A törvényjavaslat az országgyűlés előtt

Teljes szövegű keresés

A törvényjavaslat az országgyűlés előtt
Szeptember 13-án, amikor a képviselőház napirendjén az erdélyi törvénycikkek szerepeltek, Perczel Mór napirend előtti felszólalásában sürgette a szőlődézsma s általában az úrbéri viszonyok maradványainak felszámolását. Kijelentette, hogy nemcsak az anyagi erők (pénz és hadsereg) előteremtése által kell a nemzet megmentéséről gondoskodni, hanem a nép támogatását is biztosítani kell. Elmondta, hogy éppen aznap érkezett meg a Jellačić által leginkább fenyegetett vidékről, Baranyából 12 helység küldöttsége, akik a szőlődézsma behajtása ellen protestáló kérvénnyel akarnak a Ház elé járulni. A “hazának jelen veszélyes pillanataiban” feltétlenül szükségesnek tartotta, hogy a társadalmi feszültségek megszüntetésére a törvényhozás min-dent 42tegyen meg. Jól felfogott érdekében a földbirtokos osztálynak akár áldozatokra is késznek kell lennie, mert Jellačić állítólag már most proklamációkat terjeszttet Somogyban és Baranyában, amelyekben győzelme esetére további előnyöket, sőt, állítólag a földesúri birtokok egyharmadát ígéri az őt támogató parasztoknak. Az 1846-os galíciai eseményekkel állította párhuzamba ezeket az állítólagos ígéreteket: ott is a népet lázította fel a kormány a birtokosok ellen. A népről, amely “ezerenkint tódul fegyver alá”, és amelyik “minket arisztokratákat legnagyobb bizodalmával megajándékozva ide küldött”, gondoskodnia kell a törvényhozásnak. Javasolta, hogy az országgyűlés határozzon a szőlődézsma azonnali eltörléséről, és másnapra tűzze napirendre az egyéb úrbéri viszonyok megszüntetéséről szóló, Kossuth által az előző napon ígért törvényjavaslatot.
Perczel felszólalása drámai feszültséggel telített időben hangzott el. Előző este jelentette be ugyanis Batthyány Lajos gróf, megbízott miniszterelnök, hogy amitől hetek óta tartottak, bekövetkezett: a horvát sereg átkelt a Dráván és Magyarország földjére lépett.
Perczel javaslata után kisebb vita alakult ki, hogy ragaszkodva az elfogadott napirendhez, az Erdély uniójának részleteit szabályozó törvénycsomagot tárgyalják-e először, vagy az úrbéri törvényeket. Nyáry Pál az általa benyújtott törvénytervezetet szerette volna tárgyaltatni. Bartos Ede baranyai képviselő bejelentette, hogy ő is törvényjavaslatot nyújtott be a bordézsma megszüntetése tárgyában. Kossuth azt javasolta, hogy a Nyáry-féle úrbéri törvényjavaslat helyett az igazságügyminiszterét vegye tárgyalás alá a parlament, annál is inkább, mert azt már megvitatták az osztályok, a házszabályok által előírt másik fórum, az osztályok küldötteiből álló központi bizottmány pedig a másnapi ülés előtt elkészítheti véleményét. Ő is sürgősnek tartotta a feudális maradványok rendezett felszámolását, méghozzá a birtokosok szempontjából is: ha a nemesség tartogatni akarná a fennmaradt jobbágyi viszonyokat, “csak önmagának ártana, mert alkalmasint kármentesítés nélkül vesztené el, mivel azokra ki van mondva az isteni végzet által, hogy azok fenn nem maradhatnak”. A nemesség érdekeinek kímélését, azaz a kármentesítés végrehajtását a magyar elem, a magyar nemzetiség érdekében is halaszthatatlannak tartotta. Az úrbéri maradványok felszámolásával párhuzamosan vegyék tárgyalás alá a kármentesítésről benyújtandó javaslatát, “adassék meg a nemességnek az, mire méltán számot tarthat, miszerint legyen kedve a hazát ezen nagy veszélyben védeni”.119
Pap Dénes i. m. II. kötet 210-214. p., KLÖM XII. 937-938. p.
Szeptember 15-ére a központi bizottmány elkészítette jelentését, de azt a képviselők még nem kapták kézhez. Így az úrbéri törvényjavaslat tárgyalása nem kezdődhetett ugyan meg, de a parlament, esti ülésén, Pázmándy Dénes házelnök indítványára egyhangúlag elfogadott egy határozatot, miszerint a szőlődézsmát azonnali hatállyal, az állam által fizetendő kárpótlás mellett eltörlik. Kossuth kiegészítő javaslata 43nyomán került a határozatba az a megszorítás, hogy az állami kármentesítés csak azokra vonatkozzon, akik maguk művelik a szőlőt. Erre a korlátozásra azért volt szükség, mert a nagy borvidékeken számos nemes, sőt arisztokrata birtokolt olyan szőlőt, amely után egy másik birtokosnak tartozott dézsmával; azt pedig Kossuth az igazságossággal és a törvény céljával összeegyeztethetetlennek tartotta, “hogy az ország kármentesítse p[éldának] o[káért] Breczenheim herceget azon dézmáért, melyet neki herceg Esterházy fizet.”120 A képviselőház szeptember 22-én utasította a miniszterelnököt, hogy a szőlődézsma eltörléséről hozott határozatot a törvényhatóságok által azonnal hirdettesse ki.121
Pap Dénes, i. m. II. kötet 232. p., KLÖM XII. 595-596. p.
Beér-Csizmadia, i. m. 247. p.
Felmerülhet a kérdés, hogy mi indokolta ennek ez egy problémának az elkülönítését, és a március 18-i eseményekre emlékeztető gyors elintézését? Hiszen eddig éppen a kormány rendszerbe foglalt, átfogó törvényjavaslatára várva tették félre az egy-egy kérdés megoldását szorgalmazó képviselői indítványokat. A sietségnek több oka is volt. A szőlődézsma (egyes helyeken más néven ismerték, pl. hegyvámként) a parasztság széles rétegeit terhelte. Az iparosodás előtti Magyarországon a bor alapvető élelmiszernek számított, a szőlőtermelés pedig a mezőgazdaság egyik legfontosabb (egyben legjövedelmezőbb) ágazata volt, a nagy borvidékeken egyenesen a megélhetés alapja. A szőlőhegyek, ahol a parasztok által bírt szőlők túlnyomó része feküdt, nem tartoztak az úrbéres telekhez, így rájuk nem vonatkoztak az áprilisi törvények rendelkezései. A szőlőbirtokos jobbágyok viszont természetesen a szőlőket is felszabadultnak tekintették a dézsmaadás alól, ami az őszre konfliktusok tömegét ígérte. Szeptember közepén, a szüret kezdetével ezek a konfliktusok karnyújtásnyi közelségbe kerültek. Ezért emelték ki ezt az egy kérdést az általános rendezésből. Nem szabad elfelejteni azt a tényt sem, hogy az országot ezekben a napokban támadás érte: mivel az úrbéri javaslat tárgyalása előreláthatólag hosszabb időt vesz majd igénybe, a kormány javasolta, hogy legalább a nép legszegényebbjeinek jelentős része kapjon valamilyen azonnali segítséget, amely lelkesíti a haza védelmére. Szerepet játszhatott az a riadalom is, amelyet Jellačić állítólagos ígéreteinek híre keltett. Ezért nyilatkoztatta ki szeptember 15-én olyan sietősen a képviselőház határozatilag, hogy “a szőlő után járó úri dézsma, vám és másnemű adózások a törvény által meghatározandó méltányos kárpótlás mellett teljesen megszüntetni rendeltetett.”
Az igazságügyminiszter által benyújtott törvényjavaslatról képviselőház központi bizottmánya véleményének bevezetőjében leszögezte, hogy annak elveivel a többség egyetértett, csak egyes paragrafusok módosítását javasolják. Egyetlen vonatkozásban jelentett lényeges előrelépést a központi bizottmány módosítása Deák javaslatához képest: kötelezővé kívánta tenni minden feudális eredetű szolgáltatás megváltását, azaz végérvényesen meg akarta szüntetni a jobbágyviszonyok minden maradványát. 44E folyamat lezárását siettették azzal is, hogy a váltságösszeg részletekben való törlesztésére adandó húsz évet tízre kívánták csökkenteni. E két lényeges változtatás mellett csak kisebb módosításokat javasolt a bizottság: a szőlődézsma megváltásánál pl. a kármentesítés alapjául nem a jövedelmet, hanem a föld értékét kívánták tenni.122
Beér-Csizmadia, i. m. 632-635. p.
Az “1848. évi IX-ik t. cikk folytáni szükséges intézkedésekről” szóló törvényjavaslat általános vitája szeptember 19-én kezdődött meg, természetesen már a 15-i határozat, azaz a szőlődézsma kötelező megszüntetésének figyelembevételével.
Az első napon inkább csak általánosságban folyt a vita arról, hogy milyen szempontokat kell érvényesíteni a feudális maradványok felszámolása során. Minden hozzászóló elfogadta, hogy az állam teherbíró képességére tekintettel kell lenni, de ezt a teherbíró képességet különbözőképpen ítélték meg. Ghyczy Kálmán (a kormány lemondása előtt Deák államtitkára, most Bathyány miniszterjelöltje) a miniszterelnök üzenetét tolmácsolva, azt szorgalmazta, hogy legalább a fő elvek tekintetében Deák javaslatát fogadják el, azaz ne terjesszék ki túlságosan az állami kármentesítés hatályát. Egy utalással elismerte azonban, hogy “jelen esetben nehezítik a dolgot azon igények, melyeket a politika is megkíván”, azaz tisztában van vele, hogy a nép széles rétegeinek mozgósítása érdekében az államháztartás szempontjait háttérbe kell szorítani. Az “arany középút” megkeresését azonban a képviselőkre hárította. Halász Boldizsár és Nyáry Pál a Pozsonyban megkezdett út folytatását ajánlotta, azaz az állami kármentesítés kiterjesztését további birtoktípusokra és paraszti rétegekre. Nyáry bírálta a jobágyfelszabadító törvényt is, mint amely félmunkát végzett: teljesen indokolatlanul kiragadta az úrbéres szolgáltatásokat a feudális viszonyrendszerből, és csak azokat szüntette meg. Szerinte merő esetlegesség az is, hogy csak az úrbéri terhekért járó megváltást vállalta magára az állam. Szerinte a logikus lépés az lett volna, ha azt iktatják törvénybe, miszerint “minden olyan viszony, mely az industriát [iparkodást, szorgalmat F. Z.] megfosztja fáradozása gyümölcseitől, mint a földet terhelő bilincs, szüntettessék meg”. Félszabályok nem használnak, jelenti ki, és az úrbériség felszabadításával félmunkát végeztek a törvényhozók. Deák, sok pontjában csak megengedő javaslata jó lett volna 1830-ban, de 1848 őszén már kevés. A törvényhozásnak meg kell nyernie a nép bizalmát maga és a haza iránt – és e cél elérésére alkalmasabb alapnak tartotta a saját törvénytervezetét, mint a Deákét, ezért annak tárgyalását javasolta. Az általános vita keretében több hozzászóló már nagyon is részletekbe menően foglalkozott a 15-i országgyűlési határozattal (a szőlődézsma eltörléséről). A többség – a helyzet politikai kényszerének engedve – elfogadta a “státus általi megváltást”, ugyanakkor “nem akarja szaporítani a státusadósságot”, mely már az eddigi kárpótlási kötelezettség miatt is tetemes. Kazinczy Gábor az áprilisi törvényt is bírálta az állami kármentesítés miatt, mondván, az ajándékba kapott szabadság és tulajdon “megtámadta az erkölcsiséget haszon nélkül”. Kazinczy szerint morális 45szempontból sokkal jobb lett volna, ha a jobbágyok maguk is hozzájárulnak az örökváltsághoz, legalább jelképesen: “ha csak egy huszassal váltotta volna meg magát a volt jobbágy, csak tette volna ezt maga”. Ő is támogatta azt az elvet, amiben egyetérteni látszott a Ház, hogy a továbbiakban akik “a váltságot megbírják, fizessék magok”. (Egyébként maga is az érdekeltek, a megváltást fizetendők közé tartozott: “a szőlőbirtokosoknak 2/3-da ilyen magamféle kaputos szegény legény” – mondta.) Ezt az elvet pártolta az országgyűlés kuriózumának számító berettyóújfalusi parasztképviselő, a negyedtelkes volt jobbágy, Szivák Miklós is.123
Pap Dénes i. m. II. kötet 275-278. p.
A szeptember 20-án kezdődött részletes vitában már konkrétan a “kvalifikáció” kérdését kellett eldönteni, azaz meghatározni a kritériumot, hogy mely szőlőbirtokosok helyett vállalja magára az állam a megváltást. Maga az állami megváltás elve biztos többséget kapott (172:82). Utána viszont leszavazták a Kossuth által javasolt kritériumot, miszerint azok helyett vállalja el a státus a kármentesítést, akik a szőlőt saját kezükkel művelik. Leszavazták azt az indítványt is, hogy azok legyenek a kedvezményezettek, akik “a múlt országgyűlés által semmi engedményekben nem részesíttettek”, miként azt is, hogy azoknak ne kelljen fizetni, akiknek szőlőjükön és házukon kívül egyéb vagyonuk nincs. A negyedik kísérletnél 1/8 teleknél akarták meghúzni az állami kármentesítés alsó határát, de többséget csak az ötödik javaslat nyert, amely szerint “a szőlődézma kárpótlását azok helyett, kiknek földbirtoka a dézmát fizető szőlőn felül 1/4 úrbéri telket vagy ezzel hasonló kiterjedésű birtokot meg nem halad, az állomány teljesíti”.124
Beér-Csizmadia i. m. 243-244. p.
A következő napon folytatódó részletes vitában az állami megváltásra való jogosultság kritériumát kiegészítették azzal, hogy azok is maguk fizessenek, akiknek 500 ezüstforintot meghaladó vagyonuk van. A további paragrafusokban annyi változás történt Deák tervezetéhez képest, hogy az önmegváltás végrehajtásának szabályozását csak az állami kármentesítésből kimaradókra vonatkoztatták. Elfogadták a központi bizottmány azon javaslatát, hogy a törlesztés futamidejét húszról tíz esztendőre csökkentsék.125
Beér-Csizmadia i. m. 245-246. p.
A részletes vita következő (és mint utólag kiderült: utolsó) napján elvetették azt az indítványt, hogy az állami és egyházi birtokon kárpótlás nélkül szűnjön meg a szőlődézsma. Az elutasítást azonban nem a birtokosok “szektorsemlegességével” indokolták, amit Deák fentebb idézett állásfoglalása hangsúlyozott a kincstári birtokokkal kapcsolatban. Inkább azt kifogásolták a képviselők, hogy a javaslat jogtalan előnyhöz juttatta volna ezen birtokok jobbágyait a magánföldesurak alattvalóival szemben; elfogadták viszont azt az (enyhén egyházellenes) indítványt, hogy az egyháznak 46járó megváltási összeget egyenesen az állami kincstárba fizessék a szőlőbirtokosok.126
Beér-Csizmadia i. m. 247-248. p.
Még ezen a napon megkezdődött a második, a majorsági zsellérekről szóló fejezet tárgyalása is. A 12. §-ban olyan módosítást fogadott el a képviselőház, amely méltó folytatása volt az áprilisi törvényeknek, vagy a szeptember 15-i, a szőlődézsmát eltörlő határozatnak. A régi liberális politikusnak, a “Szatmári 12 pont” szerzőjének, Somogyi Antalnak a javaslatára kimondták ugyanis, hogy a “majorsági házas zsellérektől házaikat és házhelyeiket elvenni nemcsak nem lehet, sőt az ezektől járó tartozások az 1848:9 t. cikkben meghatározott móddal a közállomány által lesznek megváltandók”.127 Az országgyűlés tehát kiterjesztette az állami megváltást a majorsági zsellérekre is! Ezt az aktust a történetírás általában Kossuth kormányzóelnöki rendeletéhez szokta kötni, nem véve tudomást erről a törvényhozási előzményről. Természetesen annyiban indokolt Kossuthnak tulajdonítani a jobbágyfelszabadítást jelentősen továbbfejlesztő lépést, amennyiben a Deák-féle törvényjavaslat nem emelkedett jogerőre (így természetesen módosítása sem, leszámítva a szőlődézsma eltörlését kimondó országgyűlési határozatot).
Beér-Csizmadia i. m. 248.p.
A javaslattevő szerint “miután a ház még az 1/4 telkes jobbágyokra nézve is, kik szőlőkkel bírnak, azt határozta, hogy azoknak a szőlőit a státus fogja megváltani, következetlenségbe esnék akkor, ha a zselléreket önmaguk áltak kívánná megváltatni”. Az indítvány valóban megfelelt a szeptember 15-i határozat szellemének és irányának, elfogadása valóban logikus következménynek tűnhetett. Ez a javaslat alkalmat adott Deáknak, hogy nagy beszédben fejtse ki véleményét a törvényhozásnak az úrbéri viszonyok felszámolása terén tett újabb lépéseiről, sőt a jobbágyfelszabadító áprilisi törvényről is.
Feltűnő lehet, hogy a törvényjavaslat készítőjének neve eddig nem fordult elő az képviselőházi vita résztvevői között. Ennek oka az volt, hogy Deák szeptember 16-án az országgyűlés delegációjának élén Bécsbe utazott, hogy felvegye a közvetlen kapcsolatot a birodalmi gyűléssel. A küldetés kudarccal végződött, a 12 tagú delegáció szeptember 20-án indult haza,128 és 21-én érkezett meg a magyar fővárosba, mint erről Deák maga beszámolt sógorának írott levelében.129 Deák másnap, 22-én délelőtt már megjelent a képviselőházban, és igen aktívan részt vett annak munkájában. Vitába 47szállt Kossuthtal a Honvédelmi Bizottmány felállítása, illetve hatáskörének megállapítása kapcsán, valamint beszámolt a sikertelen bécsi útról.130
A delegáció útjára vonatkozóan lásd Gergely András: Magyar küldöttségek Bécsben 1848 szeptemberében. In: Nemzeti és társadalmi átalakulás a XIX. században Magyarországon. Tanulmányok Szabad György 70. születésnapjára. Szerk Orosz István – Pölöskei Ferenc. Budapest, 1994. 296-302. p.
Kónyi i. m. II. kötet 319. p.
Kossuth Lajos az Országos Honvédelmi Bizottmány élén. S. a. r. Barta István. Budapest, 1952. I. rész. (KLÖM XIII. kötet). 23-25. p., Beér-Csizmadia i. m. 247. p., valamint Kónyi i. m. II. kötet 311-313. p., 316-319. p.
Az úrbéri törvényjavaslat vitája délután folytatódott, ekkor hangzott el Deák nagy beszéde. Felszólalásában összefoglalta azokat az elveket, amelyek alapján szerinte az úrbériség felszámolásának történnie kellene. A parlamentarizmus szokásrendje szerint tulajdonképpen e beszédnek kellett volna megnyitnia a törvényjavaslat általános vitáját. Hogy ez nem így történt, részben azzal magyarázható, hogy a törvényhozás még tanulta a polgári parlamentek működési mechanizmusát, és a rendkívülire forduló körülmények között nemegyszer kénytelen volt eltérni a maga által hozott házszabályoktól is. Ráadásul a törvényjavaslat benyújtója, Deák Bécsben tartózkodott az általános vita megkezdésekor. A benyújtás és a tárgyalás közt eltelt időben egyébként nagyot változott Deák jogállása is: a volt (és a közvélemény várakozása szerint: leendő) miniszter a javaslatot még a kormány nevében nyújtotta be, most pedig már egyszerű képviselőként fejthette ki álláspontját. (A kormányt, pontosabban a miniszterelnököt alkalmilag a miniszterjelöltek: Szentkirályi Móric, Ghyczy Kálmán és Kemény Dénes képviselték az országgyűlésben.131)
Urbán Aladár: Batthyány Lajos miniszterelnöksége. Budapest, 1986. 657. p.
Deák elöljáróban kifejezte azt a – törvény elkészítése során is érvényesített – meggyőződését, hogy az úrbéri viszonyok felszámolásának szervesen illeszkednie kell a Mária Terézia úrbérrendelete óta kialakult törvényi keretekhez. A földesúr-jobbágy közötti kapcsok megszüntetésekor, a tiszta polgári földtulajdonviszonyok megteremtésekor az úrbéri kapcsolatot szabályozó jogszabályok betűje és szelleme jelentheti az egyedül jogszerű kiindulási alapot.
Beszédének legfontosabb, terjedelmében is legnagyobb részében Deák az állami megváltás körének kiterjesztése ellen érvelt. Érvelésével azokat a képviselőket akarta kijózanítani, akik az utolsó hét (Jellačić közeledtével egyre fokozódó) izgalmai közepette szinte versengtek a politikai célú osztogatásban. Deák ennek a hangulatnak szegült ellene, nem a földesúri érdekek védelmében, hanem a társadalmi igazságosság nevében. Elismerte, hogy a “szegény osztály iránt méltó figyelemmel kell lennünk”, de a képviselőknek szegezte a kérdést: midőn a Ház “ajándékot osztogat az állam közértékéből […] azt is meg kell kérdeznünk, hogy midőn ajándékozunk, kiéből ajándékozunk? A magunk zsebéből egyedül? Éppen nem. […] Hanem ajándékoz az országéból, éppen azon zsebből, melybe a legszegényebb emberek véres verítéke foly be.” Az “ajándékozás” nem egyeztethető össze a szociális igazságosság elvével azért sem, mivel annak kedvezményezettjei, az úrbéres jobbágyok és zsellérek éppen nem a társadalom legszegényebb rétegét alkotják: pl. a házatlan zsellérek, a cselédség 48serege, a városi lakosság polgárság alatti rétegei sokkal inkább rászorultak volna egy ilyen adományra. Fenntartását az áprilisi törvényre is kiterjesztette, ugyanakkor azt most is (mint április elején) bevégzett ténynek tekintette: “nem szólok ellene, szólni nem is akarok; lehet, hogy talán Isten áldása fogja követni ezen lépést, s ezt óhajtom; annyi bizonyos, hogy a hűbéri viszonyok megszüntetése egyik legfontosabb, leg-sürgetősb teendő volt”. Miután a telkes jobbágyok az állam, illetve végső soron az össztársadalom által fizetendő kárpótlással szabadultak fel, a további lépéseket valóban a dolgok belső logikája diktálta: a szegényebb szőlőbirtokosokat, majd a még szegényebb majorsági zselléreket méginkább megillette ez a jótétemény. Milyen jogalapon utasíthatná el ezek után a törvényhozás a legalsó társadalmi rétegek követeléseit? E folyamattal azonban “kitesszük az államot annak, hogy nem lesz képes a reá rakott terhet elviselni”. A képviselőház ráadásul mások rovására nagyvonalú: a szőlődézsma állami megváltása esetén pl. a szőlőt csak hírből ismerő Felvidék adózói is hordozzák a költségeket, amelynek hasznát a szerencsésebb tájak lakói látják. Ugyan-így a városi polgár is viseli a terheket, amelyekhez eredetileg semmi köze nem volt.
E fejtegetésből kitűnik, hogy Deák sokkal reálisabban látta a jövőt, mint kortársai többsége. Ő a kárpótlás fedezetének megteremtését a közteherviseléstől várta, míg a politizálók többsége abban az illúzióban ringatta magát, hogy ez külön terhek nélkül, a kincstári birtokok értékesítésével vagy hitelfelvétellel “fájdalommentesen” megoldható lesz.
Az “osztogatás” politikája azonban Deák szerint még az államcsődnél is veszedelmesebb következménnyel járhat: ha átlépik azt a határvonalat, “hol az államnak az egyesek vagyona feletti rendelkezése megszűnik jogos lenni”, azzal nemcsak a tulajdon szentsége sérül, “hanem a tulajdonról való fogalom is fel van forgatva”. Az áprilisi törvények ebből a szempontból még nem jelentettek veszélyt: az úrbéri jövedelem “már háromszáz év óta oly neme volt a tulajdonnak, mely felett a földesúr szabadon nem rendelkezhetett […], s oly tulajdonnak tekintetett, mely az állam intézkedése alatt állott”. A szőlődézsma kötelező (részben állami) megváltása azonban már nem illeszkedett a történetileg kialakult jogrendhez, “mert a szőlő magántulajdon volt, mely felett az állam nem intézkedhetik, minthogy magánszerződések mellett adatott ki; és szintoly kevéssé illik e törvény rendelete azon majorsági zsellérekre, kik csupán majorsági földön laknak.” A törvényhozás két utóbbi döntése sérti az európai társadalmakban érvényes tulajdon-fogalmat, és kommunisztikus tendenciákat rejt magában. Lehet, mondja Deák, hogy a kommunizmus, mint államforma, egyszer megvalósul, de a “a jelen államokban a tulajdon sérthetetlensége még fennáll”, és ehhez alkalmazkodni kell.
A tulajdon szentségének megsértése hosszabb távon akadályozhatja a mezőgazdaság és az agrártársadalom modernizációját is, fejtegette tovább a volt igazságügy-miniszter. A jobbágyfelszabadítás, illetve konkrétan a robot elvesztése azzal az üdvös következménnyel kecsegtetett, hogy a nagybirtokosok allodiumaikon – saját gazdasági 49felszerelés, illetve tőke hiányában – a bérleti rendszert vezetik be. Európai, illetve hazai példákkal bizonyította (Fejér és Torontál megyére hivatkozott), hogy a bérlők az agrártársadalom legsikeresebben polgárosuló rétegét alkotják. A törvényhozás intézkedései azonban elvágják egy ilyen típusú fejlődés útját, amikor megrendítik a tulajdon biztonságát. “Ezen törvény példát ad arra, hogy a tulajdonos nem bizonyos arról, ha vajon amit haszonbérbe adott ki, a jövő évben nem veszi-e el a törvényhozás, és nem adja-e oda a haszonbérlőnek?”
A tulajdonbiztonság megrendülése az egész nemzetgazdaságra is káros következményekkel járhat, folytatta Deák. A gazdasági modernizáció (beleértve az iparosítást) nem nélkülözheti a külföldi tőkét. Egy olyan országot azonban, ahol a hitelek fedezetéül szolgáló tulajdon nincs teljes biztonságban, el fog kerülni a tőke. “A törvényhozónak az ország összes érdekeit kell figyelembe venni”: fejtegetéseinek konk-luzióját abban foglalta össze, hogy (belenyugodva a szőlődézsma eltörléséről már meghozott határozatba) “mind ezen, mind a többi pontoknál el kell kerülni azt, hogy az állam által történjék a kárpótlás, és hogy ajándékozzunk valamely osztálynak, amely nem szorult rá annyira, mint az, aki ajándékoz”.132
Deák beszéde: Kónyi i. m. II. kötet 323-332. p.
Deák sokoldalú és magas színvonalú érvelése azonban nem győzte meg a képviselők többségét: 152 szavazattal 105 ellenében elvetették az eredeti javaslatot és kimondták a majorsági zsellérek állami kárpótlással történő felszabadítását. Deák rugalmasságát, illetve a parlamentarizmus elveinek mélységes tiszteletét jelzi, hogy rögtön leszavaztatása utáni felszólalásában állást foglalt amellett, hogy a többség által elfogadott állami megváltás alkalmazásában ne tegyenek semmilyen különbséget a majorsági zsellérek különböző kategóriái között.133
Kónyi i. m. 333-335. p. Megjegyezzük, hogy a szemtanú Pap Dénes ellenkező kimenetelt tulajdonít a szavazásnak, azaz szerinte csak az úrbéres zsellérek állami megváltását mondták ki (i. m. II. kötet 290. p.). Az ülés hivatalos jegyzőkönyve azonban egyértelműen Deák leszavaztatásáról tudósít. (Közlöny, 1848. szeptember 24. 107. szám 550-553. p.) Az ellentmondásra magyarázatot adhat a tanácskozási rend megbomlása. Fábián Gábor éppen a vita előtt intette rendre képviselőtársait, mondván: “ha valami idegen látná a tanácskozást, e házat kávéháznak tartaná”. (Pap Dénes i. m. II. kötet 289. p.)
A törvényjavaslat vitája itt, a 13. §-nál félbeszakadt. Ekkor már a képviselők minden figyelmét a hadiesemények kötötték le. Szeptember 25-én azután éppen Deák felszólalása nyomán utasította el a Ház Bezerédj István indítványát, aki folytatni akarta a törvényjavaslat tárgyalását. Deák arra hivatkozott, hogy a képviselők jelentős része távol van, a honvédelem szervezésén fáradozik, így a törvényhozás legitimitása meggyengült. Ráadásul e tárgy, mely a társadalmi béke megőrzése szempontjából igen kényesnek számít, nyugodt megfontolást kívánna, tehát tárgyalását halasszák békésebb időre.
50November végéig nem is tűztek napirendre semmilyen törvénytervezetet – a hűbéri maradványok megszüntetésével kapcsolatos javaslatok pedig egyáltalán nem kerültek többé az országgyűlés elé. Bár a radikális sajtó (elsősorban Táncsics lapja, a Munkások Újsága), valamint a községek kérvényeinek sokasága nem engedte elfelejteni a rendezés hiányos voltát, az országgyűlés az önvédelmi harc körülményeit nem találta alkalmasnak a törvényalkotásra. A politikai célszerűség is azt diktálta, hogy ne bolygassák a kérdéskört. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy a függőben maradt kérdések eldöntése során vagy a volt jobbágyok, vagy a nemesség érdekeit sérelem éri. A szabadságharc sikere érdekében azonban egyik fél támogatásáról sem mondhatott le a kormányzat.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages