A JOBBÁGYOK BIRTOKKÉPESSÉGÉRŐL.
A JOBBÁGYOK BIRTOKKÉPESSÉGÉRŐL.
A KK. és RR. 1833. szeptember 4-dikén tartott országos ülésének napi rendjén volt «az urbéri kötésekről» szóló V. t. cz. javaslatának részletes tárgyalása. A javaslat 2. §-a következőkép szólott: «jövendőre pedig megengedtetik a jobbágyoknak, hogy a törvény által kiszabott mód helyett csupán tartozásaikra, szolgálataikra és adózásaikra nézve külön-külön örökös kötéseket tehessenek, sőt ezeknek erejénél fogva a földesur és jobbágy közti szabad egyezéssel meghatározandó bizonyos átalános summa fizetésével földesuri tartozásaikat, szolgálataikat és adózásaikat (az uri törvényhatóság sértetlen hagyatván) tökéletesen és örök időkre megválthatják. Azonban a kir. adományból származott uri haszonvételek ezen örökös urbéri kötéseknek tárgyai nem lehetnek, s ha valamikép azokba foglaltattak, az ezek iránt egyezett földesúr örököseinek keresete mellett törvény utján visszaszerezhetők lesznek.» Az e §. körül kifejlett hosszas vitát Szentiványi Anzelm, Nógrádmegye követe nyitotta meg, a ki elfogadta ugyan, hogy «a paraszt ezentúl földesurával a megváltás iránt nem csak idei, hanem örökös contractusra léphet, de utasítása szerint ezt olyformán kivánta kifejezni, hogy ezentúl a jobbágyságnak szabadságában álljon necsak a robotok és más praestatiók, datiák iránt, hanem egyszersmind majorsági földek, rétek és kisebb királyi haszonvételek iránt is vagy idei vagy örökös contractusokat kötni; szóval, világosan ki akarta mondani, hogy az incapacitas possessorii eltöröltetik, úgy, hogy minden hazabeli lakosnak ingatlan javak szerzésére és birására tehetség engedtessék.» Borsiczky István után, ki ez inditványt támogatta, fölszólalt Deák Ferencz.
Deák Ferencz: Negyvenhárom évvel ezelőtt, midőn az ősi alkotmányt végromlással fenyegető súlyos idők elmultak, s a nemzeti képviselők újra összegyültenek, hogy polgári szabadságunk vérző sebeit orvosolják: az 1790-ki országgyűlésnek megnyitásakor szép lelkesedéssel mondotta azt beköszöntő beszédében az akkori personalis: 29«hogy az ország többi lakosinak illendő és mérsékletes szabadsága s a törvényt szerző hatalomhoz ragaszkodó bizodalma, törvényeink főalkotmányában gyökerezett bátorságnak egy különös oltalma.» Figyelmetessé tett ez által a jeles férfiu minden jó hazafit azon legbiztosabb utra, melyen nemzeti függetlenségünk megerősítése leginkább eszközölhető, s az ország virágzó nagysága talán egykor létesíthető; ne vessük meg tehát figyelmeztető tanácsát, mert valóban ideje már, hogy a hazában lakó 8 millió nemtelennek illendő és mérsékletes szabadságáról is legalább egyrészben gondoskodjunk. Nincs ezen szabadságnak nagyobb akadálya hazánkban, nincs a nemzeti mívelődés lehető virágzásának emésztőbb férge, mint belső elrendelkezésünknek azon része, mely szerint nálunk nemtelen ember semmi fekvő birtokot, mint valóságos állandó és bizonyos tulajdont, nem birhat. Utasításom által meghatalmazva kérem tehát a t. KK.-at, pedig az igazságnak és hazánk közjavának nevében kérem, méltóztassanak ezen hibás és annyi kárt okozó rendelkezést eltörölni. Nem tartom szükségesnek hosszasan fejtegetni, hogy a birhatási jus minden embernek vele született, sérthetetlen természeti jussa. Tudom én, hogy a polgári társaságban sok természeti jussok csorbítást szenvednek, mert a statusnak czéljai korlátozást kivánnak; de hogy valamely országban 400 ezer ember minden jussokkal birjon, 8 milliónak pedig, mely a hazát szintén vérével s életével védi, még csak birhatási jussa se legyen: azt a statusnak igazságos czéljai szükségessé nem teszik; mert ha a polgári társaság azért állott össze, hogy minden egyes embernek személy s vagyonbeli bátorsága biztosíttassék, ezen czélnak sértése nélkül a társaság legnagyobb részétől még a birhatási just is megtagadni csakugyan nem lehet. Spártának helotai, Rómának mancipiumai rabszolgák valának; tőlük az igazságtalan erőszak elvette még a személyes szabadságot is; de ha őket uraik szabadon bocsátották, s ekkor valamely birtokot kaptak vagy szereztek, valóságos tulajdonosai valának szerzeményeiknek, s abban őket törvénysértés nélkül senki sem háborgathatta. A magyar nemtelen jobbágyot ellenben még földesurának kegyelme sem emelheti vissza természeti jussaiba, mert a fekvő nemesi birtoktól akármely nemes ember által megfosztathatik, pedig azt vitatjuk, s én is azt vitatom, hogy a magyar jobbágy nem rabszolga. Kérdést lehetne támasztanom az iránt, hogy melyik világos törvény fosztja meg egyenesen a nemteleneket a birhatási justól, és valóban nem igen könnyű lenne világos törvényt előmutatni, mert András bullájának XXVI. és az 1715: XXIII. t.-czikkelyek, 30melyekre leginkább hivatkoznak e tárgyban itélő székeink, csak az idegenekről szólanak. De nem feszegetem ezt, mert előrelátom azon feleletet, hogy a törvényeket így magyarázta, így terjesztette ki a szintén törvényt szabó hatalmas szokás, és hogy ezen szokás a hajdan kornak szellemében támadott, s az óság bélyegét viselvén homlokán, tiszteletet parancsol. Azonban a hajdan korban a magyar nemesség egyedül maga teljesítette mindazt, a mit teljesíteni legszebb, legszentebb kötelessége egy nemzetnek: a haza védelmét és a belső csendesség fentartását; türhetőbb, sőt nemesebb vala tehát azon büszkesége, hogy önvérével szerzett és egyedül védett jussait másokkal megosztani nem akarta. Körülállásaink azonban vétkünk nélkül a század lelkével együtt sokat változtak azóta, és most vajjon kinek folyik legtöbb vére Magyarország védelméért? Kinek vállain fekszik a közterhek legsúlyosabb része? Bizonyosan azon 8 millió embernek, ki még fekvő tulajdont sem birhatván, csak lakosa inkább a hazának, mint polgárja. (Éljen! Egy szózat felülről a karzatról: Száz esztendeig!!) Azt fogja talán valaki mondani, hogy a magyar jobbágynak sorsa épen nem rossz, mert szép telket bír csekély adózásokért, melytől földesúra sem foszthatja meg soha. De a magyar jobbágy már születése által arra látszik kárhoztatva lenni, hogy törvényes értelemben független soha ne lehessen, mert fekvő tulajdont, állandót és bizonyost, hazánkban nem bírhat, sőt még a jobbágytelket sem szabad neki mint független tulajdont a földesúri hatalomnak megszünésével megszerezni. Pedig nem értjük-e mindnyájan az iszonyú különbséget, mely a jólét és a törvényes függetlenség közt van? Találkoznék-e közöttünk, ki a materialis legjobb létet, melyhez jobbágyi függés van kapcsolva, inkább választaná, mint törvényes függetlenség mellett a középszerűséget? Ezen törvényes függetlenség nélkül nincs valóságos polgári szabadság, pedig csak a szabadság képes tiszta és állandó boldogságot nyujtani. Ha ilyenek önérzéseink, miért nem akarjuk elhinni, hogy másnak kebelét is szintén hasonlók melegíthetik, vagy ha elhiszszük, miért késünk útat nyitni másoknak is a legszebb boldogságra, kivált midőn ez áldozatunkba sem kerül? Ismételve kérem a KK. és RR.-et, hogy a birhatási just hazánk nemtelen lakosaira is egész mértékben terjeszszék ki, vagy ha azon birhatási jus, mely minden nemtelenre és minden nemesi fekvő javakra kiterjedne, a vele összefüggő kérdések miatt nem itt, hanem a törvénykezési munkában vétetnék tanácskozás alá: ez uttal legalább a jobbágytelkek tulajdonának «soluta jurisdictione dominali» lehető megvásárlása 31a nemteleneknek is törvény által engedtessék meg; mert ezen tárgy szorosan ide, az urbéri munkához tartozik, hol a jobbágyok jussa és kötelességei határoztatnak meg. Legszebb engedmény lesz az, melyet adózóinknak adhatunk, mert a legnemesebb czél: a törvényes függetlenség lesz általa munkás jobbágyinknak kitűzve; nevelni fogja ez a nemzeti szorgalmat, felébreszti sokak kebelében az emberiség magasabb érzését, ösztönt ád a kimívelődésre, s ez által hazánk boldogsága fog növekedni, a nélkül, hogy valakinek igaz jussai sérelmet szenvednének. Ugyanis nem sértetik általa polgári szabadságunk, mert a szabadság másokkal megosztva nem fogy, sőt erősödik és annál biztosabban áll, minél többen lehetnek részesei, sőt a valóságos tulajdon által többen lesznek a hazához kötve s így belső erőnk is nevelkedik. Nem sértetik szerkeztetésünk aristokratiai része is, mert hiszen Velenczének főnemesei határtalan aristokratiai hatalommal uralkodtanak, a birhatási jusból még sem zártak ki másokat is: megférhet tehát a népnek birhatási joga magával az aristokratiával is. Nem is teszünk kárt a mostan fennálló nemzetségeknek, mert hiszen az eladás parancsolva nem lesz, a pazarlók eddig is leltek módot birtokaik elvesztegetésére, s ugyanazon pazarlóknak inséggel küzdő unokáik nem sok vigasztalást leltek eddig is abban, hogy őseik szép javait nem ők ugyan, de nem is valamely nemtelen pór ember, hanem más fényes nemzetségek birják. Továbbá a tulajdonosi jusnak szentsége sem szenved legkisebb sérelmet; mert az eladásra kényszerítve senki nem lesz, az alkuk önkénytől és szabad egyezéstől függenek, s az elidegenítés nemes vevőnél, úgy mint nemtelennél egyforma tekintetek alá fog tartozni; sőt inkább a magyar nemes kétségtelen birtokának szabad eladhatását felette nehezítvén, magát a valóságos tulajdont is épen az korlátolja, hogy a vevők száma csak a privilegiált statusra van szorítva s az ország lakosinak igen nagy része még vevő sem lehet. Ha tehát a birhatási just a nemtelenekre is kiterjesztjük, meg fog szünni a tulajdonnak ezen korlátolása, s a nemesi fekvő javaknak értéke és ára is fölötte növekedik, mert nevezetesen szaporodik azoknak száma, kiknek venni szabad lesz és venni akarnak. Legfontosabb ellenvetés lenne talán az, hogy az idegen nyelvű és nemzetű vevők által nemzetiségünk veszélyeztethetik. De hiszen én csak hazánk lakosiról szólok, s azoknak is, ha jussokkal birni akarnak, a nemzeti nyelv tanulását és tudását kötelességükbe kivánom tétetni, a mire, ugy hiszem, egyébkint is törekedik a törvényhozó hatalom. Végre azt talán senki nem fogja vitatni, hogy ezen engedménynek megadása 32még most igen korán volna; mert hiszen 1790-ben megtették őseink az első lépést, midőn a jobbágyok szabad költözését törvény által megállapították; ettől a birhatás jussáig csak egy lépés van, 43 esztendő pedig csakugyan elég idő arra, hogy ezen egy lépést megtegyük, mert ugyan mikor fog nemzetünk virágzó nagyságára emelkedni, ha előre haladásunkban minden egy lépésnél 43 esztendőkig késünk?
