HARMADIK FEJEZET.
56HARMADIK FEJEZET.
Sok alaptalan s valótlan állítást halmoz össze L. úr a sanctio pragmaticáról, s az arra vonatkozó törvények tartalmát egészen elferdítve értelmezi, s a hol a tények vagy a törvény szavai nem úgy szóllnak, mint a hogy ő szeretné, önkényes magyarázatokkal igyekszik saját elméletéhez idomítani még azt is, a mit az ő nézeteivel ellenkezőt tartalmaz a törvény. Hogy röviden áttekinthessük állításait s azokból vont helytelen következtetéseit, az eredeti szöveg után szórul-szóra ide iktatjuk a magyarországi sanctio pragmaticát, vagyis az 1723. évi magyar országgyűlésnek azon törvényeit, melyekben a nőági trónöröködés meg van állapítva; s mivel e szövegre gyakrabban fog történni hivatkozás, azt e kis értekezésünk végéhez függesztjük.
Tekintsük át most már L. úr állításait s okoskodásait.
Azt állítja Lustkandl úr, hogy a sanctio pragmaticát ő felsége VI. Károly császár 1713. évi april 19-én hirdette ki Bécsben, s e kihirdetés az örökös tartományok főméltóságai előtt történt, kik között Magyarország és Erdély főméltóságai is jelen voltak (gróf Pálffy Miklós ország-bíró, gróf Illésházy főkanczellár és gróf Kornis erdélyi alkanczellár). Kétségtelen tehát, folytatja L. úr, hogy ezen pragmatica sanctio már 1713. évben Magyarországra és Erdélyre szintúgy meg volt állapítva s kihirdetve, mint az örökös tartományokra (dass die Pragm. Sanction auch für Ungarn und Siebenbürgen in gleicher Weise wie für die übrigen Erbländer mitbegründet, und auch schon das erste Mahl zugleich mit für diese Länder kundgemacht war.” 226. l.). – Állítja továbbá, hogy a sanctio pragmatica határozatainak az 1723. évi törvényekbe lett fölvétele csak puszta beczikkelyezése 57az 1713. évben megállapított s kihirdetett sanctio pragmaticának, ugyanazért a kettő között nem is lehet különbség, s az 1713. évben kihirdetett öröködési határozatok az 1723: 1. és 2. t. czikkbe iktatott határozatokkal szorosan és minden részben öszhangzók, s az öröködésre vonatkozólag sem több sem kevesebb értelmük vagy fontosságuk nincs az 1723. évi törvényeknek, mint az 1713. évben kihirdetett határozatoknak.
Ezen állításai L. úrnak teljesen alaptalanok. Azon sanctio pragmatica, melyet VI. Károly császár ő felsége Bécsben 1713. évben kihirdetett, Magyarországra nem lehetett s nem is volt kiterjesztve. Magyarország alkotmányos ország volt, melyben törvényt csak a fejedelem és nemzet egyesült akarata alkothatott. Azon családi rendelkezés tehát, melyet a császár önhatalmával megállapított, Magyarországban csak a nemzet egyenes és világos hozzájárúlásával válhatott volna törvénynyé. Az ország-bíró és kanczellár senki által meg nem voltak bízva, s a nemzet akaratát, mely amúgy is a törvényhozás tárgyaira nézve jogszerűleg csak országgyűlésen nyilvánúlhat, semmi tekintetben nem képviselhették. De maga a fejedelem sem tekintette az 1713. évben kihirdetett öröködési rendelkezést Magyarországra is kiterjedőnek és kötelezőnek. Ugyanis, két évvel utóbb, 1715. évben szentesítette ünnepélyesen az 1715: 3. t. czikket, melyben világosan és határozottan kimondatik, hogy ő felségétől I. Leopold királytól leszármazott fiágnak kihaltával az ország rendeinek szabad-választási joga ismét életbe lép.*
Az 1715: 3. t. cz. szövege így hanzik: „Sacra Caesarea Regiaque Majestas, Successionem Haereditariam juxta tenorem benigni Diplomatis sui immediate praeinsinuato articulo secundo, nonc inserti, sufficienter declaratam, clementer resolvit dirigendam; et deficiente demum Masculino sexu, a Divo condam LEOPOLDO et Rege descendente, a vitam et veterem, approbatamque Consuetudinem, Praerogativamque Statuum, et Ordinum, in Electione, et Coronatione Regum, locum suum habituram esse:
§. 1. Nec Status, et Ordines Regni, eadem Sacra Regia Majestas secus regi, aut dirigi vult; quam observatis propriis ipsius Regni Hungariae hactenus factis, vel in futurum Diaetaliter constituendis Legibus:
§. 2. Qua Regia clementissima declaratione; circa clausulam: Prout super intellectu et usu Legum, Regio, et communi Statuum consensu Diaetaliter conventum fuerit, de omni a Regno avulsione; ac ad morem aliarum Provinciarum supposito Gubernio; memoratos Status et Ordines Regni sufficienter praecautos reddit.”
§. 1. Nec Status, et Ordines Regni, eadem Sacra Regia Majestas secus regi, aut dirigi vult; quam observatis propriis ipsius Regni Hungariae hactenus factis, vel in futurum Diaetaliter constituendis Legibus:
§. 2. Qua Regia clementissima declaratione; circa clausulam: Prout super intellectu et usu Legum, Regio, et communi Statuum consensu Diaetaliter conventum fuerit, de omni a Regno avulsione; ac ad morem aliarum Provinciarum supposito Gubernio; memoratos Status et Ordines Regni sufficienter praecautos reddit.”
58Lehetett volna-e az országnak 1715. évben e törvényt alkotni s a fejedelemnek azt szentesíteni, ha az 1713. évben kihirdetett öröködési határozatok Magyarországra is kiterjedtek volna? Lehet-e kétkedni e tény valóságán, melyet a törvény szavai bizonyítanak, s lehet-e ily kétségtelen tény ellenében a mesterkélt okoskodásoknak bármi nyomatéka?
Midőn 1687-ben a Habsburg-ház fiágának első-szülöttségi öröködése megállapíttatott, az említett 1687: 3. t. cz. bizonyítása szerint, fentartotta az ország a fiág kihaltának esetére a szabad-választási jogot, s e jogot mind I. József, mind III. Károly világosan elismerték koronázási leveleikben. S azon körűlmény, hogy ugyanaz a fejedelem, ki 1713. évben a nőági öröködést családi rendelkezés által megállapította, két évvel e megállapítás után Magyarország irányában ünnepélyesen kijelenti, miszerint Magyarországon a fiág kihaltával nem illeti a nőágot az öröködés, hanem szabad-választásnak lesz helye; – e körűlmény, mondjuk, legvilágosabb bizonysága annak, hogy az 1713. évi öröködési határozatok Magyarországra ki nem terjedtek.
Miután pedig alkotmányos országban e törvény ereje mind addig jogilag fenáll, míg az alkotmányos törvényhozó hatalom meg nem változtatja vagy el nem törli, az említett 1715: 3. t. czikknek rendelete is fenállott teljes jogerőben 1723-ig, midőn azt a nemzet és fejedelem együtt a nőági öröködés megállapításával törvény által megváltoztatták. Az 1723: 1. és 2. t. cz. tehát, vagyis a magyarországi sancito pragmatica, nem puszta beczikkelyéze volt az 1713. évben kihirdetett öröködési határozatoknak, melyek, mint fennebb láttuk, Magyarországra nézve jogilag nem léteztek s így kötelezők nem is voltak, hanem ünnepélyes és viszonos szerződés általi megállapítása a nőági öröködésnek 59s ezen öröködés föltételeinek, mely a fejedelem és nemzet egyesűlt akaratából jött létre s törvényesen mondatott ki.
Az sem áll, hogy az 1723. évi törvényekben megállapított sanctio pragmatica, és az 1713-ban Bécsben kihirdetett öröködési határozatok közt különbség nincsen, s hogy azok szorosan és minden részben összehangzók.
Van igen is e kettő között különbség, és pedig több tekintetben lényeges különbség.
Egyik az: hogy az 1713-ban kihirdetett határozatokat a fejedelem ön absolut hatalmával állapította meg, a magyar sanctio pragmaticát pedig a nemzet országgyűlésileg határozta el s a fejedelem beleegyezésének hozzájárúltával emelte törvénynyé.
Másik különbség az: hogy az 1713-ban kihirdetett határozatok az elválhatlanságon és feloszthatatlanságon kivűl semmi föltételt nem foglalnak magukban, a magyar sanctio pragmaticában pedig más föltételek is vannak kikötve. Ugyanis az ország rendei magában azon törvényczikkben, mely a nőági öröködést megállapítja, közvetlen azon sorok után, melyek az öröködési jog terjedelmét, sorát és módját körűlirják, a 2. t. cz. 9. §-ában határozottan kimondották azt is, hogy: „ekképen a felséges austriai házba behozott és elismert nőági öröködést a fennebb leirt sor szerint megállapítják, kiterjesztvén most akkora az 1687: 2. és 3., valamint az 1715: 2. és 3. törvényczikkeket.” S e törvényczikkek, melyek az elfogadott nőági öröködésre kiterjesztettek, többek közt azt tartalmazzák, hogy minden fejedelem koronázásakor királyi hitlevél által és esküvel is fogja bíztosítani a nemzetet, miszerint az ország jogait, szabadságait és törvényeit megtartja, az ország területi épségét sértetlenűl fentartja. Az 1715: 3. t. cz. 1. és 2. §§-ai pedig világosan kimondják, hogy a királyi felség ez országban soha máskép uralkodni és kormányozni nem fog, mint az országnak eddig hozott vagy jövendőben országgyűlésileg hozandó saját törvényei megtartásával, s más tartományok kormányzati módja ide soha be nem hozatik. E most említett s a nőági öröködésre kiterjesztett törvények szoros megtartása tehát kétségtelenül egyik föltétele a nőági öröködés elfogadásának.
60Harmadik lényeges különbség a nőág öröködési terjedelmére vonatkozik.
Két fő része van a nőági öröködés megállapításának: egyik annak meghatározása, kikre terjed ki a megállapított öröködési jog; a másik annak meghatározása, hogy a jogosúltak minő sorral következzenek egymás után az öröködésben. Ez utolsóra nézve nincs különbség Magyarország és a többi örökös tartományok között. Itt is amott is az első-szülöttségi sor van elfogadva; itt is amott is egyik ág kihaltával a másik jogosúlt ág következik ugyanazon sorral; minek természetes következménye, a mit a magyar törvény is kimond, hogy míg a jogosúltak ki nem halnak, Magyarországban is ugyanazon örököst illeti a korona, kit az örökös tartományokban. De nem áll ez egyformaság az öröködési jog terjedelmére nézve.
Ugyanis az 1713. évben kihirdetett határozatok, magának L. úrnak idézete szerint is, következőleg állapítják meg a nőági öröködést:
1) A fiág kihaltával elsőben is ő felségének VI. Károlynak leányait,
2) azok kihaltával ő felsége testvérének (I. Józsefnek) leányait,
3) ezek kihaltával ő felségének (VI. Károlynak) nővéreit vagyis I. Leopoldnak leányait, végre
4) minden e családból leszármazó örököst* (und alle Linien des Durchlauchtigsten Erzhauses) illet a trónöröködés.
Wir haben in deutlichen und verständlichen Worten declariret, dass in Ermangelung des männlichen Geschlecht’s, die Succession fallen sollte:
erstlich auf die Erzherzoginen unsere Töchter,
zum Anderen auf die Erzherzoginen unsere Niècen, unseres Bruder’s Töchter,
zum dritten auf die Erzherzoginen unsere Schwestern,
und endlich auf alle abstammenden Erben des Geschlecht’s (Lustk. 245. l.).
erstlich auf die Erzherzoginen unsere Töchter,
zum Anderen auf die Erzherzoginen unsere Niècen, unseres Bruder’s Töchter,
zum dritten auf die Erzherzoginen unsere Schwestern,
und endlich auf alle abstammenden Erben des Geschlecht’s (Lustk. 245. l.).
Ellenben a magyarországi sanctio pragmatica ezt a nőági 61öröködést következőkép állapítja meg (1723: 2. t. cz. 5. 6. 7. §§.):
„Elsőben is a most uralkodó cs. k. felségtől (III. Károlytól), aztán ennek magvaszakadtával, a boldog emlékezetű I. Józseftől,
ezek magvaszakadtával a boldogemlékezetű Leopold császártól és királytól leszármazók, s azoknak római kath. vallású, mindkét ágoni törvényes maradékai fognak öröködni.”
Csak azokra van tehát szorítva az öröködési jog, kik III. Károlytól, I. Józseftől s I. Leopodtól származnak, vagyis I. Leopold összes származékára. S ha mindezeknek magva szakadna, Magyarországban a trónöröködés nem terjed ki azokra, kik az 1713. évi családi rendelkezésben negyedik helyen vannak említve, következő szavakban: „und endlich auf alle abstammenden Erben das Geschlecht’s;” és még világosabban a L. úr által a 246. lapon idézett szavakban: „und alle übrigen Linien des Durchl. Erzhauses.” És így ha I. Leopoldnak mindkét ágoni származéka kihalna, a többi örökös tartományokban a Habsburg-háznak minden ága s minden ivadéka egymás után öröködési joggal birna, mint L. úr maga is megjegyzi; Magyarországon ellenben ez esetben a szabad-választási jog lépne ismét életbe, mint az említett 1723: 2. t. cz. világos szavai bizonyítják, s III. Károlynak minden eddig megkoronázott utódai a koronázási hitlevél 4. pontjában (6. §.) határozottan elismerik.*
Mariae II. Regis Decretum Primum. Anni 1741. Articulus 2. Diploma Regium etc.
§. 6. Quarto: Quod in Casu (quem DEUS procul advertere velit) defectus utriusque Sexus Archi-Ducum Austriae, praeprimis quidem ab Altefato Genitore Nostro, dein in hujus defectu, a Divo olim Josepho, his quoque deficientibus, ex Lumbis Divi olim Leopoldi Imperatorum, et Regum Hungariae descendentium; juxta etiam Dictamen praecitatorum Primi et Secundi Articulorum, praefatae Diaetae Anni Milessimi, Septingentesimi Vigesimi tertii; Praerogativa Regiae Electionis, Coronationisque, antefatorum Statuum et Ordinum, in pristinum vigorem, statumque redibit, et penes hoc Regnum Hungariae, et praedictas Partes, ejusdemque antiquam Consuetudinem illibate remanebit.
§. 6. Quarto: Quod in Casu (quem DEUS procul advertere velit) defectus utriusque Sexus Archi-Ducum Austriae, praeprimis quidem ab Altefato Genitore Nostro, dein in hujus defectu, a Divo olim Josepho, his quoque deficientibus, ex Lumbis Divi olim Leopoldi Imperatorum, et Regum Hungariae descendentium; juxta etiam Dictamen praecitatorum Primi et Secundi Articulorum, praefatae Diaetae Anni Milessimi, Septingentesimi Vigesimi tertii; Praerogativa Regiae Electionis, Coronationisque, antefatorum Statuum et Ordinum, in pristinum vigorem, statumque redibit, et penes hoc Regnum Hungariae, et praedictas Partes, ejusdemque antiquam Consuetudinem illibate remanebit.
62Nem lehet e lényeges különbséget elvitatni; ott van ez a törvényekben s hitlevelekben, s nincs dialectica, mely bárkit elhitessen, hogy a törvény világos szavainak más az értelme.
Negyedik különbség az 1713. évi öröködési határozatok és a magyar sanctio pragmatica között az: hogy amazokban a szabad-választásról még a Habsburg-ház kihaltának esetére sincs említés, a magyar sanctio pragmatica pedig e szabad-választást határozottan fentartotta s eseteit körűlirta.
Valótlan tehát L. úrnak azon állítása, hogy a kettő minden részben szorosan összehangzó.
A magyar sanctio pragmaticának és az 1713. évben kihirdetett czászári határozatnak ugyanazonosságát vagy minden részbeni teljes összehangzását azzal is akarja L. úr bizonyítani, hogy az 1723: 1. és 2. t. czikkben e szavak fordúlnak elő: „(7. §.) juxta stabilitum per Sacratissimam Caesaream, ac Regiam Regnantem Majestatem in aliis quoque suis Regnis et Provinciis haeredeitariis,in, et extra Germaniam sitis primogeniturae ordinem;” és ismét (§. 3.) „Eodem cum Masculorum primogeniturae ordine, secundum normam in reliquis Suae Majestatis Sacratissimae Regnis et provinciis haereditariis, in, et extra Germaniam sitis, jam per Eandem ordinatam, stabilitam, publicatam et acceptatam” stb. És e szavakból azt következteti L. úr, hogy Magyarország a nőági öröködést a többi örökös tartományokban ő felsége által megállapított és kihirdetett mód szerint fogadván el, a magyarországi öröködési jognak minden részben teljesen olyannak kell lennie, minőt ő felsége az 1713. évben megállapított és kihirdetett.
De megjegyeztük fennebb, hogy a kettő közötti különbség nem azon sorra vonatkozik, melylyel a jogosúltak egymás után következnek; mert Magyarország az első-szülöttségi sort állapítván meg, e részben kétségtelen az összehangzás; – hanem vonatkozott a megállapított nőági öröködés terjedelmére, miután Magyarországon ez az öröködés nincs a Habsburg-háznak mindazon ágára kiterjesztve, melyek az 1713. évben kihirdetett határozatok szerint az öröködésre jogosítva vannak. Olvassa bárki figyelemmel azon sorokat, mikre L. úr hivatkozott, s látni fogja, 63hogy a törvény azon „norma” vagy „ordo” „in aliis Suae Majestatis Regnis et Prvonciis haereditariis stbilitus” alatt nem értett egyebet, mint az öröködés sorát, mert ott áll az idézett szavak mellett és pedig azokkal kapcsolatban a „primogeniturae” szó: „juxta stabilitum etc. primogeniturae ordinem.” És ha valaki még ezen kételkedhetnék, kétségét bizonyosan eloszlatja azon körűlmény, hogy ugyanazon t. czikkeknek ugyanazon §§-ai megállapítván, mint fennebb láttuk, a Habsburg-ház mely ágaira terjed ki a nőági öröködés, s kimondván, hogy ezen elsorolt s határozottan körűlirt ágak magvaszakadtával, nem a többi ágak fognak öröködni, hanem a nemzet szabad-választása lép ismét életbe: lényegesen mást határoztak, mint a mi az 1713. évben kihirdetett határozatokban foglaltatik.
Úgy látszik azonban L. úr maga is érezte, hogy állításait az általa idézett törvényekből bebizonyítani, s azt a szabad-választást, mely magában a sanctio pragmaticában és a koronázási hitlevelekben, I. Leopold származékának kihaltával, a nemzet részére világosan fen van tartva, puszta okoskodásokkal elvitatni felette nehéz, egy oly végső eszközhez nyúlt, mely egész munkáját, úgy hiszszük, leginkább jellemzi.
Ugyanis munkája 249-ik lapján azt mondja, hogy miután az 1723: 2. t. cz. 11. §-a szerint csak a mondott nőág teljes kihaltának esetére tartják fen magoknak a karok és rendek ősi és régi, helybenhagyott és bevett törvényes szokásukat és előjogukat a királyok választásában és koronázásában, a kérdés főkép az: hogy mi ezen ősi és régi, törvényes szokásnak valóságos értelme? Mire azután ő határozottan azt feleli: hogy munkájában már megmutatta, miszerint az 1485: 1. 2. és 3. t. czikkek értelménél fogva szabad-választásnak csak akkor lehet helye, ha a királyi családnak már semminemű ivadéka nem létezik (wenn gar keinerlei Saame des königlichen Geschlecht’s mehr vorhanden war); a magyar nemzet tehát jövendőben sem gyakorolhatja a szabad választást mindaddig, míg az összes Habsburg-háznak bármely tagja életben lesz, habár ekképen az öröködési jog a sanctio pragmaticában világosan megnevezett három ágon túl terjedne is.”
64Elmondottuk fennebb észrevételeinket azon magyarázat alaptalanságáról, melylyel L. úr az 1485. évi törvényeknek oly értelmet tulajdonít, mi saját elméletének volna kedvező. Elmondottuk, hogy az Árpád-ház kihaltával a vegyes korszaknak majd minden királya, névszerint, hogy Venczelt, Ottót és I. Károlyt ne is említsük: – Zsigmond, Albert, I. Ulászló, Mátyás és II. Ulászló, kitől L. úr I. Ferdinánd öröködését nem is leszármazási alapon, hanem házassági jogon hozza le, szabadon választott királyok voltak. Bebizonyítottuk, hogy I. Ferdinándtól I. Józsefig minden királyaink választás által léptek a trónra, mint ezt önmagok elismerték királyi leveleikben s az általok szentesített törvényekben. Megemlítettük, hogy 1687. évben, a fiág első-szülöttségi jogának meghatározásakor is, fentartatott a szabad-választási jog a fiág kihaltának esetére, és hogy e jog 1715. évben, következőleg a német sanctio pragmatica után két évvel újabban határozottan kimondatott.
Ez azon ősi és régi, helybenhagyott és elfogadott szokás és előjog, mely szentesített törvényekben kimondatott, királyi hitlevelekben ünnepélyesen elismertetett, s századokon keresztűl gyakorlatilag fenállott. Ez azon ősi és régi, helybenhagyott és elfogadott szokás és előjog, melynek a sanctio pragmatica szerint (1723: 2. t. cz. 11. §.) teljes erejében ismét életbe kellene lépni, ha a fejedelmi háznak I. Leopoldtól származott minden ivadéke kihalna, holott ugyanakkor az 1713. évi császári rendeletben megállapított öröködési jognál fogva, a többi örökös tartományokban a Habsburg-ház többi nőági maradékai („alle übrigen Linien des Durchlauchtigsten Erzhauses”) uralkodnának.
Nem lehet e tényeket elvitatni, s a törvényekből és királyi hitlevelekből merített világos bizonyítékokat bármi mesterségesen állított okoskodások föl nem forgathatják.
Meglehet, hogy egyes ember örömét leli abban, ha elméje élét oly elméletek felállításában, fejtegetésében és vitatásában gyakorolja, melyekre alapot és bizonyítványokat mesterségesen kell alkotnia és keresnie; játszhatik egyes ember ily elmefuttatásokkal: de higyje el L. úr, hogy fejedelem és nemzet egymással 65és önmagukkal ily játékot űzni nem fognak. Pedig ha L. úr fennebbi elmélete állana: a magyar nemzet és fejedelmei századokon keresztül csak játékot űztek volna egymással és önmagukkal. Ugyanis századokon keresztűl azt mondották a magyar királyok királyi leveleikben: „minket a nemzet önként és szabadon, egyhangúlag királyának választott;”* s ez L. úr szerint mind ámítás lett volna, mert, mint ő állítja, Magyarországnak nem is volt joga királyt választani, hanem a fejedelem kétségtelen öröködés jogán lépett a trónra. I. Leopold alatt, 1687-ben, azt mondották az ország rendei: „A Habsburg-ház fiágának kihaltával ősi és régi, helybenhagyott és elfogadott szabad-választási jogunk ismét életbe lép,” s erre a király szentesítvén a törvényt, azt mondotta: igen is, elfogadjuk és helybenhagyjuk fentartástokot. I. József és III. Károly királyi hitleveleikben, s az utóbbi fejedelem még koronázása után három évvel is, 1715-ben ünnepélyesen kinyilatkoztatták: hogy a Habsburg-ház fiágának kihaltával a nemzet ősi és régi szokása és joga, a szabad-választásra nézve, ismét visszaáll. Magában a sanctio pragmaticában ugyanezt mondják a nemzet és fejedelem, az I. Leopoldtól származó fi- és leány-ág teljes kihaltának esetére. S mindez L. úr szerint csak üres szó, játék és ámítás lett volna, melynek voltaképen L. úr magyarázatánál fogva, valóságos értelme csak az volt, hogy ha megtörténnének mindezen magszakadások, visszaáll az országnak ősi szabad-választási joga, mely szerint királyt ugyan nem választhat, hanem tartozik uralkodóul elfogadni a Habsburg-ház minden egyéb ágait egymás után, habár a sanctio pragmatica azokra nem volt is kiterjesztve*, s habár az ily kiterjesztés magával a törvénynyel ellenkezik is.
Lásd: Rudolf, Mátyás, II. III. IV. Ferdinánd és I. Leopold királyi leveleit a Corpus Jurisban, hol mindenütt e szók fordúlnak elő: „Nos in Regem et Dominum ipsorum, unanimi consensu, rite et libere elegerunt.”
„Und wenn auch auf diese Weise das Erbrecht sogar noch über die in der pragmatischen Sanction ausdrücklich genannten drei Linien hinausgehen sollte.” E szavakat mondja L. úr munkája 249. lapján.
66Miután ily módon iparkodott L. úr a sanctio pragmaticának az öröködési jogra vonatkozó részét saját elméletéhez idomítva értelmezni; átmegy a real unióra, s annak kétségtelen valóságát a sanctio pragmatica szavaival igyekszik bebizonyítani. Azt mondja ugyanis munkája 226. lapján, hogy: „a Magyarország és a többi örökös tartományok közötti real unio tekintetében sokkal nagyobb fontossága van az 1723-i törvényeknek, mint az 1713. évben kihirdetett császári határozatoknak, mert az említett törvényekből kétségtelenűl be lehet a real uniót bizonyítani. Az 1713. évi pragmatica sanctiót még lehetne talán personal unio értelmében magyarázni, de az 1723. évi törvényekben annyira előtérbe vannak állítva a real viszonyok, hogy azokat ignorálni vagy elvitatni nem lehet.”
Okoskodásaiban az 1715: 59. t. czikket veszi kiindúlási pontúl, s azt mondja: „a sanctio pragmaticának 1713-ban történt kihirdetése után az 1715. évben hozatott az 59. t. czikk: „De elucubratione et promotione systematis in politicis, militaribus et oeconomicis” s ezen törvényre, mely a sanctio pragmaticának első érezhető következménye volt, és azon törvény követeléseire vannak határozottan alapítva (ausdrücklich basirt) az 1723. évi törvények rendeletei. Mert az 1723. évi törvényeket megelőző decretum határozottan hivatkozik a politikai, katonai és közgazdasági közös rendszernek 1715-ben követelt kifejtésére, s ezáltal czáfolhatlanul bizonyítja, hogy minden 1723. évi t. cz. a real unio rendszerének bevégzésére volt irányozva. Idézi továbbá az említett decretum (feierliche Einleitung) 1. §-ának nehány sorait, de csak töredékesen, s kihagyva mindazt, a minek hasznát nem vehette. Kiemeli különösen a következő szavakat: „Pro stabilienda itaque in omnem casum etiam contra vim externam cum vicinis regnis nostris haereditariis unione et conservanda domestica tranquillitate,” s fölkiált: „állíthatja-e valaki, ezen bevezetés után, hogy az országgyűlés csupán a közös öröködési rend felállítása végett tartatott, s lehet-e kételkedni, hogy épen az által, mert az összes országok politikai, katonai s közgazdasági „accomodatiója” félremagyarázhatlanul 67s élesen van legelől kiemelve, már a valóságos real unio terjedelme és határozott módja is világosan körüliratott?”
Lássuk mindenekelőtt az idézett 1715: 59. t. czikket, melyre fekteti leginkább L. úr fennebbi állításait. Azt mondja az említett t. czikk: „hogy miután a politikai, katonai és közgazdasági dolgokban egy rendszernek kifejtése üdvös, az egész országra hasznos s fölötte szükséges munka volna, ő felségének beleegyezésével e munka kidolgozására kinevezetetnek a kalocsai érsek gróf Csáki Imre, az ország birája gróf Koháry István s többen, kiknek nevei a törvényben elsoroltatnak. Ő királyi felsége pedig más biztosokat fog a maga részéről kinevezni, kik az országnak említett biztosaival együtt működjenek, tanácskozzanak s munkájukat a legközelebbi országgyűlésen ő felsége és az ország vizsgálata és elhatározása alá terjeszszék. A törvénykezési rendszer kidolgozására a 24. t. czikkben már más küdöttek levén kinevezve.”*
Az 1715: 59. t. cz. szövege: „Quandoquiden elucubratio, et promotio Systematis in Politicis, Militaribus, et Oeconomicis, salutare, totique Regno proficuum, et apprime necessarium opus esset:
§. 1. Idcirco, Sua Majestate clementer resolvente, pro operis praeparrati elbaoratione denominautur; Domini etc.
§. 2. Nec non, Honorabiles; Joannes Kiss etc.
§. 3. Regia porro Majestas alios etiam a Parte Sua denominabit Commissarios: qui cum iisdem Regni Commissariis, operam et studium conferre, tandemque in proxime futura Diaeta, pro Suae Majestatis et Regni Revisione, et decisione, laborem suum referre tenebuntur:
§. 4. Pro Juridici autem Systematis elaboratione; jam in Articulo 24. aliis Deputatis existentibus.
§. 1. Idcirco, Sua Majestate clementer resolvente, pro operis praeparrati elbaoratione denominautur; Domini etc.
§. 2. Nec non, Honorabiles; Joannes Kiss etc.
§. 3. Regia porro Majestas alios etiam a Parte Sua denominabit Commissarios: qui cum iisdem Regni Commissariis, operam et studium conferre, tandemque in proxime futura Diaeta, pro Suae Majestatis et Regni Revisione, et decisione, laborem suum referre tenebuntur:
§. 4. Pro Juridici autem Systematis elaboratione; jam in Articulo 24. aliis Deputatis existentibus.
Ime ez az egész törvényczikknek szószerinti értelme.
Magyarország rendei a hosszas bel-háború bevégzése után szükségesnek látták bel-dolgaik, czélszerűbb rendezéséhez hozzáfogni, s ő felsége beleegyezésével az előmunkálatok megkezdését elrendelték, bizottságokat neveztek ki, egyiket a 24. t. czikkben a törvénykezési rendszer kidolgozására, s egy másikat az 59. t. czikkben a politikai, katonai s közgazdasági rendszer kifejtésére. S megállapodtak abban, hogy ezen utóbbi bizottsághoz 68ő felsége, a király is nevezzen ki a maga részéről biztosokat, kik a rendszer kifejtésében az ország biztosaival együtt dolgozzanak; de az ekkép elkészítendő munkának átvizsgálása és végmegállapítása az összes törvényhozásnak, vagyis a fejedelemnek és az országgyűlésnek együtt tartatott fenn. Hol van mindezekben csak legkisebb nyoma is azon közösségnek, mit L. úr az említett t. czikkből kiolvasott? Ha azon kis szócska, melyet L. úr munkája 227. lapján az említett törvény magyarázgatásánál oda foltozott: „Beruft sich ausdrücklich auf diese im Jahre 1715 gestellte Forderung der Ausbildung des gemeinsamen System’s in politicis, militaribus et oeconomicis,” – ha mondjuk, e kis szócska: „gemeinsamen” a törvényben előfordúlna, akkor talán lehetne némi látszata L. úr okoskodásának: de a mondott szócskát ő maga gondolta oda, s abból következéseket von le, mintha az érintett szócska csakugyan ott volna. A ki az említett törvényt figyelemmel olvassa, látni fogja, miként szokta L. úr olvasni, idézni és magyarázni a törvényeket.
De azt mondja L. úr munkája 113.lapján, hogy miután a politikai, katonai és közgazdasági rendszernek az említett törvényben megrendelt kidolgozására nem csak magyar, hanem császári biztosoknak is kellett kineveztetniök, kétségtelenül máskép állott a dolog e három tárgyra nézve, mint a törvénykezési rendszerre nézve.
Itt ismét azon hibába esett L. úr, mit fennebb megróttunk. Császári biztosok kinevezését találja a törvényben elrendelve, s ebből azután könnyen véli következtethetni a rendszer közösségét. De az ő állítása és a valóság közt csak az a különbség, hogy az említett törvényben egy szó sem fordúl elő császári bíztosokról vagy küldöttekről, hanem az van mondva: „Regia porro Majestas alios etiam de parte sua denominabit commissarios stb.” Tehát nem császár ő felsége (sua Caesarea Majestas), nem is a császári királyi felség (Caesareo-Regia Majestas), hanem egyenesen csupán ő királyi felsége (Regia Majestas) van a törvényben említve; a bíztosok tehát, kik e törvény szerint ő felsége a magyar király részéről küldendők valának, császári bíztosoknak semmiként nem tekinthetők.
69A mi pedig azon körűlményt illeti, hogy a törvénykezési rendszer kidolgozására bizottságot kinevező 24. t. czikkben királyi bíztosok kiküldése nincsen említve, ebből, úgy hiszszük, a politikai, katonai és közgazdasági rendszer közösségét nem lehet következtetni. Ő felsége s az ország rendei valószínűleg azt hitték, hogy e három tárgyban, különösen a katonaiban és közgazdaságiban, azon gyakorlati jártasság s részletes szakavatottság, melylyel a végrehajtó hatalom organumai már állásuknál fogva is bírnak, hasznos szolgálatokat teend a rendszer kidolgozásánál, s ezért tartották szükségesnek, hogy a fejedelem is küldjön ki a maga részéről biztosokat, kik az ország által kinevezett bizottsággal együtt dolgozzanak. Midőn ellenben a törvénykezés rendszerének kidolgozására kinevezett országos küldöttség tagjai nagy részt törvényszéki bírák s gyakorlati téren működő jogtudósok levén, önmagok is czélszerűen s kimerítőleg működhettek.
De legsajátságosabb L. úrnak azon mesterséges álfogása, melyet e tárgyra vonatkozólag a 297. lapon használ, hol azt mondja, hogy „miután 1723. évben Magyarország és Ausztria között a real unio megköttetett, 1741. évben el lőn határozva, hogy a status miniszteriumba magyarok is alkalmaztassanak, s ekkép a külügyek tárgyalásában részt vegyenek, és így az „elucubratio systematis in politicis” egyenesen a real unio értelmében történt meg. Nem lehet tehát kételkedni, hogy in „militaribus et oeconomicis” hasonlóul a real unio alapján volt szándék a rendszert kifejteni.”
L. úrnak ezen okoskodása már csak azért is alaptalan, mert félreértésből vagyis tévedésből indúl ki. Ő t. i. a „systema in politicis” kifejezés alatt egyenesen s egyedül a kül-politikai ügyeket értette; pedig ki van fejtve az 1861. országgyűlésnek második feliratában, hogy Magyarországban a külügyek vezetése a királynak fentartott jogok közé tartozik, s el fogjuk mi is ezt mondani bővebben jelen értekezésünk utolsó részében. Midőn tehát 1715. évben országos bizottságot küldött ki a magyar törvényhozás „pro elucubratione systematis in politicis,” azt bizonyosan nem a külügyek rendszerének kidolgozásával bízta meg. 70Ha kívánja tudni L. úr, mit értettek a magyar törvények a „publico politica” szó alatt: tekintse meg az 1790/1: 67. t. czikket, melyet munkájában maga is idézett. Látni fogja, hogy akkor is egy országos bizottság küldetett ki „pro elaboratione systematis publico politicorum,” és e törvény 1. §-ában el is soroltatnak ama tárgyak, melyek a „publico-politicá”-k közé tartoznak, t. i. az országgyűlésnek, helytartótanácsnak, megyéknek és törvényhatóságoknak rendezése, a köz-egészségi ügy, sajtó ügy, s az e tárgyra vonatkozó országos sérelmek; kül-politika tehát szóval sincs megemlítve.
Miután pedig senki sem állíthatja, hogy ezen elsorolt tárgyak kifejtése valamely real unio alapján történt, vagy szándékoltatott volna: megfordíthatnók L. úr okoskodását, s azt mondhatnók, hogy valamint az „elucubratio systematis in politicis” nem real unio alapján volt kitűzve: úgy a katonai s közgazdasági ügyekre nézve sem lehetett az 1715. és 1790/1. országgyűléseknek szándékuk e rendszert valamely real unio alapján fejteni ki.
De tovább megy L. úr, s állításának támogatására hivatkozik az 1723: 21. t. cz. 3. §-ára, és e sorok szövegét következőleg adja elő: „hogy miután e jelen országgyűlés folyama alatt e végre kiküldött s a királyi bíztosok jelenlétében és az ország rendeinek, a hadi tanácsnak s az udvari kamarának hozzájárúlásával megkezdett bízottság be nem végeztethetett, azért az ország rendei ő felségének királyi válaszához ragaszkodva, könyörögnek, hogy a bízottság az országgyűlés bevégeztével azonnal folytattassék, s a királyi resolutio teljesíttessék.” E sorok idézése után nagy páthoszszal felkiált L. úr: „Man sieht, dass die Durchführung des militärischen und oekonomischen Systems mit Beiziehung der königl. Abgeordneten, mit Beiziehung der ungar. Stände, mit Einfluss des, wie wir wissen, über allem Kriegswesen stehenden Kriegsrathes (consilium bellicum), und mit Einfluss der kaiserl. Hofkammer (camera aulica) bewerkstelligt werden sollte! Wenn dies nicht Alles ein Beweis für die im Sinne der Vereinigung beabsichtigte Vollendung des militärischen und finanziellen System ist: so wissen wir nicht, wie 71nur irgend etwas auf der Welt erwiesen werden kann? Dies sind doch so viele schlagende Beweise für die im Sinne der Vereinigung beabsichtigte Vollendung des Systems auch der militärischen und oekonomischen Angelegenheiten, als es überhaupt Worte in dieser Gesetzstelle gibt. Wenn man nun alle diese Stellen ins Auge fasst, dann wird man wohl erkennen was es zu bedeuten hat, wenn man sich Ungarn gegenüber auf die pragmatische Sanction (von 1723) beruft!”
Valóban ügyesen számított L. úr ez idézett sorok hatására, föltéve, hogy a jóhiszemű olvasó nem fogja felütni az idézett törvényt, pedig ezt könyvének száz olvasója közől talán 99-ről méltán föltehette. Csakugyan ott van e sorokban, hogy a „commissio” a hadi tanácsnak és udvari kamarának befolyásával kezdetett meg, azonban L. úr okoskodását azon egy körűlmény semmisíti meg, hogy e törvény nem arról a „commissióról” és nem is oly nemű „commissióról” szóll, minő az 1715. évi volt, és e commissiónak épen nem az „elaboratio systematis in militaribus et oeconomicis” volt feladása. Ugyanis 1723. évben panaszkodtak ő felségének az ország rendei, hogy a várakban levő tábornokok és parancsnokok a néptől önkényesen adókat követelnek, s a regálékat, t. i. a korcsmai s mészárszéki jogot, az illetők kárával jogtalanul gyakorolják. E panaszra ő felsége a tábornokok s várparancsnokok által behozott jogtalan adóztatást végkép megszűntette; mivel pedig az említett tábornokok s várparancsnokok azt állították, hogy az általok használt javadalmak az ő rendes fizetésöknek egy részét teszik, ő felsége beleegyezett, hogy ez iránt vizsgálat tétessék, s megigérte, miszerint a tábornokoknak s várparancsnokoknak kártalanítását illetőleg, ha azok állítása valónak találtatik, oly módokról fog gondoskodni, melyek az ország lakosait ne terheljék.
Ezen vizsgálatnak teljesítésére volt a bízottság összállítva, s ahhoz a királyi biztosok jelenlétében mind az országos rendek, mind a hadi tanács, mind az udvari kamara hozzájárúltak. Működésöket még azon országgyűlésen elkezdték, de be nem végezhették. Állításunk bizonyítására jegyzetbe ide iktatjuk 72az egész törvényczikk eredeti szövegét.* A ki az egész törvényt figyelemmel végig olvassa, látni fogja, hogy az ott említett commissio se alakúlására, se czéljára s működésének tárgyára nézve nem hasonlított legkevésbbé is az 1715: 59. t. czikkben kiküldött országos bizottsághoz. De a ki egyedül csak a L. úr által idézett 3. §-t olvassa, s látja, hogy abban commissióról van szó, könnyen eshetik azon álhiedelembe, hogy az előbbi §§-ban világosan azon bízottságról van szó, melyre az „elucubratio systematis in politicis, militaribus et oeconomicis” bízatott, mert különben azt L. úr ily módon nem idézte volna. L. úrnak kellett e törvényt ismerni, mert hiszen utolsó §-át ki is irta; kellett tudnia, hogy az első §§-ok teljesen megczáfolják azt, a mit a 3-ik §-ból következtetett, s épen azért nem idézte az első §§-kat. Ez lehetett ügyes számítás, de őszinteségnek alig mernők nevezni.
Ime az 1723: 21. t. cziknek szavai: „Ut quoad Militiae excessus. Art. 43. Anni 1715. exacte observetur: et Generalium aut quorumvis Commendantum, seu in exactionibus Tributorum, seu sic dictorum Regalium, quomodocunque, aut quandocunque introductos; hoc quoque pacto semet Status et Ordines, Regia Benignitate consolatos esse sentiant; eum instituendum ordinem benefata Sua Majestas Sacratissima clementer resolvit:
§. 1. Quo Regalia quidem et quaevis Tributa, praeter Jus, et aequum, in Praesidiis, quibusvis, per Generales aut Comendantes eorumdem introducta, simpliciter et quantocyus fieri poterit, tollantur, et cassentur.
§. 2. Illa vero, quae seu ex usu antiquo, et continuata consuetudine, sive ex Concessione quapiam, per Generales, et Commendantes, in partem Salarii sibi deberi praetenduntur; previo superinde instituendo Examine, et comperta rei veritate; ex aliis mediis per Suam Majestatem Sacratissimam clementer ordinandis, absque ulteriori Regnicolarum aggravio compensentur.
§. 3. Quia autem stante praesenti Diaeta, eatenus ordinata (in praesentia Dominorum Commissariorum Regiorum) cum Concursu Statuum et Consilii Bellici ac Camerae Aulicae inchoata Commissio finem sortiri nequivisset; ideo Status et Ordines benignae Regiae Resolutioni insistentes, pro ejusdem (finita statim Diaeta) fienda continuatione, et benignae Resolutionis Regiae effectuatione supplicant.”
§. 1. Quo Regalia quidem et quaevis Tributa, praeter Jus, et aequum, in Praesidiis, quibusvis, per Generales aut Comendantes eorumdem introducta, simpliciter et quantocyus fieri poterit, tollantur, et cassentur.
§. 2. Illa vero, quae seu ex usu antiquo, et continuata consuetudine, sive ex Concessione quapiam, per Generales, et Commendantes, in partem Salarii sibi deberi praetenduntur; previo superinde instituendo Examine, et comperta rei veritate; ex aliis mediis per Suam Majestatem Sacratissimam clementer ordinandis, absque ulteriori Regnicolarum aggravio compensentur.
§. 3. Quia autem stante praesenti Diaeta, eatenus ordinata (in praesentia Dominorum Commissariorum Regiorum) cum Concursu Statuum et Consilii Bellici ac Camerae Aulicae inchoata Commissio finem sortiri nequivisset; ideo Status et Ordines benignae Regiae Resolutioni insistentes, pro ejusdem (finita statim Diaeta) fienda continuatione, et benignae Resolutionis Regiae effectuatione supplicant.”
73L. úr talán erre is azt mondja, hogy az legalább real unióra mutat, hogy a vizsgáló bizottsághoz mind a hadi tanács, mind az udvari kamara hozzájárúltak. De nem kell felejtenünk, hogy többen a tábornokok és várparancsnokok közől német tisztek voltak, a német sereghez tartoztak, mit a történelemből is ki lehet mutatni. Midőn tehát ők azt állították, hogy a kérdéses javadalmak rendes fizetésök egy részét teszik: ez állítás megvizsgálásánál se a hadi tanácsot, se az udvari kamarát, melynek ő felsége igérete folytán gondoskodnia kellett az említett fizetés mikénti pótlásáról, mellőzni nem lehetett.
A mit L. úr e tárgyra vonatkozólag a 89. lapon mond, hogy a katonai, politikai s közgazdasági rendszer kidolgozásának az említett 1715: 59. t. czikkben történt megindítása első érezhető következménye volt Magyarországban a sanctio pragmaticának, – valóban nem értjük. Kimutattuk fennebb, hogy az 1713-ban Bécsben kihirdetett öröködési határozatok Magyarországra nem terjedtek ki, s jogilag nem léteztek, és csak 1723-ban lőn nálunk a sanctio pragmatica megállapítva. Az említett 1715-ki törvény tehát nem lehet következménye azon császári határozatoknak, melyek Magyarországban jogilag nem léteztek, s nem lehetett következménye az 1723. évi magyar sanctio pragmaticának, mely nyolcz évvel későbben jött létre.
Elmondottuk észrevételeinek L. úr azon okoskodásaira, melyeket ő az 1715: 59. t. czikknek saját kénye szerinti magyarázatából merített. Lássuk most azon okoskodásait, melyeket az 1723. évi törvények bevezetésére (feierliche Einleitung), vagyis, határozottabban szólva, a törvények szentesítését magában foglaló decretum bevezetésére alapít. Hivatkozik, mint emlitők, e bevezetés első szakaszára, közli azt, de csak töredékesen, s épen e töredékes közlés által állítja úgy össze a tételeket, hogy azokból legalább némi valószínűséggel következtethesse, a mit be akar bizonyítani. Ugyanis az említett bevezetésből e helyen (227. l.) csak a következő sorokat közli: „§. 1. Quod posteaquam Nos in proxime conclusa Anni 1715. praelibati Regni nostri Hungariae Diaeta … statim ea, quae ad ejusdem Regni … felicitatem, tum circa Justitiae administrationem, tum 74Politicorum, Militarium et Oeconomicorum accomodationem spectare videbantur, elaboranda elementer ordinassemus; … Pro stabilienda itaque in omnem casum, etiam contra vim externam, cum vicinis Regnis nostris haeraditariis unione et conservanda domestica tranquillitate, novam antelatis Statibus et Ordinibus generalem Regni, Partiumque eidem annexarum Diaetam … elementer indixissemus.” S az ekkép közlött sorok nyomán állítja, hogy „épen az által, mert az összes országok politikai, katonai s közgazdasági accomodatiója félremagyarázhatatlanul s élesen van legelől kiemelve (an die Spitze gestellte schneidende Hervorhebung): már a valóságos real unio terjedelme és határozott módja is világosan körűliratott.
Azonban olvassa bárki az említett decretum vagy bevezetés idézett első szakaszát az eredeti szöveg szerint, minden kihagyások nélkül, a mint e czikkünk végén egész terjedelmében közölve van, látni fogja, mennyir máskép áll annak valóságos értelme, mint L. úr magyarázza. Elmondja e bevezetésben ő felsége, hogy miután ő a közelebb lefolyt országgyűlésen, azonnal tudniillik, midőn ez országba szerencsésen megérkezett, azokat, a mik az ország boldogságának visszaállítására, mind az igazság kiszolgáltatása, mind a politikai, katonai és közgazdasági dolgok rendbehozása körűl szükségeseknek látszottak, kidolgoztatni kegyelmesen elrendelte, később Belgrádot, Temesvárt fegyverrel megvevén, ez által nemcsak egész Magyarországot a török járom alól teljesen kiszabadította, hanem hatalmát a kapcsolt országokra és tartományokra is kiterjesztve, az ország rendeit az ellenségtől dicsőségesen megmentette, megemlékezvén, hogy a boldog fejedelmek azokról, a mik a hadviseléshez tartoznak, béke idején szoktak gondoskodni, új országgyűlésre hivta össze az ország rendeit Pozsony városába, a végett, hogy minden esetre, a külső erő ellen is, megerősíttessék a szomszéd országokkali kapcsolat és a belnyugalom fentartassék.
Ime tehát csak „per enarrationem,” mint megtörtént dolog, van emlitve, hogy ő felsége azokat, a mik mind az igazság kiszolgáltatása, mind a politikai, katonai s közgazdasági dolgok 75rendbehozása körűl szükségeseknek látszottak, kidolgoztatni már 1715-ben elrendelte, épen úgy, mint meg van említve Belgrád és Temesvár visszavétele s az ország megszabadítása a török járom alól. De az, a mit L. úr mond: „die unzweideutige an die Spitze gestellte, schneidende Hervorhebung der Accommodation des politischen, militärischen und oekonomischen System’s der gesammten Länder” – az idézett sorokból sehogy sem tűnik ki.
L. úr talán azt tekinti „an die Spitze gestellte schneidende Hervorhebung” gyanánt, hogy e tárgy sorban legelől van említve: de, úgy hiszszük, ennek oka nem politikai, hanem egyszerűen chronologiai, mert az 1715. évi országgyűlés megelőzte Belgrád és Temesvár bevételét s a török kiűzését, mint a történelemből is tudjuk; de magából a decretumból is látható, különösen e szavakból: „et expost occasione novissimi feliciter terminati belli turcici,” – a történeti sort követte tehát e decretum a tények elsorolásában. Az a kifejezés pedig, melyet L. úr magyarázgatásánál a 228. lapon, szokása szerint, ismét belegondolt az említett sorok szövegébe: „der gesammten Länder” ama sorokban csakugyan nem található.
Nem is mondja a fejedelem sehol, hogy az országgyűlést a politikai, katonai és közgazdasági rendszer megállapítására, vagy az e tárgyban kiküldött országos bizottság munkájának fölvételére hivja össze; nem szóll semmit a közigazgatás rendszerének bármely közösségéről: hanem azt mondja, hogy miután az országba jövetele óta gondjait mindig az ország boldogságának helyreállítására fordította, s azoknak, mik az igazság-szolgáltatás, a politikai, katonai s közgazdasági dolgok rendbehozása körűl szükségesek, kidolgozását már 1715-ben elrendelte, Belgrádot, Temesvárt visszavette s a törököt kiverte, béke idején akarván a háború dolgairól gondoskodni, összehivta az országgyűlést. És mi végett hívta össze? A végett, hogy Magyarországnak a többi örökös tartományokkali egyessége a külső erőszak ellen is megszilárdíttassék s a belbéke fentartassék.
Kérdezhetné valaki, hogy mi volt tehát azon „unio”, melyet ő felsége megszilárdítani óhajtott? L. úr azt mondja: valóságos 76real unio. De maga a sanctio pragmatica s az 1723. évi törvények máskép felelnek e kérdésre.
Ugyanis: mi volt azon eszköz, melyet az ország rendei a kitűzött czélnak elérésére szükségesnek tartottak s ennélfogva közakarattal el is határoztak? Kiterjesztették az öröködési jogot az uralkodóház nőágára is; kimondották, hogy ez a trónöröködés szintén azon első-szülöttségi sorral következzék, mely a többi örökös tartományokban ő felsége által megállapíttatott, s ennélfogva mind Magyarországban, mind a többi örökös tartományokban az uralkodóháznak ugyanazon tagját illesse a trón; kimondották azt is, hogy a közös fejedelem mind Magyarországot és az ahhoz tartozó országokat, mind a többi örökös tartományokat együtt és viszonosan elválaszthatatlanul és eloszthatatlanul öröködésileg bírja; következőleg se az örökös tartományokat egymástól vagy Magyarországtól, se Magyarországot s az ahhoz tartozó országokat szintén egymástól vagy az örökös tartományoktól a birtoklásra nézve elválasztani vagy azokat felosztani ne lehessen. Egy szóval: kimondották az elválhatatlan s feloszthatatlan birtoklást. És miután az 1. czikkben s a 2. czikknek 8 első §-ában megállapították azokat, a mik az öröködési jogot s annak sorát tárgyazzák, a következő 9. §-ban világosan megmondták azt is: hogy az örökös tartományokkali uniót, melynek mind a külső erőszak, mind a káros belmozgalmak elleni megszilárdítása volt az országgyűlés egyik kitűzött czélja, épen nem úgy értették, mint azt L. úr szeretné magyarázni. Mert az említett §-ban, az 1715: 3. t. czikknek a nőági öröködésre lett világos kiterjesztésével, mint fennebb már kifejtettük, megállapították, hogy Magyarország az örökös tartományok módja szerint soha nem fog kormányoztatni, hanem király ő felsége mindig az országnak eddig alkotott s jövendőben országgyűlésileg alkotandó saját törvényei szerint fog uralkodni és kormányozni. Következőleg nem csak közös kormányzatot s valóságos real uniót nem mondottak ki, hanem épen ellenkezőleg az önálló s különvált kormányzatot kivánták az ország részére biztosítani.
Ezek voltak azok, a miket az ország rendei elhatároztak, 77s amiket ő felsége a magyar király czélszerűeknek s elegendőknek talált azon kitűzött czélra, hogy az örökös tartományokkali egyesség a külső erőszak ellen és a káros belmozgalmak ellen is megszilárdíttassék. Elegendőknek talált, mondjuk, mert se királyi előterjesztéseiben, se királyi válaszaiban többet erre vonatkozólag nem kivánt; sehol nem mondotta, hogy ő a megerősítendő kapcsolat alatt más valamely szorosabb kapcsolatot értett, nem szóllította fel az ország rendeit, hogy valamely közös kormányzati rendszer megállapításáról gondoskodjanak, s még arra sem útasította őket, hogy a politikai, katonai és közgazdasági rendszer kidolgozására 1715. évben kiküldött bízottságnak valamely munkáját vegyék tanácskozás alá; mindezekről nem szóllt a fejedelem, hanem egyszerűen szentesítette az országgyűlésileg megállapított törvényeket, és így szentesítette az ország különvált önálló kormányzatáról szólló törvényt is. S ha végig tekintjük e törvények sorát, meggyőződhetünk, hogy azokban több közigazgatási tárgy fölött intézkedett az országgyűlés, itélőszékeket állított fel, politikai kormányszéket rendezett, magán törvénykezésre vonatkozó törvényczikkeket alkotott; szóllott az országgyűlések tartásáról, a nádori hivatal hatalmáról, harminczadokról, az ország határairól, a magyar kamara függetlenségéről, még magán személyek követeléseiről is; szóval: intézkedett vegyesen, de nem rendszeresen sokféle tárgyakról, az említett 9. §. tartalmával mindenütt öszhangzólag; de az örökös tartományokkali kapcsolatot illetőleg azokon kivűl, mik a sanctio progmaticában vagyis az említett törvények előbeszédében s az 1. és 2. t. czikkben foglaltatnak, s miket fennebb röviden megemlítettünk s az olvasó e czikkünk végén az említett törvények oda iktatott eredeti szövegében bővebben megolvashat, semmit sem szóllott; valamely közös kormányzatot pedig még csak távolról sem említett meg, sőt a mondott 9. §. rendeleténél fogva nem is említhetett.
Ha már tekintetbe veszszük, hogy azon decretumot, melynek bevezetéséből (feierliche Einleitung) vonja ki L. úr a czélba vett unio magyarázatát, ő felsége a király akkor adta ki, midőn már az 1723. évi törvények országgyűlésileg megállapíttattak, s 78ő felsége által is elfogadtattak; és így akkor, mikor már tudta sőt királyi hatalmával helyben is hagyta mindazokat, a mik azon törvényekben foglaltatnak: nem foghatjuk meg, miként lehet a decretum bevezetésében felhozott „unio” szónak a törvény értelmével, különösen a többször érintett 9. §. világos rendeletével oly ellenkező magyarázatot adni?
De még tovább megy L. úr, s azt állítja munkájának 229. lapján, hogy: az 1723. évi törvények az örökös tartományok képviselőivel tárgyaltattak s határoztattak el és pedig azért, mert a tanácskozás alatti tárgyak, névszerint a czélbavett katonai, politikai és közgazdasági ügyek, már előbb sem valának tisztán magyar tárgyak, továbbra pedig annál kevésbbé lehettek ilyenek, miután épen ezekre nézve határoztatott el 1723. évben az örökös tartományokkali kapcsolat. Állításának igazolására idézi az említett decretum bevezetésének (feierlich Einleitung) nehány sorát, melyekben azt mondja a fejedelem, hogy az országgyűlést kezdetben maga személyesen vezette, utóbb pedig királyi teljhatalmú bíztosait, gróf Stahremberg-Gundager Tamást felső- és alsó-ausztriai örökös marschallt, titkos tanácsost stb. és gróf Kinsky Ferencz Ferdinándot, csehországi főudvarmestert, kanczellárt stb. bízta meg. Bevégeztetvén pedig a kölcsönös egyezkedések és az országgyűlés, bemutatták és fölterjesztették ő felségének az ország rendei a fenemlített királyi meghatalmazottak s bíztosok által is elfogadott törvényczikkeket stb. (Az egésznek eredeti szövegét lásd a czikkünk végén levő függelékben I. szám alatt.)
Ez idézett sorokból leginkább kiemeli L. úr azt, hogy az ott megnevezett bíztosok Ausztriának és Csehországnak magas méltóságai voltak, s azt állítja, hogy azok nem csak mint a magyar király tanácsosai, hanem mint tanácsosai az összes országok közös fejedelmének, és így az összes birodalom tekintetéből, különösen pedig mint a nem-magyar örökös tartományok képviselői, tanácskoztak a közös ügyekre vonatkozólag Magyarország rendeivel; – mely állítást azzal is támogat, hogy ellenökben az ország nem hivatkozott azon jogára, miszerint tisztán 79magyar tárgyak felett még a fejedelem is csak magyar tanácsosokkal tanácskozhatik.
Azonban az idézett sorok egy szóval sem említik, hogy a nevezett két főúr más országok képviselője lett volna; nem mondják, hogy más országoknak vagy az összes birodalomnak érdekei tekintetéből neveztettek ki, még császári bíztosoknak sem czímeztetnek: hanem maga ő felsége határozottan és világosan királyi meghatalmazottaknak s bíztosoknak mondja őket. Ők tehát nem a többi örökös országok fejedelmének, hanem a magyar királynak nevében voltak Pozsonyban. Az országgyűlés önállólag tanácskozott, határozott és szabadon gyakorolta a törvényhozási jognak azon részét, mely a nemzetet illette; a királyi meghatalmazottak s bíztosok pedig a magyar királyt képviselték, válaszokat adtak a király nevében, szóval: a magyar király az országgyűlési egyezkedésekben, egész a szentesítésig, ő általok gyakorolta a törvényhozás azon részét, mely alkotmányunk szerint a fejdelmet illeti.
Megjegyezzük itt, hogy a magyar közjog nyelvén országgyűlési egyezkedésnek (tractatus diaetalis) neveztetik azon eljárás, mely szerint az országgyűlés felirat által terjeszti ő felsége elébe a hozandó törvény fölötti megállapodását, mire ő felsége királyi választ ad, s ha e kettő össze nem hangzik, az ország rendei újabb fölterjesztést tesznek, mire ismét királyi válasz adatik, s ez így foly mindaddig, míg a két fél között valamely határozott megállapodás nem jő létre. Korábbi időkben, kivált mindő a fejedelem távol volt, az ilyen tárgyalás sok nehézséggel s idővesztéssel járt, minek elkerülése végett gyakran a fejedelem, épen úgy mint 1723. évben, maga helyett nem császári, hanem magyar-királyi meghatalmazottakat nevezett ki, ez által is siettetni és könnyíteni akarván az országgyűlési egyezkedések folyamát. Így történt ez többek közt 1566, 1574, 1575, 1593, 1595, 1596, 1597, 1598, 1599, 1601, 1602, 1603, 1604 és 1715-ben, szóval: a legtöbb olyan esetben, midőn a király folytonos távolléte miatt az országgyűlést maga nem vezethette. Nem különbözik tehát e tekintetben az 1723. évi országgyűlés, azon most elsorolt korábbi országgyűlésektől, melyekben 80pedig se sanctio pragmaticáról, se a politikai, katonai és közgazdasági rendszerről, se bármiféle közösségről szó sem volt. És így valóban élénk képzelődés kell ahhoz, hogy valaki azért, mivel 1723-ban ő felsége a magyar király maga helyett meghatalmazottakat bízott meg az országgyűlési egyezkedésekre, s e meghatalmazottak osztrák és cseh magas állású méltóságokat viseltek, azonnal határozottan azt következtesse, miszerint e meghatalmazottak nem csak a magyar királynak, hanem az összes országok közös fejedelmének nevében voltak jelen, s az egész birodalmat, különösen pedig a nem-magyar örökös tartományokat képviselték, holott mindezekről, mint fennebb megjegyeztük, a L. úr által idézett sorokban és általában az egész törvényben egy betű sem fordúl elő, sőt ellenkezőleg ama meghatalmazottak egyenes királyi bíztosoknak neveztetnek. Hírlapokban s magán levelekben lehet talán a sorok közt is olvasni: de törvények és közjogi kérdések magyarázatánál nincs helye a sorok közötti olvasásnak. Pedig L. úrnak kedvencz modora, oly törvényeket is idézni saját elmélete mellett, melyek épen ellenkezőt tartalmaznak, s azután hosszas vitatkozással mutogatni, hogy az idézett törvénynek valóságos értelme nem az, a mit annak szavai mondanak, hanem az, a mit nem mondanak.
Egyébiránt az 1723. évi országgyűlésen alkotott törvények között melyik volt az, melynek tárgyalásánál ama királyi meghatalmazottak a többi örökös tartományokat képviselhették volna? Hiszen a sanctio pragmaticáról szólló első czikkeken kivűl egyetlenegy czikk sincs, melyet még maga L. úr is közös tractatus alá tartozónak s real unióra vonatkozónak mondhatna. Nézze bár végig akárki az említett törvények sorozatát,* nem fog kételkedni állításunk valóságán. A mi pedig a sanctio pragmaticát megállapító első két czikket illeti; azok oly tárgyról szóllnak ugyan, melyet közösnek mondhatni, a mennyiben a közös uralkodóháznak nőági öröködési jogát és így a fejedelem közösségét s a feloszthatatlan és elválaszthatatlan birtoklást, vagyis a szoros personal uniót állapítja meg; de ezen t. czikkek 81az országgyűlésnek még kezdetén alkottattak, kezdetben pedig ő felsége maga személyesen vezette az országgyűlést, a mint a L. úr által idézett sorok is bizonyítják, hol a fejedelem azt mondja: „aidemque Nos etiam a primordio quidem ejusdem diaetae personaliter, dein vero medio Plenipotentiariorum Commissariourm nostrorum regiorum etc. praefuissemus.” Az ország rendei mindjárt az országgyűlés első napjaiban elhatározták a nőági öröködést.* Julius 17-én már a kész törvényczikkelyeket vette át ő felsége személyesen Pozsonyban, s onnan az nap útazott vissza Bécsbe, maga helyett királyi bíztosokúl hagyván gróf Stahremberg-et és gróf Kinsky-t. E két főúrnak királyi bíztosi működése tehát valósággal csak akkor kezdődött, mikor már a sanctio pragmatica meg volt állapítva; s ellenök, mint nem-magyar születésűek ellen, valószinűleg azért nem tettek kifogást az ország rendei, mert a Stahremberg- és Kinsky-család több tagjai 1647 és 1687 óta indigenák voltak; magokat pedig az említett királyi bíztosokat ugyanazon 1723. évi országgyűlés, melyen a király nevében működtek, díj elengedése mellett, vette föl a magyar indigenák közé.
Lásd a Függelékben II. szám alatt.
Junius 27-én „Veni Sancte.” – Junius 30-án tétetett a rendek tábláján az indítvány és el is fogadtatott.
Kétségtelen tehát, hogy annak, a mit L. úr munkája 229 lapján a következő sorokban mond: „Man sieht also offenbar, dass diese Landtagsartikel des Jahres 1723 auf die Vereinigung des ganzen politischen, militärischen und oekonomischen System’s, somit auf eine in diesen Dingen vollendete politisch-militärisch-oekonomischen Realunion gerichtet gewesen seien; und dass diese Artikel durch Repräsentanten der Länder verhandelt und abgeschlossen worden seien,” – legkisebb alapja nincs, minthogy az 1723. évi országgyűlésen alkotott százhuszonkilencz t. czikk között egy sincsen, mely a politikai, katonai és közgazdasági rendszernek, a többi örökös tartományok rendszerével leendő egyesítését vagy a real uniót csak egy szóval is megemlítené; az országgyűlésen jelen volt királyi biztosokról pedig se a törvény, se a fejedelem nem mondja, hogy a magyar 82királyon kivűl bárkit képviseltek volna, s ilyen képviseletnek tárgya sem létezett.
Szóllottunk immár a sanctio pragmaticában előfordúló „indivisibiliter” és „inseparabiliter” szavak valóságos értelméről: de mivel L. úr e szavaknak oly értelmezést ad, mely magával a törvénynyel meg nem egyezik, szükségesnek látjuk e magyarázatára is megjegyzésünket tenni.
Azt mondja ugyanis L. úr munkája 248. lapján: „In dieser Hinweisung, dass alle Länder indivisibiliter et inseparabiliter, invicem et insimul, ac una cum Regno Hungariae et Partibus, Regnis et Provinciis eidem annexis haereditarie possiden dae, regen dae et gubernan dae sein sollen, liegt wohl abermals ein sehr starker Hinweis auf die über die Personalunion hinausgehende Relaunion.”
Itt L. úr egy szócskát, vagyis inkább a szónak utolsó tagját változtatta meg, nem is írt más szót, csak egy melléknevet máskép concordált, s íme oly magyarázatot kötött e kis tévedéshez, mi az ő elméletének kedvező. A törvény eredeti szövegében nem úgy áll: „possiden dae , regen dae et gubernan dae” hanem: „possiden dis, regen dam et gubernan dam.” Vizsgáljuk tehát, mi azon törvénynek valóságos tartalma.* Az 1723: 2. t. cz. 5., 6. és 7. §§-ai egy hosszú mondatot tartalmaznak, mely mondatban a főnevek az 5. §. elején, az ige a 7. §-nak végén áll. Értelme azonban a hosszú mondatnak kétségtelen. Átadják ugyanis az ország rendjei a felséges uralkodóház fiágának kihaltával a nőágnak
Lásd a törvény szövegét egész terjedelmében a Függelék I. száma alatt.
a Magyarországbani trónöröklés jogát (jus haereditarium succedendi in Hungariae Regnum);
átadják továbbá a magyar koronát s az ahhoz tartozó részeket, tartományokat, országokat (et coronam ad eandemque Partes pertinentes Provincias et Regna).
Itt a „Corona” szó alatt nem a királyi hatalom jelvénye, maga a korona, hanem az állam, vagyis Magyarország mint állam 83értendő, s a „corona” szónak ezen értelme gyakran fordúl elő törvényeinkben, valamint más nemzetek közjogában is.
Ezen főnévnek: „coronam,” értve az országot, felel meg a 7. §. végsorában levő azon két szó: „regendam et gubernandam;” mert e két melléknév a latin nyelv szabályai szerint csak az említett főnévvel (coronam) egyez meg (concordat). Összevonva tehát az idézett §§-nak szorosan ezen eszmére vonatkozó szavait, e tétel azt mondja: „Átaladják a fiág kihaltával a nőágnak a Magyarországbani trónöröklés jogát, átadják a magyar koronát (vagyis a magyar államot) az ahhoz tartozó részekkel, tartományokkal, országokkal együtt, hogy abban uralkodjék és azt kormányozza.”
Ezen eszmén kivűl következők vannak még a hivatkozott §§-ban kimondva:
Határozottan körűl van irva, hogy kikre terjed ki ezen átadott nőági trónöröködési jog, s e tekintetben „III.Károlynak, I. Józsefnek és I. Leopoldnak mindkét ágon római kath. vallású maradékai” vannak megnevezve.
Ki van mondva, hogy az öröködés sora ugyanazon első-szülöttségi sor leend, mely ő felsége által többi örökös tartományaiban már megállapíttatott.
Ki van mondva az, hogy az örökös tartományok Magyarországgal s az ahhoz tartozó részekkel, országokkal s tartományokkal együtt és viszonosan eloszthatatlanul és elválaszthatatlanul vagy öröklésileg birandók (indivisibiliter ac inseparabiliter, invicem et insimul, ac una cum Regno Hungariae, et Partibus, Regnis et Provinciis eidem annexis, haereditarie possidendis).
De az sehol sincs kimondva, hogy Magyarország és a többi örökös tartományok elválaszthatatlanúl vagy közösen kormányzandók. A „regendam et gubernandam” nincs összefoglalva az „indivisibiliter ac inseparabiliter” szavakkal, melyek a „possidendis” szóval állanak kapcsolatban. Ellenben, mint fennebb már kifejtettük, a 9. §-ban az van határozottan kimondva, hogy ő felsége, Magyarországot nem a többi örökös tartományok módja szerint fogja kormányozni, hanem abban az országban eddig hozott s országgyűlésileg ezután hozandó saját törvényei 84szerint uralkodik és kormányoz. És így L. úrnak elferdített magyarázata az említett törvénynek nemcsak szellemével, hanem szavaival és értelmével is merőben ellenkezik.
A sanctio pragmaticát illetőleg L. úrnak még egy állítására kell megjegyzést tennünk. Azt mondja ő, hivatkozva az 1723. évi törvények előbeszédére, „hogy az ország rendei jogaik és szabadságaik megerősítéseért könyörögtek (Man siecht, dass die Stände auch um die Bestättigung ihrer Rechte und Freiheiten, gebetet haben.” 235. lap.) A fejedelem iránti hódolatnál fogva a magyar nemzet, még akkor is, midőn kétségtelenűl igazságos s jogszerűleg meg sem tagadható kivánatot terjesztett fel, rendesen a kérelem szavaival élt, mert a követelés hangja nem fért volna meg a tartozó tisztelettel, s köszönetet mondott azokért is, a mik nem csupán a fejedelmi kegyelem tényei voltak. Ez általában véve más nemzeteknél is a nemzet képviselőinek nyelve a fejedelem irányában. Akárhány ilyen kérelem esetet hozhatott volna fel L. úr a magyar törvényhozás történelméből, a nélkül, hogy abból bármi közjogi következéseket lehetne vonni. Véletlenül azonban a kérelmet illetőleg épen e helyen hivatkozott helytelenül, s állította azt, a mi egyáltalában nem való. Ugyanis az említett előbeszédben, különösen annak 4. és 5. §§-aiban azt mondják az ország rendei: „hogy tehát jövendőben ő felségének ezen örökös országa minden zavartól és veszélytől megóvassék, s mind a külső erőszak, mind a veszélyes belmozgalmak ellen üdvös és országgyűlésileg meghatározandó módon bíztosíttassék, s ez által ő felségének többi örökös tartományaival is az egyetértés és kapcsolat, következve a keresztyén köztársaságnak (Christianae Reipublicae) békéje és nyugalma ő felségének kormányzata alatt tartós legyen, s a rendek által kikiáltott és ő felségének ajánlott nőági öröködés megszilárdíttathassék, az ország rendei eddigi szabadságaikban, törvényeikben s azokban, a mik ez országgyűlés alatt alkottattak, s jövendőben országgyűlésileg alkottatni fognak, megmaradjanak, megerősíttessenek és megtartassanak, a törvényeket mindenki megtartsa, az igazság kinek kinek a hazai törvények szerint kiszolgáltassék, s ő felségének e czélra az ország rendei 85elébe adott előterjesztése (propositio), atyai akarata és szándéka támogattassék (secundaretur), a karok és rendek ő felségének könyörögnek:
5. §. hogy az alább következő törvényczikkeket elfogadni, szentesíteni méltóztassék.”*
Lásd a III. számú függelékben a törvény 4. §-át e szavaktól kezdve: „ut proinde futuris quibusquis” végig, és az 5. §-t.
Nem azt kérik tehát az ország rendei, hogy jogaik és szabadságaik megerősíttessenek, hanem azt, hogy az alább következő t. czikkeket, (ut infrascriptos articulos) ő felsége szentesítse. Mind azok, mik a 4. §-ban hosszasan el vannak sorolva, nem a kérelem tárgyai, hanem azon indokok, melyeknél fogva az említett t. czikkek szentesítését kérik, szóval: a 4. §. azon czélokat sorolja elő, melyeket az országgyűlés azon törvények alkotásával elérni óhajtott. Ha L. úr az eredeti szövegnek pontozásait (interpunctio) figyelemmel megtekinti, láthatja, hogy a 4. §. végén álló ige: „könyörögnek” (suplicant) után kettős pont áll, s e kettős pont után következik az 5. §: hogy az alább következő t. czikkeket (ut infrascriptos articulos) stb.; következőleg az említett ige, nem azokra vonatkozik, a mik előtte állanak, hanem azokra, a mik a kettős pont után következnek. S ha L. úr azokat a törvényeket, melyeket annyiszor idézett, fejtegetett, magyarázott, csak egyszer olvasta volna el figyelemmel, azon odavetett állítását, hogy az ország rendei épen ezen országgyűlésen könyörögtek jogaik, szabadságaik megerősíttetéseért, maga törölte volna ki munkájából; mert az 1. czikkben világos szavakkal olvashatta volna, hogy ő felsége mindenekelőtt és pedig a hü karoknak és rendeknek ez iránt előrebocsátott minden kérelme nélkül, (et primum ac ante omnia, nullaque praevia fidelium Statuum et Ordinum eatenus praemissa humillima suplicatione) tiszta atyai indúlatából biztosította az ország rendeit, hogy őket diplomatikai és minden egyéb jogaikban, szabadságaikban, törvényeikben stb. megtartja, s ezért hálás köszönetet mondanak az ország rendei.*
Lásd a II. számú függelékben az 1. t. cz. bevezetését.
86Szeretne L. úr, mint munkájának 237. lapján mondja, az ország jogai, törvényei és szabadságai között valami különbséget állítani fel, s csak azokat tekinteni megerősíttetteknek, melyek szerinte tisztán magyar jogok, törvények és szabadságok: de nem figyelmezett arra, hogy épen ő maga idézi az ezen megerősítésre vonatkozó sorokat, melyek ilyen különbséget nem ismernek, hanem azt mondják: in universis eorundem tam diplomaticis, quam aliis quibusvis juribus, libertatibus, privilegiis, immunitatibus, antiquis consuetudinibus, praerogativis et legibus hactenus habititis, ac in praesenti quoque diaeta conditis, et in futurum etiam diaetaliter condendis, permaneant, stabiliantur et consequentur.” (Praef. 4. §.) Így szól minden későbbi törvény, minden koronázási hitlevél is, s ennél többet mondani, úgy hiszszük, nem is lehetne.
