A KÉPVISELŐHÁZ FÖLIRATA ÁTNYUJTATIK Ő FELSÉGÉNEK.
A KÉPVISELŐHÁZ FÖLIRATA ÁTNYUJTATIK Ő FELSÉGÉNEK.
A képviselőház 1866. február 24-dikén tartott ülésében a válaszföliratot egészben elfogadta, s az a február 26-dikán tartott ülésben újra fölolvastatott és hitelesíttetett. A legfelsőbb helyen leendő átnyújtásával sorsolás útján választott 36 tagú küldöttség bizatott meg.
A küldöttség a válaszföliratot február 27-dikén nyújtotta át ő felségének. Ő felsége ez alkalommal így szólott:
«Az imént átnyújtott föliratot fontolóra veendem, és válaszomat az országos főrendek- és képviselőkhöz intézendő királyi leiratomban mielőbb közölni fogom. Teendem ezt azon tartaléktalan nyiltsággal, mely eddigi eljárásomat jellemzi. Az ország fővárosában ez alkalommal hosszasabban időztem, főleg az okból, mert a benső érdekeltségnél fogva, melylyel kedvelt 439Magyarországom jóléte iránt viseltetém, személyes tapasztalataim alapján óhajtottam megismerkedni az ország valódi kívánalmaival, és közvetlen figyelemmel kísérni az országgyűlési tárgyalások főbb mozzanatait. Az irányombani bizalomnak ismételt nyilvánulása ép oly kellemesen hatott rám, mint azon összhangzat, mely a kiindulási pont és a végczélra nézve létesűlt. Annál sajnosabban kellett azonban észlelnem a viták folytán fölmerült azon aggodalmakat, melyek a kivitelnek általam kijelölt módozataira vonatkoztak. Hinni szeretem, hogy azok a végczél felé irányzott közreműködési készségöket zsibbasztani nem fogják; és ezt annál inkább óhajtom, minél erősebben vagyok meggyőződve, miszerint trónbeszédem alapelveihez e részben is összes népeim érdekében szilárd elhatározással kell, hogy ragaszkodjam. Vigyék meg önök küldőiknek királyi üdvözletemet, s biztosítsák őket változatlan atyai érzelmeimről.»
Miként e gyűjtemény szerkesztője tudja, ő felsége ezen válaszának megállapításában a budai kormányférfiaknak semmi részük sem volt, s csak a beszéd elmondása után ismerkedtek meg tartalmával.
A császár beszédjére – írja Gorove István naplójában – senki sem éljenzett; Szentiványi elnök első, azután a többiek meghajtották magukat s távoztak. Az előszobákban mindenki ruháját vette; egy hang nem hallatszott, szintúgy a lépcsőn sem; mindenki előjáratta kocsiját, sietett abba beleülni, nem várva vagy vigyázva társára, s eltávozott. Ily átalános volt a nem tetszés, mit senkinek szítani vagy indokolni nem kellett.
Mindenki azon tünődött: fogja-e ily hangulat mellett, melybe a képviselők is, Deák is jutottak, Deák mégis proponálni a közös ügyek megindítását? Deák erről, ez estve a kaszinóban hallgatott.
Deák a sajnálat által kifejezett megrovást osztogatta Andrássynak, Tiszának s a fölirati vita többi szónokának; de minden szavából az látszott, hogy azt főleg magára vette, noha ezt természetesen nem mondá.
Többen voltak, kik e megrovást Ghyczyre értették. E véleményben vagyok én is.
A klubban – folytatja Gorove István – a benyomás a lehető legrosszabb. Alig tudtam saját pártunk tagjainál keresztűl hatolni azzal, hogy ez nem szabad, hogy zavarjon bennünket, s azért a közös ügyek tárgyalásába, mint a föliratban megigértük, bele kell mennünk.
Szólottam Ghyczyvel, ő homlokát húzta össze, gondolkozóvá lett, hallgatott s utoljára bölcsen azt mondá: meglátjuk, mit akar Deák. Ily formán nyilatkozott Tisza is.
A főrendiház külön föliratot készített, s azt ugyanazon a napon nyújtotta át ő felségének, mint a képviselőház küldöttsége. A fölirat, a melynek 440Szécsen Antal gr. volt a szerzője, az ország jogainak és jogos kívánságainak, valamint a dynastikus hűségnek és a méltányos kiegyezés óhajának volt élénk kifejezője.
«A felség által a föliratok átnyújtásánál adott válaszok – írta Szász Károly 1866. február 28-dikán «Egy Képviselő Naplójegyzetei» czímű munkájában – világosságot vetettek a helyzetre, melyet az utóbbi napokban a gyanítások és futó hírek egész szövedéke hálózott vala be.
A főrendeknek adott válasz kiemeli a felső ház «hagyományos hivatását», mely «a bölcs mérséklet súlyának érvényesítése a trón szándékainak sikeresítésére.»
A képviselőknek adott válasz «sajnosan emlékszik meg a viták folytán fölmerült azon aggodalmakról, melyek a kivitelnek a trónbeszédben kijelölt módozataira vonatkoznak.»
Minden arra mutat, hogy a leirat egy közelítő lépést sem teend a trónbeszéd kimondott szavaitól fölirataink követelései felé. Minden arra mutat, hogy épen oly távol állunk a 48-diki törvények, a parlamenti kormány és törvényes megyék restitutiójától, mint föliratunk előtt állottunk.
De minden arra mutat: hogy határozott föliratunk daczára is a kormány távol van attól, az értekeződések fonalát elszakítani akarni, sőt egész bonyodalmaink gordiusi csomójának: a közös ügyek kérdésének türelmes bontogatására utasítand.
Hogy ez a leiratban világosan ki lesz fejezve, azt mi hiszszük; de lehetnek a kik már tudják is. Ennek tulajdonítom Deák bizalmas értekezletét, melyet pártja számos tagjaival tartott s melyben szükségét fejté ki, a már régóta szándékolt közös ügyi bizottság haladéktalan megválasztásának.
Deák a szokottnál kedvetlenebb, komorabb volt. Hihetőleg tudja már, a mit mi sejtünk. Az első csatát elvesztettük. De erkölcsi előnyünk, melyet benne nyertünk, sok tényleges nyereménynyel fölér.
A kormány ismeri erőnket, összetartásunkat, s a szilárd ragaszkodást alkotmányunkhoz. A nemzet ismeri a föltételeket, melyek alatt a kiegyenlítés létesülhet.
S ezeknek világossá tételére nagy szükség volt. Fogalom-zavarok uralkodtak, terjesztettek talán szándékosan is, fenn és alant. A felséggel el akarták hitetni, hogy Magyarország minden áron kész békülni, mindent kész engedni, 48-diki törvényeit ellenmondás nélkül revisio alá veti, s talán még a miniszteriális kormányzatot is kitörli belőlök. El akarták hitetni, hogy a felség személyes megjelenése és huzamosb mulatása a hódoló magyar nemzet körében, bevégzendi a munkát, melyet ők, az októberi és a mostani opportinitas emberei, a magok politikájának diadalra juttatása czéljából oly bölcsen megkezdettek. Túlfelől alant, a helyre nem állított megyékben, néhol fusio, néhol egészen a régi, néhol egészen új tisztikar, alkotmányos Spiegelfechterei, s provisorius valóság – táplálékul szolgált egy 441épen ellenkező oldalról szított fogalom-zavarnak. Az országban egy hang uralkodott: a kiegyenlítés szükséges voltának hangos elismerése. De az ezt óhajtó nemzet nagy tömegéből az ezredik sem tudta volna azt formulázni. Mikép, mily föltételek alatt legyen a kiegyenlítés? A nemzet nagy többsége szívesen és teljes bizalommal adta volna ezt, ha kell, egészen Deák kezébe. De a mily természetes, hogy Deák ily felelősséget a nemzet képviselete nélkül magára nem vehetne, szintoly természetes vagy legalább megérthető, hogy bizonyos oldalról némi aggodalommal nézték Deák látszó közeledést azokhoz, kik a kiegyenlítés fonalát ma kezükben tartják. A bizalom, melyet Deák pártja és közlönyei a kormány iránt jóhiszemű előlegezéskép nyilvánítottak, azon hitet költé a baloldal némely tagjaiban, hogy Deákék megadták magokat ezen embereknek, s ha nem is bizalmatlanságot Deák iránt, de némi félelmet költöttek sokakban, nem lesz-e az országgyűlés igen is kész engedő a kiegyezkedésben?
Ha egyebet nem, ennyit mindenesetre nyertünk föliratunkkal:
Őszintén szóltunk a felséghez és kimutattuk előtte azon szent köteleztetésünket, mely minket törvényeink és alkotmányunk határi közt tartván, erkölcsileg lehetetlenné teszi a kalmári lealkuvást azokból. Hivatkoztunk a király jogérzetére tanácsadói ellenében. És föliratunk által szóltunk a nemzethez is, s biztosítottuk arról, hogy küldői nem fogják föladni nemzeti és alkotmányos létének életföltételeit.»
