (értsd: Kalotaszentkirályi) másként Béli vagy szentkirályi Csenkes(z), családok birtokosok, s velök együtt, házasság czímén több más család is, jelesül az álmosdi Csirékkel, a kiknek Kalota-Szent-Király határában, úgy látszik, fém-bányáik is voltak: a gyerő-monostori Kabos vagy Kabos-fi, a Madarásziakkal, a szintén biharvármegyei Ugrai, a gyerő-monostori Radó vagy Radó-fi, középlaki vagy szent-királyi Ispán vagy Espán másként Középlaki, a dobokavármegyei Tótőri és sólyomkői Men(y)hár(t), a farnasi Veres, Túri (Tordavármegyéből), Kemindi vagy Keméndi, mereg-jói vagy belényesi Botos, várczai Vajda,. Domoniki, madarászi Móré, g(y)erő-monostrai Dobszai, krasznai Porkoláb másként Kis vagy Vajda és a nagyfalusi Pimperle, végül a Szentkirályiakkal: szintén a gyerő-monostori Radó, a középlaki Ispán vagy Espán és a farnasi Veres családok tagjai. – A magtalanul elhalt Madarásziak monyorókeréki és szentkirályi részei ezenkívül 1482-ben kir. adományul a temesvármegyei macskási Tárnok-ok kezére kerültek, de az ép fölsorolt rokonság több tagjának ellentmondásával.
Ugyancsak a Kalotaszegen és ezenkívül a Sebes-Körös mentén is, Bánffy-Hunyadtól dél, nyugat és észak felé néhány más kisebb, oláh eredetű család volt birtokos, melyeknek tagjai a XV. század elején még mint oláh vajdák, később, ugyane századnak első vagy második felében pedig már mint magyar nemesek szerepelnek. Ezek közül első helyen említhető.
1. A mereg-jói, mereg-gyói, mirigyai, merek-jói, nagy-mereg-jói, mergei, belényesi vagy bölényesi Botos család, mely másként Bernaji, Birneji, Mergei avagy Meregjói vagy mereg-jói sat., belényesi sat., szentkirályi azaz kalota-szent-királyi Vajda, Vajda Botos vagy Botos Vajda, sőt mereg-jói, nagy-mereg-jói Bád nevet is viselt. Birtokai a XV-XVI. században: (Nagy-)Mereg-Jó (vagy Merek-Jó, Meregy-Jó, Mereg-jó, Merek-jó, Mereg-Gyó, Mereg-gyó, Meregyó, Meregyő, Merge, ma Meregyó), továbbá Czigánfalva helység és Viszerván puszta. (Ugyane tájon; ma egyik sincs meg.) Ezenkívül a XV. század vége felé, házasság czímén részük volt a Madarászi család Szent-Király azaz Kalota-Szent-Király, Monyorókereke, Hímtelke és Székely-jó helységekben levő jószágaiban is. Birtokaiban olykor, beházasodás czímén az Óbudai, Szentpáli, béli Vajda (szintén oláh eredetű) és a Telegd azaz Mező-Telegd helységben lakó (úgy látszik nemnemes) Székely családnak is voltak részei.
2. A második ily oláh eredetű magyar nemes család várczai vagy várszai, kalotai, kalatai, kalataszegi, mereg-jói azaz nagy-mereg-jói Vajda olykor, főleg a XV. század első felében Várczai vagy Várszai, Incseli vagy Encseli, Kalotai vagy Kalatai néven fordul elő, s Bánffy-Hunyadtól d. felé a havasok alján Incsel vagy Encsel (ma Incsel), Várcza vagy Vársza (ma e néven nincs meg), Kalota (ma Nagykalota) és Mereg-Jó azaz Nagy-Mereg-Jó, s ezenkívül házasság czímén ugyancsak a Madarásziak birtokaiban Szent-Király azaz Kalota-Szent-Király, Monyókereke, Hímtelke és Székely-jó helységekben volt birtokos. Némely várczai és incseli jószágrészükhöz házasság czímén a g(y)erőmonost(o)rai Kabos és Sárdi családok tartottak jogot.
3. A harmadik ily család Bánffy-Hunyadtól ny.-é. felé, a Sebes-Körös mentén fekvő Csicse (ma Csucsa) vidékéről való, kis-mereg-jói Csicsei másként csicsei Vajda, kis-mereg-jói Nemes, Csicsei Nemes, Nemes Csicsei, Igyártó és kis-mereg-jói, nagy- mereg-jói vagy telegdi Ficz néven szerepel, s 1460-ig Csicse helységben s az ennek vidékén feküdt Nagy- és Kis-Bermen pusztákon, ez évtől fogva pedig, cserében a losonczi Bánfiaktól Kis-Mereg-Jó, végül házasság czímén (a XV. század végén) Nagy-Mereg-Jó helységben volt földesúr.
4. A negyedik ily család: a danki Vajda vagy Vajda-fi, mely Bánffy-Hunyadtól é.-k. és é.-ny. felé: Dank, egyideig Argyas, továbbá, bizonyára vétel czímén, a három Fild vagy Füld helységben volt birtokos. Utóbbiakban 1466-ban a bikali Vitézeknek adott el részeket.
A vármegye nyugati felében a felsoroltakon kívül világi birtokokat csak Kolozsvártól ny. és é.-ny. felé találunk még számos kisebb birtokú nemes család kezén.
Azon a vidéken, a hol ma Burjánosóbuda vagy Burjánosoláhbuda avagy legújabban Bodonkút nevű helység fekszik, a középkorban Buda, vagy 1283-ban és 1367-ben Budatelke, majd mintegy 1424. óta Ó-Buda és Új-Buda, a XV. század közepe táján ezen kívül Nagy-Buda és Kis-Buda s ugyanez idő óta állandóbban Burjános-Buda helységeket emlegetik az oklevelek. De e nevek alatt, úgy látszik, csak két vagy legfeljebb három helységet (egyik Ó-Buda vagy Kis-Buda olykor Buda, másik Uj-Buda vagy Nagy-Buda s olykor szintén Buda, a harmadik talán Burjános-Buda) lehet értenünk. E helységekből – melyekben különben csupán köznemesi birtokosságot találunk – több egymással rokon vagy egyeredetű család származik, melyek a XIII. század végétől a XVI. század elejéig Budai másként Budatelk(e)i, Óbudai, Ujbudai vagy Nagybudai, Kisbudai, sárdi Budai másként Budai vagy Ujbudai, esztyéni Budai, Burjánosbudai, budai, nagy-budai, ó-budai vagy uj-budai Nagy, budai, uj-budai, ó-budai vagy kis-budai Kis; uj-budai Biró, Bot, Cséb (?), uj-budai vagy budai Darabos, uj-budai Eskelei, budai vagy uj-budai Esztyéni, uj-budai Fekete, budai vagy uj-budai Hamar, Hencz, uj-budai Horvát, Magyari, Marai, budai vagy uj-budai Pelbárt vagy Pelbárd, uj-budai vagy ó-budai Porkoláb, uj-budai Róka, Szabó, ó-budai Székely, uj-budai Szilágyi, Szőke, uj-budai vagy budai Török, uj-budai Varjú és Vas neveken fordulnak elő.
E több ágra szakadt és különféle nevek alatt felmerülő családok közül a XV. század folyamán a Budai másként Óbudai, Ujbudai, Nagybudai, Kisbudai, a budai, nagy-budai, ó-budai, uj-budai Nagy, a budai, uj-budai, ó-budai, kis-budai Kis nevű, de meglehet, a felsorolt többi családok egyike-másika is birtokos volt az előbb különféle nevek alatt felsorolt Buda nevű helységeken kívül: Kölesmező (ma nincs meg), Gyós azaz Diós helységekben és Balog-János-telke pusztán (mely e néven szintén nincs meg) örök-jogon; és ezenkívül egyik-másik még, részint kir. adomány czímén pl. Szakol vagy Szokol, vagy cserében pl. Szucsák, részint házasság útján pl. ugyancsak Szucsák, továbbá Nádas azaz Magyar-Nádas, Sárd azaz Magyar-Sárd, s a Kalotaszegen Mereg-Jó, Bedecs és Inaktelke, részint pedig örökös vétel útján Bikal azaz Magyar-Bikal helységben. Viszont e családok egyikének-másikának birtoka Ó-Buda, Diós és Kölesmező helységekben (vérdíj czímén, 1450. körül) a dobokavármegyei Keresztúri, Uj-Buda helységben (házasság czímén, 1455. táján) a szucsáki Nagy vagy Vas, Esztyéni, esztyéni Nemes, szucsáki Illési és Nemes, Buda, Diós és Kölesmező helységekben (házasság czímén, 1495-ben) a Gesztrágyi és Szucsák helységben (örökös vétel czímén, 1501-ben) a szent-márton-macskási Macskási családok kezére került.
Úgy a helységek, mint a családok és birtoklás tekintetében ugyanily, vagy még tipikusabb állapotokat találunk a szomszédságban, a Budákkal szomszédos Macskás-ok vidékén, Kolozsvártól é. felé. E tájon ma három, u. m. Magyarmacskás, Szentmártonmacskás és Hosszúmacskás jelzős nevű Macskás helységet és egy Csepegő nevű pusztát találunk; a középkorban azonban kilencz különböző előnevű, még pedig hol Kolozs- hol Dobokavármegyéhez számított Macskás helységet emlegetnek az oklevelek. Ezek: Macskás vagy Szent-Márton-Macskása, mely másként Botos-Macskása nevet is visel; Felső-Macskás, József-Macskása vagy József-Macskás, mely nevek alatt talán szintén ugyanegy, de Szent-Márton-Macskásával illetve Botos-Macskásával vagy ezek részeivel is azonos helység rejtőzik; Gene-Macskása vagy Genye-Macskása; Gyós-Macskás vagy Diós-Macskás és Szent-Miklós-Macskása, mely nevek talán szintén ugyanegy helységet jelölnek; Csepegő-Macskása vagy Csepegő-Macskás másként Csepegős-Macskása; végül Szent-Kereszt-Macskása vagy Szent-Kereszt-Macskás. Mindezekből ma csak egyetlenegy van meg régi nevén, úgymint Szentmártonmacskás, mely úgy látszik, magának az ősi, eredeti Macskás-nak felel meg. Csepegő(s)- Macskásból Csepegő puszta lett. Hogy a mai Magyar- és Hosszúmacskás helységeknek melyik felel meg a középkori Macskás-ok közül, nem lehet megállapítani. Elsősorban az látszik valószínűnek, hogy Szent-Kereszt- és Szent-Miklós-Macskás rejtőzködik bennök.
Eme különböző nevek alatt előforduló középkori Macskás-okban nagyszámú, részint e Macskás-okból való s ezekről nevezett család, részint pedig (ezektől házasság vagy vétel útján), a szomszédos kolozsvármegyei helységekből vagy más erdélyrészi vármegyéből eredő, legnagyobb részt köznemesi család volt időnkint birtokos. A Macskás helységekből való családok a következők a macskási vagy csepegő(s)-macskási, szent-kereszt-macskási, almádi, mérai vagy szilkereki Almádi, mely olykor, úgy látszik Csepegőmacskási és Macskási néven is fölmerül, s Gsepegő(s)-Macskás, Szent-Márton-Macskás(a) és Szent-Kereszt-Macskás(a) helységeken kívül, házasság útján időnkint az innen nem messze eső Szomordok (1479.) és Méra (1504.), s a távolabb, a megye keleti felében fekvő Kozmatelke (1493.) helységben is birtokos; továbbá a szucsáki Macskás vagy Macskási más néven Csepegő(s)macskási sőt Szucsáki és szucsáki Sándor vagy Sándor-fi család, Macskás vagy Csepegő(s)-Macskás egyik földesura; azután a Macskási más néven Józsefmacskási, Szentmártonmacskási, szent-márton-macskási Macskási vagy Felsömacskási, melynek Szent-Márton-Macskása illetve József-Macskás(a) vagy Felső-Macskás, továbbá Szent-Miklós-Macskása és Szent-Kereszt-Macskása helységeken kívül az innen nem messze eső Szomordok (1479. 1489.) és Szucsák (1478.) helységekben is voltak, kétségkívül házasság útján, örökös részei; végül a Szucsákon szintén birtokos macskási vagy gyós-macskási Darabos vagy Darabas, a csepegő(s)-macskási Deák más néven Macskási, a Csepegő(s)-Macskáson és Szucsákon is birtokos szent-márton macskási Dózsa, a macskási Ficsor, a szent-márton-macskási Kidei, a Diós-Macskáson vagy Gyós-Macskáson és Szent-Miklós- Macskásán birtokos gyulai és macskási Loránt-fi másként Macskási vagy Gyulai, a macskási Szabó és Székely, s a macskási vagy botos-macskási Veres családok. Nem valamelyik Macskás helységről nevezett, de ezek egyikében vagy másikában birtokos családok pedig, jelesül kolozsvármegyeiek a szucsáki Bese és Dózsa, szent-királyi vagy topa-szent-királyi Gesztrágyi, uj-budai Hamar és Hencz, valkói Kis, szucsáki Nagy vagy Negyedes, szucsáki Orros, Somai, Szomordoki, Valkai, szucsáki Vas; dobokavármegyeiek a Bádoki, mikói Bakó, balázsfalvi Cserén(y)i, gyulai Erdélyi, Galaczi, Gyulai vagy gyulai Gyula-fi, Kecseti, sólyomkői Men(y)hár vagy Men(y)hárt, Nyiresi, gyulai Porkoláb, Szilkereki, Szilvási azaz Kecsetszilvási, lónai Tőki, bádoki Vámos, Zalaházai vagy zalaházai Zalai; belső-szolnokvármegyei: a Girolti; tordavármegyei: az Indali; a székely Aranyos-székről való a váraljai Zöld; végül az egyetlen nem köznemes losonczi Bánfi és az ismeretlen eredetű Kilédi és Ludasi családok.
Hasonló tipikus köznemesi birtokosságot találunk odább dél felé, a Kolozsvártól nyugatra eső Szucsák vagy Szucság (ma Szucsák) helységben, melyből több, e helységről nevezett, egymással valószínűleg rokon vagy egyeredetű család származott. Ezek elseje a már Macskásnál is említett Szucsáki, más néven szucsáki Macskás vagy Macskási avagy Csepegö(s)macskási család, melynek egyik ága: szucsáki Sándor vagy Sándor-fi, másik ága (a belső-szolnokvármegyei Péterházáról) péterházai Szucsáki, Péterházai, szucsáki Péterházi sőt szucsáki Ravasz nevet is viselt, s a melylyel való rokonság czímén az Óbudai, Gesztrágyi, Somai és uj-budai Darabos családok tagjai is jogot formáltak (1504.) Szucsák részeihez. Azután következnek: a szucsáki Antal-fi, Balog, Bátor másként Bátor-fi vagy Bátori, a Macskáson azaz József-Macskásán is birtokos szucsáki vagy macskási Bes(s)e másként Bese-fi, a szucsáki Biró, az Uj-Budán is birtokos szucsáki Dombi, a Csepegő-Macskáson is birtokos szucsáki Dózsa, a szucsáki Gerebl(y)és vagy Gerebl(y)ési, Gyalai (értsd: Gyalui), az Uj-Budán is birtokos szucsáki Illyési,, a szucsáki Jánosi, a Szomordokon is részbirtokos szucsáki Kerekes, a szucsáki Kis, Kotos vagy Kotus, Mike, a Macskás, Uj-Buda és Szomordok helységben is birtokos szucsáki Nagy vagy Negyedes, a Szent-Márton-Macskásán is részes szucsáki Orros, a szucsáki Pilisi és Pogány, a Szomordokon is részbirtokos szucsáki Porkoláb, a szucsáki Siked, a Kara helységben is részes s valószínűleg a gesztrágyi Tatár-ral azonos szucsáki Tatár, s a Buda vagy Uj-Buda, Szent-Márton-Macskása illetve József-Macskása helységekben is részbirtokos szucsáki Vas másként Nagy családok, melyek egyike-másika időnkint a Szucsáki nevet is viselte.
A Szucsák szomszédságában feküdt de ma már eltünt Soma helységből való s a Szucsákiakkal rokon, már említett szucsáki vagy somai Somai család: Soma és Szucsák helységen kívül Szent-Márton-Macskása illetve József-Macskása helységben volt birtokos. Ugyanily kisebb nemes családot vagy rokonságot találunk az odább é.-ny. fekvő Nádas (ma Magyarnádas) helységben a XIV. században Felsőnádasi vagy Felnádasi, ugyanekkor s a XV-ik században: Nádasi vagy Nádasdi, majd a XV-ikben nádasi Lőrinczi, nádasi Dorgó és nádasi Cseh néven; valamint a Nádas és Szucsák közt, a Nádas folyó mentén feküdt s olykor (1423.) Nádas nevet is viselt Andrásházán is, a hol az egymással vérrokon avagy azonos Andrásházi (Andreásházi, Andorjásházi) másként Szentandrásházi, andrásházi Cseh, Cseki vagy Csiki, andrásházi Darabos, Nagy és Róka családok is birtokosok.
A szomszédos Méra helységben – a hol időnkint különféle czímeken számos köznemes családnak voltak részei – vagyonosabbak már a Méraiak, a kik Mérán s a szomszédos Kórógy és Andrásháza másként Nádas helységeken kívül, bizonyára házasság czímén az ugyane vidéken feküdt Bócz, a Bánffy-Hunyad közelében levő Farnas s a kalotaszegi Valkó, Keleczel és Ujfalu azaz Kalotaujfalu, végül Szent-Miklós-Macskása, Szent-Kereszt-Macskása és Csepegő-Macskása helységekben (összesen 11) voltak földesurak. Velök együtt vagy tőlük bírtak részeket e jószágok egyikében-másikában időnként a suki Darabos vagy Darabas, rődi Cseh, patai Dezső-fi, Szentpáli, gesztrágyi Tatár, a dobokavármegyei Csomafá(ja)i másként csomafá(ja)i Tót, a tordavármegyei Hadrévi s az ismeretlen eredetű Dombrai családok tagjai.
Odább északkeletre Sárd (ma Magyarsárd) helységben a Sárdi család a főbirtokos, melynek azonban a szomszédos Magyar-Nádas és Szomordok (cserében 1486. óta), a kalotaszegi Incsel és Várcza (házasság útján 1487.) s a megye keleti felében Faragó helységben és ugyancsak Sárd szomszédságában Vataháza pusztán (házasság, illetve csere útján, 1450. táján) is voltak időnkint részei. Belőle ágazott ki a Bárdi Kis és a XVI-ik század elején Berkenyesen is birtokos sárdi Szegő család. A Sárdiaktól házasság, csere vagy örökös vétel czímén, de pusztán csak Sárd helységben: az Ujbudai másként sárdi Budai, budai vagy uj-budai Hencz, a sárdi Ha(t)czaki, az uj-budai Darabos, a Szomordoki, az úgy látszik dobokavármegyei Földvári, a küküllővármegyei Szancsali, a gorbói vagy sárdi Uj másként Gorbói, a Deáki és g(y)erő-monostori Kabos, a dobokavármegyei Szilkereki, lónai Tőki és sárdi Esztyéni családoknak voltak részeik.
Sárd szomszédságában a Borsa-nemből eredő Szentpáliak Szent-Pálon (ma Magyarszentpál) kívül az ugyane vidéken fekvő Szent-Király azaz Topa-Szent-Király, Méra és Kórógy (ma Kóród helységekben s zálogban vagy vérdíj czímén a G(y)erővásárhelyi vagy g(y)erő-vásárhelyi Gyerő-fi család jószágaiban voltak birtokosok. Belőlök ágaztak ki a szent-páli Gyulafi-ak és Fogas-ok is.
Szent-Pál tőszomszédja (Kolozsvártól é.-ny.), Szomordok helység, szintén köznemesi birtok volt. Főbirtokosai a szucsáki Szomordoki, Pétertelki, pétertelki Beden-fi vagy Beden, sőt olykor a Szucsáki nevet is viselik s Szomordokon kívül, melyet néha Péterteleke és Monyoróalja néven is neveznek, időnkint a szomszédos Sárd, Nádas, Vataháza és Szucsák s az ezektől és Kolozsvártól keletre eső Kard helységben is földesurak. Házasság, csere avagy örökös vétel czímén tőlük bírta Szomordok részeit a dobokavármegyei szilkereki Gebárt, a Sárdi, a kórógyi Horvát és a Gesztrágyi, Szomordok, Nádas és Vataháza részeit az ugocsavármegyei eredetű Fejérdi másként fejérdi Forgoláni vagy Forgolán, Nádas részeit a (nádasi) Nagy, ugyanennek más részeit zálog czímén a farnasi Veres, e jogczímen alapuló királyi adomány útján a nagyfalusi Marton s tőle fejváltságul a horváti Peres család.
Ugyane vidéken, a Kolozsvárhoz közelebb eső Papfalván a Papfalvi s az ezzel kétségkívül egyeredetű, e nevet olykor szintén viselő papfalvi Csoronk vagy Csorong, Csornok család volt földesúr. Előbbinek ezenkívül a szomszédságban Szent-Pál s a megye k.-d. zugában Szent-András, – utóbbinak pedig ugyancsak a szomszédságban Kórógy vagy Kóród és Szucsák vagy Szucság, s a megye keleti felében Magyar-Fráta, Oláh-Fráta és Botháza helységekben is voltak részei.
Papfalvától és Kolozsvártól nyugat felé a Nádas és Kapus patakok közti vidéken fekszik Gesztrágy helység, melynek földesurait: a Gesztrágyiakat, mint oly köznemes birtokosokat mutathatjuk be, a kik különböző czímen, főleg pedig zálog, örökös vétel és házasság útján a megye különböző részeiben időnkint jelentékeny jószágokat szereztek. Jelesül birtokosok voltak Gesztrágyon kívül a Kolozsvártól é.-ny. fekvő Szent-Mihálytelke, ennek vidékén az azóta eltünt Boroszlótelke, a Magyarszentpál mellett feküdt Vataháza s a Bánffy-Hunyadtól é. eső Bábony helységben; továbbá a G(y)erővásárhelyi vagy g(y)erő-vásárhelyi Gyerő-fi családba való beházasodás útján Vásárhely azaz G(y)erő-Vásárhely, Kis-Kapus, Szamártelek, Inaktelke, Pán(y)ik, Bedecs, Esztána vagy Sztána, Szamosfalva, Szent- Király azaz Topaszentkirály (itt a Szentpáliaktól is), a Méraiakkal való rokonság és zálog czímén Méra, Andrásháza és Kórógy, a patai Dezsőfiektől zálogban szintén Méra, a Macskásiakkal illetőleg a gyulai Valkaiakkal való rokonság czímén Gyula, Diós-Macskás és Szent-Miklós-Macskás(a), a Budai családba való beházasodás czímén: Buda (Uj-Buda, Ó-Buda) és Kölesmező, a Sárdiaktól zálogban Sárd, a Szomordokiaktól zálogban, majd örökös vétel útján Szomordok, a szucsáki Porkoláb családtól hasonlókép zálogban Szucsák, a Györgyfalvi vagy györgyfalvi Henke családtól vétel czímén Nádas, végül a szent-gothárdi Vas családba való beházasodás czímén a megye keleti felében levő Gyeke helységben.
Kolozsvártól egyenesen é. felé Fejérd helység következik, a hol a XV. században a Bátori nemzetség Szaniszló-fi ága volt birtokos. E helység egyes részei tőlük magán-adományként tisztjök, az ugocsavármegyei Forgoláni (később másként Fejérdi) István, majd ennek az erdélyi lázadáskor történt hűtlensége következtében királyi adományul a zarándvármegyei zeléndi Buda család, majd egy időre, szintén Mátyás király adományából, Kolozsvár város birtokába kerültek; más részei pedig ugyancsak a Bátori Szaniszló-fiaktól házasság útján a Sombori, patai Dezső és eskelői Ördög családok tagjainak birtokába mentek át.
A Bátoriak másik ágából István országbíró, erdélyi vajda és rokonai a megye keleti felében kaptak birtokokat Mátyás királytól, jelesül azon a vidéken, a hol a középkori Kolozs-, Doboka- és Tordavármegye összeért, Szászrégentől é. felé: Vajola, Felső-Sajó (azaz Kis-Sajó) és Geledén helységekben a magtalanul elhalt losonczi Dezsőfi László birtokrészeit; ugyancsak Szászrégentől ny.-d.-ny. felé pedig a középkori Kolozs- és Tordavármegye ingadozó határszélén, a Mezőségen Szokol, Kis-Nyulas, Szent-Márton, Szent-György, Szent-Péter, Tuzson, Velkér és Méhes inkább Kolozsvármegyéhez számítható helységekben, a székely Maros-székről való, hűtlenségbe esett szent-györgyi vagyis erdő-szent-györgyi Meggyes Balázs jószágait (1481.), melyeket azonban II. Ulászló király (1493.) egyebek közt a Bátoriak ellentmondásával futaki vagy futagi Nagy Balázsnak adományozott. Ugyane helységek némely részei e Meggyes Balázs leánya Zsófia, előbb a Barcsai Gáspár jegyese majd felesége, később pedig a gyerő-monostori Kabos Gáspár neje kezén maradtak. Ugyanez a Meggyes Balázs ezenkívül Szászrégen szomszédságában nyugat felé Faragó s odább nyugatra Kolozs város szomszédságában Arankút helységben is birtokos volt. Utóbbinak egyes részeihez (1481.) a küküllővármegyei széplaki Borda és az erdélyrészi fejérvármegyei nyéni Tél családok tagjai tartottak jogot.
Ugyane vidéken, a megye keleti felében még több más, szintén székely eredetű család is nagyobb birtokok ura volt. Jelesül a Maros-székről való s a szomszédos Torda- és Küküllővármegyében is birtokos meggyesfalvi, vidrádszegi, náznánfalvi, kisfaludi, ercsei Alárd-fiak vagy Aladár-fiak, Alárd-ok, más néven Megyesfalviak, Ercseiek sat., ugyancsak Szászrégentől ny.-d.-ny. felé, a középkori Kolozs- és Tordavármegye ingadozó határszélén, a Mezőségen Szokol vagy Szakol, Ercse, Kis-Nyulas, Szent-Márton, Szent-György (utóbbi négy ma Maros-Tordavármegyében), Szent-Péter (ma Uzdiszentpéter), Tuzson, Velkér és Méhes (utóbbi kettő ma Torda-Aranyosvármegyében), végül odább ny.-é. felé, a dobokavármegyei határon Báré, összesen tehát 9–10 helységben, melyek közül Szakol helység részei később cserében az Oroszfá(ja)iak, ezektől pedig a Héderfá(ja)iak kezére kerültek; a többi birtokok egyikéhez-másikához pedig rokonság czímén tőlök a székely Madarasi (azaz Baczkamadarasi), györgyfalvi Henke, a székely Szentgyörgyi másként szent-györgyi vagy erdő-szent-györgyi Erdő, Erdő-fi vagy Erdősi, a fejérvármegyei Forrói vagy Forrai, a küküllővármegyei péterfalvi Porkoláb, Kerelei vagy Kerel(ő)i és Somogyoni, a tordavármegyei Toroszkai, továbbá a székely: csávási Erdő és szent-mihályfalvi Székely, a küküllővármegyei kis-kendi Balád-fi, a fejérvármegyei Nagylaki és bizonyos Cseh családok is jogot formáltak.
A szintén Maros-székről való «telegdi székely» dátosi, szent-királyi, tuzsoni Bolgár másként Szentkirályi, Tuzsoni vagy Tuzsondi, Moróczházi család főbirtoka e tájon a Kolozsvár és Szász-Régen közt középen fekvő Tuzson helység, melytől nyugatra Báld, k.-k-é. felé Tumb vagy Tomb (ma Meződomb), az ennek táján feküdt Moróczháza, a Szilvás azaz Mező-Szilvás határába olvadt Nagy-Akasztótelöke puszta, az ép említett Szilvás, továbbá Septér, Oroszfája, Felső- vagy Nagy-Nyulas, ettől é.-ny. Fizkút vagy Füzkút, végül az olykor Kolozs-, máskor Torda-, ismét máskor Dobokavármegyéhez számított s tulajdonkép inkább utóbbi vármegyéhez tartozó Budak vagy Budajt (ma Besztercze-Naszódmegyében, Besztercze város mellett d. felé), összesen tehát 9–10 helységben vagy pusztán birtokos, részint örök-jogon, részint pedig vétel útján. E birtokai némely részeihez a XV. század első felében házasság czímén a küküllővármegyei apa-nagyfalusi vagy ebesfalvi Apafi, hosszúaszói Francziás és széplaki Bordi s a tordavármegyei Bogáti családok tagjai tartottak igényt.
Velök egy tőből három más család eredt. Egyik a tuzsoni, méhesi, szent-annai, szent-györgyi, szent-királyi és szopori Tót család, mely szintén viselte a Tuzsoni nevet, s Tuzson, Tomb, Moróczháza, Nagy-Akasztótelöke, Oroszfája, Nyulas azaz Nagy- vagy Felső-Nyulas és Budajt vagy Budak helységekben szintén birtokos volt és ezenkívül Méhesen s az Iklódi családba való beházasodás czímén Ör és Szopor helységekben is. Tuzson és Tomb részeit azonban 1466-ban két tordavármegyei helységért cserébe adta a farnasi Vereseknek. – A másik rokon család főleg a Tuzsoni nevet viselte, de a XV. század közepe óta egyik tagjáról, Tamásról a: tuzsoni, náznánfalvi, szent-királyi és méhesi Tamási vagy Tamás-fi nevet is fölvette. Birtokai közül e tájon csupán Kis-Nyulas, Velkér és Méhes (előbbi ma Maros-Torda-, utóbbiak Torda-Aranyosvármegyében) helységeket sorolják föl, a melyekhez 1426-ban rokonság czímén Kecseti Istvánné tartott jogot. – A harmadik rokon család a maros-széki Szent-Király helységről leginkább a Szentkirályi nevet viselte, de a XV. század közepéig olykor szintén szerepelt Tuzsoni néven. Birtokai az ép említett Nyulas azaz Kis-Nyulas, Velkér és Méhes, továbbá a Kis-Nyulas szomszédságában fekvő Szent-Márton azaz Mezőszentmárton (ma Maros-Tordavármegyében) és az odább nyugatra Kolozs város mellett elterülő Arankút részei, melyek közül az első négyen 1447-ben három Szentkirályi leány: Gyulakutai Péterné, Kecsedi vagy Kecseti Andrásné és (harinnai) Farkas Jánosné osztozkodott; valamennyinek részeit pedig 1495-ben szintén egy Szentkirályi leány, a szent-mártoni Jánosi György özvegye, a szent-királyi Csáni-aknak adta el.
A hasonlókép Maros-székről való, olykor szent-annai előnevet is viselő Gyulakut(a)i család ugyane tájakon, Kolozs városától keletre: Arankút, továbbá Tuzson, ettől délre Velkér és Méhes (utóbbi kettő ma Torda-Aranyosmegyében), odább k.-é. Szent-Márton és Kis-Nyulas (ma mindkettő Maros-Tordamegyében), ettől é. Nagy-Nyulas, végül vétel útján a harinnai Farkas-októl Elyves vagy Ölyves (ma Nagyölyves, Maros-Tordavármegyében), összesen tehát mintegy 7–8 helységben volt birtokos. Ezekben bírt részeit (Ölyves kivételével) a XV. század 90-es éveiben a Balázs fia Miklós, édes anyjának s ez édes anyja második férjének, tehát mostoha-atyjának, a Nagymihályi vagy nagy-mihályi Nagy nevet is viselő szent-annai vagy nagymihályi Polyák Albertnek örökítette el, a ki ezenkívül nevezett felesége: györgyfalvi Henke Zsófia asszony után Kolozsvártól d.-k. és k.-é. Györgyfalva, Pata, Szent-Miklós és Keszi (ma Keszü) s odább k.-d. Szent-Péter és Szent-György (ma Uzdiszentpéter és Mezőszentgyörgy), összesen tehát még hat más helység részeit is bírta.
A Tordavármegyében nagybirtokos Toroszkaiak ugyancsak a megye keleti felében, az ép tárgyalt székely családok szomszédságában összesen mintegy 10 helységben voltak részbirtokosok. De Ellyős részt vévén az erdélyi lázadásban, birtokait 1467–68-ban Mátyás király szintén elkobozta s hivének, nádasdi Ungor vagy Ongor Jánosnak adta, a kiről azok a XVI. század elején (1507.) a Mátyás és II. Ulászló királyoktól (1473. 1502.) megerősített örökösödési szerződések értelmében Szobi Mihályra szállottak. E birtokok, melyeknek megyéjét mindig zavarosan közlik s időnkint nem is egyformán sorolják föl, Szászrégentől é.-ny., a dobokavármegyei határon fekvő Fizkút vagy Füzkút, ettől dél felé Kis-Czég, továbbá Tuzson, Tomb (ma Meződomb), innen é.-k. felé Septér, Nagy-Nyulas és mellette Oroszfája, ettől d.-k. Faragó és végül Szent-András, már a tordavármegyei Szászrégen szomszédságában. A Toroszkai-család egy másik ága: a Péter családja, házasság útján ugyancsak a megye keleti felében az ősi Janka-fiak két s a meggyesfalvi Alárd-fiak hét birtokában is részes volt.
Ugyane tájakon többfelé földesúr különböző czímeken a Becse-Gergely nemzetségből származó, szintén előkelő Betleni vagy Betlemi család, főleg a XV. század végén és a XVI. század elején. Egyik birtok-csoportjuk Szászrégentől nyugat felé Szokol, Kis-Nyulas, Oroszfája (utóbbiak vétel útján az eszenyi Csapiaktól, illetve a dobokai Besenyeiektől), Szent-Márton azaz Mezöszentmárton (ma Maros-Tordavármegyében), Szent-Péter és Szent-György (a mai Uzdiszentpéter és Mezőszentgyörgy) és Méhes (ma Torda-Aranyosmegyében); a másik, Szászrégen közvetetlen közelében az olykor Kolozsvármegyéhez számított de inkább tordavármegyei Magyar-Filpes (ma Magyarfülpös Maros-Tordamegyében), Szász-Filpes (a mai Kisfülpös), Szent-András és Tancs, melyekre nézve azonban a XVI. század elején megejtett igtatás alkalmával a harinnai Farkasok ellentmondással éltek; a harmadik, Szászrégentől é. felé: Bátos, Vajola, Sajó azaz Kis- vagy Felső-Sajó és Alsó-Geledén (ma Kissajó illetve Gledény, Besztercze-Naszódmegyében), melyeket a losonczi Dezsőfiek illetve nádasdi Ungorok birtokaiból szereztek; a negyedik, a megye keleti felének közepe táján; Mocs vidékén észak felé feküdt Bozkút vagy Büzkút, melyet a Mocsiaktól és mocsi Miske-fiektől, úgy látszik zálogban de erőszakosan tartottak elfoglalva; végül ötödik birtokcsoportjuk, az 1480-as években a dobokavármegyei határon fekvő Fizkút vagy Füzkút helységtől le dél-keletnek (Mező-)Szent-Mártonig és Faragóig 10–11 helység, úgymint Fizkút vagy Füzkút, Oroszfája, Nagy-Nyulas, Septér, Kis-Czég, Tomb azaz Meződomb, Tuzson, Szent-Márton azaz Mezőszentmárton (utóbbi kettő Maros-Tordavármegyében), Faragó és az ekkor Kolozsvármegyéhez számított, valójában azonban tordavármegyei Néma részei, női ágon somkereki Erdélyi Miklós leánya Anna után.
Az ép fölsorolt helységek többi részeit, ugyanily czímen t. i. e Miklós többi leányai után a farnasi Veres; kendi Balát-fi vagy Balád-fi, Kendi és (patai?) Dezső-fi családok tagjai kapták. (1487.) A somkereki Erdélyi-ek többi birtokai ugyane vidéken Szilvás azaz Mezőszilvás s ettől dél felé Tomb (ma Meződomb), Tuzson, Velkér, Méhes (utóbbi kettő ma Torda-Aranyosmegyében) és az olykor szintén Kolozsvármegyéhez számított, de már inkább tordavármegyei Rücs (ma Mezőrücs, Maros-Tordamegyében), tehát 6 helység részei, a XV. század második felében (tordavármegyei) gernyeszegi kastélyuk tartozékai. Somkereki Erdélyi István szintén csatlakozván az 1467. évi erdélyi lázadáshoz, e birtokait előbb monoszlai Csupor Miklós erdélyi vajdának adta Mátyás király, a szintén hűtlenségbe esett Suki Mihálynak ugyancsak kolozsvármegyei, Szamos-menti Suk, azután Kőtelen, Visa, (Oláh-)Báré, Magyar-Kályán és Oláh-Kályán, Szovát, az ezek vidékén feküdt Asszonfalva, végül az odább keletre található Magyar-Sármás és Oláh-Sármás (ma Nagy- és Kissármás) helységek részeivel együtt, melyeket különben egyidőre előbb Geszti Jánosnak adományozott, a Csupor halálával pedig zálogkép, illetve cserében a trencsénvármegyei Sztrecsén várért szent-miklósi Pongrácz Lászlónak és feleségének, Jusztina asszonynak. E birtokokat, ép fölsorolt 6 helységgel, az időközben megözvegyedett Jusztina asszony, második férje, a hűtlen Suki Mihály fia Pál is elhalván, harmadik férjének, a hűtlen somkereki Erdélyi (István fiának) Jánosnak adta zálogba. Ily módon, t. i. házasság útján (a melylyel, mint látjuk, Suki Pál is megpróbálkozott) került vissza a gernyeszegi kastélyhoz tartozott 6 falu-rész a somkereki Erdélyiek birtokába, megpótolva a hűtlen Suki Mihály 10 helységbeli részeivel, melyeket együttvéve 1496-ban (amikor azonban csak 6 Suki-féle birtokot említenek) új-adományul kapott II. Ulászló királytól nevezett s Erdélyi János és felesége Jusztina asszony.
A somkereki Erdélyiek birtokai (összesen mintegy 26 helység részei) közül némely részek a XV. század végén illetve a XVI-ik elején magán-adományként a tordavármegyei szent-iváni Székely (Faragón), az ugyane vármegyei pókai Detrehi (Szent-Mártonban), a toldalagi Gáltői (ugyancsak Faragón) s a méhesi Zsidó (Méhesen) családok birtokába jutottak. Viszont a Suki család ágai közül a suki Darabosok a XIV. század végén s a XV-ik elején, úgy látszik, szintén részesek voltak a már emlegetett Suki-féle birtokok némelyikében; valamint a Felsősuki nevet is viselt Sukiak is, akiknek ezenkívül Szent-Miklós helységben szintén volt jószáguk. A Sukiak különben (a kik közül egyik a XVI. század elején suki Lepséni, másik suki Sánta nevet is viselt) a XV. század közepe táján Arankúton is birtokosok. Összesen tehát részben vagy egészen 14 helység földesurai. 1491-ben és 1503-ban újra és újra egyezkedtek a somkereki Erdélyiekkel, akiknek kezére jutott, mint tudjuk, a Jusztina asszony útján, a család birtokának egy tetemes része. Más jószágaik az 1470-es évek óta 1509-ig női ágon illetve házasság czímén a közép-szolnokvármegyei Sándorházi vagy sándorházi Porkoláb avagy Sándor, a dobokavármegyei ombozi Kisfaludi másként Ombozi, a küküllővármegyei Haranglábi és héderfá(ja)i Barlabási vagy Barrabási, végül királyi adományul 1501-ben, a Suki másként suki Lepséni István magvaszakadtával, a Szentgyörgyi Péter országbíró és erdélyi vajda s testvére, Kristóf birtokába jutottak.
A somkereki Erdélyiek a XV. század elején a Hunyad- illetve Dobokavármegyéből eredő Sztrigyi-ekkel együtt – a kiknek Mocs vidékén Novaj és Gyeke helységekben is voltak részeik – Méhes, Velkér, Nyulas és Szent-Márton helységekben házasság czímén a méhesi Gyerő-fiektől másként Méhesi-ektől bírtak részeket.
Kívülök a családok egész terjedelmes csoportját sorolhatjuk még fel, a melyek a megye keleti felében mintegy középütt fekvő Mocs helységtől kelet felé, az ép tárgyalt vidéken, egy vagy több helységben földesurak voltak. Ide tartoznak az erdélyrészi fejérvármegyei Vizaknaiak Faragó, valamelyik Nyulas, Oroszfája és Tomb (ma Meződomb) helységekben; továbbá a Szabolcsvármegyéből ide származott Parlagiak ugyancsak Faragó, Nagy-Nyulas, Oroszfája, Septér, Kis-Czég, Fizkút vagy Füzkút és az olykor szintén Kolozsvármegyéhez számított de inkább dobokavármegyei Budak azaz Kis-Budak helységben, melyek illető részeit a XV. század végén egyik Parlagi-leány: Pak(o)siné és gyermekei egy másik Parlagi-leánynak és férjének, enyingi (laki, szigeti) Török Imrének adták el, a kik viszont egy évtized mulva (1505.) ugyane részeket (ekkor azonban Kis-Czég helyett Nagy-Czéget említik) a razvai Horvát-oknak örökítették el. A Tolnavármegyéből a Rátold-nemből eredő Pak(o)si-ak ezenkívül Mátyás királytól a magvaszakadt Frátai Gergely Botháza, Oláh-Fráta és Magyar-Fráta helységekben (odább nyugatra, épen Mocs alatt) levő részeit 'is kapták, a melyekbe azonban, úgy látszik, sohasem jutottak be.
Ugyancsak az erdélyrészi Fejérvármegyéből valók a csesztvei vagy héderfá(ja)i Barrabásiak vagy Barlabásiak, a kik bizonyára nagyrészt házasság vagy vétel czímén voltak birtokosok Füzkút, Kis-Czég, Nagy-Nyulas és Szent-Márton, odább nyugatra a Mocsi másként csesztvei vagy bagói Miske-rokonságtól Mocs, G(y)éres, Csehtel(e)ke és Báld helységekben és Bozkút pusztán; végül Mocstól é.-ny. Báré (a Sukiak után) és délre Arankút helységben; továbbá a Küküllővármegyében is birtokos Nádas(d)iak, a kiknek Szászrégentől nyugatra, Szakol(y)ban voltak részeik.
Tordavármegyéből valók a Bogáti-ak, a kik (zálogos birtokaikról itt nem szólva) Fizkút vagy Füzkút, Tomb azaz Meződomb, az ép említett Arankút s a már Kolozsvár alatt fekvő két Bán(y)abiki (ma Bányabükk, Torda-Aranyosvármegyében) helységekben voltak birtokosok, a legutóbbiakban házasság czímén a szintén tordavármegyei Gerendiektől. Ugyancsak tordavármegyeiek a Toldalagi-ak vagy Toldaladi-ak is, a kikből a XV. század második felében a toldalagi Gáltői-ek kiágaztak valamelyik Nyulas, továbbá Faragó és Tancs s az olykor szintén Kolozsvármegyéhez számított, de tulajdonképen tordavármegyei Ercse helység részeinek urai, a kikkel e birtokokban beházasodás czímén egy időben a Kalotaszegről való várczai Vajdák osztozkodtak.
Dobokavármegyéből valók a dobokai Bes(s)enyei-ek, a kik olykor «oroszfá(ja)i» előnevet is viselnek s szintén Tancs, Oroszfája, valamelyik Nyulas és Fizkút vagy Füzkút helységben földesurak. A XV. század elején azonban Oroszfája részeit Betleni Miklósnak, Fizkút és Nyulas részeit pedig a hasonlókép dobokavármegyei bongárti Porkoláb-oknak adták el. Utóbbiak ezenkívül a Fizkúttal szomszédos (Mező-)Szent-Mihálytelkén is szereztek részeket (1501.), a harinnai Farkasoktól. Ugyane vidékről valók a zalaházai vagy czegői Zalaházi-ak vagy Zalai-ak, a kiknek zálog czímen többfelé, a megye nyugati felében is voltak részeik, örök-jogon pedig az ép tárgyalt keleti vidéken Nagy-Nyulas, Oroszfája, Komlód és Kozmatelke helységekben, mely utóbbinak részeit a XVI. század elején cserébe kapták a három elsőnek részeiért az apa-nagyfalusi Apafi-aktól; s végül Faragó helységben is.
Szintén inkább Dobokavármegyéhez számíthatók a kozmatelki, oroszfá(ja)i, girolti Galacziak is, az e megyei, olykor Kolozsvármegyéhez számított Galacz helységből. Földesurak a Szászrégentől ny.-d. fekvő Szent-Márton és ettől é.-k. Szokol (előbbiben a Vajaiakkal, utóbbiban az Oroszfáiakkal való házasság czímén), továbbá odább északi irányban k., ny. és ismét k. felé Kozmatelke, Oroszfája, Komlód, Fizkút vagy Füzkút, Lompért és Széplak (azaz Dedrádszéplak) helységekben, végül Kolozsvár városban és ettől é. Szent-Márton-Macskásán is, utóbbiban vétel útján a Bádokiaktól. A XV. század végén Kozmatelkén adtak cserébe a Járaiaknak s Széplakon adtak el részeket a tulajdonkép szintén dobokavármegyei mániki (máskor széplaki) Erdős-öknek és devecseri (máskor szintén széplaki) Kajtor-oknak. A Galaczi család egyik oldalága volt a galaczi Erdélyi és talán a galaczi Lompérti vagy Lonzpért család is, a XV. század második felében. A Galacziakkal kapcsolatban ép említém az Oroszfá(ja)iakat, a kik a XIV. század vége óta Oroszfáján kívül Fizkút vagy Füzkút (a Fizkútiaktól), valamelyik Nyulas és Szakol helységben voltak birtokosok. Utóbbinak részeit a meggyesfalvi Alárd-fiaktól kapták cserébe (1465.) s nemsokára (1459.) a Héderfáiaknak adták. Szomszédosok voltak velük a Komlódiak, egyszersmind Kozmatelke s odább nyugatra, a dobokavármegyei Mátéiak után Berkenyes helységben. Utóbbit azonban (1471.) az Iklódiaknak adták el.
Ugyane tájon, azaz a Szászrégen és Mocs közötti keleti vidéken még több kisebb birtokú család élt. Ezeket azonban jobb lesz úgy felsorolnunk, hogy keletről nyugatnak, helységről helységre haladunk. Ilyenek Széplakon a Széplaki és széplaki Nagy; Aknán a Berkenyesen is birtokos Aknai, valamint a Padányi vagy olykor Lengyel; Faragón a Faragói, a marosszéki székely Faragói másként Seprődi s a küküllővármegyei Szancsali; Szent-Mihálytelkén azaz Mezőszentmihálytelkén az odább d.-ny. fekvő, Szopor helységben is birtokos, Dobokavármegyéből való Tótőri; Fizkúton vagy Füzkúton a dobokavármegyei ha(z)sdáti Apród; Septéren a Septéri, septéri vagy kisbudaki Bár, septéri Porkoláb, septéri és monyorósi Gyula, az erdély-részi fejérvármegyei Silei vagy Sülei; Szilváson azaz Mezőszilváson, mely a középkorban Vajda-, Puszta-, sőt Oláh-Szilvás nevet is viselt, a Berkenyesen is birtokos Szilvási, továbbá az ezzel házasság útján rokonságba került szilvási Csezeliczky; Ölyvesen (ma Nagyölyves Maros-Tordamegyében) az Alföldi vagy alföldi Nagy (monoszlai Csupor Miklóstól) s a XV. század elején az erdélyrészi fejérvármegyei Diódi vagy Gyógi másként Feldiódi, Feldiógi, Felgyógi; Szent-Mártonban azaz Mezőszentmártonban (ma szintén Maros-Tordamegyében) a Szentmártoni másként Majosi vagy Majusi, Vajai, továbbá a székely Szentgyörgyi (Maros-Szent-Györgyről), bodogi Czerjék, ernyei vagy nagy-ernyei és keresztúri Székely, Kiléni; Szentgyörgyön vagy Oláh-Szent-Györgyön (ma Mezőszentgyörgy) a dobokavármegyei Bongárti; Szent-Péteren (ma Uzdiszentpéter) a Szentpéteri és szent-péteri Székely; Méhesen a dobokaváxmegyei ho(z)sdáti Porkoláb, a küküllővármegyei Darlaszi vagy Darlaczi, továbbá a Maros-székről való ákosfalvi Székely és szent-benedeki vagy vajai Marton; innen é. felé Katonán a katonai Porkoláb; a szomszédos Gyekén az ugocsavármegyei eredetű gyekei vagy heteni Fejes s általa házasság vagy vétel czímén a dobokavármegyei Mátéi, a küküllővármegyei adámosi Horvát, a dobokavármegyei szent-gotthárdi, szent-egyedi vagy czegei Vas, a szentkirályi vagy topa-szent-királyi Gesztrágyi, továbbá a szent-egyedi Székely, a Szent-Györgyön azaz Mezőszentgyörgyön is birtokos gyekei, szent-györgyi, szent-iváni azaz csid-szent-Iváni Kemecz, Kömecz vagy Kemöcz, a gyekei Sztrigyi, gyekei Kályán, végül a székely Aranyos-székről való Szentmihályfalvi másként szentmihályfalvi Székely vagy Dienes(s)i; odább délre Novajon a Magyar-Fráta vidékén is birtokos, olykor «sombori» előnevet viselő Nova(j)i vagy Noéi s általa az erdélyrészi fejérvármegyei Silei vagy Sülei, a tordavármegyei Szengyeli s a novaji Szilágyi; a szomszédságban d.-ny. Berkenyesen a herkenyesi Faragó; Tótházán a Tótházai (de úgy látszik csak a XIV. század második felében), a tordavármegyei Szarkadi és a küküllővármegyei Hosszúaszói családok.
S ezzel eljutottunk Mocs vidékére, a hol Mocs vagy Macs, G(y)éres (ma Oláhgyéres) s odább d.-k. Csehtelke és Báld helységekben és a Mocs vidékén feküdt Bozkút vagy Bazkút pusztán a vérrokon Mocsi vagy Macsi s a mocsi, csesztvei, bagói Miske-fi, Miske vagy Miskei család volt birtokos, melynek egyik ága az erdélyrészi Fejérvármegyében (a hol Bagó és Csesztve is feküdt) levő Szent-Király helységről, olykor «novaji» előnévvel, a Szentkirályi nevet is viselte. A Mocsiak és Miske(f)iek a Frátaiak vagy Magyarfrátaiak és botházai Kakas-ok urafogyott birtokait is kapták (1458.) Mátyás királytól, a szomszédos Magyar-Fráta, Oláh-Fráta és Botháza helységekben, a melyeknek birtokába azonban, úgy látszik, sohasem jutottak be. A szomszédos Novajon és Arankúton azonban, kétségkívül házasság vagy vétel útján, szintén rész-birtokosok voltak. – Mocs, Csehtelke és Báld helységekben kívülök, de valószínűleg általok a dobokavármegyei Mánikiak is bírtak örök-részeket.
A szomszédságban é. felé Palatka azaz Magyarpalatka és Oláhpalatka, Légen (Légyön, Légyen), Pétörtelöke másként Petetelöke majd Petelaka vagy Pete (ma Magyarpete), továbbá, legalább a XIV. század közepéig, az ugyane vidéken feküdt Mikatel(ö)ke vagy Mikótelke, Tehenöstelke vagy Tehenöstelök, továbbá örökös vétel útján a szomszédságban Gyeke, még távolabb k.-d. Kozmatelke, végül valami czímen Komlód helységben, a dobokavármegyében is birtokos: ősi, palatkai Janka-fi vagy Janka, Ivánka-fi, Johanka-fi, olykor a Palatkai, Ősi s a Nagy nevet is viselt család volt földesúr.
Mocs-vidéki birtokaik közelében nyugat felé: Báré helységben a már föntebb említetteken kívül még több birtokost találunk. Ilyenek a tordavármegyei Szentivániak vagy Vajdaszentivániak, a kiknek az odább nem messze k. fekvő (Mező-) Szombattelkén is voltak (a losonczi Dezsőfiektől) részeik. Utánok Bárén a zemplénvármegyei Butkaiak s ezektől a Szent-Péteren (azaz Uzdiszentpéteren) is birtokos küküllővármegyei Kerel(l)őiek, továbbá Bárén és Szombattelkén a Piski, a dobokavármegyei Kecseti, Földvári és földvári Kóka, egyedül Bárén, cserében a Szentivániaktól, a tordavármegyei Járai másként járai Abafá(ja)i vagy Felsőjárai családok tagjai részbirtokosok, a kiknek ezenkívül odább d.-k. Berkenyesen, és a megye d.-k. zugában Kozmatelkén is voltak időnkint némi részeik. Végül ugyancsak Bárén a XIV. század végén a szintén tordavármegyei Figedi vagy Figödi és detrehi vagy bartáni Peres s a XV. század második felében a dobokavármegyei csehi Pánczél család (benne a Drági is) földesúr.
Mocstól dél felé Botháza, Magyar-Fráta és Oláh-Fráta (utóbbi ma Kisfráta puszta) helységekben szintén több, úgy látszik, rokon köznemes család volt birtokos. Ezek közül a Frátai család Magyarfrátai, egyik dobokavármegyei birtokáról Márkházai, s a XV. század második felében olykor frátai Gál-fi nevet is viselt, s a szomszédságban Berkenyes s odább keletre Szent-Péter (azaz Uzdiszentpéter) helységek részeit is bírta. A következő családok: a Botházai, s az ezzel, úgy látszik, azonos botházai Nagy és botházai Porkoláb; a frátai, botházai vagy kakasfalvi Kakas; a frátai Örkei (a tordavármegyei Örke helységről); az odább é.-k. Fizkuton és keletre, Kozmatelkén is birtokos: frátai, fizkúti, kozmatelki, kis-, felső- és nagy-devecseri (a dobokavármegyei Devecserből) Székely másként olykor Kozmatelki; a frátai, botházai vagy méhesi Szentes; a XVI. században a szomszédos Velkéren is birtokos frátai vagy magyar-frátai Boncza vagy Boncz; a frátai vagy magyar-frátai Vas; a frátai Ho(z)sdáti (a dobokavármegyei Hozsdát, ma Hezsdát helységről); a botházai Hosszútelki (az erdélyrészi fejérvármegyei Hosszútelkéről); a frátai Bodoni (a tordavármegyei Bodon, ma Mezőbodon helységből); s végül a szomszédságban Berkenyesen és Tótházán is birtokos Dombai.
E családok egyikének-másikának ép megnevezett birtoka, névleg vagy valósággal, magszakadáson alapuló királyi adomány, egyezség vagy rokonság czímén részben másoké lett. Így a Frátaiak, frátai Kakasok és Botházaiak némely részeit a Losonczi (Dezsőfi), farnasi Veres, Vásárhelyi más néven szamosfalvi Gyerő-fi, a szabolcsvármegyei Téti és Kisanarcsi, a mocsi Miske vagy Miske-fi és Mocsi, a Pakosi, a beregvármegyei Guti (guti Ország), szent-mihályfalvi Tompa és papfalvi Csoronk vagy Csorong családok tagjai kapták.
Frátától nyugot felé a szomszédságban a Borsa-nemből eredő, Dobokavármegyében is birtokos Iklódi más néven iklódi Beke-fi család volt földesúr Szopor és Őr (azaz Mezőőr), ezenkívül a Mocs mellett é. fekvő Keszi (ma Keszü), s a XIV. század elején még Noé (ma Novaj) és Óhtonteleke a későbbi Ajton (Mocstól d.-k. és d.-ny.), végül vétel útján (1471.) a Szoporral szomszédos Berkenyes helységben. Márton szintén részt vevén az 1467. évi erdélyi lázadásban, birtokai Ör, Szopor és, úgy látszik, Keszi helységben is; kir. adomány illetve vétel vagy zálog czímén egymásután illetve részben a Buda városból való Kovács István volt nagy-bányai kir. kamarás és szebeni kir. kamaraispán, Raguzai (Drobroniki) másképt Olasz Frank és fia Jeromos, a temesvármegyei temeseli vagy csehi, iklódi Dé(z)si-ek, illetőleg a nevezett Iklódi Márton özvegye Potencziána, második férje szopori vagy méhesi (másként tuzsoni, szent-annai, szent-györgyi azaz maros-szent-györgyi, szent-királyi azaz maros-szent-királyi, majusi vagy majosi) Tót István, s ugyane Márton leányának Mártának férje, szent-györgyi (azaz maros-szent-györgyi) és szopori Szentgyörgyi György kezére jutottak.
Odább nyugat felé, a Kolozs és Kolozsvár közt délre elterülő Pata, Bós, Rőd sat. vidékén több egymással rokon, sőt azonos nevű birtokos családot találunk. Ezek Patán a patai Barta, Magyari és Vagyos; a patai, györgyfalvi, elekesi (az erdélyrészi Fejérvármegyéből) Bakó vagy Bakó-fi, mely a XIV. század végén Györgyfalván is részes; a patai Boka vagy Poka, mely a XV. század végén Pata részeit az uj-budai Hencz-eknek adta, cserében a Kolozsvártól é.-ny. fekvő Szomordok részeiért is; a Patai, mely a XIV. század végén a Kolozstól é. fekvő Korpádon, a XV. század közepén pedig a két Fráta helységben is birtokos, a hol az ekkor, úgy látszik, dobokavármegyei Keresztúriaknak adott el részeket; az ugyancsak Patai nevet is viselt patai Salom-fi vagy Salamon-fi és patai Székely, melytől a XV. század közepén Patán a Tordavármegyéből való szent-iváni azaz vajda-szentiváni Tatár család is bírt részeket; a patai, mérai vagy rődi Dezsö, Dezső-fi vagy Dézsi, mely olykor a Rődi és Patai nevet is viselte, s Patán kívül a szomszédos Bós és Rőd s a Kolozsvártól é.-ny. fekvő Méra és Kórógy (Kóród) helységekben is földesúr volt.
Vele egy eredetű a rődi Cseh család, mely olykor a Rődi, rődi Veres, rődi Dezső-Cseh, rődi Nagy-Cseh és Kis-Cseh neveket is viselte, s Magyar- és Oláh-Rőd (ma csak Rőd), Györgyfalva, Pata, Magyar- és Oláh-Bós (ma csak Bós), az e mellett feküdt Sejter továbbá Kolozsvártól é.-ny. Méra és Kórógy (Kóród), Kolozstól k.-é. Magyar-Kályán és Oláh-Kályán, északra Visa, azután Mocs, e mellett Gyéres, ettől d.-k. Csehtelke és Báld, végül odább kelet felé Oroszfája és Felső- vagy Nagy-Nyulas helységekben volt birtokos. Némely részei házasság czímén, örök áron vagy adományul idegenek, jelesül Kórógyon a Somboriak, ugyanitt és Mérán a Szomordokiak és gyerő-vásárhelyi Gyerő-fiek, Bóson a szamosfalvi Gyerő-fiek, Rődön a tordavármegyei tur-csán(y)i Nagy-ok és a paraszt-eredetű Macskásiak, a két Kályán és Visa helységben pedig a somkereki Erdélyiek kezére jutottak.
Rokon velök a rődi Kályán vagy Kályáni család, melynek tagjai időnkint a Rődi és kályáni Nagy nevet is viselték. A XIV. század közepe táján ugyane család volt birtokos Kolozsvártól é.-ny. Diós és Kajántó vidékén, a XV. században pedig Kályán azaz Magyar-Kályán és Oláh-Kályán, az ép emlegetett Rőd, Bós, Pata és Sejter helységekben illetve pusztán, s odább kelet felé Septéren, Kályánt azonban, mely eredetileg is Suki birtok volt, a Sukiaknak (1423.), Septért pedig a szent-királyi vagy tuzsoni Bolgároknak (1413.) adta el.
A Kályán szomszédságában fekvő Korpád, s ezenkívül odább d.-ny. Pata helységben a Korpádi (a XIV. században korpádi Bogár) másként fodorházi Korpádi vagy Fodorházi, s tőle házasság, kir. adomány vagy örökös vétel czímén a szamosfalvi Gyerő-fi, Losonczi vagy losonczi Dezsőfi (úgy látszik csak névleg), kusali Jakab-fi vagy Jakcs, Györgyfalvi, Ladussai másként Nagy és a mániki Gáltői családok voltak birtokosok.
A Kolozsvártól d.-k. fekvő Györgyfalváról vagy Győrfalváról (ma Györgyfalva) nevezte magát egy másik család, mely a XIV. század első fele óta györgyfalvi Henke, ugyane század vége felé Felekfarki, a XV. század második felében pedig györgyfalvi Butó vagy Botó, györgyfalvi Bó(z)si, Kis és Nagy néven is szerepelt, s időnkint Györgyfalva (egy része a XIV. században Felekfark néven is), Pata (úgy látszik), Bós, Kara, Szent-Miklós (ma Pusztaszentmiklós), Szamosfalva, a Mocs melletti Kesző (ma Keszü), d. Arankút és d.-k. (úgy látszik) Méhes (ma Torda-Aranyosmegyében), Szent-Péter (ma Uzdiszentpéter) és Szent-György (ma Mezőszentgyörgy), ezektől é.-k. Septér, végül Kolozsvártól ny. felé Szucsák és Nádas azaz Magyar-Nádas, összesen tehát 14 helységben volt birtokos. E birtokai némely részei (az elzálogosításokat itt sem említve) házasság czímén a dobokavármegyei Szilkereki, a küküllővármegyei Somogyi vagy Somogyoni, a küküllővármegyei Kendi, a krasznamegyei Récsei, györgyfalvi vagy báldoni Nagy, s a szent-annai vagy nagy-mihályi avagy györgyfalvi Polyák, valami követelés czímén a székely aranyos-széki veresmarti Czikó, csere útján a Randa és Csákán(y) nevű (Tordavárosi) családok, a szamosfalvi Gyerő-fiek, a Szentgyörgyi és Bazini Gróf-ok, végül örökös vétel útján a Gesztrágyiak birtokába mentek át.
Ugyancsak Kolozs város vidékén Szent-Miklóson (ma Pusztaszentmiklós) s ezenkívül odább é.-ny. Nádason azaz Magyar-Nádason s keletre Szent-Péteren (azaz Uzdiszentpéteren) még a szentmiklósi Nagy másként Szentmiklósi, Keszin vagy Keszőn (ma Keszü) a Keszi, a dobokavármegyei gőczi Porkoláb és szentegyedi Székely, – az olykor Tordavármegyéhez számított, ma is Torda-Aranyosvármegyében fekvő, a középkorban azonban inkább Kolozsvármegyéhez tartozott két Bán(y)abiki (ma Bányabükk) helységben a tordavármegyei Gerendi (a XIV. század elején a Kolozstól é.-k. fekvő Bárén is) s tőle házasság czímén a szintén tordavármegyei Bogáti, a hunyadvármegyei Barancskai és a túrócz-vármegyei Tótprónai, – végül Ajton helységben a Kolozsvártól é.-ny. illetve é. fekvő Kórógy (Kóród) és Fejérd helységekben is birtokos dobokavármegyei Sombori, s ettől örökös vétel útján a küküllővármegyei teremi Sikesd és dobokavármegyei derzsei Komjáti család volt földesúr. Ugyane tájon Felek helység 1367. óta állandóan, Kolozs város mintegy másfél évig (1470–1471.), úgy látszik pár évtizedig (1470–1490.) az innen é. fekvő Fejérd helység fele, s ennek vidékén már előbb a XIV. században Bócztelöke vagy Bóczteleki puszta és Undóteleke másként Tarcsaháza – Kolozsvár városáé volt.
Az egyházi méltóságok és testületek közül az erdélyi püspökségnek és káptalannak s a kolozsmonostori benczés apátságnak voltak e vármegyében terjedelmes birtokaik. Jelesül az erdélyi püspök Kolozsvártól é.-ny. Köblösön azaz Oláhköblösön, innen dél felé, de csak a XIII. század végéig, Bogártelkén és Nádason azaz Magyar-Nádason; e vidéktől le dél felé, lehet mondani egy tagban: Darócz, Türe, Mákó, Magyar-Gorbó, az e tájon feküdt Gorbófő, Vista, Nagy-Kapus, Egerbegy, Fenes vagy Szász-Fenes, Lóna azaz Szász-Lóna, Hideg-Szamos, Hév-Szamos azaz Meleg-Szamos, Sztolna, Oláh-Fenes és Tótfalu helységekben, s az ennek vidékén elterült Gorbóvölgyén, a hol olykor Gorbó vagy Oláh-Gorbó helységet is találjuk, továbbá e birtokoknak mintegy központján, a Szamos mentén Gyalu városában, a melyben vára is állt, s odább nyugatra a Sebes-Körös forrás-vidékénél: Körösfő helységben volt földesúr. E hatalmas birtoktesthez a két Szamos felső folyása mentén nagyterjedelmű erdőségek azaz havasok tartoztak, melyek Leske föld másként Apáthavasa néven a XIII. század legvégén (1299.) csere czímén a kolozsmonostori apátságtól (a föntebb említett Bogártelkéért és Nádas azaz Magyar-Nádas részeiért) kerültek a püspökség birtokába. Végül a XIII. század második és a XIV. század első felében egy ideig Kolozsvár varos is a püspökségé volt. E város mellett fekhetett az a Szent-György helység vagy puszta is, a melyet 1299-ben ugyancsak a kolozsmonostori apátságtól kapott cserében.
Mocstól keletre: Kecset, Köcset (azaz Mezőkecset), Viszula vagy Veszalya (azaz Viszolya), Köbölkút és Ujlak (azaz Mezőujlak) helységeket és Septér részeit, úgy szólván egy tagban, állandóan az erdélyi káptalan birtokában találjuk, s ezenkívül a XV. század végén Novaj helység, s a XVI. század eleje óta Kolozs város határának részeit is.
A kolozsmonostori benczés apátság két városból s mintegy 16–17 helységből vagy pusztából álló, tehát szintén nagyterjedelmű birtokának központja az azóta Kolozsvár városba olvadt Kolozsmonostora vagy Monostor város volt; szélső pontjai pedig kelet felől a Szamos mentén Apáthida vagy Apahida, délről a tordavármegyei határszélen, Kolozsvártól dél felé feküdt Gorbóvölgy vagy Szent-Benedek, nyugat felől a Nádas mentén Jegenye és Egeres, észak felől Sólyomtelke (vagy Sólyumtelke) és Kajántó; s testét ezeken kívül a Nádas mentén Bogártelke, az ennek illetve Sólyomtelke, Egeres és Jegenye helységeknek vidékén feküdt Eperjes és Ontelke vagy Hontelke, odább k.-d. Nádas(d) vagy Nádastelek (azaz Magyarnádas) és Bács, az ezek táján feküdt Saság és Szent-Iván, s a Kajántó vidékén elterült Bénye vagy Bőnye, Tiburcz vagy Tiborcz más néven Tiburcztelke vagy Tiborcztelke, Érd más néven Szilvástelek, és Máriatel(ö)ke helységek vagy puszták – s valamikor régebben, az Árpádok korában Nádas(d) vagy Nádastelek azaz Oláh-Nádasd is – alkották.
Végül itt-ott a megyében a beszterczei és kolozsvári domonkosoknak, a beszterczei apáczáknak, a maros-széki, szent-királyi pálosoknak sat. voltak kisebb részeik, magánosok adományából.
){kind=link}