A SZÓLÁS SZABADSÁGA TÁRGYÁBAN.
A SZÓLÁS SZABADSÁGA TÁRGYÁBAN.
A KK. és RR. 1835. julius 1-sején tartott kerületi ülésében Tarnóczy Kázmér, barsi követ előadta, hogy követtársa, Balogh János, a junius 22-dikén tartott országos ülésben mondott beszédeért a kir. fiscus által hűtelenség büntetésére intézett perbe vonatott, s már meg is idéztetett. A KK. és RR. a kormány e tettét közakarattal sérelmesnek nyilvánítván, többen feliratot akartak e tárgyban ő felségéhez intézni; mások a nádor közbenjárását akarták igénybe venni. Nagy Pál annak kijelentését tartotta fődolognak, hogy «mi a Wesselényi Miklós és a barsi követ esete által oly karba tétettünk, miszerint nem csak a szólás szabadsága felül biztosítva nem vagyunk, hanem személyeink biztossága is kétessé változott, következőleg sok fontos dolgaink közt ennél fontosabb egy sem lévén, minthogy a hűtlenség vádját tárgyazó törvényeink nagyon régiek, s már részint nem alkalmazhatók, részint kétértelmüek, nyomban kivánunk egy minden részben kimerítő törvényt hozni, egyszersmind a szó szabadságának határait is szabályosan meghatározni, hogy kiki tudhassa, meddig terjed a szabadság, s hol van a visszaélés kezdete; egyuttal pedig melleslegesen kérjük meg ő felségét, hogy a törvény hiányából vagy homályából eredhetett kedvetlen lépéseket szüntesse meg».
Deák Ferencz: Különböző kérdés az, miként kell a fennálló törvényeket, ha nem lennének czélirányosak, megváltoztatni attól, hogy miként kell az élő törvények sértését orvosolni? Azt mondják, homályosan áll ezen állapot, mert nem tudunk törvényt 141mutatni, a mely világosan kimondaná, hogy korlátlan szabad szólani. Ez az okoskodás fonák tanítása a status tudomány elveinek, mert a szabad szólás oly kétségtelen s elidegeníthetetlen jussa minden embernek, melyet úgy mint a gondolkodás szabadságát a természettől nyerve viszi magával a társaságba, s csak akkor és annyiban lehet annak tilalmáról szólani, ha és a mennyiben positivus törvények által korlátoltatott. A kérdést tehát megfordítva, felszólítok akárkit, mutasson nekem törvényt: hogy gyűlésben mondott beszédért hűtelenségi vád alá vétetni szabad? Ilyes törvényt senki sem képes mutatni, s míg ily törvény nem alkottatik, a kormánynak kérdéses tette valóságos sérelem. De azt mondják, vannak e tárgyban homályos, vannak a jelen időre többé nem alkalmatos törvények. Ha ez igaz lenne is, mégis tagadom, hogy azokat megtörni vagy önkényesen magyarázni a kormánynak jussa lehetne. Törvényhozás útján kell a hiányon segíteni, mert mi törvény s nem önkény alatt akarunk élni. Ha tehát csak azt akarják némelyek a feliratban kitenni, hogy ha hiányosaknak vélné is a kormány az illető törvényeket, azoknak megigazítása a nemzettel közös törvényhozás körébe tartozik, ezt nem ellenzem. De arra soha reá nem állok, hogy azon törvényeket mi magunk homályosaknak nyilatkoztassuk. Én igen világosaknak látom azokat, a homályt tagadom, s a nemzet nevében kanonisálni soha sem fogom. De különös oldalról is támadtatik meg az a felirat, melyet a szabad szólás iránt a főrendekhez küldöttünk, mert ez és nem az üzenet fog ő felségéhez fölküldetni. Egy szóval sincs abban említve, hogy zabolátlankodni szabad; nincs ott a felségsértésről szó, hanem csak az az elv van kimondva, hogy gyűlésben mondott beszédekre, ha túlhágnak a törvény engedte határokon, széksértés büntetése lévén rendelve, hűtlenségi keresetnek az 1723: IX. esetein kívül helye nem lehet. Egyébiránt az, hogy a gyűlésben mondott beszédért nincs jussa a kormánynak nota actiót rendelni, már bőven meg van mutatva. Én egész Európa itéletét felhíva, megmutatom, hogy nem csak jussa, hanem politikai oka sincs a kormánynak így bánni ezen diaetával, mint a hogy bánik. Ezen thesis bizonyítására a szóló végig futja a jelen országgyűlés munkálódásait. Fölhozza, mint emlegeté a kormány dicséretes szándékkal a nép javát, s első helyre tevé propositióba az urbariumot, melyből a követek küldőire csak áldozat s nem haszon háromolhaték. A nemzetnek szíve lelke csüggött a kereskedési munka felvételén, szívszakadva várta a nemzeti jólét bedugult forrásinak kinyitását. És mégis kész volt haszon 142helyett áldozatra; lemondott az 1825-diki végzésről s az úrbért elsőnek elfogadá. Sőt még abban is megegyezett, hogy az annyira óhajtott commerciale második se legyen, hanem negyedik helyre vettessék. Kivánta a kormány, vegyen részt a nemesség az országgyűlési költségekben. Kivánsága igazságos volt, de szokatlan és érdekeinkkel ellenkező. Mi azonban elfogadtuk s nem részben, hanem egészen fogadtuk el. Az úrbér felterjeszteték. Sok tekintetben nincs azzal a szónok megelégedve. De ha megfontolja, kiknek képét viselői a követek? egész Európa előtt nyugodt lélekkel állítja: adtunk engedményeket s talán annyit szólottunk a nép mellett, hogy tisztán aristokratiai elemekből összealkotott törvényhozó testről hasonlót a historia nehezen mutat. Mi kilencz hónapig várakoztunk a királyi válaszra. Egy szebb jövendőnek, hazánk egykori boldogságának reményét kötöttük moralis engedményeinkhez. A kormány kivánta, mondjunk le reményeink teljesülése eszközeiről. A többség bizott a kormány tiszta szándékában, s a hő kebellel pártolt ügyről kész volt lemondani. Ellenben az adózó fundus gyarapítására, biztosítására több áldozatokat kivánt a kormány; mi adtunk, s legnagyobb készséggel tán ép azok, kik mivel őszintén kimondják, a mit igaznak vallanak, zabolátlan indulat és anarchiára törekvés vádjával illettetnek. Igen is adtunk, s név szerint a legelő tárgyában készek valánk vagyonunk nagy részét a kormánynak, nem akarom mondani önkényére, de legalább hatalmára bizni, csakhogy a nép segítve legyen. Ellenben ismételve sürgetett előleges sérelmeinkre, hazánknak vérző sebeire, s azon kivánatinkra, melyekhez nemzetiségünket, szívünk legdrágább kincsét csatoltuk, s melyeket egy nemzettől sem tagadott még meg kormánya, harmadfél évek óta egy enyhítő gyógyszer, egy nyugtató, vigasztaló szó után hasztalan rimánkodunk. Érdemlett-e hát a diaeta bizodalmatlanságot a kormánytól? megérdemlette-e, hogy anarchiára törekvés vádjával gyaláztassék? megérdemlette-e, hogy éltető életerében megsebesíttessék? Isten és világ előtt bátran elmondhatjuk: nem volt hazánkban diaeta, mely ennyire engedékeny lett volna a kormány szándékai iránt! Nem roppantul fájhat-e tehát, hogy utolsó kincsétől, a szólás szabadságától is meg akarják fosztani? Itéljen közöttünk a nemzet, itéljen a historia. A mi magát a szavazatra tett kérdést illeti, a közbenjárás talán hamarább megszüntetné a sérelmes két actiót; de oly áldozat kivántatik érette, melyet mi nem nyujthatunk. Mi nekünk meg kell mondanunk, hogy a szó szabadsága nem puszta szó, hanem nemzeti jus, melyet oda nem ajándékozhatunk, 143és meg kell mondanunk, hogy mi őrei, nem pedig tulajdonosai lévén ezen jusnak, azt küldőink nyilvános engedelme nélkül fel nem áldozhatjuk. Ha a nemzet nem gondol kincsével, ha kész azt feláldozni, elvesztegetni, ám lássa. Ő a tulajdonos; de mi, jussainak választott őrei, azt, a mi hűségünkre bizatott, el nem pazarolhatjuk. Én tehát az elvnek fentartása mellett mindenre kész lennék, de úgy látszik, hogy ezzel a közbenjárás nem csak sikeretlennek, sőt lehetetlennek tartatik, és így felirásra szavazok.
