AZ OKTÓBERI DIPLOMA.

Teljes szövegű keresés

AZ OKTÓBERI DIPLOMA.
A magyar conservativ párt tagjai 1849-től fogva az alkotmányosság eszméjének megóvásán és érvényre juttatásán fáradoztak. Eötvös József báróhoz 1866. január havában intézett levelében Lónyay Menyhért róluk ezt írta: «A hazánkra 1849-ben súlyosodott katastropha s az arra következett általános levertség és elcsüggedés ólomsúlya alatt Dessewffy Emil volt éltető lelke a külszinre sem igen vergődhetett s alig érezhető ama mozgásnak, melyet társai Bécsben kifejtettek. Pozsonyból, hová lakását télire áttette, számtalanszor ment Bécsbe. Jósika, Apponyi, Sennyey, Ürményi, Barkóczy, Andrássy György, Szécsen s mások tőle meríték a végképi elcsüggedés ellen az erőt. Délelőtt Jósikánál, este színház után Szögyénynél jöttek össze. A tiszai kölcsön ügyében sokszor mentem Dessewffyvel Bécsbe, s néhányszor jelen voltam ezen magyar fronde barátságos összejövetelein; egy-egy kedélyes elbeszélés alkalmával fel-fellebbent a függöny az évek során soha meg nem szünő leplezett működésükről. Valójában érdekes jegyzeteket lehetett volna tenni az absolutisticus terreur eme korszakáról, melynek az olmützi napoktól kezdve az októberi napokig minden szálait apróra ismerik ezen férfiak, a kik folyvást hullatták azon cseppeket, melyek végre megbomlasztani segítik a változhatatlannak hiresztelt rendszert.»
1859. junius 24-dikén az olasz és franczia seregek Solferinonál döntő csatát nyertek az osztrák seregek fölött. Junius 28-dikán Jósika Samu báró Rechberg gróffal, Ausztria külügyminiszterével, Bécsben értekezést folytatott, a melyről egyik barátjához intézett levelében ezeket írta:
«A beszélgetés azzal kezdődött, hogy Rechberg a magyar ügyekről kívánt tájékozódni, mint a melyeket aggasztóknak lát.
Azt feleltem neki: Abban a feltevésben nyilatkozom, hogy nem tart 199conservativ intrigánsnak, a ki mindenütt csak azért agitál, hogy mód nélkül való becsvágyát kielégítse s újra hatalomhoz jusson. Egy félórával előbb ugyanis azt a hírt hozták hozzám, hogy egy igen előkelő állású egyén ilyennek festett engem.
Rechberg: Mindenekelőtt azt hiszi, hogy a kormánynak a conservativ párttól nincs miért tartania, különben meg kellett volna szűnnie conservativnak lenni; néhány barátságos szó, hogy mit sem óhajt annyira, mint hogy engem ismét kormányon lásson. A kormány sokat mulasztott, sokat ferdén és helytelenül tett. Változásoknak kell történni. Ebben a pillanatban azonban ez lehetetlen; most nem is tartaná czélirányosnak; de a háború után azonnal hozzá kell látni s ezt most elő kell készíteni. Mutatott egy magyar röpiratot, melyet nem régiben kapott; még nem fordíttatta le; a mint hallja, Magyarországnak adandó concessióról van benne szó; azt kérdezte tőlem, minő concessióval hinném én Magyarországot megnyugtathatónak?
Válaszom részleteit nem iktatom ide; hogy mit mondhattam a conservativoknak tulajdonított befolyásról és állásukról, mindegyiktek tudhatja. Minden további értekezést feleslegesnek tartottam, mielőtt az ország állapotáról hitelesen nem értesül; részletes előadásom végén azt kérdeztem tőle, hogy mint okos ember azt következtetheti-e ezekből, hogy a kormány a magyar társadalom bármely rétegének támogatására számíthat? Az általam mondottaknak foglalatja ez volt: A helyzet olyan, a milyennek ecseteltem; indokolása a tíz év óta követett rendszerben van; az egyetlen concessio, mely sikert igér, az eddigi rendszer teljes elejtése.
Rechberg figyelemmel hallgatott meg. A monarchia egysége létezésének alapfeltétele. Sajnos, hogy ezt az unformitásig akarták kiterjeszteni. Az egység nem követeli azt, hogy a tartományokat egyformán szervezzék és igazgassák. Mit gondolnék arról, ha pl. a belügyminiszter alatt az egyes tartományok számára külön főnökökkel külön osztályok állíttatnának fel, a melyek azután azt, a mi szükséges, előkészíthetnék és kezdeményeznék?
Én: Néhány évvel ezelőtt az ilyféle rendszabály megnyugtatólag hatott volna, mert azt a reményt keltette volna fel, hogy általa minden meghiúsíttatik, a mi azóta ténynyé vált. Azok után, a mik bekövetkeztek, minden hit és bizalom megszünt. Azt hiszi-e ön, hogy akadna jóravaló magyar ember, ki a jelenlegi körülmények közt akár egy miniszteri állást is elfogadjon?
Rechberg: Magam sem hiszem. Közölték velem a tartományi képviseletekre vonatkozólag készült munkálatokat. Még nem volt rá időm, hogy a részletekkel foglalkozzam. Már első pillanatra is úgy látom, hogy egy és más benne kivihetetlen, de mivel különben sem vagyok a dologban annyira járatos, hogy ellenkező nézeteimet indokolhatnám, nagyon lekötelezne, ha velem szemben irásban nyilatkoznék róluk.
Én az utolsó pontra rátérni nem akartam és felelet nélkül hagytam. A tervezett tartományi képviseletek lehetetlenségéről kategorice nyilatkoztam. Végül azt mondottam, hogy a czélnak megfelelő egyetlen concessio 200Magyarország törvényes állapotának visszahelyezésében áll, utalván arra is, hogy a többi tartományok irányában is úgy kell eljárni, hogy az egész monarchia érdekeinek solidaritása keletkezhessék.
Rechberg: Ön azt érti alatta, hogy a vármegyékhez, az országgyűléshez, a rendi alkotmányhoz térjünk vissza?
Én: E pillanatban igenis, fentartva azon változtatásokat, melyeket az idő körülményei mulhatatlanokká tettek.
Rechberg: Ámde vannak kérdések, melyek a monarchia egységének alapfeltételei, minő a pénzügy, a hadügy, stb.
Én: Hiszi-e ön, hogy a monarchiát ezentúl absolutisticus módon lehet kormányozni?
Rechberg: Nem, mert meg vagyok róla győződve, hogy a mint az absolutismus mindenütt forradalomhoz vezetett, nálunk is oda vezetne.
Én egy tanácsadó testület eszméjét vetettem föl minden tartományból, a nélkül, hogy különösen támogattam volna.
Rechberg ellene volt. Ez fölkeltené a tartományok minden külön érdekét; nagyjában ismétlődése lenne a dán viszonyoknak. Ezután így folytatta: Hogyan remélheti ön, hogy a korábbi állapotok felelevenítésével a most uralkodó elgedetlenség ne szüljön még keményebb harczokat?
Én: A harczra el vagyunk készülve, de a siker reményével, mert lenne törvényes alapunk és ennek folytán pártunk, a melynek csak a kormány becsületes támogatására volna szüksége. Egyről legyen tisztában magával: ránk csak úgy számíthat, először ha meggyőződünk róla, hogy a mostani rendszert teljesen elejtik, másodszor ha elégséges valódi bizonyítékaink vannak, hogy a népben a hitet és bizalmat újra feltámaszthatjuk. A fődolog pedig az, hogy irányt adó helyen tisztán lássák a dolgok igaz állását és meg legyenek róla győződve, hogy a mostani állapotnak a rendszer az oka.
Rechberg: Ez idő szerint ez még nincsen így, de meglesz, természetesen nem egyszerre.
Azt tanácsoltam neki, beszéljen másokkal is, és különösen megnevezve Apponyi Györgyöt és Dessewffy Emilt.
Vagy négy óráig voltunk együtt; kért, hogy elutazásom előtt még egyszer mennék el hozzá s erre a legközelebbi szombatot, julius 2-dikát, tűzte ki.
Beszélgetésünkből ezeket vonom le: Igyekeztem állapotainknak oly hű képét ecsetelni, a milyen csak lehető, és ismételve nyomatékosan kifejtettem, hogy palliativ eszközökkel semmire sem mehetünk. Úgy látszik, belátja ezt, lesz-e elég ereje és erélye egy nagyszabású gyógyító eljárás felfogására és keresztülvitelére, azt inkább vagyok hajlandó kétségbe vonni.
Két kedvező eredménye mégis van beszélgetésünknek. Először meghallotta az igazságot és praeventio nélkül hallgatta meg; másodszor úgy tetszik, az a meggyőződése, hogy a dolgok nem maradhatnak úgy, a hogy vannak. De hogy a ravasz B. új tervekkel és kísérletekkel nem tereli-e őt ferde irányba, persze más kérdés.»
201Ausztriának a villa-francai békével végződött olasz háborúja után a fejedelem Laxenburgból 1859. julius 18-dikán manifestumot intézett népeihez, a melyben tudatja, hogy a hadi szerencse nem kedvezett fegyvereinek, s hogy a neki tett békeajánlatokat elfogadta, a melyeknél fogva Lombardia legnagyobb része a császári állam összességéből kiszakíttatik. Ő felsége már most egész idejét és gondoskodását a maga elé tűzött ama föladatok megoldásának szentelendi, hogy Ausztriának belső jólétét és külső hatalmát szellemi és anyagi gazdag erejének czélirányos fejlesztésével s a törvényhozás és közigazgatás időszerű javításával tartósan megalapítsa. Népei bizalommal segítsék előmozdítani a béke műveit és ez által az ő jóakaratú szándékai megvalósítását.
Dessewffy Emil gróf – így írta ő maga 1862. október 22-dikén – 1850-től kezdve folytonosan azon törte a fejét, mikép lehetne elejét venni az osztrák birodalom romlásának, a melyet Bach rendszere nagyszerű szabásokban mozdított elő, s mely maga után vonná Magyarországét is. Két dolog tisztán állott előtte: 1. Hogy ha Bach rendszerének bukása még soká halad, oly osztrák férfiak jutatnak a császár tanácsába, kik a franczia-német (1815–1845 között szerepelt és kifejlődött) alkotmányos iskolához tartozván, az 1849. márczius 4-diki «Reichsverfassung»-ban fogják a mentő szert keresni és azt «cum variatione» újra megkísértendik életbeléptetni az egész birodalomban, mi az osztrák-magyar viszály lecsillapítását lehetetlenné tenné. 2. Tisztán állott előtte, hogy Bécsben az 1848-diki forradalmak és mindazt, a mi vele összefügg, sokkal határozottabban gyűlölik, hogy sem a magyar alkotmányos állapotok visszaállítása körűl csak megkísérteni akarni is lehessen olyas valamit, a min az 1848-diki magyar törvények által megteremtett kormányzási formáknak csak színe is rajta volna. Ezen körülményekkel tehát számolnia kellett, ha sikert, azaz az absolutismus megdöntését akarta. Az Ausztriára nézve szerencsétlen 1859-diki hadjárat idején Dessewffy Emil gr. sokat forgott az országban, a hol akkor osztrák katona alig volt. A hangulatot olyannak tudta, hogy az ellenség közeledtével a keserűségnek véres tényekben kitörését bizonyosnak tartotta. Rechberg grófot, a kit a császár a hadjárat közben – május 14-dikén – nevezett ki külügyminiszterének, személyesen nem ismerte ugyan, de tudta, hogy nem tartozik a franczia-német alkotmányos iskolához, hanem a Metternich-féle történeti iskolának adeptusa, s ennek alapján azt hitte róla, hogy fogékony ama veszélyek megértésére, a melyek a magyar történeti jogok eltapodása következtében a dynastiát fenyegetik. Örömmel hallotta tehát, hogy Rechberg gr. Jósika Samu b. előtt 1859. junius végén úgy nyilatkozott, hogy az absolutismussal mulhatatlanul föl kell hagyni. Dessewffy gr. a villa-francai békét, mely az olasz hadjáratnak véget vetett, 1859. julius 14-dikén Szt.-Mihályon tudta meg. Julius 15-dikén és 16-dikán tervet dolgozott ki, melyben a monarchia újjáalakításának szükségét, a következő elveket és a czél elérésére 202vezető módokat adta elő. Dolgozata első sorban arra volt számítva, hogy hasson Rechberg grófra, a történeti iskola hivére, mint a kinek segítsége nélkül kedvező eredményt nem várhatott. Az absolutistikus légkörben nevelkedett államférfiura való tekintetnél fogva Dessewffy Emil gr. javaslataiban, alkotmányos szempontból itélve, szerény követeléseket támasztott. Dolgozatát hevertette, nem lévén módjában, hogy barátaival közölje. Julius végén útnak indult Tavarnára, s itt találkozott Barkóczy János gróffal, a kinek azonban munkáját nem mutatta, mert tudta róla, hogy őt az ilyen merész tervek megijesztenék. Tavarnán Zichy Ferencz grófnak Barkóczyhoz intézett leveléből megértette, hogy Bécsben a dolgok forduló ponton állanak, s hogy a császár el van határozva Bach elbocsátására. Szt.-Mihályra visszautaztában megállapodott Sárospatakon, tudván, hogy Jósika Samu b. ott időzik. Véletlenül oda vetődtek Sennyey Pál b. és Ürményi József is. Jósika b. a Rákóczy-féle pataki várnak nyugot felé levő egyik erkélyes szobájában volt elszállásolva. Itt olvasta föl Dessewfy gróf dolgozatát neki, Sennyey bárónak és Ürményinek. Előrebocsátott egy commentárt, a mely, mint Sennyey Pál b. beszéli, másfél óráig tartott. Barátait eszméinek nagy és széles hordereje meglepte; de meggyőződtek, hogy tenni kell, még pedig az általa kijelölt irányban kell tenni. Elhatározták, hogy Sennyey Pál b. menjen föl Bécsbe, tájékozódjék s ha van kilátás és nyilt mező Dessewffy eszméi számára, adjon róla hírt. Arra a kérdésre, Bécsbe ki vigye föl a javaslatokat, Jósika Samu b. Sárospatakon augusztus elején Dessewffy Emil grófhoz írt levelében így felelt: «Neked kell Bécsbe menned, mert egyesegyedül te vagy arra képes, hogy a te eszméidet, ámbár azok a mieink is, úgy képviseljed, az ellenvetéseket akként megczáfoljad, a nehézségeket úgy megoldjad, hogy elfogadásukat némi valószinűséggel remélni lehessen. Egyikünk sem fogalmazta nézeteit a részletes kérdésekre nézve oly szabatosan, mint te, egyikünk sem számította úgy ki az eshetőségeket, és mindenek felett: egyikünk sem oly illetékes a pénzügyi kérdésben, – a sok fontos kérdés közűl a legnagyobb fontosságúban – mint te. Ezzel már most tisztában volnánk. Menj tehát és Isten áldása kísérjen.» Augusztus 12-dikén Sennyei Pál b. távirat útján Bécsbe idézte Dessewffy Emil grófot. Dessewffy 14-dikén reggel érkezett oda, és még délelőtt a következő levelet küldte Rechberg grófnak:*
Dessewffy Emil gr. ezen fejezetben közzétett iratainak eredetije német; kivéve a Szögyény Lászlóhoz és a Jósika Samu b.-hoz intézett leveleit.
Excellentiád
nem fogja tőlem rossz néven venni, ha a nélkül, hogy Önnek be volnék mutatva, indíttatva érzem magamat arra, hogy ezen sorokat intézzem Nagyméltóságodhoz. A legélénkebb kötelességérzetből származó benső parancsnak engedek ezzel, s követem vele régi szokásomat. Mint két elődének, 203Metternich és Schwarzenberg Bódog herczegeknek, régi évektől fogva jó ismerőse, gyakran éltem a kinálkozó alkalommal és közöltem ezen államférfiakkal nézeteimet leplezetlen nyiltsággal, írásban vagy szóval. Jelenleg még kritikusabb a helyzet, és soha sem bocsátanám meg magamnak, ha ilyen perczben semmis ürügyek miatt hallgatnék. Bátorkodom tehát magamat Excellentiádnak mint olyant bemutatni, a ki régtől fogva feketén lát, a kinek azonban, fájdalom, még mindig igaza volt. Engedje meg nekem ez okból, hogy egynémelyeket a magam személyéről előrebocsássak. A dologhoz tartozik ez, a melyet levelem folyamán tárgyalni készülök. Szóbeli további fejtegetésekre szívesen vállalkozom, ha Excellentiád nekem erre időt tűz ki.
1844-ben volt, a mikor Magyarországon az osztrák ipar ellen irányult védegylet alapításával egy forradalmi és demagog mozgalom kezdett nyiltan mutatkozni. A herczeghez intézett és később Kübeck báróval is közölt emlékiratban a politika megváltoztatását és a rendszabályoknak egész sorát ajánlottam, a melyeket alkalmatosaknak hittem arra, hogy a kormányt, a mely nem törvényes vagy anyagi eszközöknek, hanem erélynek és elhatározottságnak hiánya miatt tekintélyében mindinkább vesztett, legalább Magyarországon rehabilitálják. Öt évvel előbb könyvet írtam volt a nemesi adómentesség megszüntetéséről, a robot megváltásáról, bankokról, hitelintézetekről és más anyagi érdekekről. Emlékiratomban ugyanazt az eszmemenetet követtem s annak bebizonyításán igyekeztem, hogy a kormánynak kell a reformok élére állania. Rég beláttam én egyébiránt, hogy az állapotok a monarchia más részeiben is tarthatatlanokká lettek. Magyarországot illetőleg Metternich herczeg sokban osztozott nézeteimben. Küzdöttem ezek mellett hasonló hévvel a magyar kormányzat főnökeivel szemben is, meg lévén győződve, hogy elérkezett a parancsoló szükség: a helyzet urává lenni. Rövid idővel azelőtt elvtársaim kivánságára és kérésére cserben hagytam házi teendőimet és birtokaimat s élére állottam egy conservativ hirlapnak, a melyet, mint az elhunyt Aurél testvérem által nagy sikerrel megindított organum folytatását, barátaim és én azon czélból alapítottunk, hogy a kormányellenes párt haladásának útját vágjuk. Metternich herczeg akkorában lithographirozott és közöttünk szétosztott följegyzéseinek «Magyarország állapotáról 1844-ben», a melyek később nyomtatásban is megjelentek, s azzal a kijelentéssel kezdődnek, hogy Magyarország a forradalom poklának előcsarnokában van, az volt a speciális czéljuk, hogy előadják a herczeg nézeteit a követendő általános politikai irányról és a quid faciendumról. Excellentiád ezen fölötte nevezetes fejtegetéseket, a melyek a bekövetkezett fejlemények megértésére lényegesek, bizonyára nagy érdekkel fogja olvasni. Annak elbeszélése, mi történt azután, nem tartozik ide. Az 1848. márczius haváig vívott politikai harczok lefolyását, az elkövetett ballépéseket és okaikat később, és nekem úgy tetszik, szakszerűen s az igazságnak megfelelőleg, a «Lloyd» czímű bécsi hirlaphoz intézett és ott 1850 elején kinyomatott nyilt leveleim egész sorában állítottam össze. Elég az hozzá, hogy a marasmus, a mely az állami gépezet 204akkori vezetőin erőt vett, lehetetlenné tette, hogy idején és erőteljes elhatározás keletkezzék.
Bekövetkezett az 1848-diki márcziusi forradalom, a háború, az 1849-diki márcziusi birodalmi alkotmány. Ezt dr. Ettel udvari tanácsos munkájának mondják. Különböző compendiumokból volt leirva, nagyhangzású theoriák szülötte s annak jellegét hordta magán, hogy szerzője a tényleges viszonyokat nem ismeri. Abban a pillanatban bocsátották ki, a mikor Apponyi gr., Jósika b., Barkóczy gr., Ürményi és Szentiványi urak és én a császár parancsára épen Bécsben összegyűltünk, hogy véleményt mondjunk a politikai és közigazgatási teendőkről, a melyek az országnak Windischgrätz herczeg hadjárata következtében rövid idő mulva várt pacificatiója után foganatosítandók lennének. Egy pillanatig sem kételkedtünk benne, hogy a márcziusi alkotmányt nem lehet keresztülvinni – miként később Metternich herczegtől magam hallottam, Schwarzenberg herczeg tulajdonképen ép úgy vélekedett róla mint mi – s egyuttal féltünk ezen rendszabály rossz következéseitől Magyarországon hol a lázadás még mindig tartott, az izgatottság még növekedőben volt.
Aggodalmainkat írásban közöltük a miniszteriummal s a félt rossz benyomás enyhítése végett a császárnak Magyarországhoz intézendő külön rendelete hozatott javaslatba. A miniszterium három hétig hevertette. Végre a tábornagy által ő felsége nevében Budáról közzététetett. Ezen rendeletben az az igéret van, hogy a háború befejezte után, az országnak a törvényhozói tevékenység mezeje ismét meg fog nyílni; de ezen igéretet mindeddig nem váltották be. Aggodalmaink csakhamar alaposaknak bizonyultak. A márcziusi alkotmány Kossuthot 50 ezer újonczhoz segítette, Windischgrätz herczeg kénytelen volt Budáról eltávozni és Győrig visszavonulni. Ekkor beállott a változás a vezényletben, s az orosz interventio, mely ugyan engem nem kevésbbé, mint elvtársaimat bámulatba ejtett, mindazonáltal a háború gyors befejezését előreláthatóvá tette.
Időközben gyakran érintkeztem Schwarzenberg herczeggel és az akkori igazságügyminiszterrel. Bach-chal. A márcziusi alkotmány keresztülvihetetlenségéről vallott meggyőződésemet egyikük előtt sem hallgattam el és a herczeggel szemben gyakran kiemeltem a nagy és leküzdhetetlen nehézségeket, a melyeket ez az alkotmány a magyar viszonyok kielégítő rendezésének okoz. A herczeg állhatatosan a mellett maradt, hogy meg kell a kisérletet tenni, sőt egyszer – a mi eléggé csodálatos – azon ellenvetésemre, hogy ily kisérlet a monarchiát tönkre is teheti, tőle ezt a jellemző feleletet kaptam: majd azután mást fogunk próbálni!
1849. május havában helyesnek tartottam, hogy Bach miniszternek rendelkezésére bocsássam magam, ha megigéri nekem, hogy néhány elvtársammal együtt, nem hivatalos állásban, a magyar ügyekről meghallgatnak bennünket és megengedik, hogy javaslatainkat a quid faciendumról előadjuk. Kezdetben ráállott erre a miniszter, – kezemnél van még a levele – egy 205későbbi magyarázat következtében azonban ismét dugába dőlt az egész s arra a meggyőződésre jutottam, hogy a valóságos pacificatiónak két előfeltételét, az integritá-t és a nemzetiségi kérdést illetőleg megegyezés nem érhető el. Nem mulasztottam el, hogy irásbelileg közöljem a miniszter úrral aggodalmaimat azon útra nézve, a melyre lépni készült és – még kezemnél levő – hosszabb emlékiratot intéztem hozzá, a melynek foglalatja ez: a kormány ne hozzon határozatot, mielőtt az ügyek valóságos állását át nem tekinti és alapos tudomást nem szerez magának arról a mélységről, a meddig a magyar úgynevezett forradalom elhatott. Mindez eredmény nélkül maradt. Bach miniszter Geringer bárót küldte le, hogy Magyarországot organizálja. Időközben a bécsi sajtó és a bureaukratia, mely már akkor nem titkolt sóvárgással tekintett arra a nagy mezőre, mely neki Magyarországon megnyílni látszott, mindent mozgásba hoztak, hogy a magyar conservativeket mint Kossuthnak alattomos híveit, mint forradalmárokat és Ausztria ellenségeit kiáltsák ki. Egyidejűleg a nemzetiségek egyenjogúságának popáncával űzték azt a játékot, mely azután oly szomorú véget ért, és az a felfogás, hogy Magyarországon a forradalom következtében teljesen tabula rasa van, hogy ott minden lehetséges és minden könnyű, mindinkább tért kezdett foglalni azon körökben, a honnan a jelzett magasabb elhatározások – fájdalom – benyomásaikat kapták. Ez a felfogás teljesen jellemezte Schwarzenberg herczeget, a ki egyébiránt Magyarországból ennek egy-két szép asszonyán kívül semmit sem ismert, s a kinek minden más magyarországi viszonyok ellenszenvesek voltak. Ezen mindenképen hamis felfogásnak tulajdonítható az a szerencsétlen elhatározás, hogy Magyarországnak teljesen be kell olvadnia Ausztriába, egész történeti és államjogi állása gyökerestől megsemmisítendő, absorbeálandó, és hogy ezen experimentum in corpove vili szükségessé teszi az absolut kormányzatnak a monarchia többi országaiban is fentartását. 23 elvtársam és én úgy hittük, hogy föl kell lépnünk ez ellen a dynastia és a monarchia érdekeire egyaránt káros irányzat ellen. 1850. ápril havában, a mikor még Haynau b. Excellentiádtól is jól ismert módon járt el Pesten, benyujtatott ő felségének a memorandum, a melynek szerkesztője én vagyok és a mely az akkori összes bécsi lapokban olvasható volt. Az ezen iratban kifejezett nézetek minden gondolkodó és a dynastiához ragaszkodó magyar ember fejéből és szívéből szólnak és csupán ama körülménynek, hogy abban a kritikus perczben az agitatiónak semmi eszközét nem akartuk mozgásba hozni, tulajdonítandó, hogy az csak 24 és nem sok ezer aláirást számlál. Ez a lépés azonban eredmény nélkül maradt, az úgynevezett birodalmi egység declaráltatott és a dologhoz oly módon fogtak, hogy a siker lehetősége ki volt zárva. Egyidejűleg megtettek mindent, hogy az igazság sehol és semmi irányban ne jusson napfényre. Ezen a téren a systema fejei tervszerű következetességgel jártak el. Az igazat a császár előtt éveken át eltitkolták, és ha látjuk a pusztításokat, a melyeket ezek az emberek minden irányban véghez vittek; ha megfontoljuk, hogy egyetlen magasabb vagy alsóbb rendű kormányhivatalnok sem nyilvánítja a 206legcsekélyebb kételyt sem a rendszer tarthatatlanságáról, de hogy másfelől a tények annyira kiáltók, hogy azokat észre kell venni: csaknem lehetetlen arra a gondolatra nem jutni, hogy itt vagy árulás vagy tökéletes esztelenség játszott közbe, vagy csak az irányt adó férfiaknak egy «vice de position»-ja képes a megmagyarázhatatlant megmagyarázni. Nincsenek merevebb absolutisták, mint a Rotteck-féle iskolának márczius előtt conspirált egykori liberálisai, ha hatalomhoz jutnak. Sokat, a mit tettek, most el kell felejteniök, elveik nincsenek és a legmesszebbre menő túlzásokra hajlandók. Igy jutottunk el azon eredményekhez, a melyeket mindnyájunknak fájlalnunk kell és a melyek 1200 millió új államadósságban, Lombardia materiális és Magyarország morális elvesztésében nyilvánulnak.
Ő felsége második körútja Magyarországon az elsőnél néhány évvel később történt. Ismételtetett a kísérlet, hogy az ügyek állása tudomására hozassék. A legtekintélyesebb férfiak egy feliratot irtak alá, – melynek szerkesztésével az aláirók bizalma engem tisztelt meg – és az Magyarország herczegprimásának, a ki szintén aláirta, kezébe tétetett le, hogy ő felségéhez juttassa. Kübeck báró már akkor nem volt az élők sorában. Örökké sajnálni való, hogy ezen nagytehetségű államférfi, a ki velem szemben soha sem titkolta el, hogy nézete szerint ferde irányban haladnak az ügyek, nem birt egyszersmind a megfelelő bátorsággal, hogy befolyását érvényesítse. Mint az osztrák pénzügyek alapos ismerője pl. már 1852-ben előre látta mindazokat a nehézségeket, a melyekkel a rendszer járni fog. Megbeszélte azokat velem, mint a kit bizalmával megtisztelt. Az 1852. évi kölcsön alkalmával rendkívüli úton a birodalmi tanácsba meghivatván, rendelkezésére bocsátottam magam, hogy a rendszert erről az oldalról támadjam meg. Ajánlatomat nem fogadta el, sőt arra kért, hogy álljak el szándékomtól. Az előbb érintett felirat, sajnos, nem fogadtatott el. Ezen legfelsőbb elhatározást mélyen kell fájlalnom. Nem használtatott fel ezen becses alkalom a kiegyezésre, a melynek nagy és jótékony hordereje lehetett volna! Szívesen közlöm Excellentiáddal ezt a nyilvánosságra nem került iratot is; a helyzet teljes megértésére talán nem lényegtelen az.
Ezzel talán eleget mondtam a feketén látóról. Bátorkodom már most levelem tárgyára áttérni.
A hosszú és mesterségesen elfödött krisis kitört. Ez a krisis – fájdalom – még veszedelmesebb, mint volt az 1809-diki. Ezen állításom igazolása czéljából legyen szabad Metternich herczeg tekintélyére hivatkoznom. Ugyanezt a kijelentést tettem ugyanis előtte rövid idővel az olasz háború előtt folytatott beszélgetésem alkalmával. Tökéletesen helyeselte szavaimat és hozzátette: «Az az oka, mert azóta az alapok ingatagokká lettek, de nem az 1848-diki év által lettek ilyenekké. Mert mi volt a márcziusi forradalom? Egy zenebona; az alapok az által váltak ingatagokká, a mi azóta történt.» Ezután elhallgatott. A herczeg ritkán ragadtatta el magát ilyen positiv nyilatkozatra, a minőt szomorú elégtételemre ekkor tett.
207Ugy van, tisztelt gróf úr, 1809-ben a birodalmi egység nem volt decretálva, de azért létezett. Napoléon császár a wagrami csata után Bécsben resideált, a fiatal császári háztartás egészen Magyarországba menekült, a hol Kassa városában alig vállva őrizet alatt, nagy biztosságban volt. Olaszország helyettes királya egy hadtesttel Győr közelében állott, előörseit Buda közeléig tolva. Napoléon proclamatiót intézett a magyarokhoz, fölszólította őket a dynastiától való elszakadásra, a függetlenség kinyilatkoztatására, biztosítván őket segítségéről: s az országban egy macska sem mozdult ki helyéből. Az akkori krisis tisztán külső volt. Az alapok mindenütt egészségesek és épek voltak. A dynastia erős talajon nyugodott, Magyarország jó osztrák volt. A vármegyék ujonczokat és önkénteseket állítottak és egyidejűleg összegyűjtötték őket. Arczulcsapása lenne az igazságnak, ha azt akarnók állítani, hogy rövid idővel ezelőtt nem az ellenkező történhetett volna meg. Nagyméltóságod teljesen meg lehet róla győződve, hogy ha III. Napoléon császárnak négy-öt héttel ezelőt conveniál a forradalom szinhelyét Magyarországba áttenni, itt azonnal lázadás tör ki, a mely a legrövidebb idő alatt a legnagyobb mérveket öltötte volna. A császári hivatalnokok legnagyobb része megszökött volna, egy másik részét szétkergették vagy agyonütötték volna. Ugyanez a sors érte volna azokat, a kikről tudják, hogy a dynastiához ragaszkodnak. Éppen nem vonakodom annak kijelentésétől, hogy hazugság és szemfényvesztés az ügyek állásának nem ekként való feltüntetése. Idáig juttatták el az oly népeket, a melyek dynastiájukhoz hívek voltak és rég beleélték magukat abba a gondolatba, hogy Ausztriával egy nagy monarchiát képeznek. Ez a hangulata azon népnek, a melyet a császárnak évek óta úgy mernek festeni, mint elégedettet. Nem jobb a hangulat abban a szerencsétlen creatióban, a melyet Woywodinának hívnak, nem jobb Horvátországban és Erdélyben. De meg is történt mindenütt minden kigondolható, hogy rövid tiz év alatt mindent aláássanak, mindent ingataggá tegyenek, minden köteléket tökéletesen meglazítsanak, a melynek ereje föltételezi a monarchia cohaesioját. Ha az ország hangulatának igaz képét akarnók festeni, nem tehetnénk jobbat, mint ha jobbra és balra III. Napoléon császárt és Sándor czárt állítanók, közvetetlenül elejükbe Magyarországot, térden feküdve és összekulcsolt kezekkel könyörögve: az istenért, kegyeskedjenek Fölségtek Magyarországot meghódítani. Tréfásan hangzik, de igaz, ugyanez a kérés intéztetett volna China császárához, ha azt akarta volna a véletlen, hogy mandarinjait bár ágyúk nélkül, de menedéket nyújtó esernyőkkel fölszerelve az országba küldje. A villa-francai béke a tények ezen állásán sem változtat. Az előbb ecsetelt kép ma is hű, csakhogy a perspectiva szabályaihoz képest Sándort és Napoléont nagyobb távolságba kellene tolni.
Ennyire jutottunk, tisztelt gróf úr, oly országokban, melyek a monarchia területének csaknem felét, lakosságának több mint egy harmadát teszik. És hogyan vagyunk a többi részekben? Élhetünk-e abban a hitben, hogy mindazok után, a mik történtek, a hangulat megelégedett vagy megbízható és hogy 208nem gyűlt-e össze egyebütt is nagy mennyisége a gyujtó anyagnak? A császárnak nemes és nagy szándékait rosszul értesült és önző szolgái meghamisították. Szándékosan megtagadnám az igazat, ha azzal vígasztalnám Nagyméltóságodat, hogy a dynastia Magyarországon még mindenek daczára erős talajon áll, vagy hogy mindazonáltal az osztrák ideának itt bármi említésre méltó gyökere van. Ebben az órában ez nincs így, és Magyarország a dynastia s Ausztria számára moraliter el van veszve. Kötelességemnek tartom ezeket a császári ház miniszterének elmondani, azon ház miniszterének, a melyhez a legnagyobb hűséggel ragaszkodom, melynek Ausztria és hazánk annyit és oly nagyot köszönnek és – nem mondhatok le a reményről – annyi nagyot fognak még ezután köszönni!
Excellentiád csak rövid idő óta jött érintkezésbe Ausztria belső politikájával. De államférfiú az Ön tapasztalataival és belátásával nem hiheti, hogy a dolgok, ha egyszer odáig jutottak, a hol ma vannak, ugyanazon a ponton megmaradhatnak, vagy hogy nagy bajok kis palliativákkal orvosolhatók. Magyarországon egy Kossuthok és Klapkákból álló ifju nemzedék nő fel, és alig hiszem, hogy másutt a helyzet jobb volna. Ez az áramlat egyre általánosabbá s ellenállhatatlanabbá lesz. Ezen disharmonia megszüntetésére egészen más eszközöket és emeltyűket kell megindítani, mint a milyenek tíz év óta mozgásban vannak. Bambasággal határos önámítás lenne, ha föl akarnók tenni, hogy az ilyen hangulattal úgy lehet szembeszállani, hogy német vagy cseh iskolatanítók az ifjusággal a «Gott erhalte den Kaiser» dalt szorgalmatosan elénekeltetik, vagy az ilyenféle professorok Magyarországnak azt demonstrálják, hogy soha sem volt története, s a szolgálatok, melyeket Mária Terézia és Ferencz császár idején a monarchiának tett, tisztán mesék!
Az állapotok és kormányrendszerek, a melyeket betegeknek és elhalóknak látunk, mindenekelőtt híjával vannak a belső igazságnak. A mostani osztrák kormányrendszer pl. nagy valótlanságoknak kártyavárán nyugszik, a melyeket nem vonakodom azért nagy hazugságoknak nevezni, mert habár fel vannak ilyenekül ismerve, mégis szántszándékkal terjesztetnek.
Bátorkodom ezeket a valótlanságokat sorban elszámlálni:
1. Hamis az, hogy a monarchia gazdasági állapota már annyira fejlődött, hogy a mostani manipulatiók költségeit hosszú időre elbírja.
2. Hamis az, hogy a törvényhozói és municipiális tevékenység kifejtésére az elemek ne volnának meg a monarchia minden országában, hogy tehát csak az absolut kormányzat és a hivatalnokok állama állhatna fenn, mint egyedül lehető államforma; ép oly hamis az, mintha ezt a tevékenységet nem lehetne úgy rendezni és vezetni, hogy a kormánynak megadja a szükséges hatalmat a sikeres működésre.
3. Hamis az, hogy a magyar nemzetiség fejlődésének nem lehet más, mint Ausztriára nézve ellenséges és veszélyes iránya; hamis, hogy az 1848/49-diki események Magyarországon tabula rasát csináltak és minden történeti alapot szétromboltak, hogy tehát lehetetlen lett volna a reformokat 209ezekre fektetni, és hogy ennélfogva szükségkép valami egészen újat kellett teremteni; hamis, hogy a magyar viszonyok általában oly benső antagonismusban voltak a helyzet követelményeivel, hogy még az 1848/49-diki események után is a reformáló hatalomnak ne lett volna szabad tere arra, hogy az ellentéteket kiegyenlítse; hamis, hogy a magyar institutiók életrevalóságukat 1849-ben már elvesztették és mivoltuknál fogva észszerű haladást és erős kormányt lehetetlenné tettek.
4. Hamis az, hogy a Magyarországban lakó népek közt valaha kiengesztelhetetlen és igazi ellenségeskedés uralkodott.
5. Hamis az, hogy erős és sikeres kormányzásra nézve a közigazgatási s törvénykezési formáknak és a hivatalos nyelvnek uniformitása nélkülözhetetlen.
6. Hamis az, hogy csak a német culturának erőszakos, mentül gyorsabb és kíméletlenebb terjesztése hozhatja létre ama köteléket, mely képes a monarchia heterogen alkotó részeinek összetartására.
Ha Excellentiád a fennálló visszásságokat tüzetesen szemügyre veszi, csakhamar be fogja látni, hogy legnagyobb részben az imént előadott téves gondolatmenetből származtak. Gyógyulás csak úgy lehető, ha ez útról egészen visszafordulnak. A tévedést csak az igazság verheti le. A vég nélkül való visszaélést, melyet a «birodalmi egység» szóval űztek, Ön t. gróf úr amúgy is ismeri. Nem szükséges, hogy Excellentiádnak azt a kérdést tegyem: vajjon a birodalmi egység lehet-e csupa merő mechanismusnak következménye, minthogy szükségképen erkölcsi alapokon kell nyugodnia és csak az által válhatik a kormány és a népek szabad együttműködésének eredményévé, ha mindketten ugyanazokat a czélokat ismerik el magukéinak, egyetértve törekednek feléjük és készséggel megragadnak és alkalmaznak erre minden eszközt, ép úgy mint alárendelik magukat a czél elérésére megkivántató minden szükségességnek. Bármely állam, kivált pedig az osztrák, osztatlan épségének, hatalmi állásának, erkölcsi és anyagi jólétének biztosítása czéljával kormányzandó, és egy kormány sem lehet el, ha feladatának meg akar felelni, az eszközök és a hatalom nélkül, hogy az ezen czélok elérésére irányuló tevékenységnek a kellő egységes nyomatékot megadja. Ámde egymagával az elv proclamálásával még semmi sem történt; a czélra vezető eszközök ezzel még nincsenek megadva, sőt ezeknek helyes megválasztása a fődolog. A tíz évi tapasztalatok után, melyeket tettünk, ezentúl már nem lehet kétség az iránt, hogy az osztrák bureaukratia által kigondolt eszközök egyáltalában helytelenek voltak. Ki akarná tagadni, hogy némely üdvös dologra törekedett és véghez is vitte; hogy nagy tevékenységet fejtett ki, hogy mindent jobban megcsinálni és mindent rendszabályozni volt sajnálatra méltó bátorsága? De másfelől ki ne látná, hogy azon erkölcsi alapoknak egyikét sem teremtette meg, a melyeken egyedül nyughatik a birodalmi egység; hogy sehol sem erősítette meg, a mi ingataggá vált; ki hunyhatna szemet az előtt, hogy kisérleteivel hajótörést szenvedett, és végre hogy a nagy 210kérdés, mely Ausztriában még megoldandó, egyesegyedül paragraphusokkal meg nem oldható. Én legalább az utolsó tíz év tapasztalatait döntő sulyúaknak látom. Nem akarhatok a tényeknél okosabb lenni. Azt tartom, hogy az absolutismus Ausztriában kiadta utolsó kártyáját és bebizonyította képtelenségét a monarchia legfőbb érdekeinek megóvása és előmozdítására. Kimondhatatlan szerencsétlenségnek tartanám, ha az eddigi vonalon meg akarnának maradni; a mint hogy örökké fogom sajnálni, hogy a békének 15 éve 1815-től 1830-ig használatlanúl folyt le; hogy II. József hasonló kisérletei 60 év mulva ismétlődtek és hogy 10 drága év fordíttatott egy újabb kisérlet sikertelenségének feltüntetésére. De mivel az ember csak tervez és egyedül isten végez, a feladat csupán az lehet, hogy az összegyüjtött tapasztalatokat a köznek javára fordítsuk. Az absolut hatalom folytatása Ausztriában immár erkölcsi lehetetlenséggé vált, de lehetetlenség az anyagilag is. Ez a rendszer túlságosan drága és hosszabb ideig már nem lehet vinni a nélkül, hogy a pénzügyeket tönkre tegye. Ehhez képest a kérdés így alakul: minő minden irányban a mai állapot? Vannak-e eszközök, a melyekkel hiányai és veszélyei elkerülhetők? Minő legyen az átmenetel az alkotmányosságra, hogy egyuttal az államhatalom megerősödését s a létező bajok és veszélyek mellőzését lehetővé tegye? Ál alkotmányosság vagy valóságos legyen-e? Mit kellene mindjárt tenni, és mi legyen a teendők sorrendje?
Épenséggel nem tekintem érdememnek, vagy éleselműségnek, hogy már évek óta gondolkozom ezen kérdésekről és hogy iparkodtam velük tisztába jönni. A dráma kifejlődését rég előre lehetett látni. Azon a napon, a mikor a villa-francai békéről értesültem, eszméim concret alakot öltöttek, s a feleletet a fentebbi kérdésekre papirra vetettem. Nem vállalkozom ezen actus vagy az ezt megelőzött események kritikájának megirására. Elég az hozzá, nem élhetek oly sokáig, hogy ezen tényt megemészszem. Facit indignatio versum. Az irat, a melyet Nagyméltóságod elé akarok terjeszteni, 10–12 órának materiális munkája. Az aphoristicus és epigrammaticus forma ebben és azon körülményben találja magyarázatát, hogy az egésznek csak az volt rendeltetése, hogy fontosabb kérdésekről és eseményekről tett följegyzéseim halmazát növelje. Három hétig hevertettem a nélkül, hogy valakinek megmutattam volna; néhány nappal ezelőtt újra átnéztem és nem találtam benne semmi változtatni valót. Semmi esetre sem nyerhetne vele a dolog, ha eredetiségéből kivetkőztetném. A kép, a melyet benne az állapotokról általában festek, úgy tetszik nekem, még ma is megfelel az objectiv igazságnak. A rendszabályoknak összege, a mely lelkem előtt lebeg, még ma is szükségesnek látszik nekem arra, hogy a helyzetnek urává legyünk. A nehézségeket ma is látom, de nem tartom leküzdhetetleneknek; ellenkezőleg azt hiszem, hogy minden más modalitás, melyet csak el tudok képzelni, még nagyobb nehézségekkel járna, a nélkül, hogy hasonló előnyöket nyujtana.
Szándékosan éltem e szóval, hogy elő akarom terjeszteni Nagyméltóságodnak az említett iratot. Csak Öntől függ t. i., hogy ez megtörténjék-e vagy 211abba maradjon. Engem házi ügyeim Bécsbe szólítottak, hol néhány napig az «Erzherzog Karl» szállóban szándékozom időzni. Ha netalán a végleges határozatok már megvolnának, idővesztegetés lenne ezzel a dologgal tovább foglalkoznunk; ellenkező esetben Nagyméltóságod tán nem érdek nélkül áldozna fejtegetéseimnek egy órai meghallgatást. Több oldalú megfontolás az ügynek csak hasznára válhatik. Nekem pedig legalább az a közönséges vígasztalás jutna: «Dixi, et salavi animam».
Meg kell jegyeznem, hogy eszméim menete a rendszabályok egy sorozatához vezetett, mint az orvoslás eszközéhez. Ezen rendszabályok összességükben mint államcsíny tűnnek föl, mely kivitelében nem ugyan egy pár nap alatt, de mégis aránylag rövid idő alatt fejeződnék be. Ezen nézetemnek megfelelőleg a kivitel formája dictatori lenne s az átalakulás a koronától eredne. Mindkét feltétel oka abban van, (a mit döntő sulyúnak tartok) mert a mai állapotok olyanok, hogy sem a nyilvános, sem a hosszasabb tárgyalást a legnagyobb veszély nélkül meg nem bírják, másfelől azonban az egész helyzetnek azonnal való javítását követelik, a mi csak a koronától indúlhat ki és csak dictatori formában vihető keresztül. A magyar viszonyokat az ausztriaiak nélkül ép oly kevéssé lehet szabályozni, mint ezeket amazok nélkül, s azért az átalakítás egybefoglaltan és comprehensive történnék meg. Javaslataim egyidejűleg megoldást iparkodnak találni arra nézve, hogy a három fő nehézségnek: a magyar, a pénzügyi és a hivatalnoki kérdésnek minden hátrány nélkül való elkerülésével az absolut confusióból törvényes rendhez és egy önkényűleg alkotott és sok felől contestált jognak tömkelegéből dictatura útján a legalitásnak történeti alapokon nyugvó állapotához jussunk.
Ha eszméim menetét rövid szavakba kellene foglalnom, csak azt mondhatnám: nincs más orvosság, mint ha a császár hűtlenné lesz nevéhez, de hű marad jelleméhez. Se annyira absolutistice és mereven, mint Ferencz császár, se annyira központosítólag és németesítőleg, mint József császár, hanem erőteljesen és bátran, mint Ferencz József császár – és minden jóvá tehető még Ausztriában.
Oly perczben, midőn a leplezetlen igazságra van a legnagyobb szükség, elengedhetem magamnak, hogy nyiltságomat kimentsem. Lépésem szokatlanságát megmagyarázzák az idők viszonyai. Soha sem viseltem hivatalt és nem juthat eszembe, hogy 48 éves koromban állásomnak függetlenségét, zavartalan családi boldogságom és békés nyugalmam örömeit, fáim árnyékát és a nemes vadászatot az irodai élet tikkasztó levegőjének körével és unalmával, az acták porával és az ülő életmóddal cseréljem föl, amit nekem consineom, a köszvény, amúgy sem engedne meg. Ön ennélfogva talán hajlandó lesz eljárásom indokait «d’un meilleur aloi» inkább ebben keresni, mint szereplés vagy hivatalos állás utáni hiú hajhászatban. A nagy és nemes ügynek, melyet politikai pályámon eddig szolgáltam, kész vagyok a jövendőben is a magam módja szerint és buzgósággal szolgálni.
Fogadja t. gróf úr kitünő nagyrabecsülésem kifejezését, a melylyel vagyok Nagyméltóságodnak alázatos szolgája
Gróf Dessewffy Emil.
212Rechberg gr. külügyminiszter augusztus 15-dikén fogadta Dessewffy Emil grófot, a ki neki a következő dolgozatát olvasta föl:

 

Tervezete egy hadjáratnak Ausztria belsejében, hogy az 1859. évi szerencsétlen háború következéseinek eleje vétessék és tartós er… Az átalakítás formulázása részleteiben, a javasolt rendszabályok életbe léptetése időpontjának megjelölésével. I. Rendszabályok az államcsíny bevezetésére. II. Az államcsíny IV. Az államcsíny végrehajtása után első sorban foganatosítandó egynémely rendszabály. Caesareo-regium diploma consolidatorium et complementorium sanctionis pragmaticae. Caesareo-regium diploma fundationale comitiorum imperii Austriaci. A cseh királyságnak adott kiváltságlevél. Tervezete a minisztertanács elnökéhez, Magyarország helytartójához és a magyar udvari kanczellárhoz intézendő legfelsőbb kéziratn… Legfelsőbb kézirat a minisztertanács elnökéhez a szabályszerű alapelvet illetőleg, mely jövőre az egyenes adók kivetésénél és a k… A titkos tanács hivatására és jogkörére vonatkozólag a minisztertanács elnökéhez intézendő legfelsőbb kézirat alapvonásai. Az államminiszteriumra vonatkozólag a minisztertanács elnökéhez, a magyar és az egyesült udvari kanczellária élén áló kanczellárh… Császári diploma a monarchia bel-államjogi viszonyainak rendezésére. Legfelsőbb kézirat gróf Rechberg miniszterelnökhöz, a birodalmi tanács tagjainak száma s az egyes országok közti felosztása iránt. Legfelsőbb kézirat gróf Rechberg miniszterelnökhöz, a magyar és erdélyi királyi udvari kanczelláriák visszaállítása iránt. Legfelsőbb kézirat, a melylyel Goluchowski gróf államminiszternek neveztetik ki. Legfelsőbb kézirat, amelylyel Vay báró magyar kanczellárnak neveztetik ki. Legfelsőbb kézirat, a melylyel Szécsen gróf miniszternek neveztetik ki. Legfelsőbb kézirat Goluchowskihoz, a tartományi rendtartások és statutumok tárgyában. Legfelsőbb kézirat Vay magyar udvari kanczellárhoz, a magyar országgyűlés összehivása iránt. Legfelsőbb kézirat a magyar udvari kanczellárhoz, a m. kir. helytartótanács visszaállítása iránt. Legfelsőbb kézirat a m. udv. kanczellárhoz, Magyarországban az igazságszolgáltatás szervezéséről. Legfelsőbb kézirat a m. udv. kanczellárhoz, a vármegyei rendszer helyreállítása tárgyában. Legfelsőbb kézirat a magyar udvari kanczellárhoz, a hivatalos és az oktatási nyelv tárgyában. Legfelsőbb kézirat a magyar udvari kanczellárhoz, átmeneti intézkedések tárgyában. Legfelsőbb kézirat Horvát- és Tótországot illetőleg. Legfelsőbb kézirat a szerb vajdaságot és a temesi bánságot illetőleg. Főispányi utasítások.

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages