Az úrbéri törvényjavaslatok utóélete
Az úrbéri törvényjavaslatok utóélete
A “hűbéri” maradványok kérdését persze a rendkívüli körülmények ellenére sem lehetett tartósan szőnyeg alá söpörni. Így 1849 elején (már Debrecenből) kormánybiztost küldtek ki Szatmár megyébe a még mindig robotoltató földesurak ellen sűrűn érkező panaszok kivizsgálására.134 AZ OHB-hez a másik oldalról, a földesuraktól is érkeztek beadványok épségben maradt jogaik bitorlásáról, illetve a tulajdon biztonságának megrendüléséről. Mándi Péter Szatmár megyei birtokos mintha csak Deák szeptemberi jóslatainak pontos beteljesüléséről tudósítana: az úrbéresek “ingyen-kapása a majorsági telkűeket hasonló tulajdon-kapási vágyakra bátorítván, a törvényhozó testület itt is igényekre jogosítá őket kihírlelt beszédei s irataival”; szerinte már “a communismus előestvéjét ünnepli népünk”. A kormánybiztos (Szárazberky Nagy József bihari képviselő) javaslata alapján készített aztán Nagy Károly, az igazságügy-minisztérium államtitkára egy tervezetet135, amelyet Kossuth kormányzóelnöki rendelet formájában emelt jogerőre a Függetlenségi Nyilatkozat kihirdetésének napján. A rendelet – Deák javaslatának szellemében – kimondta, hogy vitás esetekben mindig a földesúr lesz köteles bizonyítani a vitatott föld majorsági voltát. Míg ez meg nem történik, a telek úrbéresnek, azaz állami kárpótlással felszabadultnak tekintendő. Átvette a rendelet Szentkirályi Móric márciusi értelmezését is, amikor úrbériségnek tekintett minden olyan jobbágyi birtokot, amely után állami adót fizettek.136 Ezekkel a jogelvekkel a gyakorlatban tovább tágította a jobbágyfelszabadítás körét, de végleges megoldást minden függő kérdésben továbbra sem hozott.
KLÖM XIV. kötet 453-455. p.
KLÖM XIV. kötet 768-769. p.
Kossuth Lajos Kormányzóelnöki iratai. S. a. r. Barta István. Budapest, 1955. KLÖM XV. kötet, 43-46. p.
511849. május tavaszán, az országgyűlés utolsó debreceni ülésén Szemere Bertalan miniszterelnök bejelentette, hogy a Pesten tartandó első ülésen a Ház elé fogja terjeszteni “az úrbéri viszonyok megszüntetését és a kárpótlást illető törvényjavaslatot”.137 A törvényi szabályozásra azonban már nem kerülhetett sor. Vukovics Sebő igazságügyminiszter júniusban Tóth Lőrinc segítségével, az addig benyújtott javaslatok felhasználásával elkészítette ugyan a törvény tervezetét, de a hadiesemények már nem adtak időt ennek országgyűlési tárgyalására: az egyetlen pesti ülés már csak arról tanácskozhatott, hogy hova tegye át a székhelyét. Vukovics több képviselőt is bevont az előkészítő munkába, vitáik kicsiben megelőlegezték a várható országgyűlési diszkussziót. Az elkészült javaslat (amelynek egy példánya sem ismert, tartalmát Vukovics emlékirataiból ismerjük) a majorsági jobbágyokra, valamint a telepítvényes falvakra is kiterjesztette az állami kármentesítést, a kocsmáltatási jogot pedig kárpótlás nélkül törölte volna el.138
Pap Dénes: A parlament Debrecenben. Lipcse, 1870. II. kötet 251. p.
Vukovics Sebő visszaemlékezései 1849-re. S. a. r. Katona Tamás. Budapest, 1982. 122-125. p.
A fegyveres harc kirobbanása után a császári kormányzat is igyekezett megnyugtatni és megnyerni a parasztságot. 1848 őszén-telén három kiáltványban is elismerte és megerősítette a jobbágyfelszabadítás érvényességét. A birtokosok megnyugtatására viszont közhírré tették, hogy csak az áprilisi törvényeket ismerik el, de pl. a szőlődézsma eltörléséről szóló országgyűlési határozatot nem. A császári seregek által megszállt területen pedig határozott fellépéssel a gyakorlatban adták tudtára a fennmaradt szolgáltatásokat megtagadóknak, hogy nincs szándékukban az úrbéri viszonyok felszámolását a parasztság érdekeinek megfelelően lezárni.139
Für Lajos: Jobbágyföld – parasztföld. In: A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, I. kötet 41. p.
Az úrbéri viszonyok felszámolásának befejezése az önkényuralom feladata lett. A végleges szabályozást az 1853. március 2-án kelt úrbéri pátens tartalmazta. A pátenssel mind Deák törvénytervezetéhez, mind az 1848-49-es rendeletekhez képest hátrányosabb helyzetbe került a parasztság. A majorsági földeken élők sorsát gyakorlatilag a földesurak kezébe adta, még az önmegváltás lehetőségét sem biztosította nekik. Az irtásföldek jelentős részét a földesurak által visszaválthatónak minősítette, a maradványföldek és a szőlők megváltását pedig a volt jobbágyságra hárította át. Az úrbéri pátens 52következtében a parasztok elveszítették az általuk bírt föld 3-4 %-át, 20 %-át pedig önerőből kellett megváltani. A kincstári érdekek védelme mellett ezzel egyben az összbirodalmi szabályozáshoz közelítették az úrbéri viszonyok felszámolásának módját.140
Szabad György: Az önkényuralom kora (1849-1867). In: Magyarország története 6. kötet. Főszerk. Kovács Endre. Budapest, 1979. 530-537. p.
