A BÉCSI BIRODALMI TANÁCS TÁRGYALÁSAI ÉS SCHMERLING NYLLATKOZATAI A MAGYAR KÉRDÉSRŐL.
A BÉCSI BIRODALMI TANÁCS TÁRGYALÁSAI
ÉS SCHMERLING NYLLATKOZATAI A MAGYAR KÉRDÉSRŐL.
ÉS SCHMERLING NYLLATKOZATAI A MAGYAR KÉRDÉSRŐL.
Schmerling államminiszter állása az évek folyamán mind inkább megrendült. A magyarokkal és a szlávokkal nyílt háborúban élt. A klerus ellene tört. A bureaukratia sokalta az alkotmányosságnak még ama csekély mértékét is, a melyet Schmerling az örökös tartományokban meghonosítani hitt. Végre a szabadság kérdéseiben tanusított magatartása miatt ellene fordult a német szabadelvű párt is, a melyet az események arra a meggyőződésre juttattak, hogy a reactio ellenében nem állhat meg az oly alkotmány, a melyet Magyarország visszautasít. Schmerling mindazonáltal ragaszkodott tervéhez «hogy a februári alkotmány revisiójáról szó nem lehet, míg a pesti országgyűlés küldöttei meg nem jelennek a birodalmi tanácsban».
290A tágabb birodalmi tanácsot 1864 november 14.-dikén megnyitó trónbeszédében ő felsége abbeli várakozását fejezte ki, hogy birodalma keleti felében az alkotmányos tevékenység mindenütt újra meg fog indulhatni. A birodalmi tanács képviselőháza válaszföliratában mélyen fájlalta, hogy a birodalom nagy részében az alkotmányos tevékenység meg sem kezdődött vagy teljesen megakadt. A kormánynak a birodalom érdekeire nézve anynyira kártékony emez állapotok megszüntetésére irányuló határozott előhaladása újra bizalmat támasztana, s a képviselőház élénk örömével találkoznék. A fölirat az egész birodalomra nézve különösen nagy fontosságúnak mondotta, hogy a magyar és horvát királyságokban az alkotmányos állapotok helyreállíttassanak, s azért ezen királyságok országgyűléseinek azonnal való egybehívását sürgősen szükségesnek nyilvánította. Bizalmát jelentette ki, hogy ezen királyságok törvényes képviseletei nem zárkóznak el ama meggyőződés elől, hogy a birodalom közös ügyeinek közös tárgyalása mindnyájuknak érdekében van s ez által mulhatatlanúl követeltetik. A képviselőház tőle telhetőleg mindent meg fog tenni, hogy ezen elv szigorú megóvása mellett amaz országok alkotmányos uton autonomiájuk szükséges biztosítékait mindazon ügyekre nézve megkapják, melyek országgyűlésüknek fönn vannak tartva. A birodalom pénzügyi helyzetét a fölirat nagyon komolynak látta, s az állami kiadásoknak a rendes bevételekhez mért szigoru rendezését – rendkívüli eseteket kivéve – tartotta az egyedül sikeres és azonnal szükséges lépésnek, hogy a birodalom pénzügyei újra megerősödjenek és helyreállíttassék amaz egyensúly, a melyre a birodalomnak szüksége van, hogy hatalmi állását föntartsa és benső jólétét biztosítsa. Különösen okvetetlenűl szükségesnek jelentette ki, hogy a hadsereg és a tengerészet kiadásai leszállíttassanak.
A fölirati vita folyamában Schmerling államminiszter deczember 1-sején a magyar kérdésről így nyilatkozott:
Áttérek a magyar országgyűlés egybehívásának kérdésére, vagy tulajdonkép az úgynevezett «magyar kérdés» fejtegetésére. Ő felsége a trónbeszédben kifejezni méltóztatott, hogy szívének legélénkebb óhajtása, hogy birodalmának keleti részében is az alkotmányos tevékenység, a mint csak lehetséges, megkezdessék. Ő felsége ezen óhajt azon másik óhajtással méltóztatott kisérni, hogy a létező viszonyok helyes felfogása és az összes érdeklettek készséges előzékenysége lehetségessé tegyék, az alkotmányos művet mielőbb bevégezni. Azon élénk óhajtásban tehát, hogy a magyar kérdés nem sokára békés és kielégítő módon megoldassék, azon férfiak, kik a kormány tanácsában ülnek, találkoznak a birodalmi tanács mindkét házának képviselőivel. A gyakorlati életben azonban nem elég az óhajtás; és nem a czél, hanem az eszközök képezik a legnagyobb nehézségeket. A legnagyobb figyelemmel kisértem a vitákat, s átalában a magyar kérdés megoldásával – kötelességemhez képest – huzamos időn át a legbuzgóbban foglalkoztam; de fájdalom, 291meggyőződtem, hogy a tegnapelőtti és mai viták a módra nézve, miként lenne ezen kérdés megoldandó, alig nyújtottak új, vagy legalább kielégítő fölvilágosításokat. Egy alsó-ausztriai követ, ki Magyarországban hosszú ideig államhivatalt viselt, tegnap lelkesedéssel emlékezett meg a magyar nép kitünő tulajdonságairól, ő azonban főleg a nép érzületére építette egész hadi tervét. Ez oda irányult, hogy minél gyorsabban hivassék egybe az országgyűlés, még pedig olyan, melynél a kormány a választásokra semmi befolyást ne gyakoroljon, azután terjesztessenek az országgyűlés elé kir. javaslatok, melyek a lakosságot kielégítik, s ezen loyalis, dynastikus nép örömriadallal üdvözli majd a királyt, s a kérdés kielégítő megoldást fog találni. Sajnálom, hogy ebben nem érthetek vele egyet. Én nem osztozom azon nézetben, hogy a kormány kötelessége a választások irányában minden befolyástól tartózkodni. Ellenkezőleg, helyén levőnek látom a megengedett befolyást, s a kormány kötelességének tekintem a választók figyelmét oly férfiakra irányozni, kiket azon érzet vezet, hogy a legközelebbi országgyűlési ülésszakban Magyarország és a lajtáninneni országok közt a kiegyezésnek létre kell jönni. A kormány nagyon oktalanúl cselekednék, ha nem így járna el, mert a birodalmi alkotmány ellenségei bizonyára igyekezni fognak azon, hogy a választásokra befolyást gyakoroljanak, s a legrosszabb politika volna a kormány részéről, ha csak a passivitásra és a védelemre szorítkoznék.
A mi a kir. javaslatokat illeti, csak azt óhajtottam volna, hogy kifejtessék, miben álljanak azok, hogy egyrészt Magyarországot teljesen kielégítsék, másrészt a birodalmi alkotmány eszméjét és alakját érintetlenűl hagyják. Bizonyos értelemben én is hiszek a magyar nép nagylelkűségében; de nagy államjogi kérdések nem intéztetnek el egyedűl az érzelem politikája által.
Másik eszközül a czél elérésére az javasoltatott, hogy a Lajtán innen minél szabadabb elvű intézmények hozassanak létre, hogy így az alkotmány a magyar nép előtt becsessé tétessék. Bocsánatot kell kérnem, ha erre nézve is ellentmondok, még pedig ép úgy formai, mint a lényeget illető okokból. A mi a formaiakat illeti, nagy becset helyezett egy képviselő úr arra, hogy úgynevezett alapjogok alkottassanak. Szerinte ezek állanának az egyesületi jogból, a bírák függetlenségéből, az eljárás nyilvánosságából és szóbeliségéből, a vallásbeli viszonyok rendezéséből stb. Én mindezeknek fontosságát megengedem, s a magam részéről megteszek mindent, hogy ez ügyek mielőbb alkotmányszerűen szabályoztassanak. E dolgok azonban nem a tágabb, hanem a szűkebb birodalmi tanács illetékességéhez tartoznak, s a mi ezekre nézve megszavaztatik, annak Magyarországban nincs érvénye. A fölsorolt ügyeket a magyaroknak saját országgyűlésükön kell tárgyalniok. Ha itt a szűkebb birodalmi tanácsban meg is szavaztatnak, ebből a magyarokra nem hárul semmi előny. Ha tehát a magyarokat ezen az úton 292akarjuk megnyerni, csak oly reformokra gondolhatunk, melyek a tágabb birodalmi tanácsra tartoznak. És itt meg kell vallanom, hogy a miniszteri felelősségről szóló törvényt kivéve, egy indítványt sem ismerek, mely arra irányulna, hogy az alkotmány oly értelemben módosíttassék, hogy az szabadabb elvű alakulást nyerjen. Csak egy követ utalt sokat olvasott lapjában arra; hogy azon körülmény, a melynél fogva az elnököket a császár nevezi ki, igen sértő. Nem hiszem azonban, hogy ezen körülmény olynemű legyen, hogy megváltoztatása bármi tekintetben elégséges volna a magyarok megnyerésére, s hogy ekkor örömestebb lépnének be a birodalmi tanácsba. Mert arra nézve bizonyosak lehetnek önök, hogy ámbár az elnökök kinevezésének joga a koronának van is föntartva, ha a magyarok a birodalmi tanácsba belépnek, az ő körükből fog az elnökök közül az egyik kineveztetni.
Még egy út jelöltetett ki: hogy a magyar kérdést ne kisszerűen, hanem lendülettel tárgyaljuk. E tekintetben is némileg eltérő nézetben vagyok. Igen szép dolgok az úgynevezett mentő tények; igen szép dolog, ha lehetséges valamely lépés által egy percz alatt nagy eredményeket vívni ki. Irigylem a harczosokat, kiknek ez meg van adva. Egy üteggel végre is egy negyedóra alatt megbirkózhatni, egy csatát egy nap alatt megnyerhetni; de vajjon el lehetne-e ezen eredményt érni, ha csak pillanatnyi föllendülés volna a csapatokban? Alig hiszem. Még egy vezér sem nyert csatát, melyet elő nem készített. Úgy készítette elő, hogy előbb a hadsereget harczképessé fejlesztette, hogy a megfelelő szellemet oltotta beléje, s hogy hadműveleteit oly módon rendezte, hogy a döntő perczben a hadsereg teljesen s lehetőleg nagy számmal keze ügyében állt. Mi – fájdalom – hasonló gyors és fényes győzelmekre nem számíthatunk. Nekünk, kiknek azon feladat jutott, hogy az állam ügyeit, talán némi eredménynyel is vezessük, nekünk föladatunk, megfontolva, nyugodtan haladni, hogy végre eredményhez jussunk s mi ezen feladatunkat ismerjük. Önmegtagadásra, lemondásra van szükségünk; de ezen az uton végre el fogjuk érni a czélt.
Mi tehát azt hiszszük, hogy a magyar kérdés nem gyors fellendülés által oldathatik meg, hanem hogy csak akkor érhető el a czél, ha nyugodtan és előkészítve intézzük. Hogy ezen előkészületeket megtettük, erre nézve, uraim! teljes megnyugvásunk van. Milyenek voltak Magyarországban 1862-ben az állapotok? Midőn az 1860-dik év s vele az októberi diploma megjelent, a magyarok tettleg sok oly dolgot léptettek életbe, melyek az októberi diplomával nyilt ellenmondásban voltak. Az októberi diploma s az azt kisérő szabályzatok azon vezérlő elvet mondották ki, hogy az egész törvénykezésnek és közigazgatásnak Magyarországban mindaddig fenn kell állnia, míg törvényhozási uton rajta változás nem történik. Így történt-e? Fájdalom nem. Oly mozgalomban, mely talán megbocsátható, de mely minden következményeiben bizonyosan nem igazolható, egyszerre halomra döntötték, a mi évek óta fennállt, a nélkül hogy, mint rendesen ily felforgatásnál történni szokott, helyébe jobbat tettek volna. Épen nem sújtja 293tehát a kormány működését, hanem azon elhamarkodás és sietség következése, melylyel Magyarországban eljártak, ha az ország mindazt, a mi rendezett állapothoz szükséges, hosszu ideig nélkülözte, és ha ily állapot következményei alatt vérzik. Mi volt tehát a császári kormány föladata, midőn kénytelen volt az 1861-diki országgyűlést föloszlatni? Kettős: a kedélyek lecsillapítására, lassankint hatni és előkészíteni: hogy ama szükség érzete támadjon a kedélyekben, hogy csak az Ausztriával való összetartás által lehet Magyarorazág javáról gondoskodni; a második föladat pedig az volt, hogy a közigazgatás minden ágában rendezett állapotok idéztessenek elő. Ez utóbbi sem volt oly könnyű, a mint talán hiszik, mert egy annyira fölizgatott és szenvedélyekkel elárasztott országban igen nehéz oly férfiakat találni, a kik hajlandók az ár ellen úszni, s a kik e szerint készek a kormány mellé állni. Mindez időbe kerűlt. A kedélyek kijózanítása nem tárgya valamely államrendszabálynak; nem egynéhány hét vagy hónap, hanem csak évek mulva következik be. Úgy hiszem, a kormány nyugodtan mondhatja, hogy Magyarországban ez idő szerint a kedélyek hangulata nevezetesen más, mint volt és hogy ezen kijózanodás s a viszonyok nyugodtabb fölfogása lehetővé teendi a magyar országgyűlésnek bizonyára nem távol eső időben való összehívását.
Mi legyen azonban tulajdonképen a teendő az összehivandó országgyűléssel szemben? A szónokok ez iránt is egymásnak egészen ellenmondólag és épen nem világosan nyilatkoztak. Több oldalról azt mondották: a kormány actiója igen egyszerű, nem kell mást tennie, mint királyi propositiók útján az alkotmányt előterjeszteni, az országgyűlést fölszólítani, hogy ismerje el s ennek végrehajtásául a választásokhoz fogni. A kormány oly szerencsés volt, hogy az erdélyi nagyfejedelemségben elérte ezen eredményt és ezen örvend; ám épen ezen eredmény csakis a kormány közegei hosszas, kitartó, következetes fáradozásainak volt gyümölcse. De ha – mondják – ez a siker Magyarországban elmarad, a kormány legalább megtette a magáét, s ez esetben egész Európa előtt kinyilatkoztathatja, hogy kísérletet tett, hogy Magyarországot az alkotmány elfogadására reábírja, s ha az alkotmány ott nem fogadtatik el, az államszükségesség – úgy mondják – mint legfőbb parancs lép előtérbe. Igen uraim! ez álláspontot nem kell többé elfoglalnunk, ezt már 1861-ben mint formaszerint helyest jelöltük ki. A jogeljátszás vagy contumacirozás elmélete már mint az októberi diplomából folyó fölállíttatott a kormány által; mind e mellett azonban nem titkoljuk, hogy azzal, ha egész Európa irányában ki is jelentjük, hogy a magyarok visszautasították az alkotmányt, a magyar kérdés még nincs megoldva. Hogy ha minden kísérlet meghiusul, talán be fog állani a szüksége, hogy az ország contumaciroztassék; a magyar kérdés legközelebbi és sajátképeni megoldását azonban a cs. kormány ezen eljárásban nem ismeri föl; mert Magyarországot nem contumaciálni, hanem kibékíteni akarja, s azt kívánja elérni, hogy a magyarok kész örömest fogadják el a birodalmi alkotmányt, 294s ezen gyűlésben foglalják el helyüket. Csak akkor lesz teljesen lehetséges ezen gyűlés üdvös működése, csak akkor fog a birodalmi alkotmány valósággá lenni. A kormány fáradozása tehát oda van és lesz irányozva, hogy ha a magyar országgyűlés összegyűl, neki alkalom adassék legőszintébben nyilatkozni az alkotmányról, s azon óhajtásokat nyilvánítani, melyeket – az ő nézete szerint – meg kell valósítani, hogy az alkotmányt elfogadja. A cs. kormány – mondhatom – már most is el van tökélve, hogy a magyar országgyűlésnek a tárgyalás legtágabb terét engedje. Nyugodtan meg fogja neki engedni, hogy ezen oly fontos alkotmánykérdést minden irányban megvitassa, s azt, ha ezen alkotmánykérdést eleinte a kormányra nézve ellenséges módon vitatnák is, épen nem használná föl alkalmul arra, hogy ezen tárgyalások ellen az országgyűlés időelőtti bezárása által föllépjen, mindig föltéve, hogy a korona iránti illem határai meg nem sértetnek. Meg fogja engedni, hogy a magyar országgyűlés a kérdést a legtüzetesebben tárgyalja s örülni fog rajta, ha az országgyűlés határozott óhajtásokat formuláz, melyek az alkotmány lényegének érintése nélkül a cs. kormánynak lehetővé teszik, hogy ezen óhajtásokat elfogadja és kezdeményező jogánál fogva a birodalmi tanácsot fölhívja, hogy azon indítványok további tárgyalásába bocsátkozzék bele. Mert a cs. kormány ragaszkodik azon eszméhez és elvhez, hogy az alkotmány revisiója csakis alkotmányos uton történhetik s e szerint csak a korona által a birodalmi tanácscsal egyetértőleg. Mi tehát uraim nem ingadozunk elhatározásunkban, hogy folytonosan, ernyedetlenül, bárha talán úgy is, hogy észre se vehetni, mindazon akadályokat elhárítsuk, melyek a magyar országgyűlés egybehívását jelenleg még késleltetik. Úgy véljük, hogy az ügy javára válik, ha a magyar országgyűlés, mihelyt csak lehetséges, egybehívatik. De mi nem azért akarjuk összehívni, hogy gyümölcstelen tevékenységet fejtsen ki; mi csak azért akarjuk összehívni, hogy tulajdonképi feladatának megfeleljen.
A birodalmi tanács képviselőházának az 1865-dik évi állami költségvetés előirányzata előzetes tárgyalására kiküldött pénzügyi bizottsága 1865. január 9-dikén egyhangulag elhatározta, hogy a költségvetést azzal a fölszólítással utasítja vissza a kormányhoz, tegye meg benne azokat a törléseket, a melyeket különben a bizottságnak kellene indítványoznia, hogy 1865-ben legalább tulajdonképi kezelési hiány ne legyen. A kormány e határozat következtében január 23-dikán átiratot intézett a bizottsághoz, a melyben követelte, hogy mielőtt a költségvetés megállapításának eme szokatlan módjához hozzájárulna, a bizottságban a kormány képviselői által előadandó több előzetes kérdés döntessék el. Január 24-dikén a pénzügyi bizottság elhatározta, hogy az 1865-dik év kezelési hiányának legfölebb 25 milliónak szabad lenni, a mire a kormány képviselői kijelentették, hogy ily körülmények közt a kormány tagjainak egymással újra kell tanácskozniok, s hogy így a tárgyalások a bizottsággal ha nem is szakíttatnak meg, 295de fölfüggesztetnek. Január 25-dikén a kormány a bizottságban kinyilatkoztatta, hogy csak a következő két feltétel teljesítése után hajlandó az általa lehetségeseknek tartott törlések összegét megnevezni: 1. ha a kormánynak teljesen szabad átruházási jogot engednek az egyes miniszteriumok tárczáján belül; 2. ha az 1865-diki költségvetés tárgyalása után azonnal megkezdődik az 1866-dik évi költségvetés tárgyalása. Schmerling egyuttal figyelmeztetett a következésekre: a bizottság 25, 28, sőt több milliót is törölhet, de a költségvetés mindhárom alkotmányos tényező elé kerűl és így az a veszély forog fenn, hogy a költségvetési törvény nem jön létre. A bizottság elhatározta, hogy mindaddig nem bocsátkozik bele az előzetes kérdésekbe, míg a kormány meg nem nevezi a törlések összegét. Január 31-dikén a pénzügyi bizottság megkezdette az 1865-dik évi költségvetés tárgyalását, maga törölvén belőle azon összegeket, a melyeknek törlését jónak látta.
Plener pénzügyminiszter 1865 február 18-dikán előterjesztette a birodalmi tanács képviselőházának az 1866-dik évi költségvetés előirányzatát, s utalva a pénzügyi bizottságnak január 9-dikén hozott azon határozatára, hogy fölszólítja a kormányt, vegye vissza az 1865-dik évi költségvetés előirányzatát s tegye meg rajta a pénzügyi helyzettől követelt törléseket, a miniszterium nevében kijelentette, hogy a kormány azon esetre, ha neki az egyes tárczák keretén belül szabadabb mozgást engednek, hajlandó az előirányzat tetemes leszállítására és készségesen nyújt segédkezet arra, hogy ez irányban megegyezés jöjjön létre. A képviselőház erre, február 23-dikán tartott ülésében, Vrints gr. indítványára elhatározta, hogy «fölszólítja a pénzügyi bizottságot, tegyen jelentést, vajjon tanácsos-e nagyobbmérvű megtakarítások elérése czéljából, hogy az 1865. és 1866-dik évi költségvetések számtételei kivételképen az eddigitől eltérő formában a kormánynyal való megegyezés útján állapíttassanak meg». Ugyanazon a napon Schmerling átiratot intézett a pénzügyi bizottsághoz, hogy Vrints indítványa elfogadása következtében ne folytassa a költségvetésnek már megkezdett részletes tárgyalását, különben a miniszterek nem vesznek részt tanácskozásaiban. A pénzügyi bizottság elhatározta, hogy újra fölszólítja a kormányt az általa lehetségesnek tartott törlés összegének megnevezésére, s hogy időközben a költségvetés tárgyalását folytatja. A kormány végre engedett a bizottság kívánságának és márczius 2-dikán kijelentette, hogy kész az 1865-diki költségvetésből 20.100,000 frtot törölni, még pedig 11.000,000 frtot a hadügyiből és 1.770,000 frtot a tengerészetiből. Márczius 6-dikán a bizottság követelte, hogy a miniszterek a hadügyi költségvetés tárgyalásánál a bizottságban legyenek jelen és adják meg a szükségeseknek mutatkozó fölvilágosításokat. A kormány márczius 7-dikén megtagadta e kivánság teljesítését. A bizottság folytatta tárgyalásait és a hadügyi költségvetésből 17 1/4 millió frtot, a tengerészetiből 2.398,000 frtot törölt. Tárgyalásait márczius 17-dikén 296fejezte be. Javaslatai szerint 1865-re nézve a tiszta kezelési hiány 7.000,000 frt lett volna.
A birodalmi tanács képviselőháza márczius 24-dikén bizottságot küldött ki az 1866-dik évi költségvetés előzetes tárgyalására. A bizottság megválasztott tagjai közül 24-en az ellenzékhez, 22-en a kormánypárthoz tartoztak.
Márczius 25-dikén Schmerling a képviselőház tagjai közűl százat maga köré gyűjtött és tudatta, velök, hogy ha a birodalmi tanács nagyobb törlést akarna elhatározni, mint a minőbe a kormány belenyugszik, a miniszterek kényszerítve. lesznek rá, hogy megkérjék ő felségét, rendelkezzék a továbbiak iránt bölcsesége szerint.
A birodalmi tanács képviselőháza 1865. márczius 27-dikén megkezdte az 1865-dik évi költségvetés átalános tárgyalását. A magyar kérdés miatt ellene intézett támadásokra Schmerling márczius 28-dikán így felelt:
«Tegnap és ma több szemrehányást kelle hallanom a belügyi politika vezetését illetőleg. Mindegyre azt vetik a kormány szemére, hogy a belső alkotmányos viszonyok még nem rendezvék, más szóval, hogy az alkotmány még nincs életbe-léptetve, vagy a mint mondani szokták, a magyar kérdés még nincs megoldva. A fölirati vita folyamán e tárgygyal egy stiriai képviselő, a mint szívesen megengedem, igen szellemesen foglalkozott s én csak sajnálom, hogy ma is ugyanazt kell ismételnem, a mit akkor mondottam. Az illető képviselő úr ugyan birálgatta a kormány eljárása módját s azt czélszerűtlennek nevezte, ám azért különben igen szellemes beszéde folyamán épenséggel nem állott elő azzal, miként kellene az ő véleménye szerint a magyar kérdést megoldani. Egy másik képviselő úr meg, a ki pár nappal ezelőtt beszélt, abban vélte a gyógyszert fellelni, hogy a világért se gondoljunk Magyarországgal szemben octroyálásra, a mire azzal a megnyugtatással felelhetek, hogy ez úgy sincs senkinek sem szándékában. Legújabb időben történt is, úgy látszik, valami a magyar kérdés megoldására. Mert hiszen megéltük, hogy egy egykori miniszternek, a ki újabban egy igen szellemes könyvet is írt az alkotmány-kérdésről, ugyan e miniszternek, mondom, a szalonja e tisztelt ház egyik befolyásos tagja előtt megnyílt s én rendkívül fogok örülni, ha megtudjuk majd, miként hangzik ama programm, a mely e szövetség szülötte leszen. Csak attól tartok, hogy a két fél egyike az egész dologban a rászedettnek szerepére lesz utalva.* Mi szerintünk is csak 297egy megoldás létezik – vajjon sikeres lesz-e vagy nem, azt a jövő fogja megmutatni – s ezen megoldás az, hogy rendületlenűl ragaszkodnunk kell az alkotmányhoz s hogy annak Magyarországban való elismertetésére minden eszközt mozgásba kell hoznunk. Korántsem táplálunk oly vérmes reményeket, mint azok gondolják, a kik azt hiszik, hogy azzal a hizelgő kilátással ámítjuk magunkat, mintha a legközelebbi magyar országgyűlés az alkotmánykérdést azonnal békés megoldáshoz fogja juttatni s pár héttel összehívása után Magyarországnak a birodalmi gyűlésbe küldendő képviselői már meg lennének választva s itt közöttünk helyet is foglalnának. Épen nem hitegetjük magunkat ily vérmes reményekkel, s ha a ház egyik-másik oldaláról mindig azt hallottuk kiváló becsűnek és fontosságúnak emlegetni, hogy valahára a magyar országgyűlés hivassék egybe, mert ennek utána az alkotmánykérdés mindjárt meg lesz oldva, – mi legkevésbbé sem osztozunk e nézetben s nem áltatjuk magunkat azzal, hogy a megoldás csakugyan rögtön be fog következni. Azzal azonban mi is hizelgünk magunknak, hogy a kormány nyugodt és következetes előhaladása mellett végre mégis csak ott is sikert fogunk elérni. Mi arra számítunk, hogy Magyarországban sokan, a kik meg vannak győződve annak mulhatatlan szükségéről, hogy hazájuk Ausztriához szorosan csatlakozzék és a birodalmi alkotmány végre Magyarországban is érvényre jusson, hogy ezek valahára elég bátrak is lesznek e meggyőződésük nyilt és hangos bevallására is, s ekkint végre elérhetjük azt, a mire oly régóta törekszünk.
Schmerling Schindlerre, Szécsen Antal grófra és a «Drei Jahre Verfassungsstreit» czímű röpiratra czélzott. Schindler még ugyanabban az ülésben kijelentette, hogy nem volt Szécsen gróf házánál. Szécsen gróf az ellene elkövetett sértésért Schmerlingtől elégtételt kívánt, a melyet ez abban a formában adott meg neki, hogy reá vonatkozó állítását a képviselőház márczius 31-dikén tartott ülésében visszavonta. A «Drei Jahre Verfassungsstreit» czímű röpiratot Ludassy Mór írta és létrejöttére Szécsennek befolyása nem volt
Hogy e czél nagy, azt mindenki el fogja ismerni, s hogy nagy czélok már az emberi természetben levő okok miatt sem érhetők el rövid időn, az is bizonyos, – és ha önök, uraim, visszatekintenek azon időkre, melyek egy angol parlament létrejöttéig folytak; ha visszagondolnak arra, mily hosszú időbe kerűlt, míg Angliában a katholikus-bill, a gabona-, a reform-bill végre törvényekké lettek, úgy nem kell épen a kormányt törekvéseiben huzavonónak és eredménytelennek vádolniok, ha négy év alatt nem birta a magyar kérdés megoldását lehetővé tenni. Mindenesetre megvan legalább a kérdés megindítására való becsületes akaratunk, s ez akaratunkat csak is azzal tanusíthatjuk, hogy, a mint a kormány nevében ezennel kijelentem, minden előkészület meg van téve a horvát és magyar országgyűlés legrövidebb időn történendő egybehívására, s hogy végre is csupán e tisztelt gyűléstől fog függni amaz időpont elérkezését siettetni, a mennyiben azon testületek csakis akkor hivathatnak majd egybe, mintán az egyetemes birodalmi gyűlés tevékenységét már befejezte».
A többség szónokai nyilatkozatára, hogy a költségvetésen okvetetlenűl elégséges törléseket kell tenni, mert sem az adókat nem lehet emelni, sem 298hitelt nem lehet többé igénybe venni, Schmerling kijelentette: A kormány megegyezik a házzal abban, hogy a mennyire csak lehetséges, takarékoskodni kell s csak az összegre nézve forog fönn eltérés. A kormány és a ház nem egymással szemben álló pártok, mert mindketten, habár különböző eszközökkel, a haza javán igyekeznek. Nem szól arról a kérdésről, vajjon Ausztriában szigorúan parlamenti kormányzat lehető-e, lehetséges-e épen mindig a többség szerint kormányozni, s hogy egyátalán lehetséges-e úgynevezett többségi miniszteriumokat alakítani vagy nem. Ebben a házban nem lát tömör pártot határozott programmal és oly férfiakkal, a kik alkalmatosak a kormányzat tovább vezetésére. A kormány tehát lelkiismeretével megegyeztethetőnek tartja, hogy, ha itt egyben és másban ellene szavaznak is, tovább szolgáljon a császárnak.
A birodalmi tanács képviselőházának 1865. évi márczius 31-dikén tartott ülésében Kaiserfeld heves támadást intézett Schmerling politikája ellen. Mindenek előtt kijelentette, hogy nem szívesen emel szót a költségvetési vitában, s csak az államminiszternek az ellenzékhez intézett némely álczázott szemrehányása s a kormánypártnak osztott jó tanácsai, valamint azon nagylelkű elhatározása, melynek kijelentésével beszédét a miniszter befejezé, bírják őt rá, hogy hallgatását megszegje. Erélyesen elutasítja magától az önző s nagyravágyó, minden magasabb czél nélkül való, csak a fennállók aláásására és a haladásnak akár rohamos siettetésére, akár hátráltatás útján való gátlására képes ellenzéki politika vádját. Nem is szándéka az immár tönkkel fenyegető államgazdasági kalamitásért egészen a kormányt tenni felelőssé, mely a talált állapotokban elődeinek évek hosszú során folytatott gazdálkodása végzetes eredményeit vette át szomorú örökül. De a kormánynak, a mely ily körülmények közt vette kezébe a hatalom gyeplőit, tudnia kellett volna, minő mentési műveletről van szó s nem volt szabad, ha még oly nagy népszerűség nymbusa ragyogta is körűl, csupán neve varázserejébe vetni minden bizalmát. Birálat alá veti a kormány négy évi tevékenységét, de a pénzügyi politikát csak nagy és átalános vonásokban jellemezvén, csakhamar áttér az alkotmánykérdésre, mint a mely a többiek veleje s a melynek rendezésétől az államháztartás végleges rendezése is várható, a melynek megoldása előtt a belső béke úgy mint a birodalom kifelé való hatalmának helyreállítása még csak nem is képzelhető. Áttérvén a magyar kérdésre, beszédét így folytatta:
«Az államminiszter úr utólsó beszédében azzal tisztelt meg, hogy megemlékezett a magyar kérdést illető eszméimről, de ezt téve azt veté szememre, hogy puszta negatiónál egyebet nem nyújtok. Ám, ha nem érté meg, minek kellene nézetem szerint s hogyan kellene történnie, úgy azt hiszem, csak azért nem értett, mivel nem akart megérteni, mert e ház és Ausztria népei megértettek. Ha nem érintettem volna a tályogot, mely Ausztria testét vérmérgezéssel fenyegeti; ha nem oly húrt pendítettem volna 299meg, a mely visszhangot kelt minden hazafias érzésű osztrák szivében; ha nem vetettem volna súlyt ama viszály befejezésének szükségére, mely Ausztria legjobb erőit megbénítja s fölemészti; ha nem jelöltem volna meg a magyar országgyűlés összehívásában, az igazság tiszteletében és a jog elismerésében a kellő eszközöket: akkor ugyan puszta bírálattal lehetetlen, hogy egyszerű szavaim olyan helyeslést keltettek volna, a minőre keresetlenűl találtak; lehetetlen, hogy Magyarország mérsékelt pártjai a tőlem mondottakat jelölték volna meg azon alapúl, a melyen a kiegyezés meg lenne kisérelhető.
De vajjon minő eszméket hallottunk ez ügyben eddig a kormánytól s minők az eredmények, melyeket velök elért? Nem-e a jog tagadását, a jogét, mely pedig az alkotmányt újra fölépítette? Nem-e a kategorikus imperativushoz való csökönyös ragaszkodást, holott az alkotmány kiegyezésről beszél? Nem-e a régi osztrák divide et impera rendszernél való megmaradást? Avagy tán fölébe tudtak már emelkedni? Nem teremtettek-e ismét, ellentétben a diploma és az azt kísérő tények sérthetetlen tartalmával, præjudiciumokat, a melyek a magyar kérdés megoldását megnehezítik, s vajjon biztosak vagyunk-e arról, hogy az ily præjudiciumok nem fognak-e ismétlődni? Nem álmodoztak-e igazi bureaukrata szellemben, mint a mely csak rendeletekkel tud kormányozni, ép úgy a mint e szellemet magát megint csak rendeletek kormányozzák, – nem álmodoztak-e egész a fölirat pillanatáig octroyálási-kedvről, s vajjon biztosak vagyunk-e, hogy mihelyt az események még friss emléke elhalványult, s az első kedvező alkalom kinálkozik, nem fog-e ismét hasonló kedvük támadni? Valóban fölemelkedtek volna tehát végre azon gondolatig, hogy ily útakon az igazságra nem lehet rájönni, mert ily útak csak az igazság... de nem lelem a szót, a mely az elnöki megrovást elkerülhetné. Megértették-e valahára, hogy csak az igazság tisztelete s a viszont tanusított hűség kelthet bizalmat s csak ez vezethet a kibéküléshez? Valóban, magukévá tudták volna tenni végre az alkotmány tartalmazta eszme nagyságában való hitet, melynek birtokában amaz eszközök mind szükségtelenek? Megtalálták volna tehát végre az adott viszonyok kényszerítő hatalmában való hitet, – a szükségek, a kor, a, három száz éven át elszakíthatatlanná lett kötelékek kényszerítő hatalmában való hitet, ama kényszerítő hatalomban, mely erősebb minden történelmi limlomnál, de erősebb minden politikai mesterfogásnál? Nem hiszik-e még ma is, hogy a porhanyóvá-tétel végre czélhoz fog vezetni? A porhanyóvá-tétellel igenis sikerülni fog az ellenállást megtörni, az ellenállás szellemét azonban soha! S ha ez elnyomott, ez elfojtott, elkeseredésig mérgesített, a múltak emlékeiből táplálkozó s gyűlöletre hajtott szellemet aztán valamely kedvező alkalom szabadjára ereszti, – akkor uraim, azt hiszem, jobb lenne, ha nem nyomták volna el annyira e szellemet. Végűl azt hiszi tán az államminiszter úr, hogy utolsó beszédében mondott szavainak arra való hivatkozása, hogy a kormány, scilicet a miniszterium, önálló tényező, 300mely tekintet nélkül a ház véleményére, tekintet nélkül arra, hogy ma egymagára, elhagyatva, támasz nélkül, sőt ellentétben áll a közvéleménynyel, mégis a saját meggyőződése szerint cselekedhetik, mondom, azt hiszi tán, hogy ily elvek óhajtandónak fogják a magyarok szemében feltüntetni 800 esztendős alkotmányuknak ilyen elvekért való megtagadását? Nagyon igaza is volt azért Schmerling úrnak, mikor türelemre utalt bennünket. Midőn azonban az egyesűlt angol parlament történetére emlékeztetett, azt ajánlanám neki megfontolásra, hogy az Angliával kötött uniót nem az angol kormánytól csinált, hanem az alkotmányos ír parlament határozta el.
Schmerling úr bizonyos ujsági pletykát sem vetve meg, intett s óvott bennünket a rászedetés veszélyétől. Effelől is nyugodt lehet. E ház ellenzéke Magyarországnak csak azon pártjával fog kezet, mely véle egy politikai nézetet vall, s kezét fogja nyújtani e pártnak szabadságaik jól átértett kölcsönös megvédésére; kibékülésre fogja nyújtani kezét e pártnak, de csak a birodalmi eszme elismerésének föltétele mellett! E párt azonban csak a magyar országgyűlésen alakulhat meg, a miért is, ha Ausztria érintkezési pontot keres, sürgetni kell a magyar országgyűlés egybehívását. Ezen párt aztán e ház ellenzékének szabadelvű szellemében legerősebb támaszára is fog találni. Annál mélyebben szomoríthatja tehát az ellenzéket és minden osztrák hazafi szívét, ha látnia kell, hogy e kérdés elhalogatása folytán Ausztria császárját alattvalóinak egy része még mindig csupán tényleges uralkodókint s birodalmának csak felében törvényes fejedelemkint ismeri, s mélyen szomorítja minden osztrák hazafi szívét, ha látnia kell, mint hül ki, mint bénul és lankad ama dicső dynastikus érzelem, melylyel valaha a magyar nemzet annyira kitűnt s mely Ausztria és Magyarország legerősebb kapcsa volt.
Uraim! Ha van a magyar kérdés megoldásának még valami gátja, én meg tudnám e gátat jelölni, – de nem mondom ki.
De nagyon is régóta állunk már a felelősség terhével vállunkon, melyet magunkra vettünk, midőn minden formával szakítva, de a szükségtől kényszerítve az állami előirányzatok tárgyalásába bocsátkoztunk. Nagyon is régóta súlyosodik reánk már e felelősség, melyet naponkint emlékünkbe idéznek itt ez üres helyek, a felelősség, melyet magunkra vállaltunk, midőn küldőink reményeitől kisérve e házba léptünk, reményektől kisérve, melyek megannyi csalódásokra változtak; s fölötte nyomasztóvá lesz kivált ma vállunkon e felelősség Ausztria mai gazdasági helyzetével szemben.
Engedjék meg csak röviden és nagy vonásokban vázolnom e gazdasági helyzetet. Ha vázolom s ezt itt e házban teszem, csak azért cselekszem, mert e helyzet tagadhatatlan. Hisz senkinek a világon sehol sem jutna eszébe oly szükségről beszélni, a mely nem létezik.
Négy évvel ezelőtt kitör egy másik világrészben egy háború s rögtön krizis támad egész Európa szerte, mely csakhamar megérzik az ezüst-csökkenésen, a legnagyobb bankok fölemelt diskontóján, a hitel megdrágulásán 301és minden üzlet pangásában. De minő másképen állták ki e krizist Anglia, Francziaország és a vámszövetség, melyeket pedig még közvetetlenebbűl érintett, mint bennünket, kik azt hittük, hogy a dolog tőlünk vajmi távol van. A banknak a bekövetkezendő ezüstfizetésre való készületei következtében szükségesekké lett megszorításai megcsökkentik a pénzforgalmat, a hitel visszahúzódik, a kivitel nem győzi többé az idegen árúk behozataláért s szelvényeink kiviteleért – részvények, állami és földtehermentesítési kötvények, záloglevelek stb. alakjában függő adósságaink törlesztésére szükséges összegeket. A forgalomban lévő pénzmennyiség és az eladó termékek, a vevő-képesség és az áruba bocsátott tárgyak közt aránytalanság támad; az árak esnek s annál mélyebbre esnek, mentől több kényszereladás kerül sorra, a fekvőségek ára 30–50 százalékkal száll alá, a földmívelő uzsorások kezébe jut, s az adóhátralékok és árverések szörnyű rohamossággal szaporodnak.
A fogyasztó-képesség csökkenésével természetesen a kelet híjában pangó ipar kénytelen a munkát beszüntetni, a legsolidabb czégek is összeroskadnak, ezrével bocsátják el a munkásokat, kiknek eltartása a magánjótékonyság vagy a községek terhére hárul; a takarékosság, a munkaszeretet eltűnik, s az alamizsnából tengődni kénytelenítő szükség az elcsüggedéssel, az elejével kénytelen, majd szokássá vált henyéléssel szövetkezve, a bűnök karjaiba vetik a munkást, ki eddig szokva volt két keze munkájával függetlenűl keresni kenyerét; a bűntények szaporodnak, a börtönök megtelnek, mert vegyék csak el a jólétet egy néptől s nem sokára civilisátiójától is meg lesz fosztva. S mindezek mellett fölemelt adók, nyomasztó illetékek és az államhitel hihetetlen igénybevétele kell hogy fedezze a határtalan állami szükségleteket. Állambirtokunk legjava részeit elprédáljuk, s minden költségelőirányzatnál e birtok újabb meg újabb részeit bocsátjuk árverés alá. Évekre előre escomptirozzuk az adókat, a melyeket a jövő majd nem fog nélkülözhetni. Hitelünket kizsákmányolni s kölcsönöket kötni igyekszünk, s Európa minden fővárosába lótunk-futunk, hogy a törlesztésükre szükséges pénzt előteremtsük s ekkint nyomoruságunkat – nem ám mi e helyen, hanem a kormány maga – az egész világon elhireszteljük.
Pénz helyett természetben is behajtjuk az adót s így a pénz-gazdaságtól a terményekkel valóra sülyedünk alá; fel akarunk vergődni s jövedelmező befektetésekkel szeretnők a termelést növelni és erősíteni, s ha mindezekre pénz kellene, csak rémítő költséggel tudunk valahogy keríteni. Ez, uraim, gazdasági helyzetünk képe s azt hiszem, nem is Rembrandti, hanem valódi színekkel ecseteltem. E helyzet pedig, ha akár egyetlen szóval se emlékeztünk volna meg róla e házban, egész Európában jól ismeretes; ennek következtében tekintélyünk, hatalmi állásunk és befolyásunk Európában mindinkább enyészik; e helyzet az oka, hogy ma egy állam, melynek tiszteletet parancsolhatnánk, ha benső láz nem gyötörne bennünket, oly megalázással fenyeget, a minőt elviselnünk, elszenvednünk nem 302volna szabad, s ki akar szorítani oly állásunkból, minőt szabadságunk, kulturánk, hatalmunk, létünk érdekében minden áron meg kellene tartanunk, ha arra gondolok, hogy e pillanatban ismét megtámadtatnánk – s vajjon minő kezességünk van a legközelebbi jövőre nézve is, – ha mondom e pillanatban meghasonolva, széttépve, pénz, hitel és hatalom nélkül, a mint saját hibánk folytán vagyunk, ismét megtámadtatnánk, mily szörnyű kép tárul fel előttem!
Igen! Ha Ausztria dicső államhajója ma újra a tenger viharkorbácsolta hullámai közé taszíttatnék, ma, midőn még minap szenvedett sérüléseit sem sikerűlt kijavítnia, bizonyára keseregve mondhatnám a nagy római lantossal: «Vitorláid közt nincs egyetlen ép s nincsenek istenid, kikhez új veszély ha szorongat, ótalomért könyöröghess».
E kép- s ily lehetőséggel szemünk előtt léptünk az 1865. évi budget elé, erősen elhatározva, hogy megteszszük helyzetünk javítására az első lépést, szilárdul eltökélve, hogy a föliratban kifejezett elvekhez híven legalább a folyó közigazgatási költségek deficitjét törüljük.
S ezen czélt sikerűlt is elérnünk, nem akarom kutatni, vajjon a kormány ellenére, de bizonyosan nem vele. S ha a kormánytól azt hallottuk, hogy a megtakarításoknak is van határuk s hogy e határ a folyó szolgálat szükségére, a fennálló kötelezettségek teljesítésére és az állam épségére s biztosságának védelmére vonatkozó gondoskodásban áll, úgy mi a magunk részéről bizonyára még több joggal felelhettünk volna vissza a kormánynak, hogy mi is tudunk ám egy határról, a melynél az állam absolut gazdasági joga megszünik, s határát ismerjük az igényeknek a teherviselési képesség, a kitartó teherviselési képesség határában, mert a hol ez nincs többé meg, s nincs huzamosb időre telő mértékben, ott a folyó szolgálatot se lehetne tovább fizetni, a fennálló kötelezettségeknek se lehetne többé eleget tenni, s az állam épségét és biztosságát se lehetne többé megóvni. Elértük e czélt s hogy elértük, azt Ausztria népei bizonyára nem mint a rendszeres ellenzékieskedés művét, hanem mint a legtisztább hazaszeretet tanujelét fogják érdemünkre róni.
S most hadd fejezzem be beszédem. Jó szerencsénk ez idő szerint békés perczekkel ajándékoz meg bennünket, a melyekre tán még néhány béke-év következik, de tán nem. Ám jaj nekünk, ha a kedvező pillanatot ismét elszalasztjuk, könnyelműen elbizakodván a jövőben, mely nincs hatalmunkban, a jövőben, melyet egy haláleset, akármely sikerült merénylet vagy gonosz véletlen kiszámíthatlan módon megzavarhat! Ez érzelmektől eltelve tehát kívánnunk kell, hogy végre valahára nagy vezérlő és alkotó eszméket, gyors elhatározást és helyes cselekvést lássunk; s küzdenünk kell oly rendszer ellen, a mely nézetünk és négy éves tapasztalatunk szerint ennek ellentéte; a mely a tétlenség, az alkotmányos félbenmaradtság rendszere s a mely a politikai mesterkedésben politikai bölcseséget lát, mely az egynapos életű sikert a maradandónak feláldozza; küzdenünk kell 303e rendszer ellen s nem átallom kimondani, hogy kívánnunk kell elmozdíttatását. Mi nem fojthatjuk el s nem is szabad elfojtanunk s titkolódzva keblünkbe zárnunk meggyőződésünket, csupán azért, mert azt vetik ellen, hogy e rendszer szorosan összefügg a személyekkel s mert, a mint mondják, nem tudjuk, mi fog utána következni! Valamint évezredek előtt istentől küldött férfiak a királyok trónjai elébe álltak s megmutatták nekik az útvesztőt, melyben mit sem sejtve bolyongtak, úgy nekünk is ily szent küldetést kell teljesítenünk, küldetést, melyet sem gúny, sem ócsárlás le nem alacsonyíthat, küldetést, mely széttépnünk parancsolja a lepelt, melylyel önmaguk s mások előtt az örvényt áltatón elrejtik, az örvényt, mely előtt állunk s mely elnyeléssel fenyeget bennünket.
Nem a parlamentek jogában s nem a szószék szabadságában, melyet használunk, látjuk mi a veszélyt, s nem is hiszszük, hogy a történelem a jövendő eseményekért ezekre fogja róni a felelősséget. Mi a veszélyt a folytonos ellenállásban látjuk, melyet a népek teste s vérébe átment elvek ellen még mindig konokul tanusítanak, oly elvek ellen, a melyek döntő diadalát kiküzdeni mi e jogos helyen törekszünk.
Nem a nagyravágyás hajt bennünket s nem sóvárgunk a miniszteri székekre; tetteink s akaratunk, szándékunk és cselekvésünk fölött ám ítéljen a jövő történetírása, mi nyugodtan nézünk itélete elébe; s azt hiszem, nem kell tartanom a jövő czáfolatától, midőn azt mondom, hogy bármely kormány leszen is az, de csak az a kormány fogja Ausztriát mai romlásából menteni, a melylyel e ház, a melylyel mi tarthatunk.»
Schmerling e beszédre így felelt:
«Ha a kormány a magyar kérdésben az eddigi – itt oly gyakran megrótt – politikát követte, ennek oka nem a tetterő hiányában, hanem abban keresendő, hogy azon meggyőződésre jutottunk, hogy bizonyos kérdéseket nem lehet gyorsan megoldani, hogy bizonyos kérdések megoldásához leginkább a mindent közvetítő és kiengesztelő időnek kell hozzájárulnia. Ezt önök téves nézetnek tekinthetik; azért, a mint hiszem, részben mégis igazolt nézet. Nekem még most is az a meggyőződésem, hogy ha két év előtt, vagy ha a múlt évben hivatott volna egybe a magyar országgyűlés, az eredmény semmivel sem lett volna jobb annál, a melyet az 1861-dikivel elértünk. Hogy én még a legközelebbi egybehivatásból sem igérem magamnak a legörvendetesb eredményt, ezt már a múltkor volt alkalmam kifejteni. Hogy a magyar országgyűlés irányában mi történhetik, erre nézve szintén már ismételve nyilatkoztam. A magyar országgyűlés irányában nem lehet más politikát követni, mint azt reábírni, hogy ismerje el a birodalmi alkotmányt. Kaiserfeld úr egész átalánosságban kijelölte ugyan, miben álljon a magyar politika s miképen oldassék meg a magyar kérdés. De azok, miket ő ez iránt megérintett, épen csak elvek; s a kormánynak egészen más valami teendője van, mint elveket állítni fel, neki épen az a feladata, 304hogy valamely elvet gyakorlatilag érvényesítsen s erre tömérdek dolog kell, s ezek, ha szemügyre veszszük, egészen sajátszerű nehézségekkel vannak összekötve. Hogy csak egy példát hozzak fel, Kaiserfeld úr azt mondja, hogy «a birodalmi alkotmányt Magyarországgal szemben keresztűl kell vinni» s más részről saját álláspontját akkép jellemzi, hogy ő a magyar jogot is elismeri. Mi az, mit ez időszerint magyar jognak neveznek? Ennek egy nagy párt az 1848-diki törvényeket tekinti. Már kérdem bármelyik gyakorlati államférfiutól, miként lehet azt összeegyeztetni, hogy valaki egyrészről az 1848-diki törvényeket elismeri s más részről birodalmi alkotmányunkat a közjog alapjáúl állítja fel? Ebben van a végetlen nehézség.
Továbbá ugyancsak Kaiserfeld úr nagyon kiemelte azt, hogy alkotmányunk alapeszméje szerint a Magyarországgal való kiegyezés keresztülvihető. Már miben áll épen a kiegyezés? Abban áll, hogy a magyar nép s a magyar országgyűlés azon meggyőződésre jusson, hogy az 1848-diki törvényeket lényegesen revideálni kell, még pedig oly irányban, hogy mielőtt érvényük elismertetik, az 1848-diki törvényekből mindaz kiküszöböltessék, a mi alkotmányunkkal elenkezik. Épen ez a mi álláspontunk is, a melyhez mindig ragaszkodtunk. Ha Kaiserfeld úr ily értelemben veszi a kiegyezést, örömmel nyújtok neki kezet; akkor közösen fogunk működni. De hogy jelenleg Magyarországban a kiegyezést nem ily értelemben veszik, ez iránt – uraim! – senki se éljen csalódásban.
Ha Kaiserfeld úr mindenekelőtt arra helyezett súlyt, hogy ezen háznak úgynevezett ellenzéke karöltve halad a magyarországi szabadelvű párttal s hogy ezt részesíti rokonszenvében, nyiltan kimondhatom, hogy mi sem érzünk másként.
Ama párt irányában, melyet ó-conservativnek neveznek, bennünk legcsekélyebb rokonszenv sincs; sőt benne inkább leghatározottabb s legmakacsabb elleneinket látjuk, oly határozott ellenfeleinket, hogy – kimondom – aknáik ezen házig is elnyúlnak s hatásuk még itt is észlelhető.
Ha Kaiserfeld úr ama pletykára utal, melyet a legutolsó ülésben szóba hoztam, kellemes rám nézve, hogy ha már ezen magában véve jelentéktelen dolog említésre kerűlt, azt válaszolhatom reá, hogy most már én magam is azon meggyőződésre jutottam, hogy az, a mit én mondtam, nem felel meg a valónak. Egy részről ezen háznak egy nagy befolyású tagja ama nyilatkozatot desavouálta s más részről hasonló desavouálást intézett hozzám a tőlem megnevezett miniszter is. Egész nyiltsággal kijelentem, hogy ez alaptalan állítás volt. De hogy állításomat nem oly könnyelműleg tettem, az urak abból is kivehetik, hogy épen azon lapok írtak folyvást róla, melyekről tudva van, hogy a nevezett gróffal viszonyban állanak.
Végre még csak egy megjegyzést bátorkodom tenni, a melyet azonban az összes kormány nevében kell tennem. Kaiserfeld úr beszéde folyamán talán kissé átalánosabban említé, mint ezt nyugodt megfontolás után maga is helyesnek találta volna, hogy a birodalom egy részében, s névszerint 305Magyarországban, az ausztriai császár ő felsége csupán tényleges uralkodó. Ezen állítás ellen egész határozottsággal kell föllépnem. A császár ő felsége minden loyalis magyar szemében Magyarország törvényes királya. Igaz ugyan, hogy a megkoronázás ünnepélyes mozzanata hiányzik; de e mozzanat csak különösebb megszentelése ama köteléknek, mely Magyar országot törvényes uralkodójához kapcsolja; a koronázás a jogosságnak nem föltétele. Ő felsége ez idő szerint Magyarország jogos királyának ismeri el magát, olyanul ismeri el minden loyalis magyar, s úgy hiszem, ezen házban senkisem fog találkozni, a ki egészen hasonló nézetet nem vall.
A birodalmi tanács képviselőháza az 1865-dik év költségvetése tárgyalását május 8-dikán fejezte be. A kormány előterjesztései ellenében minden tételre nézve a pénzügyi bizottság javaslatai fogadtattak el.
