A JOBBÁGYOK BIRTOKKÉPESSÉGÉRŐL.
A JOBBÁGYOK BIRTOKKÉPESSÉGÉRŐL.
A KK. és RR. 1834. junius 4-dikén tartott kerületi ülésében, a polgári törvények javítása I. t. cz. 4. §-ának tárgyalása alkalmával, Szent-Iványi Anzelm, nógrádi követ, megujította az urbéri munka vizsgálatakor tett, de a polgári törvény sorára utasított inditványát, hogy «a nemtelenek, kik több, mint egy század óta hazánk rendszerinti védelmét s a közterheknek legnagyobb részét úgy szólván egyedül viselik, birhassanak fekvő jószágot szabadon, s az úgynevezett incapacitas törvényeinkből egészen számkivettessék». Nagy Pál, Sopronmegye követe, azt tartotta, hogy «1715 előtt, t. i. az állandó katonaság és az ezzel járó állandó adó időszaka előtt, midőn még a nemesnek és nemtelennek kötelességei össze voltak zavarva, könnyebben meg lehetett volna adni a nem-nemesnek a birtok birhatását, de most már a fönnálló rendszer tökéletes fölforgatása nélkül a nemes és nemtelen birtok közti határvonalat eltörölni nem lehet«. Másutt, hol az adózás terhe és a katonáskodás kötelessége mindenkit egyenlően illet, könnyü kimondani a birhatás jogát; de «ebből nálunk merő zavar, tökéletes chaos támadna; ez fölforgatná egész systemánkat». «Míg tehát jelenlegi rendszerünk fönáll, addig sértetlenül fön kell tartani a demarcationalis vonalat». Andrássy József, Esztergommegye követe, pártolta Nagy Pál nézetét. «A jószág árának nevekedését, mely az incapacitás eltörlésével járna, sem tartotta oly biztosnak, mint sokan állitják. Látjuk, hogy alig hoznak be a fekvő jószágok mostani áruk mellett 3–4%-ot, s így ily jövedelmű jószág birhatását megengedni a nemtelennek, nem oly különös jótétemény, mert jelenleges állásában száztól hattal kamatoló tőkéjét nem igen örömest fogná hármat, négyet adó jószágba temetni».
Deák Ferencz: Mindenekelőtt a birhatási jusnak kérdését mind érdemére, mind következéseire nézve oly fontosnak nyilatkoztatja, hogy azt nem így mellékesleg kellene vitatás alá venni, hanem minden oldalról, s egész kiterjedésében, a mi akkor történhetnék legalkalmatosabban, midőn az örökös eladások kérdése kerül majd napi rendre, mert a különben is nemesítő királyi adomány mellett vagy örökösödés útán nyert nemesi javaktól, az eddigi szokás és 69felsőbb törvényszéki itéletek sem engedék a nemtelen hazafiakat megfosztani. Azonban mivel itt kell a tárgyhoz szólani, némelyeket elhallgatnia nem lehet. Kétségtelen az, hogy senki sem képes világos törvényt mutatni, mely hazánk nem nemes lakosát, mely a királyi város szabad polgárát nemesi javak szerezhetéséből kizárná. Az 1222: XXVI. és 1715: XXIII: csak külföldiekről szól, a 3-ik rész 30-ik czímje csak a földesurat illető jobbágyi birtokról tesz említést, s az 1630: XXX. czikkely csak az armalistákról rendelkezik. És így a királyi adományokból, mint minden birtok kútfejéből és a fiscusnak ezzel összekötött örökösödéséből meríthető ellenvetések csak azt mutatják, hogy eddigi törvényeink szerint a nemesek is korlátolva vannak ősi javaiknak eladásában; de ha valamely nemes ősi javait adta is el más nemesnek, abból a vevőt egy vérségi jussal nem biró idegen ki nem vethette, sőt a fiscus is csak az eladó magva szakadtával nyerhetett örökösödést. Már mi különbséget tehetne e részben az, ha nem nemesnek, hanem nemtelennek történt volna az eladás? A vérségi jus, a fiscusnak örökösödése ekkor is sértetlenül fenmaradhatna. És ámbár nem tudjuk, mi történik jövendőre a tulajdonnak ezen korlátozásával, annyi bizonyos, hogy a hozandó törvények súlyát és jótéteményét a nemtelen vevőkre is hasonlóul ki kellene terjeszteni, s ekkor sem a fiscusnak, sem a nemzetségeknek igazságos jussai csorbulást nem szenvedhetnének, mert hogy a nem nemes hazafi nemesi javakat örökös joggal nem szerezhet, s ha szerzett, őt akármely idegen nemes kivetheti, azt nem törvény parancsolta, hanem a helytelen szokás és főbb törvényszékeinknek önkényes itélete hozta be. Mindemellett azt állítják, hogy a birhatási jusnak kiterjesztése polgári alkotmányunkat felforgatná. Ezen ellenvetés nagy fontosságu lenne, ha alap nélkül nem szűkölködnék; mert a polgári alkotmányt érdeklő legszükségesebb változtatásoknál is gondos előrevigyázás a legfőbb kötelesség. Azonban minden törvényhozásnál kétségtelen igazság, hogy a haza lakosainak természetes jussai és szabadságai, a mennyiben világos törvény által korlátolva nincsenek, s a polgári társaság közczéljával nem ellenkeznek, szentek és sérthetetlenek. Minthogy pedig a föld bírhatásának szabadsága minden hazafinak kétségtelen természeti jussa; minthogy ezen justól törvényeink világos rendelése egy hazafit sem fosztott meg, azt pedig a köztapasztalás ellenére vitatni senki sem fogja, hogy ezen jus a polgári társaság közczéljával meg nem fér: a kik most utasításuk ösvényén legédesb kötelességüket teljesítve, a birhatási jusnak minden 70hazafira kiterjesztését sürgetik, polgári alkotmányunkat épen nem sértik, sőt hazánk egész népességének azon természeti jussait kivánják vissza, melyeket nemzetünk közkárára eddig is csak birói önkény határozásai nyomtak el. Nem is birja a szónokot ellenkező értelemre az, mit Sopronnak követe a demarcationalis vonalról felhozott. Ezt már 1825-ben is emlegették azok, kik azt akarták, hogy a nemes ember jobbágytelket ne birhasson. Az ország rendei azonban ezen kivánságot úgy most az urbéri munkálatban, mint akkor egyáltalában félrevetették; szabad a nemes embernek úgy jobbágyi, mint kiváltságos helyen vagy királyi városban fekvő értéket vásárlani, és valóban nem csekély azon nemeseknek száma, kik nem nemesi javaknak jelenleg is biztos és kétségtelen birtokában vannak. Azon demarcationalis vonal tehát hazánkban sehol sincs megtartva, s azt most hozni gyakorlatba, még pedig a viszonos igazság minden következéseivel, a nemességre is szerfelett káros, sőt legnagyobb zavarodások nélkül teljes lehetetlen volna. Arról sem győződik meg, hogy ezen demarcationalis vonal nélkül a felkelési és közadózási terheket fölosztani épen nem lehetne, mert hiszen nem csekély mennyiségű nemesi jószág van jelenleg is hol örökösödés, hol drága vásárlás útján nemtelenek kezén, azért a közterheket csakugyan fel lehetett osztani, s minden javak után kivettetvén a természetök szerint reájok háramló teher, a status semmi tekintetben sem károsodnék jövendőben is. Így az sem áll, hogy 1715 előtt könnyebb lett volna a javaslott kiterjesztést megadni. Ugyanis hajdan a magyar nemes csaknem egyedül maga teljesítette a legszebb, de egyszersmind leg is terhesebb kötelességet: a haza védelmét; türhetőbb vala tehát azon büszkesége, hogy vérrel szerzett és egyedül védett jussaiban senkit részesíteni nem akart. De most Európa körülményei változásával a mi helyzetünk is változott. Hazánkat többé nem mi oltalmazzuk leginkább, sőt összehasonlítva terheinket amazokéival, kiktől még a birhatási just is meg akarjuk tagadni, aligha e hasonlítást kiállhatnánk. Épen most nem kellene tehát önhazánk fiait egészen kizárni azon hazának birhatásából, melynek védelmét, gyengén szólva, nem csekély részben ők teljesítik. Esztergam követe indítványunkat magokra a nemtelenekre is károsnak állítá, minthogy most száztól hat kamatot kaphatnak, a fekvő jószág pedig aligha félannyit kamatol. Úgy de a birhatási jus megadása birtokvásárlásra senkit sem kényszerít. Különben pedig, noha a mezei gazdaságnak idő viszontagságitól függő jövedelmei nagyon változók, hazánkban mindazáltal a 71tőkepénznek kamatjai is gyakran csak papiroson vannak meg, mert sok jólelkű, bizodalmában csalatkozott hitelezőnek gyakran egy véletlen sequestrum, gyakran a fidei commissumok szövevényei kamatját, sőt talán tőkéjét is semmivé teszik. Ellenben a fekvő birtok több biztosságban van, a szorgalmat és iparkodást inkább jutalmazza, s a fekvő birtok az, melyben a mezei élethez szokott tulajdonos leginkább függetlennek, leginkább szabadnak érzi magát. De csakugyan valóságos önhasznunkat is nevelnénk a birhatási jusnak kiterjesztésével, mert százezrekből egyszerre milliómokra emelnénk azoknak számát, kiknek venni szabad, és kik venni akarnak; növekednék ez által jószágaink becse, ez pedig, minthogy szükségeink ára szintoly arányban fel nem hágna, felette nagy nyereség lenne, sőt hazánk virágzását is tetemesen emelné.
