1848.
1221848.
Isten látja lelkemet, – gyermekkoromtól fogva epedtem a dolgok átalakulása után; de ha ez anarchiával jár, elfordulnék tőle. Tudom, hogy az újjáalakulás sok konvulzióval jár; de a személy- és vagyonbiztosság oly szentségek, melyek minden kormányforma mellett főczélok, s melyeket minden körülmények között tisztelni kell. S a legbotorabb eljárás volna, ha ugyanakkor, midőn a rossz kormányformát megváltoztatjuk, önmagunk rontanók le a korlátokat, melyek körülveszik a személy- és vagyonbátorságot, melynek épentartása a jó kormányformának első föladata. … Nem oly időben élünk, hogy meg kellene szaggatni az újjászületett nemzet testét; sőt azokat is, kik a 123jelen átalakulásnak nem barátai, igyekeznünk kell barátaivá tennünk; csak kezet fogva érhetünk czélt, s ha magunk közt összebomlunk, nem is kell külső ellenség, mert az ország maga teszi magát semmivé. Pedig ha ez ország a legvirágzóbb, a legfényesebb ország lesz is, de nem lesz Magyarország: nekem nem lesz benne örömöm; már pedig minden megszakadás egyenesen ide vezet. Ne menjünk hát a régi idők ösvényén, midőn egyes pártok s egyes személyek valának gyűlölség tárgyai, s a pártokat demonstrácziókkal s egyes személyek üldözésével szoktuk gyöngíteni. Ha a szabadság ily védelemre szorúl, hogy miatta egyes, kevéssé fontos egyéneket veszünk üldözőbe; ha a szabadság iránt egész lelkesedésünk csak ebben van: úgy menjünk inkább haza kertünk fáinak árnyékába, úgy reánk nem lehet bízni a haza javát. Kerüljünk mindent, mi szakadást okozhat; most egyek vagyunk, s párt közöttünk nincs; az erőt pedig, melyet keblünkben érezünk, tartsuk fel nagyobb dolgokra. Mi tette oly nagyszerűvé a franczia eseményeket? Nem az, hogy párt párt ellen küzdött, s az egyik párt győzedelmeskedett, mert ez már sokszor történt: hanem az, hogy midőn a demokráczia győzedelme kivívatott, a különböző pártok képviselői mindnyájan egyesültek annak zászlaja alatt, s Odilon-Barrot és a St. Germaini töredék egyaránt felajánlák szolgálatukat azon új kormányformának, melytől remélék a béke és szabadság megszilárdítását. Ez tette nagygyá a Franczia revolucziót, s ily emberekben bízhatik a haza. Francziaországban nem hallánk személyes üldözésekről; a 124felelős miniszterek megtámadtattak ugyan, de nem személyes megrohanás, hanem per útján, a charta értelmében.
A szabadság és a rend érdekében szólani fogok, míg össze nem roskadok.
Valamint egyrészről igyekezni kell, hogy alkotmányos országban a legális hatalom a miniszterek kezében összpontosíttassék, úgy másrészről őrizkedni szükség oly módoknak kezébe adásától, melyek által vesztegethessen s a felelősséget kijátszhassa. A felelősség kijátszásának pedig alig van biztosabb módja, mint ha a főrendi javaslat szerint a követek elélhetése nem biztosíttatván, ők a megvesztegetésnek könnyű szerrel kitétetnek, mert a szűkölködés az emberek leggyöngébb oldala. A mit tehát a követek illő díjazása által anyagilag vesztünk, bőven megnyerjük moraliter. Mondják, hogy a követ akkor is egyformán megvesztegethető, ha 6–8 forint napidíjt kap. De ez nem áll; mert a tapasztalás mutatja, hogy ugyanazon ember, ki ellent tud állani a fényűzési vágynak, nem képes ellentállani a szükség, az éhség sugallásainak. … A tapasztalás mutatja azt is, hogy a vesztegetések nem szoktak feltünő szemtelenséggel űzetni, nem szokta senki mondani: »légy te gazember 125s fizetek ennyit és ennyit«. Előbb a dolgot szép alakban, józan elv alakjában adják elő, a lehető legnagyobb simasággal; azután ellesik a szükség, az elkeseredés pillanatát. A lelkiismeret felszólal; de lassankint elalszik, az általa felhozott okokat lerontja a szükség, s az ember veszve van.
Akinek tetszik a szabadság, tessék az azzal együtt járó költség is; ingyen csak a halál van; a szabadság bajba, veszélybe és pénzbe is kerül. Egy lengyel palatinus szavai jutnak itt eszembe: »Malo perniciosam libertatem, quam quietam servitutem», a mi a szabadságra és fizetésre is alkalmazható. Eddig a mi szerepünk igen kényelmes volt; rosszaltuk a kormányt, hogy semmit sem tesz, s én magam is e kényelmes úton jártam; most, ha tetteket akarunk, fizetnünk kell, ezt kikerülni nem lehet. Azon kérdés tétetett: minő tervet fog a kormány előmutatni, s miből fogja a költséget fedezni? mire nincs más felelet, mint: az én zsebemből s a tiedből és a többiekéből.
Pokol e földön, látni a haza közelgető veszélyét, ott állni a dolgok élén hatalom s tekintély nélkül, nem bízhatni senkiben és semmiben, s érezni azt: hogy életünk, becsületünk, hihetőleg süker nélkül lesz koczkáztatva, és 126még sem léphetni le ezen helyről a haza miatt, s a legszentebb kötelesség miatt: ez kínos, iszonyúan kínos érzés. Ily érzelmek között kell a közigazgatás mindennapi száraz dolgait is végeznünk, s ha oly komoly dolog nem volna, nevetségesnek mondhatnám, midőn igazsági ügyekkel, tervekkel s törvényjavaslatokkal foglalkozom, de lelkem a hazát fenyegető veszélyek elháríthatásának gondjain csügg szakadatlanúl. … Mióta itt vagyunk, ennyi baj, munka és aggodalom között csak egy örömsugár sem vidította fel lelkemet. Egészségem nem más, mint az idegek lázas feszültségének következése; kevesebbet szenvedek, mert a test baját lelki aggodalmak, nem magam sorsán, de lelkünkre, becsületünkre bízott hazának sorsáni aggodalmak nyomják el; meddig bírom ezt, isten tudja …
Engem a körülmények önhibám nélkül sodrottak a helyzetbe csak azért: hogy ha lehet, szolgáljak a honnak. Hiszem, hogy isten el nem hagyja e hazát.
Kedves szülőföldem Zala, melyet már más alkalommal is képviselni szerencsém volt, azon vidék, melyben életem legnagyobb részét töltöttem, mely látta bölcsőmnek ringását, melyhez a legszorosabb, legszentebb lánczok kapcsolnak, 127parancsolt újra velem s követévé választott. A kegyelet ezen érzelmének, a gyermekkor óta szakadatlanúl edződött szoros baráti s rokoni kapcsolat ezen szent kötelességének tulajdonítsa a tisztelt választó község, (Debreczen) hogy nagy becsű felhívásának nem engedhetek, s arra, forró köszönetem kijelentésén kívül, csak azon ígérettel válaszolhatok, hogy legyek bár Zala, vagy Debreczen követe, mindenesetre szeretett hazánk követe leszek, s ennek javára köröm s tehetségemhez képest munkálni, míg élek és mozgok, soha meg nem szűnöm. A mit a közös haza érdekében jót és üdvöst szóval és tettel eszközölnöm sikerűl, az egyformán szolgál a Duna és Tisza, a Mura és Hortobágy vidékének hasznára, mert egy hazában csak egy közérdek, egy vég czél lehet.
A verifikáczió s az ennek folytában megrendelt vizsgálatok néha oly kérdéseket foglalhatnak magokban, melyek miniszteriális kabineti kérdések. Azon tekintetből, mivel azok valaha oly fontosak lehetnek, óvakodni kell, hogy ezen hatalmat a ház kezéből ki ne szalaszsza, nem csak azért, mert ez a ház jogaihoz tartozik, hanem azért is, mert igen sokszor lehet a miniszterium részes fél, a ház pedig soha sem. A ház fölötte áll minden hatalomnak, ez fél nem lehet, mert a ház többsége előtt minden félnek el kell enyészni. E jogot tehát a háznak kezei közűl kiereszteni nem lehet.
128Gyakran a keserűség, mely a tanácskozó testületen elömlik, nem oly forrásból ered, mely egyébként nagy fontosságú volna, hanem egy rosszúl felfogott, vagy rosszúl kifejtett, vagy rosszúl magyarázott szóból.
Nekem azon gyengeségem van, hogy szeretek ragaszkodni a logikai rendhez, még pedig nem pedansságból, hanem azért, mert tapasztaltam, hogy semmi sem segíti elő annyira a tanácskozásnak vitelét s annak hamarítását, mint a logikai rendnek követése.
Én semmi privilegiumot nem követelek a miniszternek, és ha olyant cselekszik, mi a ház szabályaival ellenkezik, igenis utasíttassék rendre. Politikai pályámon ezen elvvel következetlenségbe nem estem, és remélem, nem is fogok esni. Azt gondolom azonban, rendreutasításra méltónak senki sem fogja tartani, ha valakinek előadását logikámmal nem egyezőnek mondom, mert tanácskozásokban a logikai fegyver az, mely a leghatalmasabb; vannak más fegyverek is, de én azokhoz nem értek; meglehet, ezen egyet is hibásan forgatom, de használom, mert bizalmam van hozzá.
129Ha engem logika elleni hibával vádolnak, nekem az nem fáj, mert vagy belátom, hogy logikám nem felelt meg a mértéknek, s akkor megváltoztatom, ha pedig nem látom be, maradok a magamé mellett.
Hivatkozom a ház minden tagjára, az egész nyilvánosságra, az egész országra: van-e, vagy volt-e valaha miniszterium, mely a képviselők megválasztásába kevesebbé avatkozott volna, mint ezen miniszterium? Tudnék eseteket, a midőn a miniszterium nevével igyekeztek megválasztatni némelyeket, a miniszterium tudta és akarata nélkül. Tudnék eseteket, midőn épen a legszabadabb elvű képviselők mellett azzal iparkodtak voksokat szerezni, hogy a miniszterium is akarja megválasztásukat, ámbár nem voltak erre megbízva a miniszteriumtól, s ezt csak mint eszközt használták. Ellenben a miniszterium senkit különösen ki nem tűzött, senkit bármely tekintetnél fogva az én tudtommal nem ajánlott, nem történt semmi, hogy a miniszterium a képviselők megválasztásánál magának többséget szerezzen. Felhívom a tisztelt házat, nem az volt-e a panasz a miniszterium ellen, hogy nem gyűjti össze az erőket; nem az volt-e a panasz, hogy nem akar értekezni és őket valamely ösvénybe bevezetni; nem az volt-e a panasz, hogy szét engedi ernyedni azon többséget, mely neki bizonyos volt? 130S miért tevé ezt a miniszterium? Azért, mert nekünk nem csinált bizalom, nem szerzett többség, nekünk magától fejlődő bizalom kellett.
A hazának jelen körülményei között tévesztett lépésnek tartom annak elhatározását, hogy a státus által felállítandó iskolák közösek legyenek. … Ha Magyarország oly helyzetben volna, hogy békés nyugalom környezné, és mi a zöld asztalhoz ülve, theoriák nyomán indulnánk el rendezni a dolgokat, és azt vitatnók, hogy mi jobb és czélszerűbb a theoriában; és a theoriák között kifelejtenők az ember ezer gyöngeségeinek alig kiirtható előítéleteit, s ha mi ideális tulajdonságú embereknek csinálnánk törvényeket: akkor sokat értenék azokból, a mik mondattak. De fájdalom! a törvényhozót nem csak az okoskodás higgadt fonala, hanem az élet és annak körülményei s az emberiségnek sajátságai is vezérlik, és jaj annak a törvényhozásnak, mely oly ideális törvényeket alkot, melyeket az emberi élet naponként s a tapasztalás minden órán meghazudtol. Azt mondják talán, ne ismerjük él a hitfelekezeteket. Ám adjon nekem valaki mindenható hatalmat, és első lesz teendőim között, hogy az üldözéssé fajulható véleménykülönbségeket oly dologban, mely a legszentebb, vagy szelidítni vagy kiirtani fogom; de kinek áll ez hatalmában? Ha a létező hitfelekezeteket ignorálni lehetne, épen oly okoskodással 131lehetne mondani: ne ismerjük el a bűntényeket, tehát nem kell büntető kodex. És vajjon miért akarjuk ezen kényszerítő módot, hogy a hitfelekezeteknek magániskolákat állítani ne lehessen? Azért, mert összeolvadást reménylünk általa? Meglehet: ámde még a legokszerűbb eszköz is valamely czél elérésére csak akkor lesz elég hatályos, ha az időt eltalálja az ember, mikor azt alkalmazza.
Midőn az egész ország lázban van: midőn ezen országnak millióit veszély környezi; midőn attól félünk, hogy a hajó elmerül; midőn azt hangoztatjuk, hogy az Istennek mindenható hatalma tud csak bennünket megtartani; akkor mondhatjuk-e, hogy egy kis hitfelekezetességből származó súrlódással több vagy kevesebb nem tesz semmit? Van-e jogunk ezt mondani? Felelhetünk-e a nemzet előtt, hogy ezen dolgot oly könnyen és minden komolyabb óvatosság nélkül veszszük? Emlékezzünk vissza a legközelebb elmúlt időkre. Az oláh atyafiak aggodalommal léptek a törvényhozás elé, aggodalommal a kormány elé minden panaszaikban, hogy uniálni akarják azokat, kik a nem egyesült szertartáson vannak. A törvényhozás ügyekezett őket megnyugtatni; templomaik visszaadását elhatározta. Azt hiszik-e az urak, ha most ily közös iskolákra lesznek kényszerítve, ha alapítványaik is közösekké tétetnek, és nem lesz megengedve, hogy saját alapítványaikat saját iskoláikra fordítsák, 132azt hiszik önök, hogy adott igéreteinknek hinni fognak? Azt gondolják önök, hogy mivel a felvilágosodásban oly fokig mentek, melyen túl előítéletekkel nem küzdenek, s elmondhatják, hogy nincs oly szokás, melyhez mindvégig ragaszkodnának, azt gondolják, mivel ez áll önökről, így áll ez a népnél is? Hivatkozom azon urakra, kik nem vakbuzgók: ha valamely intézkedésben kényszerítést látnának saját vallásuk vagy véleményük szabadságára nézve, ezen zsarnokság ellen felzúdulna az urakban minden érzelem és készek volnának fegyvert ragadni annak védelmére, a mi még most, úgy hiszem, nincs megtámadva. Ez az emberi természetben van és van még inkább a nép természetében, a mely sokkal inkább küzd a sorsnak terhével, csapásaival, s a mely minél kevésbbé felvilágosodott értelmü, annál inkább ragaszkodik a vallásossághoz és annak külformáihoz, mintsem annak lényegéhez.
A külformákat megsérteni a népre nézve annyi, mint a népnek vallásos érzelmeit sérteni meg; ezeket pedig megsérteni akkor, mikor a sértést a státus czélja nem kívánja, s csak azért, mert bizonyos theoriák szebbnek festik a tárgyat: azt hiszem, vétek a nemzet és a nemzet biztonsága ellen. Vagy talán azért járjunk el így, mert József császár is megpróbálta a közös iskolákat, mert azok itt és ott megpróbáltattak? Menjünk végig Európán, s nézzük, 133ezen közösség minő állapotban van s mennyire vezet czélra? Európa legszabadabb nemzeteinél hogy áll e dolog, annak elszámlálásával a házat nem untatom. Csak egyet említek, a hol az egyéni szabadság leginkább van biztosítva. Melyik ország az, melynek sorsát okunk van irigyelni? mert Magyarország még soká fog oda fejlődni. Észak-amerika. És vajjon ott kényszerítőleg cselekszik-e a státus a vallásfelekezetek iskoláival? nem ad-e nekik szabad kezet? nem respektálja-e a tulajdont? Azt mondja talán valaki, hogy ott kezdetben a státus nem avatkozott a vallások dolgába. Igaz, és én Magyarország legnagyobb átkának tartom, hogy Magyarországnak először státusreligiója volt, melyből annyi igazságtalanság, annyi átok áradott a népre; de miután ezen átok reánk nehezedett, azt még nagyobbá legyük? Azt gondolja valaki, hogy a közös nevelés azt ki fogja lassanként irtani? Meglehet; én nem hiszem; de ha igaz volna is, ezt nem akkor kell kezdeni, mikor Magyarországban az indulatok úgy fel vannak zaklatva, mint talán Árpád ideje óta nem voltak.
Azt pengetjük szájunkon, hogy a szabadság, egyenlőség és testvériség e századnak jelszavai? Meglehet; bár ezen jelszók inkább a jövendőt mutatják, mint a jelent. De kérdek minden embert; vajjon a polgárok egyéni szabadsága egész Európában volt-e egyhamar több megtámadásnak 134kitéve, mint épen a jelenben? És vajjon a szabadsággal egyező-e, ha egy felekezetet kényszeríteni akarunk, hogy külön jogával mint hitfelekezet ne élhessen? Azt mondják, hogy egyenlőség legyen. Azon egyenlőség, mely a szabadsággal meg nem fér, s mely abban állana, hogy nem egyenlő szabadságot adjunk a felekezeteknek? A testvériséget emlegetjük, és annak oly értelmet adunk, hogy azzal akarjuk testvérekké tenni az embereket, ha súlyos lánczokra lánczoljuk? Ez a világon testvériséget soha nem szült. Még ha csak az előítéleteket sértenők is meg, vétket követünk el akkor, ha ezen sértést oly körülmények között követjük el, midőn a státus szüksége nem parancsolja: nekünk még azokat is respektálni kell, ha nem károsak; mert a mit mi előítéletnek hiszünk, az a népben sokszor oly érzelem, mely őt boldogítja, s melynek védelmére fegyvert ragad.
Igen könnyű aggodalmat teremteni; az aggodalomnak megnyugtatására nem erő szükséges, nem parancsoló eszközök valók, hanem enyhítő, édesítő, hozzánk csatoló eszközök, nyelv-, vallás- és nemzetiségi különbség nélkül.
Én nem a sok beszédben látom a szerencsétlenséget, hanem mindinkább sajnálkozásra bír az országgyűlésnek 135azon typusa, hogy az emberek örülnek, ha a másiknak valamit szemére vethetnek; joggal vagy jogtalanúl, alaposan vagy alaptalanúl, szükséges vagy nem szükséges a közdolgok viteléhez, nyer vele a haza, vagy nem nyer, tisztább lesz általa a tárgy vitatása vagy nem, nekik az mindegy, de örülnek rajta, ha másnak valamit szemére vethetnek. Ez bizonyosan nem a testvéri szeretet, nem a szabadság, nem az egyenlőség alapján folytatott tanácskozás: jellemezni nem akarom, bélyegezze kiki magának, a mint tetszik.
Rendes állapotban a kormány végrehajtó hatalommal van meghízva, tehát azt, mi a végrehajtó hatalom köréhez tartozik, ha akár polgári, akár katonai, a közigazgatás körébe tartozó valamely hiba, árulás vagy vétek követtetik el, a kormánynak kötelessége megvizsgálni, utána járni: ha valamely polgár – legyen az képviselő vagy nem, és akármi magas állású – egy vagy más ágában a közigazgatásnak hibát lát, polgári kötelessége azt felfedezni, a kormánynak pedig azon hatalomnál fogva, melylyel fel van ruházva, kötelessége a hibát orvosolni, a vétkest büntetni.
Hónapok óta kínos aggodalomban élek itt, mert hónapok óta láttam, miként dolgozik titkon és nyilván egyik rész 136az alkotmányos szabadság és nemzetiség megdöntésén, s miként segítik ezeket törekvéseikben akaratlanúl azok, kik forradalmi térre lépni, forradalmi lépéseket előkészítgetni óhajtanak idétlen könnyelmeséggel, s kik talán csak most sejtik: hogy számításaik a nemzet erejére s a nép rokonszenvére, alaptalanok voltak. Így álltam én e kettős erőnek vészes működése kőzött, fokról fokra közelíteni láttam a veszélyt, szóltam, figyelmeztettem, de sükeretlenűl, míg végre bekövetkezett, mitől minden pillanatban rettegtem…
Sorsunk itt fölötte bizonytalan. Semmit, de semmit előre gyanítani nem lehet, csak annyi bizonyos, hogy veszély környezi hazánkat is, magunkat is; de hiszen ez közös bajunk az egész honban. Jelasics közelget seregével, a tótoknál, oláhoknál lázító izgatások nevelik a közbajt, s az ország általános bomlásnak indul. Ez az, mit hónapok óta jövendöltem, de pessimistának tartottak, s azt mondották, fölötte feketén látok. Szavaim itt is elhangzottak némelyek öröm-mámorában, mások, különösen egy, forradalmi számítgatásai közben nem akart hallgatni reám, s most együtt iszszuk meg a levét e menthetetlen bajnak.
Kimondhatatlanúl kell vigyázni az államnak azon határvonalra, hol az államnak az egyesek vagyona fölötti rendelkezése megszűnik jogos lenni; vigyázni kell pedig 137azért, mert csak egy lépés ezen túl, s nemcsak a tulajdon szentsége van némileg megsértve, hanem a tulajdonról való fogalom is fel van forgatva.
A filantrópia oly dolog, melyet a törvényhozásnak szem elől téveszteni nem szabad; de oly dolog, a melylyel azért kell óvakodóbban bánni; mert kétélű fegyver, és midőn egyiknek kedvezni akarunk, akkor a másikat, s pedig épen oly szegényt sújtjuk. Midőn egy részről generozusok akarunk lenni, akkor egy másik szegény osztály iránt ne legyünk igazságtalanok: pedig minél többet ajándékozunk, s ezt minél inkább teszszük az állam rovására, annál inkább kiteszszük magunkat annak az igazságtalanságnak, hogy olyanok által fizettetjük az ajándékot, a kik szintoly szegények, és a kiknek a nyereségből semmi hasznuk... A generozitást igen szép dolognak tartom, de az igazság és igazságszeretet nem csak szép dolog, hanem kötelesség.
Meggyőződésem szerint azon törvényhozó, ki akár a néposztályoknak egy részét, akár az érdekeknek egy nemét, akár a teendőknek egy ágát veszi csak figyelembe, csak félig teljesítette kötelességét, s ez oly fél lépés, mely gyakran többet árt, mint használ. A törvényhozónak az ország 138összes érdekeit kell figyelembe venni. … Épen oly kötelesség a tulajdon sérthetetlenségét tekintetbe venni, mint bármely osztályán a népnek segíteni. … Minden igazságtalanság megbünteti magát, s leginkább félszeg lépés lenne, ha százezer embernek alamizsnát adunk más százezernek rovására. Törvényhozási fogalmammal ez nem egyezik meg.
Óvakodjék az állam a zsarnokságnak akármi nemét megállapítani, mert a kis zsarnokság szintúgy veszedelmes, mint a magas zsarnokság.… A zsarnokság, mely mindennapi viszonyainkra hat, sokkal veszedelmesebb és szenvedhetetlenebb, mint akármely magas zsarnokság, akár törvényhozás, akár bárki gyakorolja azt. Én azon elvet, hogy a többségnek akármely testületben minden különbség nélkül minden fölött határoznia szabad, most először hallom törvényhozásban, és azt soha el nem fogom fogadni, mert azon többség határozó hatalmának a végrehajtásban korlátjának kell lenni.
Nem áll az, hogy a teher, ha aránylagosan van felosztva, bármily nagy legyen is, nem elviselhetetlen; mert ha valamely államférfiú azon titkot kitalálná, hogy minden állam mindenféle terhet megbír, csak aránylaposan vettessék 139ki, azt hiszem, a világon az emberiségre nézve legnagyobb érdeme volna. Én azt hiszem, a terheknek is van határuk, melyen túl vinni a terhet annyi volna, mint az állam czélját koczkáztatni.
Olyan politikus nem vagyok, hogy mint törvényhozó akárminemű politikai tekintetnél fogva az igazság elve alól akarjam magamat feloldoztatni.
Mióta ezen tárgy (az úrbéri kárpótlás) tanácskozás alá került, engem, megvallom, fájdalmasan érintett mind a tárgynak felvétele, mind a tanácskozás modora. Ha én tőlem függ vala, ezt a tárgyat addig, míg az ország békésebb állapotban nem lesz, fel nem vettük volna: de kormányunk, mely a körülményeket legjobban ösmeri, a többi közt egy osztály megnyugtatására szükségesnek látta, hogy erről intézkedjünk. Akkor, midőn e tárgy előkerűlt, megvallom, miután már a kormány azt fontos okoknál fogva fölhozta, szerettem volna a dolgon mennél rövidebben keresztűlesni. Azaz szerettem volna azt mondani a földbirtokosoknak: igaz, inség, nyomorúság vár reátok, de látjátok, az ország mostani állapotjában ily dolgokról alaposan tanácskozni nem lehet, ezek békés időket kívánnak, már maga 140a dolognak gyakorlati kivitele majdnem lehetetlenné teszi, hogy e fölött czélszerűen határozhassunk; az országnak nem csekély része háborúnak tere, s nem tudni, mikor és miként fog a szükséges összeírás megtörténhetni? Várjunk tehát a kárpótlással, míg az ország békésebb állapotba jut, addig pedig hogy sokan az inségtől megmentessenek, az állam kötelességeihez képest kárpótlás fejében fog valamit előlegezni. Ezen javaslat azonban nem tetszett, az előlegezés elvét a ház elvetette, és megtörtént, a mitől rettegtem, hogy nem igen szép lapot írunk a históriába: hogy mikor az országot veszedelem fenyegeti, akkor a magyar képviselői testület a fölött vitatkozik, – pedig nem minden ingerültség nélkül, s talán nem sértek senkit, nem minden egoizmus nélkül – hogy mennyit adjon az állam pénztárából, melynek fennállásáért még küzdeni kell, mely akkor fog fennállani, ha ezen országot az isten megmenti. Pirulnunk kell a jövendő előtt, ha az időt most ilyenekkel töltjük. … Ne piszkoljuk be a história lapját az által, hogy most olyan tárgyat veszünk elő, mely a képviselőket különösen érdekli. … Valami bántó van abban, ha most zsebünkről tanácskozunk, még pedig annyival inkább, mert ne feledjük el, hogy ámbár népképviseleti alapon vagyunk választva, talán nagyobb részét teszik a háznak azok, kik kárpótlást kapnak, mint azok, kik kárpótlást nem kapnak.
