A CSŐDTÖRVÉNY TÁRGYÁBAN.
A CSŐDTÖRVÉNY TÁRGYÁBAN.
Az országbirói értekezlet 1861. február 21-dikén tartott X. ülésében tárgyalta alválasztmánya javaslatát az 1840. XXII. t. cz.-ben foglalt, s az 1844. VII. t. cz. által némely szakaszaiban bővített, illetőleg módosított csődtörvényre nézve. A javaslat azon részének tárgyalásánál, mely magában foglalja a csődhitelezők osztályozását, fölszólalt Deák Ferencz.
Deák Ferencz: Csak azt a kérdést vagyok bátor intézni azon urakhoz, kik ezen munkát készítették, mivel motiválják véleményüket? Azt látom, hogy mindenekelőtt a betáblázott hitelezőket kivánják kielégíteni. Ennek lehet józan értelme, de fölvilágosítást kérek, miért osztályozták ők a letéteményeket hátrább, mint a betáblázott követeléseket? miért sorozták a temetési, orvosi s gyógyszerészi költségeket hátrább, mint a betáblázott követeléseket? és miért adnak a mágnásoknál 400, a nemeseknél és polgároknál 200, s a nemnemeseknél 40 forintnyi hitbérnek valamennyi betáblázott hitelező előtt, sőt még a letétemények, temetési stb. költségek előtt is, elsőbbséget? Igen fontosak lehetnek az okok, melyek az albizottmányt ezen intézkedésekre birták; 334különben szembeszökő, hogy azok az előbbeni törvényeinktől és Európa legtöbb csődtörvényeitől eltérnek.
Fabinyi Theofil hétszemélynök fölvilágosításul elmondotta, hogy a választmány javaslata szerint ott, hol a telekkönyvezés már megtörtént, a jelzálogos hitelezők a hitbérre való tekintet nélkül kielégítendők; ott, hol a telekkönyvezés még nem történt meg, nézete szerint sem való a hitbér a külön megállapított osztályba. A letéteményekről pedig úgy vélekedett, hogy azokat nem lehet a zálogjogot nyert betáblázott hitelezők előtt kielégíteni. Ha – így szólott – a letételek, gyámi követelések, vagyis az 1840-diki csődtörvény I. és II. osztályában levő követelések megelőzik a zálogjogot nyert hitelezőt, sok esetben ily betáblázásssal biró hitelező semmi kielégítést nem nyerne.
Deák Ferencz: Ha nem csalódom, ezen megelőzés még ott is áll, hol rendes telekkönyvek nincsenek; ott is a betáblázott követelés megelőzi a letéteményeket, orvosi dijt stb. Magam is tudok esetet, hogy a letéteményes a depositumot ellopta, s azon jószágot vett, melyre több adósságait bekebeleztette. Már kérdem, van-e igazság abban, hogy az intabulált hitelező veszi el a letéteményi lopott pénzen vett jószágot?
Széher Mihály ügyvéd Deák Ferencznek azt felelte, hogy a telekkönyv szempontjából kellett az új osztályzatot megállapítania. «Ha az 1840-diki osztályzat megtartatik, bizvást eltemethetjük telekkönyveinket.»
Deák Ferencz: Nem mondtam, hogy a 40-diki törvény álljon meg, csak fölvilágosítást kértem. Nem is arról vitatkozunk, hogy a 40-diki törvény jó-e vagy nem, hanem arról, hogy a letétemények, még azok is, melyek korábbiak, mint a felhozott gyámnoksági követelések, se birjanak-e elsőbbséggel a betáblázott követelések fölött, s hogy az orvosi dijt s temetési költségeket, melyek minden országban elsőbbséggel birnak, miért tették hátrább?
Az elnök azon kérdésére, hogy az új osztályzat csak azon esetekre szorítkozik-e, midőn a telekkönyv már behozatott, Széher Mihály azt felelte, hogy az új osztályzatot a nem telekkönyvezett javakra is ki akarja terjeszteni, «különben is csak igen kevés vagyonság lévén Magyarországon, mely még nincs telekkönyvezve».
Deák Ferencz: Az országnak legalább egyharmadában meg sem kezdődött a telekkönyvezés.
Széher Mihály a letéteményre nézve azon nézetét fejezte ki, hogy «annak, ki hitrebizottságot adott, s nem prospiciált eléggé magáról, a betáblázott követelések fölött elsőbbséget adni nem lehet».
335Deák Ferencz: Azért szólalok fel, mert szeretnék tisztában lenni, és mivel óhajtom, hogy a letétemények biztosítva legyenek. Széher úr azt mondá, hogy a letéteményező provideáljon magáról és jegyeztesse be letéteményét. Erre felvilágosítást kérek, s kérdem, hogy ott, hol telekkönyvek nincsenek, mikép provideáljon? A letétemények nem határozott összegek, s ezért azokat nem lehet betáblázni. Azon hitelező, ki attól fél, hogy adósánál, ki ellen követelését betáblázta, letétemények vannak, melyekből convictiva származik, adósát elmarasztaltatja, s elveszi tőle értékét, – ez esetben mikép provideálhat a letéteményező? Ismétlem, hogy az ország egyharmadában nincsen még behozva a telekkönyv. Zalában például és Mármarosban még meg sincs kezdve, – de ha csak tíz, ha csak három ilyen megye volna is, nem látom át, hogy azon hátra sorozott követelések és letétemények ott, hol telekkönyv nincsen, mikép nyerhessenek azon hatóságokban a betáblázás iránt kellő biztosítást.
Az elnök a tanácskozás eredményekint kimondotta, hogy a választmány által javasolt különbség csak a befejezett és be nem fejezett telekkönyvekbe betáblázott követelésekre nézve álljon meg. Továbbá, hogy a telekkönyvileg fölvett vagyonnál az orvosi, gyógyszerészi és temetési költségeknek elsőségük legyen.
Deák Ferencz: Méltóztatott a tanácskozmány a telekkönyvezett vagyonra nézve ezen sorozatot elfogadni. Én csak az ártatlan és maga bűne nélkül károsodott egyének oltalmát kivánom szem előtt tartani. A letétemény nem mindig olyan, hogy a letéteményező maga adta az illetőnek kezébe, hanem gyakran a közhatóság adja át az illető hivatalnoknak. Például: a legközelebb lefolyt időben a letétemények a szolgabirói hivatal kezébe jutottak, annak daczára, hogy az illetők ezt nem akarták. Ha abban méltóztatnak megállapodni, hogy e részben nem szükséges a törvényes provisio, akkor méltóztassanak az iránt is határozott szabályt hozni, hogy azon károsodásokért, melyek történtek, az a hatóság szenvedjen, mely a tisztviselőt megválasztotta, s a gyámot megtette. (Helyes!)
A tanácskozmány Deák Ferencz észrevételét magáévá tette.
A választmány a magyar csődtörvény 86. §-át, melynek értelmében az ingatlanokra betáblázott hitelezők zálogjoga az ingatlan jószág tartozékára ki nem terjed, sérelmesnek vélte azon hitelezőkre nézve, «kik a mostani polgári törvények uralma alatt és a telekkönyvi rendszer szabályai szerint telekkönyvi jogokat bekebelezés által nyertenek vagy nyerendenek», s fölvetette 336a kérdést, vajjon az ingatlan jószág tartozéka ingó vagyonnak vétessék-e, vagy pedig az ingatlan vagyon kiegészítő részének tekintessék?
Deák Ferencz: Ha azon elv áll, hogy a telekkönyvezett betáblázás biztosítás, és a vagyonból semmi a hitelező kielégíttetése esetén kívül el nem adathatik, mi történik, ha az ingóságokra is kiterjeszthetik a betáblázás, pl. birkákra, szarvasmarhákra, lovakra stb., ezeket sem lehet eladni? Mert az ingatlan az övé, ezt a hitelező kielégítése nélkül eladni nem szabad; ha a zálogjogot az ingóságokra is kiterjesztjük, ezeket sem szabad eladni, ha pedig szabad, akkor nem áll az, hogy az ingók az ingatlan jószág tartozékát képezik.
Széher Mihály azt tartotta, hogy «a mi ezelőtt ingó vagyonnak tekintetett, ezentúl is annak tekintessék». Barkóczy János gr. pedig úgy vélekedett, hogy «nem mindaz, mi ingó, hanem mi a gazdaság folytatására szükséges». Ráth Károly ügyvéd azon nézetét fejezte ki, «ha a magyar csődtörvény értelmében ki is mondatik, hogy a gazdaságbeli instructio, ha eladatik, ingó vagyonnak fog tekintetni, ez csak jövőre, de nem a multra állhat».
Deák Ferencz: Ha valakinek most a német törvény szerint a jószágra követelései voltak telekkönyvileg bekebelezve, s a tulajdonos haszonbérbe adta jószágát, a haszonbérlő pedig a fundus instructust, mely az övé, el akarja adni, vajjon teheti-e azt?
Széher Mihály erre így felelt: «A végrehajtó szolgabirótól függött annak kimondása, hogy ezen része az ingóknak szükséges a jószág föntartására, a másik nem. Ez volt az ultimum forum.» Kiss Andor hétszemélynök a különbséget abban látta, hogy «ha per vagy végrehajtásra került a dolog, nem lehetett minden ingót elkülönözni a fönnálló gazdaságtól, hanem ha arra került a sor, az ingót csak az ingatlannal együtt lehetett eladni.» Az elnök így nyilatkozott: Itt mégis különbséget kell tenni azon a lefolyt idő alatt történt jogszerzések között, melyekre nézve nem akarjuk, hogy a törvénynek visszaható ereje legyen; ezekre nézve semmi észrevételünk nem lehet; de a jövőben szerzendő betáblázási jogokra nézve intézkedni föl vagyunk jogosítva.
Deák Ferencz: Ezen kérdést épen azért tettem, mert tudtam, hogy az lesz a felelet, s tettem a kérdést annak megmutatására, hogy nem áll az, miszerint a telekkönyvileg betáblázott hitelezőnek az ingóságok is biztosításul szolgáltak. Ezek a telekkönyvi eszme szerint nem is szolgálhattak, mert akármikor eladhatók voltak, a csőd esetén kívül. Következésképen az eddigi hitelezőknek a törvénybe vetett bizodalmát nem csaljuk meg azzal, ha azt mondjuk, hogy a fundus instructus csak ingóság, mit a magyar törvények is állítanak; mert 337nem való, hogy a hitelező számított arra, midőn pénzét kölcsön adta, mert az adós a csőd előtt akármikor eladhatta volna. S így legkisebb ok sincs arra, hogy most mindjárt ki ne mondjuk vélekedésünket a magyar törvény mellett. (Közhelyeslés.)
Az elnök kimondotta, hogy a tanácskozmány nem látja annak szükségét, hogy régi törvényeinktől eltérő intézkedés tétessék.
