A LEGELŐK TÁRGYÁBAN.
A LEGELŐK TÁRGYÁBAN.
A KK. és RR. 1835. május 20-dikán tartott országos ülésének napi rendjén volt az urbér tárgyában ápril 9-dikén kelt kir. leirat. A III. t. cz.-nek a legelőt tárgyazó 3. §-ára nézve a kerületi gyűlés nem tartotta elfogadhatónak a kir. válaszban kiemelt azon elvet, hogy a legelő minéműségének, osztályozásának és kihasítása módozatainak megállapítása a biróságok önkényére bizassék; azt javasolta tehát, hogy a KK. és RR. továbbra is ragaszkodjanak korábbi fölterjesztésük érdeméhez, ámbár azt némileg módosította. Indítványozta ugyanis annak kimondását, hogy a földesurat a legelő használatából sem a legelő szűke, sem az eddigi nem gyakorlás miatt kizárni nem lehet, kivéve azon határokat, melyekben a földesúr a legelő használatáról vagy az urbér behozatalakor lemondott, vagy abból későbbi rendbeszedés által kirekesztetett vagy szerződés következtében elállott, valamint azokat, melyekben a földesúrnak az urbérin kívül semmi birtoka nincs és a legeltetés jogával eddig sem élt, egyszersmind a legelő oly csekély, hogy a jobbágy azon vonós marhái részére, melyek az úri szolgálatokra és urbéri földjeinek művelésére megkivántatnak, nem ad elegendő élelmet. A mi pedig a jobbágyok járandóságát ezen utóbbi szűk legelőkben illeti, az ilyen határokban, ha a földesúrnak külső vagy belső birtoka nincs, de a legeltetés használatával élt, azt a legelőnek 1/10 része illesse; hol pedig földesúri 122külső vagy belső birtok van, ott ez és az úrbéri tartozmányok szolgáljanak a legelő felosztásának kulcsául, úgy mindazonáltal, hogy a legelőnek legalább 1/10 része a földesúrnak maradjon. A mi a legelő mennyiségét illeti, a kerületi ülés a méltányos kivánalmaknak eleget vélt tenni, midőn a legkisebb mennyiséget négy holdban, a legnagyobbat 16 holdban, rendkívüli esetekben pedig 22 holdban állapította meg; ennél nagyobb mennyiséget nem ajánlhatott, még kevésbbé ajánlhatta pedig a kir. válasznak azon javaslatát, hogy a mennyiség megállapításának mellőzésével a legelőbeli illetőség meghatározása a biróságok önkényére bizassék. Nem tartotta mellőzhetőnek az osztályozás fölvételét sem, de e részben közelített a kir. válaszhoz annyiban, hogy a helyi körülményeket tekintetbe véve, minden egyes osztályra nézve a holdak különböző mennyiségét javasolta fölvétetni, mire nézve a biróságnak szabad kezet engedett.
Deák Ferencz: Az egész törvényt egybefoglalva kivánja taglalás alá venni. Nem tagadja ugyan, hogy van a resolutiónak sok oldala, a mi önkényre vezet s az neki épen ezért nem is tetszhetik; de nyilván kimondja azt is, hogy a kerületi szerkezet a feladatnak egyátalában meg nem felel. Ő úgy véli, itt a jobbágyok sorsáról tanácskozunk; érezve a súlyt, mely vállainkon fekszik terhesen, érezve a nemzeti tartozást, melylyel jobbágyi helyzetben lévő polgártársaink iránt, a terheknek naponkinti súlyosodásánál fogva viselkedünk. E jelen országgyűlésünknek legszebb feladata volt eme legnagyobban terhelt, a tiszteletre, gondoskodásra legméltóbb nép sorsán javítani. Ez sokakban nem történheték, sokakban nem oly mértékben történheték, mint a szóló követ, mint küldői s a velök rokon érzelmüek óhajtják; de mégis biztos hiedelemmel mondhatja, hogy javítás helyett nehezítsük a jobbágyság állapotát, s enyhítés helyett súlyosítást vigyünk haza a nép bennünk vetett reményinek igazolásául: ez bizonynyal a földesúri jussok legállhatatosb védelmezőjének is szándékában nem volt, akaratjában nem lehetett. És mégis, ha végig nézzük a kerületi szerkezetet, akaratunk ellen is hinnünk kell, hogy a RR., midőn ezt alkoták, korán sem oda intézték gondoskodásukat, hogy a jobbágyoknak kiszabják azt, a mit őket igazság, méltányosság és politikai fontos tekintetek szerint megilleti; hanem minden figyelmöket annak meghatározására intézték, mennyi adassék a földesúrnak? Szóval, nem a jobbágyokról, hanem a földesurakról gondoskodtanak. De a józan logikának szabályaival sem egyezik meg a szerkezet. Van annak egy szakasza, mely így kezdődik: «a hol a legelő oly szűk, hogy még a jobbágyok vonós marháinak élelmére sem elendő, ott… «No már a józan logika szerint 123minden ember azt várná, hogy a rendszabás következik majd a befejezésben, miképen kell ezen hiányokat pótolni. S ez jön-e? Korántsem! Mit mond hát a magyar legislatio? Azt, hogy ezen szűk legelőnek is tized részét el kell venni a jobbágyoktól. A szónok az ily lényeges hibákkal bővelkedő szerkezetet nem pártolhatja. Vannak, kik azt veszik alapul, hogy a legelő nem telki állomány, (constitutivum), hanem csak beneficium. Ez már országos végzéssel is kimondatott; de a szó értelmében különbözünk. Ők a legelőt ajándékhoz hasonlítgatják, melyet megadni vagy megtagadni szabad tetszéstől függ. A szónok ellenben nem ajándéknak, hanem oly beneficiumnak tekinti, melyet a hol van, a jobbágytól megtagadni nem lehet, s mely a telek osztályozásának és így a jobbágy adózásának is egyik nevezetesebb alapja volt. Ezek után a szónok említést tesz azon két útról, melyeknek egyikét a szövevényes tárgy elintézésében követni lehet. Egyik a Nagy Pál által mindig javaslott föld és rét aránya. Ezt károsnak véli a jobbágyokra ott, ahol kevés és így legbecsesb is a legelő; jótékonynak ellenben a nagyobb határokban. A másik, hogy az úrbér behozatalakori ösvényt követve, a legelőt oly beneficiumnak tekintsük, melyet, a hol csak lehet, ki kell adni a jobbágyoknak, még pedig az elegendőség vagy bőség aránya szerinti mértékben, mert így foglaltatik a kilencz kérdő pontokban, melyek a határok osztályozásában alapul szolgáltanak. A KK. és RR. mind a két módot egyesíteni akarták kerületi tanácskozásukban; de a szónok csak abban nem egyezik meg, hogy egyiket mint a másikat épen csak ott használták, hol a jobbágynak káros, az úrnak pedig hasznos, úgy hogy ismételve mondja, nem a jobbágyakról, hanem a földesúrról látszanának gondoskodva tenni rendelést. Zala vármegyének utasítása abban határoztatik, hogy a legelő basisa volt a classificatiónak; ahol tehát oly szűk, hogy egyedül a jobbágyak vonós marháinak szükségét képes fedezni, ott azt egészen ki kell adni nekiek, s addig míg ez fedezve nincs, a földesúr legelőre számot nem tarthat; ő mint tulajdonos más úton veszi hasznát birtokának; veszi t. i. a jobbágyi szolgálatokban; az pedig az igazsággal egyáltalában össze nem férhet, hogy a szolgálatokat, adózásokat megkivánja, sőt a mely jobbágynak nincs annyi marhája, mennyi szolgálatának teljesítésére szükséges, azt a telekről kikergethesse, de azért a legelőt is elvegye, melyen marháját tarthatná. Nem kell itt megfelejtkeznünk a nemzeti gazdálkodás fejleményéről. Hajdan a népes telek (sessio populosa) főkincsnek tekintetett; törvényeink is, midőn értékről, gazdaságról, 124s ahhoz mért közterhek kiosztásáról szólanak, nem a majorsági földek holt birtokát, hanem jobbágy lakta telkeket említenek. Ekkor, mennyire csak lehetett, kiki igyekezett jobbágyokat telepíteni, és korántsem a nép javára áldozni készség, koránsem a közvédelemhez járulás tekintete, – mint emlegetni szokták – hanem önérdek s magános haszonkeresés hivta meg a népet a telkekre. Most az idők megváltoztanak; immár hasznosbnak látszik majorságot birni, mint jobbágytelkeket; de ha tetszett egyszer megszállítani a jobbágyokat, tessék őket nem csak megtartani, hanem fel is tartani, azaz kiadni mindazt, a mi élelmökre, telken maradásukra megkivántatik. Itt a gazdálkodási nyereségnek változott állapotja tekintetbe nem jöhet. Meglehet, ezelőtt hasznosabb volt szarvasmarhát, most hasznosb juhnyájat tartani, s e szerint kiki megváltoztathatja gazdaságát; de a jobbágyot – reméli a szónok – fundus instructus gyanánt senki sem fogja tekinteni. Teheti ezt marhával, de nem teheti emberrel; nem azon jobbágyi karzattal, mely a közös hazának birtokából, a polgáriság nyujtotta jussok jóvoltából kitagadva, vagy csak így élhet, a mint él, vagy épen nem élhet. Érzettük mi, és mélyen érzettük e kitagadásnak méltatlanságát s volt idő, hogy azt mondánk, adjunk a népnek tulajdon birtokot és vonjuk ez által hozzánk egy kissé legalább közelébb, és egy édes kapocscsal kössük őt ezen hazához, melyet ő táplál s ő védelmez leginkább; igen is adjunk a népnek tulajdont. Nem! felelé a többség, mert omnis terrae proprietas ad dominum spectat, a tulajdon pedig szent és sérthetetlen. Jól van, viszonozánk, engedjük meg tehát legalább, hogy e dominustól, apud quem omnis est proprietas terrae, szabad és alku szerint vehessen fekvő vagyont magának. Isten őrizzen! válaszolt a többség. Constitutionkba ütközik! Így szorongatva végre csak azt kértük, válthassa meg szolgálatait, s fordíthassa magának, s a haza javára azon időt jól, melyet most földesúrának fojtott boszusággal rosszul dolgozva veszteget. De még ekkor is azt felelék: erről majd máskor tanácskozunk, mert ez is az alkotmányba vág. No most már utolsó pontján vagyunk megtagadott rimánkodásinknak; most csak azt kérjük: élelméről gondoskodjanak; ne foszszák meg befaló harapásától azon népet, mely az ország terheit vállán hordozza. Ezt már halasztgatni nem lehet; ez már talán csak nem ellenkezik a constitutóval, mert nyomorult constitutio lenne az, melylyel ellenkeznék több millió leghasznosb polgártársaink élelméről a gondoskodás, és szerencsétlen haza volna, melynek institutiói azt kivánnák, hogy azon millióktól, kiktől minden jussokat megtagadánk, most még 125az élelmet is elvegyük. Azoknak vegyük el élelmöket, kiknek mindenök, mire már számot tarthatnak, úgy is csak az, hogy élhessenek azon hazában, melynek terheit viselik, de birtokából kitagadtattak?! Így áll a dolog t. RR. Ezekből kitetszik, mi fontos tárgy a legelő kiosztásának kérdése, mert sok, igen sok helyen, sőt talán mindenhol össze van ezzel kötve a földmívelő jobbágyság vagyonossága; össze van ezzel kötve az adózó népnek sorsa s élhetése, úgy hogy ha valahol, itt bizonynyal a földesuri jogok mindenkori emlegetésénél igaz ama közmondás: a summum jus gyakran summa iniuria. Az elkülönözést a szónok is nagyon hasznosnak és kivántatosnak nyilatkoztatja; de mivel ezen hasznot a nép, mely előtt nem áll még a gyakorlati példának hatalmas ösztöne, mindenütt egyszerre át nem látja, az elkülönzést rögtön az egész országba egyszerre át nem látja, az elkülönzést rögtön az egész országba egyszerre behozni épen nem óhajthatná. Ne kössük tehát hozzá igen nagy hasznát a földesúrnak, mely ösztönül szolgálhatna, hogy e törvény kihirdetésével hirtelen az egész országban minden földesúr regulázzon, segregaljon; mert ennek minden hasznos oldalai mellett is csakugyan bajos lesz p. o. a bácsi jobbágyot capacitálni, hogy reá nézve hasznosabb azon nyolcz hold legelő, melyet elkülönözéskor kap, mint volt a tizenhat hold, melyet nemcsak divatozó szokás, hanem itt-ott a királyi adománynak világos feltétele szerint is ekkorig használt volt. Végre még előadván a szerkezetre nézve azon nehézséget, hogy az osztályozás mellett a minőséget a mennyiséggel kivált úgy, mint a szerkezetben javaltatik, pótolni nem lehet; hogy már a földek úrbéri osztályozásánál is azt mutatja a tapasztalás, hogy a jobbágyot a rendbeszedés leginkább azért tette nyomorulttá, mert az osztályozás hibás volt, vagy azért, hogy a telki állományok rossz minőségű földből adattak ki, s a minőségi különbséget azon egy pár száz öl, melylyel többet kaptanak, ki nem egyenlitette, a legelőnél pedig bizonyosan sokkal nagyobb lévén még a mennyiségbeli különbség, mint a szántóföldeknél, azon különbséget, mely határonkint, sőt még ugyanazon egy határnak több részeiben is sokféle, theoretice egynehány osztályba szorítani igazságtalanság, sőt gyakorlati lehetetlenség nélkül nem lehet, s így attól félvén a szóló, hogy néha kényszerítve lenne a biró vagy a redactio útmutatásához képest munkálva, semmivé tenni a jobbágyot, vagy pedig a törvényt megszegni, a mi mind a kettő veszedelmes: szavazatát abban nyilatkoztatja ki, hogy míg a jobbágyok vonó marháinak szüksége fedezve nincs, addig a földesúr közlegelőbeli részesítésre számot ne tarthasson, 126ezen felül 22 holdig körülmény szerint a biró határozzon, s így a rendkívüli esetekre, ha maximumot tetszik a rendeknek megállapítani, azt a szóló nem ellenzi.
