NEGYEDIK FEJEZET.

Teljes szövegű keresés

87NEGYEDIK FEJEZET.
Lustkandl úr, azokon kivűl, a miket az öröködés jogára és rendére, a sanctio pragmaticára s az ezekkel kapcsolatban álló egyes törvényekre vonatkozólag hosszasan előadott, s mikre mi a fennebbiekben megtettük észrevételeinket, sokat beszéll a közigazgatásnak majd minden ágáról; számtalat törvényt idéz, azokat saját kénye szerint értelmezi, terjedelmesen okoskodik felettök s mindezekből a valóságos real uniót akarja bebizonyítani. A hol csak egy törvényt talál, melyben valamely, csupán egyes esetre szorított érintkezés van Magyarország és a többi örökös tartományok közt megemlítve, mind felhozza azt, mint kétségtelen jelét az általa vitatott real uniónak.
Hálátlan munka volna, végig menni e nagy számú idézeteken s okoskodásokon; némelyekre azonban teendünk mégis megjegyzéseket.
De mielőtt azokat elmondanók, szükségesnek látunk egy általános észrevételt előrebocsátani, mely L. úr munkájának több helyeire és azon szellemre vonatkozik, mely az egész munkán végig megy.
L. úr úgy látszik, mindazon jogokat, melyeket honunkban törvény szerint kizárólag vagy legalább nagy részben a király gyakorolt, mind lényegökre, mind alakjukra nézve, változhatlanoknak akarja tekinteni. Különösen kiemeli mindazt, mit királyi jognak tart, s az ország utóbbi törvényeit, melyek e jogokat máskép alakították, nem veszi figyelembe.
E nézetet mi merőben alaptalannak hiszszük.
A magyar király és magyar nemzet közötti viszonyokat, a törvényhozás alakját és körét, a kormányzat és köz-igazgatás 88formáit, törvények határozták meg, de ezen törvények, nem zárták ki a tökéletesítés lehetőségét, nem fosztották meg az államot azon jogától, hogy saját érdekében időnként új törvényeket alkothasson, gyakran eltérőket a régiektől, néha, midőn kellett, azokkal ellenkezőket is. Számos példát lehetne felhozni arra, hogy mind a nemzet, mind a király jogai időnként másként alakíttattak. Az ország legfőbb és legfontosabb hivatalának, a nádori hivatalnak betöltésénél, hajdan a királyi jog terjedtebb volt, mint későbbi időkben. A nemzetnek tettleges ellentállási jogát, mely az arany bulla végzáradékában foglaltatik, mint veszélyest, a törvény eltörölte. Változott az országgyűlések alakja, s az összes nemességnek személyes megjelenhetési joga előbb megyénként több, s utóbb csak két követ küldhetésére szoríttatott.
Alkotmányunk történelmi alkotmány, nem egyszerre készült, hanem a nemzet életéből fejlett ki, s a nemzet szükségeihez és a kor igényeihez képest mind a nemzet jogait, mind a királyi jogokat illetőleg, lényegben és formában, időnként változásokon ment keresztűl. Némely törvényeink elveit s tartalmát hiában keresnők a régiebb korban, mert azok az általános míveltség nagyobb fejlettségének s a közjogi eszmék Európaszerte bekövetkezett átalakúlásának szüleményei. Ilyen például a parlamentaris kormány eszméje. Hajdan Európában mindenütt szűkebb vagy tágabb rendi alkotmányok állottak fenn. Kizárólag vagy legalább túlnyomólag a magasabb osztályok gyakorlották a közjogokat, minthogy nagyobb míveltségöknél fogva arra képesebbek voltak. De később, terjedvén a míveltség, fokonként tágabbak lettek a korlátok; míg végre az általános jogosúltság elve győzött, s a rendi alkotmányt más országokban is képviselet váltotta fel. Így történt ez nálunk is, későbben talán, mint más országokban, de épen azért, mert későbben történt, érezhetőbb, sőt sürgetőbb volt ezen átalakúlásnak szüksége. Az alkotmánynak ily lényeges átalakúlása múlhatlanul megkivánta, „hogy az előbb fenállott rendi alkotmány több törvényei más formába öntessenek; határozattabban formuláztassék, a mi előbb csak általában vala kimondva, s megváltozzék, a mi a népképviselet mellett meg nem állhatott.” A parlamentaris kormány 89eszméje szoros logikai következménye volt a népképviseletnek, mely, parlamentáris kormány nélkűl, csonka s a czélnak meg nem felel.
Lehet-e józanon állítani, hogy, mivel Magyarországnak rendi alkotmánya volt, s mivel az előbbi törvények népképviseletet nem ismertek, az ország arra legyen kárhoztatva, hogy a rendi alkotmányt népképviselettel soha föl ne cserélhesse, bármennyire képes is népe részt vehetni az alkotmányos jogokban, bármennyire sürgeti azt a mélyen érzett köz-szükség, parancsolja az igazság s méltányosság, tanácsolja a mívelt Európa példája? Vagy lehet-e józanon azt kivánni, hogy alakítsa át az ország népképviseletivé a régi alkotmányt, parlamentáris kormány nélkül, mert ily kormányt a régi törvények nem ismertek, s legyen új alkotmánya lényegesen hiányos s annak biztosítása kivihetetlen egyedül azért, mert a mi nem volt, annak lenni nem szabad, még akkor sem, ha az összes magyar állam vagyis a király és nemzet egyesült akarata úgy kívánná.
Vannak újabb törvényeink között olyanok, melyek nem elvben s lényegben, hanem inkább formában újak, s csak tisztább, határozottabb és rendszeresebb alkalmazását írják körűl a régibb törvényekben is előforduló elveknek. Ilyen például a miniszteri felelőség. Mindazt, a mi az erről szólló 1838. évi törvényben foglaltatik, ily alakban hiában keresnők akár Magyarországnak, akár más országoknak régiebb törvényeiben. De az elv maga nem volt új Magyarország törvényhozása előtt, s már a XVI. században világosan és határozottan kimondotta azt a magyar törvény. Ugyanis az 1507: 7. t. cz. azt mondja: hogy ha valaki a király tanácsában az ország szabadsága, közjava és törvényei ellen nyilván és vakmerően cselekednék, azt a tanács többi tagjai kötelesek a legközelebbi országgyűlésnek névszerint bejelenteni, s az ország rendei, vétkének mértékéhez képest, meg fogják bűntetni. Ki van ebben mondva nem csak a felelősség elve, hanem az országgyűlésnek bíráskodási hatalma is.
Lehet-e tehát állítani, hogy a miniszteri felelősségrűl szólló törvény merőben új tárgyat tartalmaz? Lehet-e követelni, hogy 90azon joghoz, mely századok óta törvény által ki van mondva s mely az alkotmányosságnak természetes következménye, ne ragaszkodjék a nemzet; vagy egyedül a régi formában tartsa fen azt s ne fejtse ki azon határozottabb alakban, mely Europa más nemzeteinél fenáll, és mindezt csak azért, mert ily határozott kifejtés talán valamely állítólagos királyi jognak módosítása volna?
Változhattak tehát s változtak is törvényeink és azon jogok, melyek e törvényeken alapúlnak. Csak azon elv nem változott, mely minden alkotmányos monarchiának alapelve, hogy bármely változtatás vagy módosítás jogosan csak az összes törvényhozás által vagyis a fejedelem és nemzet közös egyetértésével történhetik. Ezen elveket foglalják magokban a koronázási hitlevelek is, miket megkoronáztatásakor minden magyar király köteles kiadni. Biztosítja a király azokban a nemzetet, hogy mind az eddig alkotott, mind az ezután alkotandó törvényeket minden pontjaikban, záradékaikban és czikkelyeikben, s miképen azok alkalmazása és értelme körűl a király és a nemzet egyetértve országgyűlésileg meg fognak állapodni, szorosan és szentűl megtartandja. Tehát nem csak az alkotott törvényekre terjed ki a bíztosítás, hanem az alkotandókra is, sőt a törvények mikénti alkalmazása és magyarázása is a fejedelem és nemzet közös megállapodásának van fentartva.
Nincs tehát alkotmányunkban kizárva azon lehetőség, hogy akár a nemzetnek, akár a fejedelemnek valamely jogát módosíthassa, megszoríthassa vagy azon jog alkalmazását másképen alakíthassa a törvényhozás. Töröltessék ki ez elv valamely alkotmányból s mondassék ki, hogy se a fejedelem, se a nemzet jogait s azok gyakorlata módját módosítani nem lehet, még akkor se, ha a nemzet és fejedelem abban megegyeznének: az ily alkotmány, a kornak folytonos fejlődést igénylő kivánatitól elmaradva, rövid időn szűk lesz mind a két félnek, s a változhatlanságot megállapító törvény lesz első, a mit meg fognak változtatni. Ha pedig a változhatlanság elve csak egyik félnek jogaira nézve mondatnék ki, viszonosság nélkül: akkor a másik fél lassanként kizáratnék az alkotmányosság élvezetéből, s az egész alkotmány összedőlne.
91Ez általános észrevételt előrebocsátván, lássunk immár némi részleteket L. úr munkájából, melyekkel a real uniót akarja bebizonyítani.
L. úr azt mondja munkájának 23. lapján, hogy a bányák már a régiebb korban is a magyar királyt illették, s a fejedelemnek joga volt a nemesek oly birtokait, melyekben bányák vannak, hasonértékű fekvő birtokért elcserélni. Ez állítás fölött nincs mit vitatkozni, miután azt az általa is idézett 1351: 13. t. cz. bizonyítja. De L. úr tovább megy, s hivatkozván Zsigmond II. Decr. 1. czikkére, azt mondja, hogy ezen t. cz. meghatározza, miszerint az ország minden városaiban, váraiban s faluiban minden megmérhető száraz és folyó tárgyaknál ugyanazon mérték használtassék, és pedig a budai mérték; csak a bányászatnál használtatni szokott súlymértéket hagyja érintetlenül, s azt rendeli, hogy ez régi állapotában, melyet csak a király változtathat meg, lesz fentartandó. A törvény e magyarázatát pedig azon megjegyzéssel fejezi be, hogy a ki egyszersmind nagyon szembetűnő bizonyítványát akarja látni azon összefüggésnek, mely a magyar és német regálék ügye között volt, megtalálja ezt az említett t. czikk szövegébe iktatott azon szóban: „theutonico Pergrecht.*
Wer zugleich einen recht augenscheinlichen Beweis des ungarischen mit dem deutschen Regalienwesen sehen will, der wird ihn in dem in dieser Gesetzstelle (1405: Decr. II. Art. 1.) eingeschalteten Worte: „theutonico Pergrecht” finden.
Azt hiszi talán az olvasó e határozott állítás után, hogy minden, mit L. úr itt előadott, csakugyan egészen úgy áll az idézett törvényben, mint ő elmondotta? Pedig e hitében nagyon téved. Ugyanis a törvénynek 1. §-a meghatározza, hogy az egész országban mindenütt bor, gabona s általában minden mérhető vagy fontolható tárgy Buda városának mértéke szerint méressék; a 2. §. pedig e szabály alól kiveszi a tizedek és hegyvámok mértékeit, s a papságot illető birtokokat és jövedelmeket. Ezekre nézve rendeli az előbbi állapotnak, mennyiségnek és értéknek fentartását.*
§. 1. „Quod in omnibus civitatibus, oppidis, castris et villis, et generaliter ubicunque intra ambitum Regni nostri, tam in nostris, quam aliorum quorumcunque sint; libra, statera, ulna, mensura vini, frugum et generaliter omnes res mensurabiles et ponderabiles, ponderentur et mensurentur secundum mensuram civitatis nostrae Budensis.
§. 2. Demptis tantummodo mensuris decimarum et montium tributis, vulgo: „hegyvám”, in theutonico; Pergrecht: Ac lucris, censibus, fundis et reditibus Praesbyterorum et virorum ecclesiasticorum, quos in suis statu et justitia, quantitate et valore, volumus permanere.”
92A bányászatról tehát és arról, hogy a bányászati mértékeket csak a király változtathatja meg, az egész t. czikkben egy szó sem fordúl elő. L. úr megpillantotta a czik szövegében a „montium tributis” szavakat, s azonnal kész volt azokat a bányászatra vonatkozóknak tekinteni. Megpillantotta a „theutonico: Pergrecht” szavakat, és ezekből tüstént összefüggést okoskodott ki a magyar és német regálék ügye között, pedig ott van a törvényben latinul, magyarul és németül, hogy a „montium tributis” szavak alatt azon adózást kell érteni, melyet szőllőhegyekben a szőllőbirtokos tartozik a föld tulajdonosának fizetni. Ezt nevezik magyarul hegyvámnak, s az országban lakó német szőllőbirtokosok németnyelven „Bergrechtnek.” Ezt Magyarországban mindenki tudja, s hogy L. úr nem értette, még azért nem rójuk meg; de hogy ebből, a mit nem értett, oly határozottsággal akart helytelen következtetéseket vonni, s a nem értett két szó mellé sok más szavakat és eszméket oda képzelt, melyeknek pedig ott nyoma sincs: azt valóban nem foghatjuk meg.
Idézi továbbá L. úr I. Ferdinándnak az 1545. évi országgyűlés fölterjesztésére adott válaszát, és azt mondja, hogy: „I. Ferdinánd e válasznak 16. §-ában a bányászati regálét illetőleg fentartja ősi jogát s korlátlan törvényhozási és rendelkezési hatalmát, világosan útal azon módra, mely szerint a többi tartományaiban a bányászatról gondoskodik, és kijelenti, hogy a bányaügyről Magyarországban is ugyanazon módon fog gondoskodni.”* És utána veti ezek után L. úr: „hiedurch ist die Vereinigung 93des Bergregalienwesens in den verschiedenen Ländern auf das unzweideutlichste ausgesprochen.”
Weist ausdrücklich auf die Art und Weise hin, wie er in den übrigen Ländern für das Bergbau und alles Mineralwesen sorge, und äussert sich, dass er auch in Ungarn für das Bergwesen in derselben Art und Weise sorgen wolle, wie in den übrigen Ländern.”
Bocsánat, de ismét kénytelenek vagyunk megjegyezni, hogy az idézett törvény nem így szóll.
Az ország rendei 1545. évben a bányászatra nézve fölterjesztették ő felségének, hogy miután az országban mindennek az ára fölment, a bányák mélyebbek lettek, s azokba napról napra több víz ömlik, ez által a bányászok költségei s munkája háromszorosra növekedtek: a kamara ezentúl fizesse az ezüstnek márkáját 25 denár hiján hat forinttal. E fölterjesztésre ő felsége válaszának 16. §-ában, azt feleli: hogy „a bányák mívelésére, gyarapítására s fölvirágoztatására különös gondja van, s az ő kötelessége, nem másé, a bányászati visszaéléseket és hiányokat megjavítani, s miután más országban is vannak érczei, vagy is ezüst-bányái, azoknak míveléséből elég bőven megtanúlta, hogy a bányák főkép minő gondokat s intézkedéseket kivánnak. Ugyanazért mihelyest innen visszatér (Wormsból irta e választ), minden módon intézkedni fog, hogy a bányák míveléséről saját és az ország kára nélkül czélszerűen legyen gondoskodva.”*
§. 16. „Majestas Regia respondet: Culturam et augmentum, Statumque florentem Montanarum, in primis sibi curae esse, ipsiusque, et non alterius officio incumbere, illarum abusus, aut necessitates reformare pro suo, et Regni decore, atque ornamento: cum in aliis etiam Regnis habeat mineras, seu fodinas argenti, ex earumque cultura satis abunde sit docta, quibus potissimum curis, provisionibusque indigeant. Et propterea: simul, atque hinc regredietur (quod Divino favore, sperat brevi futurum) se modis omnibus provisuram: ut culturae Montanarum bene et sine detrimento suo et Regni prospiciatur.”
E sorokban se a királynak korlátlan törvényhozási hatalma, se azon mód (ARt und Weise), melylyel ő felsége a többi országokban levő bányairól gondoskodik, nincs megemlítve. Nem mondatik, hogy a magyar bányákról épen azon mód szerint (in derselben Art und Weise) fog gondoskodni, mint a többi országokban levőkről. A különböző országok bánya-regale ügyének 94bárminemű egyesítése pedig csak távolról sincs érintve. Ő felsége a többi országokban bírt ezüst-bányáiról csak azt mondja, hogy azok mívelésénél elég bőven megtanúlta, minő gondot s intézkedéseket kivánnak a bányák. De L. úr már ebben is egyesülést talált, nem a sorokban, hanem vagy a sorok között, vagy saját képzelődésében.
A 25. lapon sok törvényt idéz L. úr annak bebizonyítására, hogy a bánya-ügyre nézve szabad és független törvényhozási, kezelési, és bíráskodási hatalom illette a királyt.
Ez értekezésünkben ki fogjuk alább mutatni, hogy az ország rendei a bányászati ügyre nézve is gyakoroltak törvényhozási jogot. Itt csak L. úr némely idézeteire vonatkozólag teszszük azon észrevételt, hogy ő kedvét leli, úgy látszik, abban, ha munkájában számos idézetet halmozhat össze, s teszi ezt hihetőleg azon reményben, hogy az olvasó inkább elhiszi L. úr szavait hogysem az idézett törvényeket fölkeresse s végig elolvassa, mi valóban fáradságos s talán nem is igen mulatságos munka. E kedvtelés mellett gyakran nem válogatja meg L. úr az idézeteket, s oly törvényeket idéz, melyek egészen más tárgyakról szóllanak. Így például a királynak a bánya-ügyi törvényhozás, kezelés és bíráskodás körűli korlátlan hatalmáról szóllva, hivatkozik többek közt az 1655: 31., 1715: 97. és 1802: 7 t. czikkekre, pedig ezekben egy szó sem foglaltatik, a mi a bánya-ügyet csak távolról is érintené. Szóllanak a törvények a szőllőhegybeli adózásokról, melyek a szőllőbirtokosoktól a föld tulajdonosának járnak, a kilenczedről, tizedről s hegyvámról. Itt is úgy látszik, a „jus montanum” hozza tévedésbe L. urat, melyet ő valószinűleg bányajognak értett, holott az, mint említők, szőllőhegyi adózás. Egyébiránt, ha e törvényeket csak egyszer elolvasta volna, észre kellett vala vennie tévedését. Mert, hogy a többit ne említsük, az általa idézett 1802: 7. t. cz. első sorai következőleg szóllanak: „Ne per tardiorem nonae, aut alterius terragii, juris item montani, ac decimae in natura desumptionem damna agricolis fundos erga has praestationes excolentibus inferantur,” – továbbá a 2. §-ban: „qui vineas nonae, aut qualicunque juri montanovel decimae in natura desumi consuetis,” – 95a t. czikk végsoraiban: pedig: „sub ipsis vindemiis, nonae aut cujusvis montani juris vel decimae desumptio” stb. Ezekből csak sejthette volna, hogy itt szüretről, borról és szőllőhegyi adózásról van szó, nem pedig bányászatról.
Idézi továbbá L. úr az 1729: 3. t. czikket, melyben az ország rendei a komáromi és győri várparancsnokok zsarolásainak megszűntetését sürgetik. Győrben és Komáromban pedig bányákat csak nem keres L. úr?
De nem időzünk e tárgynál tovább, ezeket is csak L. úr idézési és magyarázási hűségének kimutatására hoztuk föl.
A 25. lapon azt irja L. úr, hogy miután Magyarországban bányászati ügyekre nézve korlátlan joga volt a királynak, a magyar király pedig az egész birodalomnak közös fejedelme: korlátlan törvényhozási jogát tehát valamint maga gyakorolhatta, úgy azt másra is, különösen a birodalmi tanácsra, átruházhatta.
Ha kétségtelenül igaz volna is, a mit L. úr mond, hogy a bánya-ügyekre nézve a törvényhozási jog Magyarországban egyedül a királyt illeti: közjogilag akkor is helytelennek tartanók L. úr említett elméletét.
Alkotmányos országban a király és nemzet között fennálló viszony a király és nemzet egyesűlt akarata által lőn megállapítva, s azt csak a kettőnek egyesűlt akarata változtathatja meg. Lemondhat a nemzet valamely jogáról, s azt fejedelmére ruházhatja által, lemondhat a király is valamely eddig törvényesen gyakorlott jogáról, s azt a nemzetnek visszaadhatja: de se egyik, se másik nem teheti azt, hogy ily jogot, közös egyetértés nélkül egy harmadikkal megoszszon, vagy másra ruházzon. A királyi jogok nem magán-vagyon, hogy azt bárkinek lehessen ajándékozni; s ha L. úr elmélete állana, akkor épén úgy átadhatná a király bármely más fejedelmi jogát, az ország hozzájárulása nélkül, másnak akárkinek. Mit mondana L. úr, ha valaki azt állítaná, hogy az ausztriai császár azon jogát, melylyel a birodalom tanácsban alkotott törvények szentesítésére nézve bír, Ausztria beleegyezése nélkül, átadhatja más országnak, s rendelkezhetik akképen, hogy az ausztriai törvényeket ezentúl nem ő maga, hanem valamely más ország fogja szentesíteni? 96Fölteszszük L. úr belátásáról, hogy ez ellen nem csak politikai, hanem közjogi tekintetből is felszóllalna.
Munkájának 30. lapján L. úr a pénzverési ügyre nézve a Magyarország és Ausztria közt létezett real uniót fejtegetvén, kiemeli, hogy még Ulászló alat, az 1511: 66. t. cz. szerint, minden idegen pénz ki volt tiltva Magyaroszágból, de már I. Ferdinánd alatt az 1547: 24. és 1548: 51. t. czikkek megállapították, hogy a német-osztrák pénz Magyarországba bocsáttassék be (die Zulassung des deutsch-österreichischen Geldes in Ungarn festgegesetzt). S ezek folytán a 31. lapon azt mondja, hogy az osztrák tartományok pénzlábának (Münzfuss) elfogadása nem véletlenül történt, nem is a kifejlettebb finánczpolitikából származott, hanem az 1548: 51., 1569: 51., 1574: 20., 1578: 19. és 1600: 21. t. czikkek szerint az ezen országok között létező politikai összeköttetésnek volt eredménye; mert ugyanakkor a lengyel pénz elfogadása eltiltatott, minthogy Lengyelország nem állt oly közel politikai viszonylatban Magyarországgal.
Ulászló alatt a külföldi pénz kitiltatott, mert a történelem bizonyítása szerint, a külföld sok, igen silány bel-értékű pénzzel árasztotta el az országot. Hiszszük, hogy Ferdinánd alatt Ausztriában a pénz bel-értéke jobb volt, ennélfogva forgalomba jött az valószinűleg Magyarországban is.
Természetesnek találjuk azt is, hogy Magyarország törekedett pénzének bel-értékét javítani, s azt a szomszéd országok jó bel-értékű pénzeihez hasonlóvá tenni. De hogy ez Magyarország és Ausztria közötti politikai kapcsolatnak lett volna következése, s hogy azt az ország, mint L. úr állítja, kötelességből tette volna (értve az osztrák tartományok iránti kötelességet): azt csakugyan nem bizonyítja L. úr idézetei. Ha elolvasta volna az 1574: 20. t. czikket, melyet pedig maga idézett: abban megtalálta volna, hogy a lengyel pénz azért tiltatott ki az országból, mert az nagyon hitvány, s ennélfogva elfogadása által mind az egyesek, mind a királyi fiscus fölötte károsodnának:* nem pedig azért, mert Lengyelország nem állott politikai viszonyban 97Magyarországgal. Hiszen más europai államok pénzei nem tiltattak ki, pedig azok közől is némelyekkel csak folytonos kereskedési összeköttetésben volt az ország, mint például Velenczével, Genuával s a török birodalommal. – L. úr okoskodása szerint talán ezekkel is real unióban állott Magyarország?
„Monetam polonicam ut prorsus vilem et non solum regnicolis, sed etiam fisco damnosam”: ezek a törvény szavai.
Egyébiránt sajátságos az, hogy L. úr azt állítja, miszerint Magyarországnak törvényhozási joga nem terjedt ki a pénzverési ügyre, hanem a fölött a király maga önállólag rendelkezett; és mégis maga idéz oly törvényeket, melyek az ország törvényhozási jogát kétségtelenné teszik. Azt állítja, hogy Magyarország és Ausztria között a pénzverési ügy közös volt, oly törvényekre hivatkozik, melyek épen az ellenkezőt bizonyítják. Így például hivatkozik az 1547: 24. t. czikkre, pedig ez a törvény azt rendeli, hogy a magyar pénznek korábbi bel-értéke állíttassék vissza, mert az által, hogy a bel-érték nem rég leszállíttatott, az ország lakosai sokat vesztenek, holott e leszállítás előtt a magyar pénzt nyereséggel lehetett portékákért vagy német pénzért kicserélni. Hivatkozik az 1548: 51. t. czikkre, mely azt rendeli, hogy a cseh „babka” nevű pénz Magyarországban is fogadtassék el, hármat számítva egy krajczárra. Hasonló ehhez az általa nem idézett 1741: 32. t. cz., mely a morva „Gröschl” nevű pénznek Magyarországban elfogadását rendeli. Ha a fejedelemnek lett volna kizárólagos joga e tárgyak fölött rendelkezni: nem lett volna szükséges, hogy a magyar pénznek bel-értéke, vagy bármely osztrák pénzek elfogadása felett országgyűlésileg alkottassék törvény, hanem a fejedelem maga határozta volna azt meg. Ha a L. úr által állított közösség s tettleges kapcsolat fenállott volna: Csehország babkái és Morvaország Gröschl-jei elfogadandók lettek volna Magyarországon e végre alkotott külön törvények nélkül is.
Törvényeink, különösen azok, melyeket L. úr idézett, bizonyítják azt is, hogy némely magyar pénzeket Ausztriában sem fogadtak el gyakran, vagy legalább nem névszerinti értékben. Mindezek nem mutatnak azon közösségre, melyet L. úr állít, hanem inkább különállást tanúsítanak. Ha két szomszéd-ország egymás irányában azon joggal bír, hogy egymás pénzeinek elfogadása 98vagy kitiltása felett még törvény által is rendelkezhetik: azon két ország között real uniót senki sem fog keresni.
Idézi L. úr többek közt az 1567: 45. t. czikket is. E törv. czikkben arra kérik az ország rendei ő felségét, találjon módot, hogy a magyar pénz az ország lakosainak kára nélkül Bécsben és más helyeken is fogadtassék el. Mire ő felsége azt felelte, hogy máskép e részben nem segíthet, hanem ha az ország rendei közvégzéssel és törvénynyel beleegyeznek abba, hogy ezentúl Magyarországban is oly pénz veressék, minő jelenleg egész Németországban és Csehországban szokott veretni.* Ennek folytán kérik a rendek ő felségét, méltóztassék tanácsosaival ez iránt értekezve, alkalmatos egyéneket rendelni, kik Magyarországban is oly bel-értékű pénzt veressenek, mely a némettel megegyezzék: de e pénzekre a szokott magyar képek nyomassanak.
§. 2. „Et quoniam Majestas sua Caesarea clementer fidelibus suis proponit, se in ea parte eis consulere aliter non posse, nisi ipsi etiam publico voto atque decreto consentiant, posthac in Hungaria ejusmodi monetam cudi debere, quae porportionabiliter ejusdem sit ligae et valoris, cujus est illa, quae ad praesens in universa Germania, atque Bohemia cudi solet.”
Látjuk e törvény tartalmából, hogy Magyarországban és Ausztriában nem volt egyenlő bel-értéke a pénznek; látjuk, hogy ő felsége nem tartotta magát feljogosítottnak az ország beleegyezése nélkül Magyarországban oly bel-értékű pénzt veretni, minő a német- vagy csehországi pénz volt; hanem az ország rendeit szólította fel, hogy közvégzéssel és törvénynyel egyezzenek meg (publico voto atque decreto consentiant) ily pénzverésében. Ha tehát csakugyan törvény kellett ehhez, s az ország rendeinek törvényben kimondott beleegyezése: miként áll L. úrnak e tárgy fölötti elmélete?
Azt is mondja L. úr az említett 30. lapon, hogy „különösen az 1554: 17. t. cz. világosan kifejezi, miszerint az egész pénzverési regale a király dolga, hogy annak vezetése és a tisztviselők alkalmazása őt illeti, s ő felsége, a Magyarországból nyert ezüstöt tetszése szerint fordíthatja a többi örökös tartományok 99pénzszükségletére,* hogy azonban a nemes érczeknek minden másféle kivitele a királynak engedelmétől függ.
„Dass er das in Ungarn gewonnene Silber für den Geldbedarf der übrigen Provinzen beliebig verwenden darf” mondja L. úr.
Hogy a pénzverés Magyarországban is királyi regale volt, senki sem tagadja. Annak veretése s a tisztviselők alkalmazása bizonyosan a fejedelmet illette, ámbár a kezelésre nézve is ellenőrködési joggal sőt kötelezettséggel ruházta fel a törvény az esztergami érseket s illetőleg annak pisetariusát, mint az 1553: 23. t. cz. 3. §-a, s az 1557: 15. t. cz 2. §-a s más törvények bizonyítják. De a mit L. úr az általa idézett 1554: 17. t. cz. soraiból kiolvasott, hogy tudniillik ő felsége a Magyaroszágból nyert ezüstöt tetszése szerint fordíthatja a többi örökös tartományok pénzszükségletére: annak ott legkisebb nyoma sincs. Azt mondja az említett törvény, hogy „ő felsége ne engedje az ezüstöt az országból kivinni, ha csak talán ő felségének saját használatára és szükségeire, vagy fenséges gyermekeiére nem vitetnék ő felségéhez valamely ezüst, vagy pedig érdemes személyeknek, kik ez iránt folyamodnak, ő felsége különös megbízásból ez meg nem engedtetnék.*
„Neque argentum e Regno educi parmittere curare dignetur, nisi forsitan ad usum et necessitates suas proprias aut serenissiliberorum suorum ad Majestatem ejus aliquod argentum afferretur, aut dignis personis simpliciter petentibus de speciali Majestatis eius commissione concedatur.”
Egy szó sem fordúl elő tehát e törvény szövegében se általában pénzszükségletről, se a többi örökös tartományokról, se különösen azon tartományok pénzszükségletéről. Sőt a törvénynek azon szavai: „nisi forsitan ad usum et necessitates suas proprias aut serenissimorum liberorum suorum” egyedül ő felségének és fenséges gyermekeinek személyére szorítván az ezüst kivihetését, nemcsak ki nem terjesztik azt az osztrák tartományokra, hanem azokat a világos megszorítás által határozottan kizárják.
Továbbá L. úr azon kifejezése: „das in Ungarn gewonnene Silber” sem egyez meg a törvény szavaival, mert ez minden 100Magyarországban nyert ezüstre vonatkozhatnék, a törvény pedig azt mondja: „aliquod argentum,” tehát nem minden, sőt nem is épen sok, hanem csak némi ezüst kivihetéséről szóll.
Egyébiránt, csak az nem érti, aki nem akarja, hogy a törvényben azon ezüstről van szó, miből ő felsége a maga gyermekei hasznára és szükségeire edényeket, eszközöket, más ilyes készűleteket akar készíttetni. Erre mutat a törvénynek azon határozata is, miszerint ő felsége adhat engedelmet érdemes személyeknek, hogy ezüstöt vihessenek ki, természetesen ily czélokra és saját használatukra.
Így szokta olvasni és magyarázni L. úr a törvényt; a mi benn nincs, azt belegondolja, a mi benn van, azt elferdíti, s azt hiszi, hogy dialectikájának sikerűlt saját elméletéhez idomítani, a mi tulajdonkép ellene szóll.
Megjegyezzük még e tárgyat illetőleg azt, hogy ha Magyarországban mind a bányászati, mind a pénzverési ügyre nézve a királynak teljesen önálló, korlátlan törvényhozási joga lett volna, mint L. úr állítja; s ha Magyarország és Ausztria között oly szoros kapcsolat létezett volna, minőt ő vitat: nem lett volna szükség arra, hogy a magyar törvény engedje meg, miszerint ő felségének és gyermekeinek használatára és szükségleteire némi ezüst kivitessék Magyarországból oda, hol ő felségének székhelye volt, tudniillik Ausztirába; s általában nem lehetett volna eltiltani, hogy a magyar ezüst Ausztriába, mint Magyarországgal tettleg egyesűlt országba kivitessék. Különállás-e ez, vagy real unio: itélje meg az elfogúlatlan olvasó.
A harminczadokról szóllván L. úr, a 39. lapon azt mondja, hogy 1625-ig, közel száz esztendőn keresztűl, a császári udvari kamarához lőnek a magyar harminczadok jövedelmei beszolgáltatva; s az említett évben ő felsége egyedűl szabad akaratjából megosztotta az egy részről Magyarország, más részről Ausztria, Stájerország, Morvaország és Szilézia között létezett harminczadok kezelését s azok jövedelmeinek hova fordítását (Verwaltung und Verwendung) olyképen, hogy Pozsontól a hegyeken keresztűl 101(Gebierge) az Ádriai tengerig befolyó harminczadok a magyar királyi kamara kezeléséhez útasíttattak, a többi a császári udvari kamaráé maradt. És ezen felosztásnak nem azon jelleme volt, mintha a király arra kénytelen lett volna, mert a nevezett országok közt csak personal unio létezett, vagy mintha a rendeknek beavatkozási joguk lett volna: hanem egészen szabad engedménye volt az a fejedelemnek, kit a regaliák jövedelme föltétlenül illetett.
Kétséget nem szenved, hogy az ország törvényei, kivált azon zavaros és veszélyes időkben, midőn az ország nem csekély részét a török bírta, hol egyik, hol másik tárgyra nézve többször megsértettek; de a törvénysértés jogot nem alapít. Felszóllaltak az ország rendei ez ellen, s 1622-ben a 24. t. czikkben különösen elhatároztatott: hogy a Dunán innen és túl minden harminczadok, az országnak s kapcsolt részeinek bármely megyéjében lettek légyen felállítva, nem, mint eddig történt, az ausztriai, hanem a pozsoni magyar kamara által kezeltessenek, s minden jövedelmeik oda szolgáltassanak be.* Tehát e törvény nem csupán engedményről szóll, hanem az összes törvényhozó hatalom közös akaratából hozott határozatáról, s világosan azt mondja: „sancitur.” Nem szóll a harminczadoknak Ausztria és Magyarország közötti megosztásáról, hanem azt mondja, hogy minden harminczadok (universae et singulae tircesimae) a Dunán innen és túl, akármely vármegyében léteznek, a pozsoni magyar kamarához tartozzanak. A tiszai kerűletekben létező harminczadokról nem szóll e törvény, miután e kerűletek egyik ausztriai tarománynyal sem voltak határosak, s az osztrák kamarához nem vonattak.
Signanter autem sancitur; ut amodo deinceps, universae et singulae tricesimae, tam trans-, quam vero cis-Danubium, in quibuscunque Regni hujus Hungariae, Partiumque eidem annexarum Comitatibus erectae, et earum universi proventus, non ad Cameram Austriacam (prout hactenus factum est) sed ad Hungaricam Posoniensem administrentur.” §. 1. Art. 24. 1622.
Az idézett 1625: 33. t. cz., melyből L. úr a felosztást következteti, az 1622. évi idézett törvény folytán lőn alkotva, s 102abban egy szó sem említtetik felosztásról; egy szóval sem mondatik, hogy a magyar harminczadok valamely része a német kamarának van fentartva. Pedig a fentartást, ha ki lett volna kötve, csakugyan megemlítették volna a törvényben, és pedig annyival inkább, mert a három évvel az előtt alkotott 1622. évi törvény, kivétel nélkül minden magyar harminczadról szóll.
Azt mondja L. úr, hogy azon magyar harminczadok adattak által a magyar kamarának, melyek Pozsontól a hegyeken keresztűl (durch das Gebierge) az Ádriai tengerig léteztek. De az idézett törvényben csak az van kimondva: Pozsontól az Ádriai tengerig, s a hegyek (Gebierge) csak egy betűvel sincsenek megemlítve. L. úr e szót csak azért képzelte bele a törvénybe, hogy abból ily csekély megtoldással könnyebben okoskodhassék elmélete mellett.
Elmondja L. úr a 40. lapon, hogy volt ugyan Magyarország és az osztrák örökös tartományok között vámvonal felállítva: de a real unio lényegével ez épen nem ellenkezik; mert lehetnek valamely teljesen egyesített államnak belsejében is vámvonalak, melyek belső-vámoknak (Binnenzölle) neveztetnek. Útal továbbá a magyar törvényekre, melyek bizonyítják, hogy Magyarország és Erdély között s Magyarország és kapcsolt részei között, sőt magában Magyarországban is állottak fen belső-vámvonalok, melyeket az országos rendek sürgető kérelmére csak 1715-ben szűntetett meg III. Károly: még sem fogja egy magyar is azt állítani, hogy Magyarország önmagában és kapcsolt részeivel tettleg egyesítve nem lett volna.
Megjegyezzük mindenekelőtt, hogy Magyarország és az ausztriai örökös tartományok között 1848-ig kettős vámvonal létezett: egyik a magyarországi, másik az ausztriai. Mind a kiviteli, mind a behozatali árúk mindenik vámvonalon kisebb-nagyobb mértékben meg lőnek adóztatva; a Magyarországból kivitt gabona még inkább a szarvasmarha, néha tetemes vámot fizetett az ausztriai vámokon; a bor pedig gyakran olyan vám alá volt vetve, mely némely években a bornak helybeli árát megközelítette, sőt meg is haladta. Hivatkoztunk már fennebb 103az 1649: 13. t. czikkre, melyben megállapítottuk, hogy Bécs-Újhely, Bruck és Hainburg ausztriai városok ide behozandó portékáiktól vámmenteseknek nyilváníttattak a magyar törvényhozás által; hivatkoztunk az 1588: 15. t. czikkre, mely azt rendeli, hogy Ausztriából Magyarországba és Stájerből Sclavóniába elkobzás bűntetése alatt nem szabad borokat behozni, hacsak a magyar boroknak Ausztriába és Stiriába kivitele meg nem engedtetik. Megemlítjük még az 1659: 59. t. czikket, melyben ő felsége megigéri, hogy a magyar boroknak Ausztriába, Morvába és Stiriába leendő bevitele iránt a nehány hónap múlva tartandó ausztriai diaetán az említett tartományok rendeivel egyezkedni fog, s azon lesz, hogy a jó szomszédság és kölcsönös barátság tekintetéből e részben az ország rendeinek kedveskedhessék. Az 1662: 42. t. czikkben az ország rendei biztosokat (Commissarios) neveznek ki a maguk részéről, kik az ausztriai rendekkel, ő felsége közbevetése mellett, a magyar borok bevitele iránt „tractatust” tegyenek. Az 1741: 27. t. czikk pedig azt tartalmazza: „hogy a magyarországi terményeknek a szomszéd országokba bevitele s azokon keresztűl a külső országokba szállítása mind szárazon, mind vizen könnyíttessék, ő felsége az örökös tartományok rendeivel, kiket t. i. a dolog a másik részről illet (quos nimirum res ex altera parte tangit) mind az eddig fizetni szokott vámok és harminczadok leszállítására, mind ezen termények be- és átvitelének nagyobb szabadságára nézve mindjárt ezen országgyűlés után végezni fog.”
L. úr maga idézte e törvényeket, s kérdezzük az elfogúlatlan olvasót, nem bizonyítják-e azok kétségtelenűl, hogy a Magyarország és az ausztriai örökös tartományok közt fenállott két vámvonal egyikéről Magyarország, a másikáról Ausztria rendelkezett? Egyes esetekben kedvezéseket nyújtottak egymásnak, máskor ismét repressaliákkal, visszatorlásokkal éltek, s néha mint egymástól független két ország, tractatus felett alkudoztak egymással. Van-e ezekben legkisebb nyoma is a kereskedelmi vámok azon közösségének, melyet L. úr vitat? Lehet-e ily kettős vámvonalt a valóságos real unióval megyeztetni? 104A fenemlített 1659: 59. és 1662: 42. t. czikkekre vonatkozólag azt monja L. úr, hogy az ezen t. czikkekben említett országgyűlés ismét egyesült országgyűlés volt, és hogy ezen egyesült országggyűlésre Magyarország is küldött követeket (Abgeordnete), miből azután közönséges országgyűlés (allgemeiner Reichstag) lett. (Da es nun ausdrücklich heiszt, dass Seine Majestät im Interesse Ungarns auf dem nächsten oesterreichischen Landtag mit allen Ständen der genannten Provinzen sich benehmen will: so sieht man, dass dieser nächst anzuhaltende Landtag wieder ein vereinigter Landtag sein sollte! Und dass zu diesem vereinigten Landtage auch Abgeordnete von Ungarn abgesendet wurden, dass also wieder ein allgememeiner Reichstag daraus wurde, ersieht man aus dem Art. 42. 1662., welcher von der endlichen Ausführung derselben Angelegenheit handelt.)
Legerősebb czáfolata ez állításnak az említett két t. czikk tartalma, melyet alább jegyzetben ide iktatunk.* Nincs e törvényben Magyarországnak és az osztrák örökös tartományoknak 105közös országgyűléséről szó, hanem egyenesen és egyedül ausztriai diaetáról. Nem az mondatik ott, hogy Magyarországnak és az osztrák tartományoknak rendei közös országgyűlésen fognak a boroknak be- és átvitele fölött intézkedni, hanem az, hogy ő felsége maga fog a cseh, morva, osztrák és stájer rendekkel tractálni; nem az mondatik, hogy a kereskedelmi ügy közössége, vagy valamely real unio fog e részben alapúl szolgálni, hanem motivomúl a jó szomszédság és kölcsönös barátság van felhozva. Világos tehát, hogy a kereskedelmi vámokat Magyarország és az osztrák tartományok között nem a közös fejedelem határozta meg önhatalmával, mert akkor nem mondotta volna ő felsége: „Cum Statibus et Ordinibus earundem provinciarum in proxima diaeta austriaca se tractaturam, suamque operam in eo inpensuram,” hanem egyenesen maga rendelkezett volna. Nem is közös országgyűlés elé tartozott e tárgy, hanem Magyarország intézkedett a magyar határvámok felett az osztrák örökös tartományok rendei saját határvámjaik felett, s e két egymástól független ország egyes esetekben alkudozott, egyezkedett bíztosok által egymással, mint alkudoznak még olyan országok is, melyek külön fejedelmek alatt állanak.
Az 1659: 59. t. cz. szövege: „De vinorum porro Hungaricorum tam Cis- quam ultra-Danubialium, in Bohemiam, Austriam, Moraviam, Styriam que inductione et traductione, quod Sua Majestas cum Statibus earundem Provinciarum in proxima Diaeta Austriaca; inter pancos Menses celebranda se tractaturam; suamque operam in eo, ut pro conservanda bona vicinitate, mutuaque amicitia, Statibus et Ordinibus Regni sui Hungariae, hac in parte gratificetur inpensuram: medio vero tempore Civitatibus et locis hujus Regni, in eo interessatis tantam quantitatem et summam vinorum suorum; eoque modo, quo proxime praeteritis annis observatum esset, vehendi licentiam gratis concessuram; sicut et de vinis pro Hungaris et Cancellaria Hungarica, ad usum domesticum Viennam vehendis, benigne provisuram obtulisset, Status et Ordines Regni demisse acceptant.”
Az 1662: 42. t. cz. pedig így szóll: „Illam quoque Suae Majestatis gratiam, demisso ac grato acceptant animo fideles Regnicolae; quod Sua Sacra Majestas, tractatum in Art. 59. anni 1659. declaratum, de inductione vinorum Hungaricorum, in vicinas Provincias in proxima Diaeta Austriaca, pro sequenti Anno 1663. intra paucos Menses Viennae celebranda, insinuatione per deputatos hujus Regni Commissarios facta, cum fidelibus suis Statibus et Ordinibus Austriae, se benigne assumpturam ac terminaturam clementer obtulerit; ac medio tempore, Civitatibus et aliis locis hujus Regni, in eo specialiter interessatis, eandem quantitatem et summam vinorum suorum, eoque modo, quo proxime praeteritis Annis observatum est, evehendi licentiam gratiose concesserit.
§. 1. Pro quo etiam Tractatu insinuando prosequendo, et cum fidelibus Suae Majestatis Statibus Austriae, benigna Seuae Majestatis opera, ac promotione terminando; Status ac Ordines Regni ex parte sua, Reverendissimos Dominos Jaurinensem et Veszprimiensem Episcopos: Dominum Comitem Judicem Curiae Regiae; et Dominum Comitem Paulum Eszterházy: Nec non Reverendum Dominum Paulum Méhes, Praepositum Quinque-Ecclesiensem: Eggregios item, Magistrum Stepha-Rabby, Protonotarium Peesenalis Praesentiae: Et Casparem Hölgy, Juratum Tabulae Regiae Assessorem, pro Commissariis denominant.”
Ez az értelme az 1662. évi 42. t. czikknek is. Nem az osztrák országgyűlésre küld e törvény szerint követeket (Abgeordnete) 106Magyarország, hanem az osztrák országgyűléshez küld bíztosokat, nem közös törvényhozás végett, hanem a magyarországi borok bevitele iránti tractatus megkötésére, „pro commissariis denominant” ezek a törvény szavai. Az ily bíztosok s az ily tractatus pedig lényegesen különbözik a közös országgyűléstől és a közös országgyűlésre küldött követektől. Itt is szokás szerint, egy kis fogással élt L. úr, hogy az olvasót tévedésbe hozza. Ugyanis a 218. lapon idézve a törvény szövegét, e szavaknál „per deputatos hujus Regni Comissarios:” a „deputatos” szót nagy kezdő betűvel nyomatta, remélve, hogy azt majd „követeknek” (Abgeordnete) értelmezi az olvasó, pedig a törvénykönyvben az említett szó kis betűvel van nyomva, s valóságos értelme: „per deputatos commissarios” „kiküldött biztosok” által.
A mi L. úr azon állítását illeti, hogy Magyarország és Erdély között is vámvonal állott fenn, megjegyezzük, miszerint Erdély azon korban nem is volt real unióban Magyarországgal, sőt hosszas ideig még personal unióban sem, mert külön fejedelem alatt állott. – Azon harminczadok pedig, melyek Magyarország belsejében fenállottak, nem képeztek külön vámvonalt; nem kellett a ki- és bevitelért külön a magyar határvámon és külön ismét az ily belső harminczadon adózni, s e részben azok az Ausztria és Magyarország közt létezett kettős vámvonaltól igen lényegesen különböztek. Igazolja állításunkat az 1715: 91. t. cz., mely elszámlálja a továbbra is fentartandó magyar harminczadokat, s a 62. §-ban azt mondja, hogy ámbár ez elsorolt és továbbra is fentartandó harminczadok között vannak olyanok is, melyek az ország belsejében helyezvék, mint például: Pécs, Sopron, Győr, Debreczen stb.; ezek mindazáltal nem az ország lakosainak és a kereskedőknek terhére, nem is új vagy kettős harminczad megvételére, hanem egyedül a csalások meggátlására szolgálnak. Feltűnk L. úrnak is az említett 1715: 91. t. cz. 65. §-a, mely a királyi táblát bízza meg, hogy a királyi harminczadi vámot az 1655: 100. t. cz. értelmében a kamarai bíztosok közbenjöttével dolgozza ki.* Sejtette, úgy látszik, hogy e törvény 107mégis arra mutat, miszerint a magyar törvényhozás a magyar harminczadok kérdésében még a vámok megállapítását illetőleg is beleszóllott, a mi pedig az ő elméletével egyenes ellentétben áll. De kész volt azonnal elferdítő magyarázatával, s elsőbben is azt jegyezte meg, hogy e törvényből még nem bizonyos, miszerint a kamarai biztosok alatt, nem a császári kamara biztosai voltak-e értve. E megjegyzés még ügyvédi ellenvetésnek is gyenge volna. Valamint egy részről az ausztriai vámok meghatározásába Magyarország rendei be nem folytak: úgy más részről a magyar harminczadi vámoknak a magyar törvényhozás által elrendelt megállapításánál, bizonyosan nem a császári kamarának, hanem a magyar udvari kamarának közbejöttét mondotta ki a törvény. Olvassa el L. úr ugyanazon 91. t. czikknek első sorait, látni fogja abból, hogy még a sclavoniai harminczadok is a magyar korona alá voltak rendelve, s ebből elgondolhatta volna, hogy a törvény kétségtelenül a magyar kamara részéről kivánt bíztosokat e munkához kiküldetni.
Circa rectam autem, et aequam ubique in praemissis tircaesimis Regii vectigalis institutionem, ad sensum Art. 100: 1655. elaborandam; cum interventu cameraticorum Comissariorum, hoc fine deputandorum, Tabula regia iudicaria ordinatur.
Másik megjegyzése L. úrnak még sajátságosabb. Azt mondja ugyanis, hogy a királyi tábla nem volt országgyűlési testület. Valóban furcsa közjogi okoskodás. Hiszen a törvényhozás nem csak saját tagjait, hanem másokat is megbízhat valamely tárgy kidolgozásával, s midőn ezt teszi, csakugyan gyakorolja törvényhozási jogát. Ha az országgyűlésnek joga sem lett volna beleszóllani a magyar harminczadok ügyébe, hanem a fölött, mint Austriával közös tárgy fölött, a közös fejedelem teljesen önhatalmával intézkedhetett volna: akkor a vám megállapításának kidolgozására nem az országgyűlés küldötte volna ki a királyi táblát, hanem egyenesen a közös fejedelem maga nevezett volna bizottságot e kidolgozásra.
Egyébiránt L. úrnak, ki azt a közjogot fejtegeti, mely 1848. év előtt Magyarországban létezett, annyit a magyar közjogból talán mégis kellene tudnia, hogy a királyi tábla tagjai 1081848. előtt, törvény szerint, hivataluknál fogva, valóságos kiegészítő részei voltak a magyar országgyűlésnek.
Még abban is fenakad L. úr, hogy az idézett 1715: 91. törvény az 1655: 100. t. czikkre hivatkozik s e hivatkozásra megjegyzi, hogy az említett 100. t. cz. 1. §-ában világosan kimondatik: „Ut itaque augmento proventuum regiorum consulatur,” tehát egyedül a királyi jövedelmeket akarták oltalmazni az ország rendei, s a megyéket és alattvalókat magok részéről is minden hatalmukban álló eszközök által arra szorítani, miszerint azok a regaliákat illetőleg teljesíték kötelességeiket; de ebből nem következik, hogy a rendeknek a harminczadokra valami befolyásuk lett volna, sőt ellenkezőleg, segítettek a királynak, hogy az biztosabban, könnyebben és jövedelmezőbben gyakorolhassa azon jogát, mely őt e regaléra nézve föltétlenül s korlátlanul illette.
Valóban különös okoskodás! Az említett t. cz. első soraiból az tetszik ki, hogy a királyi fiscus jelentéseiből láttak az ország rendei, miszerint a harminczadok s királyi vám körűl sok visszaélés történik, mik által ő felsége jövedelme is napról napra kevesedik, ennek folytán a királyi jövedelmek biztosításának s emelésének tekintetéből országos bíztosokat neveztek ki.
Ha a harminczad-ügy fölötti teljes rendelkezés oly föltétlenül és korlátlanul illette volna a fejedelmet, mint L. úr állítja: valószinűleg nem az országgyűléshez járúlt volna e tárgyban a királyi fiscus, s nem az ország rendei neveztek volna bízottságot, hanem ő felsége maga intézkedett volna e tárgyban teljhatalmával. És mi volt azon országos bizottságnak kiküldetése? „in praemissos excessus et defectus tricaesimales diligenter inquirere, eosdem investigare, corrigere, addenda addere, tollendaque tollere:” ezt mondja a törvény 6. §-a. Azon korlátlan fejedelmi hatalom mellett, melyet e tárgyra vonatkozólag. L. úr föltesz, mindezek teljesítésére nem lett volna szükség országos bízottságot küldeni ki. Azt is mondják az említett törvény végszavai: „ac postmodum ejusmodi rectificationi et correctioni Commissariorum tricaesimatores et questores per totum Regnum sese 109accomodare debeant et teneantur.” Tehát a korlátlan fejedelmi hatalomnak még arra is külön törvény volt szükséges, hogy saját harminczadosai engedelmeskedjenek? Épen az a körűlmény, hogy még a harminczadi visszaélések megvizsgálását és helyreigazítását is az oszággyűlés rendelte el, s hogy az országgyűlésnek bíztosai állapították meg a harminczadi vámokra nézve azon szabályokat, mikhez a haminczadosok is kötelesek voltak magokat alkalmazni, legvilágosabban mutatja L. úr elméletének alaptalanságát.
Maga idézi L. úr munkája 111. lapján az 1608. kor. e. 5. t. czikket, mely azt rendeli, hogy még ezen országgyűlésen választassék országos kincstárnok, ki az udvari vagy ausztriai kamarától semmi legkisebb függésben ne legyen, más nemzetek („externae nationes,” mi alatt bizonyosan nem az oroszok vagy francziák voltak értve) ezentúl Magyarország semmiféle jövedelmeibe magokat ne avassák.
Látván azonban, hogy azon idézett törvény az ő eméletén mégis nagy csorbát ejt, azonnal utána veti, hogy e kedvezést II. Mátyástól, ki épen akkor bátyja ellen feltámadott, csikarták ki az ország rendei.
Czáfolnunk kellene ezen állítását, ha L. úr maga föl nem mentett volna e munkától. Ugyanis ő maga idézi az 1618: 15., 1622: 18. és 24., 1647: 146., 1655: 11., 1681: 13. és 14. törv. czikkeket is, melyek újra megerősítik az említett 1608: 5. t. cz. rendeletét. Azt pedig még L. úr sem fogja állítani, hogy Mátyásnak mindazon utódai, kik e törvényeket szentesítették, II. s III. Ferdinánd és I. Leopold szintén feltámadtak testvérök ellen, s a koronára vágytak, s az ország rendei azoktól is úgy csikarták ki a teljesen hason tartalmú megerősítést. Hozzá adjuk még ezekhez az 1741: 14. törv. cziket, mely azt mondja: „Ut camera Regia Hungarica in activitate, vigore legum patriarum eidem competente, plene et omnino conservetur; Ac in uberiorem a Camera aulica independentiae demonstrationem; super negotiis apud eandem pertractatis, repraesentationes suas Regiae Majestati inmediate inscribat, sicque expeditas Majestati Regiae submittat 110ac desuper Regia duntuxat Rescripta ex aula recipiat.” Vajjon ez is közösség, ez is real unio?
Számos törvényt idéz munkájában L. úr, melyekkel azt bizonyítgatja, hogy az örökös tartományok is tetemes költséggel járúltak Magyarországnak, különösen a végvidéknek védelméhez, s ebből következteti az adózás közösségét és magát a valóságos real uniót.
Senki sem tagadja, hogy az örökös tartományok pénzzel és fegyveres erővel segítették megvédeni a török hatalom ellen Magyarországot. És ez igen természetes volt, nem csak a közös uralkodó miatt, nem csak jó szomszédságból, hanem a közös veszély által fenyegetett saját érdeköknél s az egész keresztyénség érdekénél fogva is. Maga idézi L. úr I. Leopold előtti koronázási hitlevelek 8. pontját, melyben többek közt e szavak fordúlnak elő: „Quando-quidem salus et permansio, non modo afflictae hujus patriae tamquam clypei et antemuralis, sed aliorum quoque vicinorum Regnorum et Provinciarum ex bona et secura confiniorum provisione dependeat.” A sokat zaklatott Magyarország az egész keresztyénséget fenyegető óriási török hatalom elleni paizsnak és előbástyának tekintetett, s a magyar végvidékek biztosságától függött a szomszéd-országok üdve és fenmaradása is. Kelle-e ennél egyéb kulcsát keresni annak, hogy az örökös tartományok minden erővel közreműködtek Magyarország védelmében? Tették ezt más hatalmasságok is, a lengyel, spanoly, franczia, különösen a római szent szék, a nélkül, hogy ily közremunkálásból valamely real uniót lehetne következtetni.
Kiemeli L. úr különösen az 1593: 1. t. cz. 9. s 10. §§-ait, és a 2. t. czikket, melynek tartalmából ismét közös országgyűlést és real uniót szeretnek kiokoskodni.
Az említett 1. czikknek 9. és 10. §§-aiban azt mondják az ország rendei, hogy a fenyegető török-hatalom ellen már alig birván magokat védni, küldöttséggel akarnak járúlni ő felségéhez, s ő felségének tudtával más keresztyén államok fejedelmeihez követeket (oratores) kivánnak küldeni segélyezés kérése végett. A 2. t. cz. pedig azt mondja, hogy ő felsége az ország 111főrendei s nemesei közől hivjon meg többeket valamely általa kijelölt napra és helyre, hol azok a szomszéd-országok és tartományok küldöttjeivel tanácskozzanak az iránt: mikép lehetne a végvidékeket jobban megerősíteni s az ottani katonaságot biztosabb zsolddal ellátni.
Nem közös országgyűlésre mutatnak e törvények, hanem a közös veszély elleni közös segély kérését és sürgetését tartalmazzák. Senki se hozza kétségbe, hogy ily esetenkénti érintkezés gyakran szükséges volt és ezentúl is szükséges lehet: de két egymástól független nemzetnek oly érintkezései voltak ezek, melyek real uniót még nem foglalnak magokban. Fonák dolog volna, ha mi azzal dicsekednénk, hogy Magyarország sokat tett és szenvedett az ausztriai örökös tartományoknak és az egész keresztyénségnek a pusztító ozmán hatalom elleni megvédésében. Hiszen a mit Magyarország tett, kell vala tennie önfenmaradásaért. De higyje el L. úr, épen oly fonák dolog azt vitatni: hogy az a segély, melyet az osztrák tartományok Magyarországnak nyujtottak, s a közös védelem, a melyben velünk együtt ők is részt vettek, nem az őket is fenyegető közös veszélynek elhárítása végett történt, hanem valamely kormányzati szoros egységnek s valóságos real uniónak volt következménye.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages