A HUSVÉTI CZIKK.
A HUSVÉTI CZIKK.
A «Pesti Napló»-nak 1865. ápril 16-dikán, husvét másodnapján megjelent számában közzétett első vezérczikk keletkezését Salamon Ferencz a Törs Kálmán szerkesztette «Deák Ferencz emlékezete» czímű műben így adja elő:
«Deák Ferencz politikai és társadalmi tevékenysége írásba foglalva oly számos kötetre menne, mint a legtermékenyebb írói talentumok művei. De ő keveset írt, tudtommal még csak nem is igen jegyzett, levelezései sem lehettek gyakoriak.
Mindamellett méltóbb emléket alig állíthatunk nevének, mint az irodalomban. Ez csak úgy történhetik, hogy ha mindazok, a kik vele az ő saját társadalmi körében, az ő diplomatiájában, a parlament coulissái mögött közvetlenűl érintkeztek, híven leírják ezen érintkezést, a nélkül hogy ebben akár saját személyöknek több fontosságot akarnának szerezni a valóságnál, akár elhunyt nagy hazánkfiát még jobban nagyítni igyekeznének, mint a minő volt. Így lennének a még élő egykorúak által nagyjából megírhatók Deák memoire-jai.
Saját személyes érintkezéseim nagyon ritkák voltak vele. Ámbár épen azon időkben, mikor a «Pesti Napló»-t Deák organumának némi joggal tartották, ezen lapnak állandó belmunkatársa voltam (az 1867-et megelőzött tizenkét év alatt), ritkán volt alkalmam látni, mely alkalmat nem kerestem, pedig nem lett volna nehéz találnom mind untalan. Ez az én hibám; de nem tartozik ide mentegetnem.
Deák közvetlen befolyással nagyon ritka esetben volt a «Pesti Napló»-ra. Fegyelem még kevésbbé uralkodott e részben, mint később a parlamentaris 306Deák-pártban. Tudtommal nem is sugalmazta. Sok ideig leginkább Csengery, míg állandó munkatárs volt a «Napló»-nál, s aztán néhai b. Kemény Zsigmond volt a kapocs Deák és a lap közt. Leginkább utólagos kritikát gyakorolt az öreg úr, mire b. Kemény többet látszott adni, mint bármi egyébre. B. Kemény maga elég szabad tért engedett munkatársainak. Maga sem sugalmazott majd semmit. Így a «Napló» mintegy hallgatag egyetértéssel volt írva Deák szellemében.
Így történt, hogy ámbár már tíz évig voltam a «Napló»-nál, felülről (Deáktól vagy Keménytől) sugalmazott czikket nem írtam.
Végre 1865-ben husvét előtt pár nappal b. Kemény, a szerkesztő, izgatott s titkolódzó fontoskodással tudtomra adta, legyek készen, mert holnap vagy holnapután Deák egy irányczikket akar velem fogalmaztatni a «Napló» számára. Szabadkoztam. Én a legjobb akarattal sem tudnám Deák intencióihoz képest megírni a czikket. A készen kapott tárgyban is beletéved tollam saját eszméimbe, s ha írás közben semmi újat sem mondok, olyat írok, a mi iránt sem én, sem az olvasó nem érdeklődik – azaz igen rossz czikket. Az «öreg» abban a csalódásban van, hogy az újságczikknek oly scrupulosus módon kell írva lennie, mint egy-egy fontos diplomatiai jegyzéknek, vagy criminális törvényczikknek. Bele fog akadni szavaimba, kifejezésem modorába, s nem csak megharagszik reám, hanem tán az ügynek is, melynek mibenlétét mélységes titokban tartják, ártani találnék.
Ilyen argumentumaim, úgy látszott, meggyőzték a mi felejthetetlen Bárónkat».
Azért husvét szombatján reggel 9 óra előtt a hirlapírók szokott gondtalanságával léptem a szerkesztőségbe, hol b. Kemény ugyanazon izgatott fontoskodással, mint pár nappal előbb, adta tudtomra, hogy le se tegyem esernyőmet, hanem siessek az «Angol Királynő»-be Deákhoz.
Szó nélkül engedelmeskedtem. Épen úgy éreztem magam, mint katonakoromban. Mintha a «Pesti Napló»-nak felesküdtem volna, hogy szárazon és vízen, éjjel és nappal, minden bármi fegyvernemben, legyen az újdonság, színkritika, angol, német, franczia fordítás, gazdasági rovat, nekrolog, vezérczikk, a legjobb erőmből hűségesen fogok szolgálni. A nélkül hogy számítás vagy dacz lett volna tőlem, ösztönszerűleg beletaláltam magam abba az illusióba, hogy én most rapportra menő katona vagyok, ki, ha tudna is valamit, úgy viseli magát, mintha semmit sem tudna; csak akkor szól, ha kérdezik, s csak szorosan a kérdésre felel, s mindenek felett jól megjegyzi magának a kapitány minden szavát. A ki annyit próbáltam, majd csak keresztűl esem egy sugalmazott diplomatiai okmány fogalmazásán is.
Történetesen épen eltaláltam a tempót. Az öreg úr magaviselete ezen alkalommal egészen bele illett egy rapport jelenetbe – ő lévén a tiszt, én pedig valami írástudó őrmester-féle. Barátságosan, de komolyan fogadott, rágyújtatott velem is szokott kabanosára, de elmaradt szokott stereotyp 307tréfája, melyet különben irányomban majd minden találkozáskor felhozott, mi azon ártatlan csalódásából eredt, mint ha én hiú volnék testi erőmre s birkózásbeli ügyességemre.
Azonnal munkához láttunk. A belső szobából kihoztuk közös erővel a Corpus Juris két kötetét, s elhelyeztük a keleti fal melletti nagy dívánra. Az öreg úr a kettő közt foglalt helyet. Én egy székre ültem vele szembe, egy nagyocska síma asztal választván el tőle, hol egy-két koncz kis formátumú síma velinpapír s több jó toll állott készen.
Nem kis megnyugvásomra azonnal láttam, hogy nem sugalmazott czikk írásáról van szó; nem lesz egyéb dolgom, mint telhető ortho- és kalligraphiával leírni, a mit dictálnak. Vajjon előre figyelmeztette-e b. Kemény vonakodásomra a czikk fogalmazásától, vagy pedig semmi esetben nem bízta volna másra a nagy fontosságú documentum megírását? Ezt vagy azon időkben sem tudtam meg positive, vagy elfelejtettem. De az alternativa utóbbi részét hiszem, azt, hogy Deák senkire sem bízta volna a fogalmazást; maga akarta megírni. A dictálásra azért szemelhetett ki épen engem, hogy a névtelenűl megjelenendő czikk írójának kilétét ne tudják meg azonnal, mire czélszerű volt a «Napló» épen egy rendes munkatársának kezeírásával adni a nyomdába. Aztán a «Corpus Juris»-ban való netaláni keresgélésekben valami segítségére lehet olyan, kinek historiai tanulmányainál fogva van egy kis jártassága benne.
Deák, úgy tudtam, íratott azelőtt a «Napló» más munkatársaival is, s jelesen Királyi Pállal, hirlapi czikket; államokmányok szerkesztésénél pedig Szalay, de legállandóbban Csengery volt segítségére. Miképen mentek azon sok tekintetben másnemű munkálatai? nem tudom. Én csak azon egy első és utolsó – alkalomról szólok, melyben én voltam szerencsés, bár igen csekély és alárendelt segítséggel lenni munkájában.
A husvéti czikket Deák szóról-szóra maga dictálta nekem husvét szombatján reggel 9 órától délután csaknem 3-ig, bár lassan és fontolva, de majd minden megszakadás nélkül. Két vagy három ízben történt, hogy az öreg úr kikeresett vagy kikerestetett a «Corpus Juris»-ban egy-egy passust, de ezt is csak teljes bizonyosság kedvéért. Egyiknél megkérdezte tőlem, hogy egy (már elfeledtem micsoda) barbár szó, mely régi törvénykezésünkben előfordul, miképen volna magyarul kifejezhető. Azt mondtam, nem tudom én magam sem. (Emlékeztem rá, hogy olvastam, de valódi értelmét nem tudtam, mert nem levén rá szükségem tanulmányaimban, nem jártam végére. Ezért nem koczkáztattam hozzávetéseket.) Megmaradt hát az az alkalmasint leghelyesebb kifejezés, a mit maga először mondott. Ez a szó meglehetősen mellékes dolog volt a czikk lényegére nézve, a az «öreg» mégis oly scrupulosus volt benne!
Egy másik nemű incidens az volt, hogy több izben kopogtattak a szoba ajtaján, mely közvetlenűl a szálloda folyosójáról nyilt be. Az első 308kopogtatásnak megörültem, gondoltam; egy kis pihenés áll be. Mert rám nézve ez az új mesterség nagyon fárasztó volt. Iskolás gyermekkorom óta soha sem írtam dictando, s én, a ki gyakran írtam már egy huzamban tíz–tizenkét órát, mikor magam fejétől írtam, most pár órai írásra fáradtnak éreztem magam. Azért kapva kaptam az első alkalmon, s halkan kérdeztem az «öreg»-től: «kinyissam?» Az öreg jó hangosan azt mondta «nem kell!» a minden megszakadás nélkül folytatta a dictálást, melyből a kopogtató minden szót tisztán kivehetett a vékony ajtón keresztűl. Több izben zörgettek, de egyszer sem nyittatott meg, sőt azt sem mondtuk: «nem szabad», annál kevésbbé hangzott ki csak egy vigasztaló szó. Pedig a kopogtatók egyike gr. Andrássy Gyula volt, kit különben az öreg úr nemcsak személyeért örömest bocsátott be máskor, hanem azon fontos s gyakran sürgős ügyekért is, melyekben fáradhatatlanul járt el, de legkivált azon momentuosus időben, mikor a czikk iratott. Ezúttal is sürgős dolga lehetett, mert annak ellenére, hogy kétségkívül tudomása volt a czikk készüléséről, s ha valaki, ő lehetett beavatva a czikk genesisének titkaiba, – ha jól emlékszem, bizonyos idő múlva másod izben is zörgetett, de ekkor is hiában. Az öreg – mint ebből látni – nagy fontosságot tulajdonított a czikknek; a világon semmi által nem akarta zavartatni magát a gondolatmenet filumának folytonosságában.
A dictálás lassan s megfontolva haladt; ha jól emlékszem, egyszer sem kellett a már leírtakat recapitulálva felolvasnom; csak mikor az egész készen volt. Annyira componálva volt, mikor hozzáfogtam az íráshoz! Csak két-három egyes szót kellett kihúzni s helyébe mást igtatni a megírás folyamában.
Az öreg a külsőségekben is igen minutiosus ember volt. Azt még elnézte, mily óriási pusztítást viszek véghez azon velin papírban, mely bőven állott rendelkezésemre. Mert nemcsak, hogy egy ívrét levélnek csupán egyik lapjára írtam, hanem a beírt lapnak is egész felét hagytam tisztán margónak, s jó nagy betűkkel, a szavakat távol egymástól, s a sorokat még távolabb. A czikkből oly papírhalmaz állott elő, hogy a fő-szedő, Marich, elborzadt tőle, mikor a kezébe nyomtam. Vettem észre mindjárt eleinte az öreg egy szemhunyorításából, hogy volna ezen papíremésztő jó szokásomra némi megjegyzése vagy adomája, de egy szót sem szólt. Hanem mikor valamit kihúztam, hogy egyebet írjak helyébe, arra tanított, hogy a javítást soha se írjam a kihúzás után, hanem ha elfér, a kihúzás fölébe, mert különben a szedő egy sort könnyen átugrik.
Egyszóval a husvéti czikk az én kezemírásával kerűlt a nyomdába, magam vállaltam el revisióját is, de a mint mindezekből látni, semmi érdemem nem volt benne, sok ezer más ép oly jól betöltötte volna a szerepet, mint én.
És mégis most fel akarom használni egy érdem szerzésére, a mi abból 309áll, hogy egészen úgy adom elő a dolgot, a mint emlékezetemben megmaradt, minden nagyítás vagy kicsinyítés nélkül.
Átalános tapasztalat, hogy élő és elhúnyt nagy férfiakkal érintkezésben volt, különben derék emberek szeretnek úgy feltüntetni egy-egy találkozást, kivált ha az fontos momentumban történt, hogy a magok szerepe kissé nyerjen fontosságban, vagy az illető nagyság magaviselete nagyobb érdekesség kedvéért még nagyobbnak, szebbnek tünjék fel, holott ily szépítésekből gyakran torzítás jön ki.
Ez káros minden esetben a való tudása szempontjából; de épen méltatlan volna a nagy halott emlékéhez, ki soha sem kívánt theatralis hatást tenni, s mindenek felett az igazságot szerette.
Jelen sorok bármi csekély világot vetnek is az egyénre és eseményekre, az az egy érdemök megvan, hogy igazat mondanak. Meg vagyok győződve, hogy ha a megboldogult életében láttak volna napvilágot, azt mondta volna rá: «A mit írtál, mind úgy volt,» legfeljebb azt tette volna hozzá: «De kifelejtettél valamit». Mert oly minutiosus emlékező tehetsége volt, a minővel én – fájdalom – nem rendelkezem.
A husvéti czikk szellemi előkészületeiről, miután b. Kemény Zsigmond nincs többé, úgy vélem, gr. Andrássyn és Csengeryn kívül az élők közt alig tudna más hiteles adatokat szolgáltatni. E részben nem emlékszem semmi olyanra, a mi nincs nyilvánosan is tudva. Jele ez, hogy ha hallottam is valamit akkor a sugdosásokból, az oly jelentéktelen része volt az egésznek, hogy semmit sem tarthattam meg belőle. Különben akkor a magyar politika oly sugdosódó is volt, hogy a tűzhelyhez oly közel állók is, mint én, nem tudtak meg gyakran semmit. Nem is tolakodtam érte, annál kevésbbé akartam kulcslyukon hallgatódzónak feltünni, vagy netán mások indiscretiója, miatt gyanussá tenni magamat.»
Maga a czikk a következő:
Még néhány szó a «Botschafter»-nek ápril 9-diki czikkére.
Azt mondja többek között a «Botschafter» ápril 9-diki számában, hogy a «magyar történelmen egy elkülönző vágy vonul végig, (Sonder-Zug), mely nemzedékről-nemzedékre száll, s ma ép oly elevenen él, mint száz évvel ezelőtt.»
Ha ezen elkülönző vágy alatt a «B.» azt érti, hogy a magyar nemzet mindig hűen ragaszkodott saját alkotmányos önállásához, s mindig határozott ellenszenvvel viseltetett a hatalomnak, s még inkább a hatalom némely kezelőinek azon törekvései ellen, melyek Magyarország alkotmányának mellőzésére, sőt megsemmisítésére, s némileg az ország beolvasztására voltak irányozva, nincs okunk ellenmondani a «B.» idézett sorainak; mert azon hű ragaszkodás s a beolvasztás 310elleni határozott ellenszenv csakugyan nemzedékről-nemzedékre szállt a magyarnál, s ma ép ely elevenen él, mint száz évvel ezelőtt, és ha a mindenható kegyelme tölünk el nem fordúl, élni fog még századok múlva is.
De ha az idézett sorokban oly elkülönző vágyat kívánt érteni, mely a végelszakadási törekvést foglalja magában, akkor kénytelenek vagyunk nehány szóval válaszolni állítására.
Ha mutatkozott a magyar történelemben időnkint ilyen vágy, sőt valóságos törekvés, mi szülte azt, s mi emelte magasabb fokra? Maga felel e kérdésre, midőn elmondja, hogy Magyarország törvényei és alkotmánya gyakran megsértettek a hatalom, vagyis inkább annak kezelői által.
Valamely komoly megfontolás után kötött kapcsolatnak megszakasztására egy egész nemzetnél csak a legnagyobb fokra emelkedett közelégületlenség szülhet vágyat és törekvést, s még az is csak akkor, ha a dolog jobbra fordúltának minden reménye elenyészett. A múlt időkben nem egy osztrák államférfiú, tanácsa és befolyása által, melylyel a fejedelemre hatott, akarva vagy nem akarva elkövetett mindent, hogy a nemzetben ily vágy támadjon. Több szomoru korszakot lehetne idéznünk e részben a magyar történelemből, bizonyságáúl annak, hogy az elégületlenségnek s a bizalom megrendítésének nem a magyar nemzet volt az oka. És midőn évek hosszú során keresztül a magyar alkotmány ellen intézett megtámadások egymást érték, midőn azoknak természetes következése, a fokonkint növekedő keserűség, már-már tetőpontját érte, mi volt az, mi a bajt megorvosolta, a felizgatott kedélyeket megnyugtatta, s a megrendített bizalmat ismét helyreállította? Talán azon osztrák államférfiak változtatták meg nézeteiket, s a tapasztaláson okulva, jobb tanácsot adtak a fejedelemnek? Nem. Ez nem történt, vagy, legalább a történelem bizonyítása szerint, ritkán történt. Mindig a fejedelmek voltak azok, kik mélyebb belátással és szigorúbb lelkiismeretességgel a magyar alkotmány ellen intézett rendeleteket visszavették, a sértett törvényeket helyreállították, s a nemzet bizalmát, és reményét ismét felélesztették.
Csak nehány példát hozunk fel a történelemből.
Alig volt szomorúbb korszak Magyarországra nézve, mint azon tizenegy év, mely az 1681-diki országgyűlést megelőzte. Nem említve, a vérontást, egyes személyek politikai és vallási üldöztetését, csak azt emeljük ki, hogy ezen idő alatt az ország alkotmánya hatályon kívül tétetett, s az ország idegen helytartónak kormányzatára bízatott. Igaz, 311hogy ezt egy nagyobb terjedelmű összeesküvés előzte meg, melynek részesei megbűnhődtek életükkel és minden vagyonukkal. De nem hiányoztak államférfiak, kik azon egyesek tetteit alkalmul és ürügyül használták az egész nemzet ellen intézett szigorú és alkotmányellenes lépésekre. S midőn az ebből származott keserűség mindinkább növekedett, I. Leopold maga volt az, ki az alkotmány elleni rendeleteket megszüntette, s az 1681-diki országgyűlésen ismét teljesen és sértetlenül visszaállította a magyar alkotmányt.
Nem is maradt el ezen igazságos lépésnek jótékony következése az ismét helyreállott bizalom és ragaszkodás, melynek eredménye lőn hat év múlva, hogy a nemzet az 1687-diki országgyűlésen egész készséggel törvényt alkotott, mely a fejedelem kívánsága szerint megállapította a habsburgi ház fiágának trónöröklési jogára nézve az elsőszülöttséget. Tette ezt a nemzet saját javáért is; de kétségtelen az, hogy ha a bizalom 1681-ben helyre nem állíttatik, ily törvényt az ország önkényt nem alkotott volna.
A XVIII. század elején véres belháború folyt Magyarországban, mely belháborúnak oka, vagy legalább előmozdítója volt nagy részben az osztrák államférfiaknak a magyar alkotmány ellen intézett újabb törekvése. A szathmári békekötés vetett végett ezen belháborúnak, azon békekötés, mely az ország alkotmányos szabadságát újabban ismét biztosította. És e békekötés után tizenkét esztendővel a magyar nemzet önkényt, szabad akaratból átruházta a trónöröklési jogot a habsburgi ház nőágára. Mi valóságos jele annak, hogy a bizalom és ragaszkodás a nemzet és az uralkodóház között ismét helyreállott. Mert ha a szathmári béke nem úgy köttetik, ha az ország alkotmánya teljesen helyre nem állíttatik, a meg nem nyugtatott és bizalmát vesztett nemzet aligha hozzájárúlt volna a sanctio pragmatica megkötéséhez. És akkor mi történik 1741-ben? azt fejtegetni nem akarjuk.
1780 után II. József ismét félre tette az ország alkotmányát, s némely osztrák államférfiak régi tervei szerint Magyarország beolvasztását, vagy legalább alkotmányos önállásának teljes megsemmisítését tűzte ki czélul. De ő maga visszavonta élte végnapjaiban rendeleteit, s utódja, II. Leopold, az ország rendeivel egyetértve, nemcsak visszaállította ismét a magyar alkotmányt, hanem újabb czélszerű törvényekkel meg is erősítette azt.
Következtek csakhamar a véres franczia háborúk, melyek hoszszabb ideig Ausztriára nézve szerencsétlen fordulatot vőnek. E háboruk bebizonyították, hogy a sértetlenül visszaállított alkotmányhoz hű 312magyar nemzet hű volt egyszersmind királyához is. Teljes készséggel, sőt lelkesedéssel felelt meg kötelességének a birodalom védelmében, s midőn a diadalmas ellenség hatalmas császára 1809-ben itt benn az országban állott győzedelmes seregével, s a magyar nemzetet elszakadásra szólította fel proclamatióiban, kecsegtetve azt oly reményekkel, miknek teljesülhetése nagyon valószínűnek látszott, e proclamatiók nem ingatták meg a nemzet jogszerű ragaszkodását és bizalmát. Minden csábító igéretek és kecsegtetések nyom nélkül maradtak.
1823-ban a magyar alkotmánynak egyik alaptörvénye lőn megtámadva tettleg a hatalomnak parancsoló szava és fegyvere által. De pár évvel azután az igazságos fejedelem kinyilatkoztatta ünnepélyesen az 1825-diki országgyűlésen, hogy azon események, melyek az ő atyai szívének is kedvetlenek, jövendőben ismételtetni nem fognak, s kimondotta az ország rendeinek hozzájárultával alkotott 3. törvényczikkben, hogy «teljesen meg van győződve, hogy a fejedelem és ország boldogsága a törvények szoros megtartásán és épségben maradásán alapszik, s ha akár a királynak, akár az ország rendeinek jogaiból valami elvonatik, a törvényeknek és az ország törvényes rendszerének összes szerkezete, melyet századok erősítettek meg, alá fog ásatni». Kimondotta továbbá, hogy «az ország alkotmányát, melyet koronázási esküjével is megerősített, minden időben védeni fogja és fentartani. Ugyanazért az 1790–91-dik évi 10., 12. és 19. törvényczikkeket szorosan megtartandja és másokkal is megtartatja.»
Tette pedig e nyilatkozatot ő felsége ama jeles államférfiúnak tanácsa folytán is, ki a birodalom ügyeit a legnehezebb körülmények között annyi bölcseséggel vezette, s ki Magyarországra vonatkozólag ezt mondotta a felséges uralkodónak «Ha Felséged Magyarországot könnyen és jól akarja kormányozni, kormányozza azt saját alkotmánya szerint».
De nem akarjuk e fejtegetéseket tovább vinni. Csak azt ismételjük a történelem nyomán, hogy valamikor Magyarországban súlyosabb megelégedetlenség mutatkozott, és ezen megelégedetlenség bizalmatlanságot s talán különválási vágyakat is ébresztett, azt majd mindig az osztrák államférfiaknak a magyar alkotmány mellőzésére intézett tanácsa és törekvései okozták, s mindig a fejedelmeknek lelkiismeretes igazsága és mélyebb belátása orvosolta a bajt, állította helyre ismét a bizalmat és ragaszkodást.
A történelem tehát kimutatja időnkinti okait azon időnkint felmerült 313elkülönző vágynak (Sonder-Zug), melylyel minket a «Botschafter» vádol, s kimutatja egyszersmind azon egyetlen, de biztos módot, melylyel e vágy mindig meg lőn szüntetve. Ha tehát igaz Cicerónak azon mondása: «historia est testis temporum, magistra vitæ», tanulnunk kell a történelembõl.
Mi a múlt idők eseményeiből azt tanultuk, hogy a legnehezebb körülmények között fejedelmeink igazsága, bölcsesége segitett bajainkon, ők mentették meg alkotmányunkat másoknak támadásaitól. Ez azon hit, melynek élni kell bennünk. Miért akarja e hitet keblünkből kiszakasztani annak mutogatásával, hogy akármennyit biztosítottuk mi alkotmányunkat újabb, határozottabb törvényekkel, akármenynyit biztosították azt fejedelmeink koronázási hitleveleikkel, törvényeink mégis mindig megsértettek, alkotmányunk mellőztetett?
Miért akar minden bizalmat, minden jobb reményeket elölni azon fenyegetéssel, hogy valamint azon hatalom, mely előbb az osztrák tartományokban absolut uralkodott, meg nem tartotta a mi alkotmányunkat, úgy az alkotmányos osztrák népek sem lesznek több kímélettel irántunk?
Az osztrák kormány, a lajtántúli lapok és egyes államférfiak gyakran emlegetik a békés kiegyenlítés szükségét, oly kiegyenlítését, mely mind a két fél megnyugtatásával eszközöltessék. Ily kiegyenlítésnek alapja csak a kölcsönös bizalom lehet, s azt hiszi-e a «B.», hogy ezt a kölcsönös bizalmat növeli annak emlegetése, miszerint alkotmányunkat eddig sem respectálta a hatalom, s ezután sem fogják azt kímélni még az alkotmányos osztrák népek sem?
Vagy ha maga sem hiszi a «B.», hogy mindez a bizalmat növelje, vajjon érdekében fekszik-e nehezíteni a kiegyenlítés lehetőségét; bizalmatlanság magvát szórni a Lajtán innen és túl levő népek és országok között; úgy állítani őket egymással szembe, mint ellenségeket, és pedig oly ellenségeket, kik egymás jogait kímélni nem hajlandók? Józan, becsületes, bölcs politikának tartja-e a «B.» tőlünk még azon reményt is elragadni, melyet a fejedelem személyébe helyezünk, s midőn ekkép igyekszik ő maga is elkülönző vágyakat ébreszteni a magyarban, szemrehányásképen ugyanazon vágygyal vádolni a nemzetet?
Gyakran hallottuk már azon tant ismételtetni, hogy midőn két szerződő fél között az egyik meg nem tartja a szerződés pontjait, a másik sem köteles azt megtartani. E tan a «Verwirkungstheoria», melyet mi a közjog terén mind elméletileg, mind gyakorlatilag helytelennek 314tartunk. De azon tan, melyet a «B.» hirdet, hogy midőn a kötött szerződést az egyik fél minduntalan megszegte, s minden újabb és határozottabb biztosítások és ígéretek daczára újra és ismételve a szerződés ellen cselekedett, a másik félnek se legyen joga többé a szerződés megtartását kívánni, hanem azt egyoldalulag átalakítani, sőt részben megsemmisíteni legyen kénytelen – valóban új tan, és meglepőleg sajátságos.
Ha Rudolf alatt 1608 előtt, Leopold alatt 1681-ben, II. József alatt 1781-ben, Ferencz alatt 1825-ben e tant követték volna őseink, hol állana most a magyar alkotmány? De szerencsére több bizalommal voltak mégis fejedelmeik iránt, s e bizalom tartotta meg Magyarország szabadságát.
Azt mondja a «B», hogy azért lőn minduntalan megszegve a magyar alkotmány, mert az összes birodalom érdekei lehetetlenné tették annak megtartását; meg fog az ezentúl is szegetni, hacsak azt a birodalmi alkotmányhoz nem alkalmazzuk és módosítjuk.
Nem hozzuk mi kétségbe a birodalom szilárd fennállhatásának fontosságát. Hiszen az 1861-diki országgyűlés felirata is kijelentette, hogy azt a magyar nemzet veszélyeztetni semmiképen nem akarja. De véleményünk szerint a birodalom szilárd fennállhatását nem akkép kell biztosítani, hogy félrelökve minden ünnepélyes szerződéseket, törvényeket és jogokat, az ezek által biztosított magyar alkotmány egészen azon mintába öntessék, melybe a február 26-diki alkotmány öntetett, hanem mindenek felett szem előtt tartva a birodalom biztosságát, melyet a sanctio pragmatica is szem előtt tartott, arra kell törekedni, hogy mind a birodalom biztossága teljesen eléressék, mind a magyar alkotmány alaptörvényei a lehetőségig fentartassanak, mind a lajtántúli országok alkotmányos szabadsága kifejtessék és teljesen biztosíttassék.
Egyik czél tehát a birodalom szilárd fennállása, melyet nem kívánunk semmi más tekinteteknek alárendelni. Másik czél pedig fentartása Magyarország alkotmányos fennállásának, jogainak, törvényeinek, melyeket a sanctio pragmatica is ünnepélyesen biztosít, s melyekből többet elvenni, mint a mit a birodalom szilárd fennállhatásának biztosítása múlhatatlanul megkíván, sem jogos nem volna, sem czélszerű.
Párhuzamosan a magyar alkotmánynyal megfér a közös uralkodó alatt, a közös védelem mellett, a lajtántúli országok teljes alkotmányos szabadsága is. Nem állanak ezek ellentétben egymással; azt 315hisszük, hogy megállhatunk egymás mellett, a nélkül hogy egymást absorbeálni akarnók.
Végre, még egyszer visszatekintve a történelemre, bátorkodunk egy kérdést intézni a «Botschafter»-hez.
Ha 1527-ben I. Ferdinándot a magyar nemzet meg nem választotta volna királyának, alakult volna-e az osztrák birodalom úgy és azon terjedelemben, mint az e választás után létrejött? Megállott volna-e az a birodalom 1740 után úgy, a mint megállott? Bírt volna-e a franczia háborúk alatt ellent állani azon hatalmas ellenségnek, mely Németország nagy részét elsöprötte?
Ha tehát alakulásához szükséges volt Magyarország, mely szabadon választotta királyának Ferdinándot, nem természetes-e, hogy ezen választás feltételeinek megtartása lényeges feltétele volt egyszersmind a birodalom tényleges alakulásának? I. Ferdinánd pedig szabadon választatott Magyarország királyának, mint ezt ő maga is mondja az 1527-diki 2. törvényczikkben és azon levelében; melyet az 1527-dik évi junius 29-dikén írt Magyarország rendeihez. Koronázása előtt biztosította az ország rendeit még 1526-ban november 30-dikán Bécsben kiadott levele által, hogy az ország lakosait jogaikban és szabadságaikban sértetlenül meg fogja tartani. Koronázásakor ünnepélyes esküvel erősítette meg ezen biztosítást; 1537-ben a 29-dik czikkben pedig újra hivatkozott e biztosításra.
Mindezek részint a birodalom első megalakulása előtt, részint annak megalakulásakor történtek. Lehet-e tehát azokat most ignorálni?
A birodalom második szilárdabb megalakulásának lehet a sanctio pragmaticát tekinteni, mely nélkül a birodalom III., illetőleg VI. Károly halála után valószínűleg szétment volna. Ezen újabb, szilárdabb alakulásnál is ki volt kötve határozott feltételképen Magyarország alkotmányának, törvényének sértetlen fentartása.
Ha tehát a birodalom csak ezen feltétel mellett alakult és alakulhatott, azt félrelökni nem volna jogos.
Valamint az 1861-diki országgyűlés, úgy mi is csak a sanctio pragmaticából indulhatunk ki. Meg van ott határozva az uralkodóház közössége, az elválaszthatatlan és feloszthatatlan birtoklás, s az ebből természetesen következő közös védelem. Megfelelt e feltételeknek Magyarország, teljesítette híven és szívesen közös védelmi kötelezettségét a legnehezebb időkben, s még akkor is késznek nyilatkozott e kötelesség teljesítésére, midőn az országban magas fokra hágott az izgatottság, 316s a háború, mely ellen a közös védelem szükséges volt, sokak előtt nem vala népszerű.
Nem azért említjük ezeket, mintha dicsekedni akarnánk, mert hiszen csak kötelességét teljesítette a nemzet; a mit tett, önjaváért is tette, s épen úgy védték Magyarországot a lajtántúli országok seregei hosszú évek során keresztül. Csak azért szólunk ezekről, hogy a történelemben is bizonyítsuk, hogy alkotmányos önállásunk mellett sem vesztett miattunk és általunk a birodalom biztossága. Mi nem akarjuk ezen alkotmányos önállást feláldozni csupán azért, mert a lajtántúli népek új alkotmányának egyes pontjai máskép hangzanak; de készek leszünk mindenkor törvényszabta úton saját törvényeinket a birodalom szilárd fennállhatásának biztosságával összhangzásba hozni, s a lajtántúli országok szabadságának és alkotmányos kifejlődésének útjában állani soha nem fogunk.
«Egy magyar báró – írja Toldy István Öt Év Története czímű munkájában – bemutatta a «Napló» e számát a császárnak, ki a czikket elolvasván, nem titkolható örömmel vette a hírt, hogy az Deák tollából eredt. Hasonló sensatiót keltett a czikk a nemzetben. Ez egy hirlapi czikk uralkodó és nép közt oly termékeny magját vetette el a bizodalomnak, mely többé ki nem volt irtható. Hatása bizonyítá, hogy a lelkek már megértek a kibékülésre.»
Ő felsége ápril 30-dikán Vilmos főherczeg kíséretében testőrök és minden katonai kíséret nélkül külön vonaton Pozsonyba utazott s ott megtekintette a lóversenyt. A közönség nagy lelkesedéssel fogadta. A junius elején tartott gazdasági kiállítás alkalmából ő felsége junius 6-dikán Pestre ment és junius 9-dikéig időzött ott. Kivánatára nem volt semmi hivatalos pompa és hatóságilag elrendezett tüntetés. Ő felsége maga is mindenütt katonai, testőri kíséret vagy rendőri őrizet nélkül jelent meg. A fogadás őszintén szíves és tömeges volt.
Junius 6-dikán a budai várpalotában ő felsége a primás üdvözletére így felelt: Valamint mindenkor, úgy jelenleg is elhatározott akaratom, magyar koronám népeit minden tekintetben a lehetőségig kielégíteni, s ama bizalom, melylyel Önök e végből személyemhez fordúlnak, kezeskedik arról, hogy Önök atyai szándékaimat helyesen felfogják s ennek folytán mindnyájan egy reményteljes jövőnek nézhetünk elébe. A legrövidebb időn már is megnyitandom az országnak ama tért, hol egyrészt annak törvényes képviselőitől a lakosság igazságos óhajtásairól értesülhetek; másrészt pedig azon kívánságaim, melyektől a birodalom hatalmi állása föltételeztetik, jogos méltánylatra találhatnak, hogy ekkép a kölcsönös jogok és kötelmek 317kellő figyelembe vételével, mint szintén a közbejött viszonyok helyes fölismerésével, közeledjünk azon czél felé, melyre mindnyájan törekszünk s mely egész birodalmam jólétét s megszilárdítását biztosítani képes nem csak, de mivel kölcsönös bizalmon alapúl, kétségen kívül biztosítani fogja is. Kettős örömmel fogok azután ismét Önök körében megjelenni, hogy amaz ünnepélyes alkalomkor, melyre a mennyei gondviselés Eminentiád életét tartsa meg, megszentesíthessem azt, mi már jelenleg is honatyai óhajtásaim egyik főczélját képezi.
1865. május végére – így írja naplójában Lónyay Menyhért – az országos gazdasági egyesület választmánya ülésre volt összehíva. Ülés előtt Korizmics szobájában összegyűltek az egylet tekintélyesebb tagjai, tanácskozandók azon kérdés fölött, meghívják-e ő felségét a gazdasági egyesület kiállítására és mi módon. Mint nekem Korizmics bizalmasan beszélé, Dessewffy Emil gr. infiliálta a dolgot, ki úgy látszik ismét a politikával foglalkozik; Esterházy Móriczczal, a tárczanélküli miniszterrel jól van; ennek útján valószínűleg előbb végére járt a dolognak; talán már a pozsonyi kirándulás létrehozásában is volt része. Elég az hozzá, hogy Dessewffy írt Korizmicsnak, kifejezvén azon biztos hitet, hogy ha a császár a gazdasági egyesület által meghivatik, el fog jönni és hogy ezt Dessewffy egy igen szükséges lépésnek tekinti a kiegyenlítés felé. A tanácskozás megkezdődvén, igen természetes, hogy elsőbben is az a kérdés támadt, mit mond az eszméhez az öreg úr. Somssich Pált bérkocsiba ültették és Deák Ferenczhez küldötték. Az öreg úr véleménye igen egyszerű volt: nem lehet addig meghívni, míg biztosan nem tudjátok, szívesen veszi-e a meghívást és eljön-e; az egyesület elnöke Bécsben van, intézzen hozzá a tanácskozmány levelet, a melyben kéri, tegyen ez iránt kérdést ő felségénél. Úgy is történt. A levelet még az nap Korizmics feltette, ő és Lónyay Gábor aláírták és felküldötték Bécsbe Festetich György grófhoz. Akkor nap az öreg úrral ebédeltem. Ebéd után szobájába mentünk s ő itt ismételte, a mit Somssichnak mondott. Ő felségének a küldöttségek fogadása alkalmával tartott beszédei – így folytatja Lónyay – nevezetesek, mert egyrészt mindig mint király szólott, a császár mindenütt kimaradt, a mi jele a dualismus formailag történt elismerésének; továbbá nevezetes, hogy a monarchia egységét egy szóval sem említé, csak a hatalmi állásra helyezte a súlyt, ép úgy mint Deák husvéti czikkében és a «Debatte»-ban megjelent programmban. Mégis végtelen hatalom az öreg úr! Husvéti czikkére a felelet az volt, hogy lejött a császár, s az a czikk adta ki a jelszót a jó fogadásra, minthogy a kiegyenlítés reményét egyedűl a fejedelem személye iránti bizalomba helyezé. De meg is különböztette ő felsége!
