APPONYI ORSZÁGBÍRÓ EMLÉKIRATA Ő FELSÉGÉHEZ.
APPONYI ORSZÁGBÍRÓ EMLÉKIRATA Ő FELSÉGÉHEZ.
A «Pesti Napló» 1862. deczember 4-dikén megjelent számában a következő sorokat tette közzé: «Úgy halljuk, hogy gr. Apponyi György országbíró ő excellentiája megyen föl Bécsbe a kiegyenlítés ügyében. Vajha e kiegyenlítés az 1848-diki törvények alapján és az országgyűlési föliratok szellemében mielőbb létre jöhetne».
Az ügy, a melyre a «Pesti Napló» közleménye vonatkozott, ez volt:
Az 1861-dik évi országgyűlés sikertelensége és Magyarország rendezetlen állapota, a monarchiának ebből eredő gyöngesége, folytonos aggodalmat okozott ő felségének. Így történt, hogy az 1862-dik év végén magához hivatta Apponyi György gr. országbírót és arra szólította föl, hogy a kiegyezés módozatai és az ország szervezése iránt emlékiratot készítsen a korona számára. Apponyi eleinte szabadkozott; őt hivatalos állása – így szólott – az ország törvénykezésének állítja élére; a politikai kérdésekben a kanczellár van hivatva ő felségének előterjesztéseket tenni. De mivel ő felsége ragaszkodott kívánságához, Apponyi késznek nyilatkozott teljesítésére, csupán azt kötve ki, hogy a munkálatot Mailáth György, akkori tárnokmester, Sennyey Pál br. és Ürményi József barátainak közreműködésével és Forgách Antal gr. kanczellár tudtával készíthesse el. Ebbe ő felsége beleegyezett.
223Apponyi, Mailáth, Sennyey és Ürményi hozzá is fogtak a munkához, több napon át üléseztek, minden kérdést alaposan megbeszéltek; a létre jött megállapodásokat minden ülés után Apponyi jegyezte föl. A tanácskozások befejezése után ugyancsak ő foglalta össze a napról-napra följegyzett megállapodásokat egy emlékiratba.
Az emlékirat Forgách Antal gr. kanczellár tudtával és hozzájárulásával ő felségének az 1863-dik év elején átnyújtatott; de az idők még nem voltak arra megérve, hogy a magyar álláspontnak oly engedmények tétessenek, minőket az emlékirat kívánt. A szerzőknek tudtukra adatott, hogy eszméik nem fogadhatók el. Az emlékirat titok maradt; csupán Deák Ferenczczel közöltetett, teljes szövegű másolatban, melyet ő több hétig tartott magánál discretio kötelezettsége mellett.
Az emlékirat a következő:
«A magyar kérdés megoldását csak osztrák monarchikus szempontból, mely a pragmatica sanctióé is, ítélhetni meg helyesen.
Ebből kiindulva a monarchia kapcsolatának megerősítése, valamint belső jólétének és nagyhatalmi állásának megóvása tekintendő az igazi végső czélnak Magyarországra vonatkozólag is olyképen, hogy mindazon politikai valóságos szükségeknek, a melyek ezen államjogi kötelékből származnak, mint főczéloknak okvetetlenül meg kell felelni, holott a kivitel kérdései csak a czélhoz jutás eszközeinek becsével bírnak.
Arra a kérdésre, hogy a magyar-osztrák viszonynak államjogi megállapítása minő alakban terveztessék, mindenekelőtt meg kell jegyezni, hogy a pragmatica sanctiónak álláspontja, és Ausztria legitim politikájának conservativ természete hangosan szólanak a mellett, hogy a magyar korona országainak történet-politikai jogállása megóvassék. Azaz, hogy nem teremthetni új államjogi állást, hanem hogy a meglevőnek káros határozmányai az alkotmányos törvényhozás utján eltöröltessenek és az összmonarchia bebizonyított valóságos szükségeivel és a változott politikai helyzettel összhangzásba hozassanak.
A jogi álláspont, a melyhez a magyar korona országai ragaszkodnak, továbbá ezen országok nagysága, lakóiknak a német-szláv örökös tartományokéitól különböző erkölcsei, szokásai és nézetei kizárják a formai összpontosítást és a monarchia egyik részének alárendelését a másiknak túlsulya alá.
A magyar korona országai; főleg Magyarország a beolvasztásukat czélzó ezen irányt magukra nézve életkérdésnek tekintik és minden olyan kiegyezésnek, a mely ezen az áron jönne létre, mindenkor 224passiv ellenállással szegülnének ellene. Ellenben olyan egyenjogú dualismus, a mely a felségjogokat és az állami czélok közösségét megóvja, nemcsak a pragmatica sanctio sarkalatos határozmányainak felelne meg, hanem megtörné azon passiv ellenállást, a melyet Magyarország önfentartása ösztönéből, de a monarchia legfőbb állami czéljai kárára eddig kifejtett.
Századok óta a dualismus volt törvényes föltétele a magyar korona országai és az osztrák monarchia közötti szilárd kapocsnak; az állami kapocs főczéljainak szemmel tartásával ma is ez a legbiztosabb út, mely a viszály szerencsés befejezéséhez és a közös végczélokban való megegyezéshez vezetne.
Ez a nagy czél megköveteli:
a) a korona követeléseinek határozott formulázását királyi javaslatokban a monarchia közös érdekei és ezek kezelése tárgyában;
b) az 1848-diki törvények alkotmányos revisióját a királyi javaslatokban határozottsággal megjelölendő pontokban;
c) az 1861. évi február 26-diki alkotmány megfelelő változtatását.
A mi az elsőt illeti, az az előzetes kérdés támad, vajjon a felsőbb államczélokban szükséges egység elérésére, azoknak a monarchia mind két részéből kikerülő állandó delegatio által való tárgyalása szükséges és kivihető-e és minő alakban?
Ezen kérdésnél az a törvényes megállapodás, a mely ezen közös érdekeknek és kötelezettségeknek elismeréséhez és végleges meghatározásához szükséges, megkülönböztetendő ezen közös érdekek további tárgyalásának módjától, a melyről csak akkor leend szó, ha a fennebbi megállapodás létrejött és eredménye a magyar korona országaira nézve törvény erejére emelkedett.
Hogy közös érdekei megóvása szempontjából az osztrák monarchiának a stabilitas biztosítékai megadassanak, a világosan és szabatosan meghatározandó állami érdekek közösségének az alkotmányos törvényhozás által formális módon kell elismertetni és e szerint ezen közös viszonyok végleges megállapítása a magyar országgyűlésnek és ő felsége szentesítésének tartandó fönn.
Az erre nézve az országgyűléssel folytatandó tárgyalások alkalmat adnak majd rá, hogy ezen érdekek közös tárgyalásának a királyi előterjesztésekben kimondandó szüksége elismertessék, a mikor azután tisztába lehet hozni, hogy szükséges-e és mely ügyekben szükséges, hogy jövőben a korona mindkét részbeli tanácsosai megegyezzenek és melyekben jusson a mind két részbeli delegatio közös megállapodásra.
A mi az e végből történendő delegatio formáját illeti, nem lehet benne kétség, hogy a törvényhozó test a régi szokáshoz képest egy kebeléből szabadon választott és a választottak számában a czélnak megfelelő országos küldöttséget fogja a legalkalmatosabb közegnek tekinteni, hogy a magyar korona országait a közös érdekek tárgyalásánál képviselje.
Hogy ezen országos küldöttség megbízása az egyik országgyűléstől a másik országgyűlésig vagy hosszabb időre terjedjen, nem látszik lényegesnek.
225Azon esetekre nézve azonban, a melyekben a czél közösségére való tekintettel, továbbá a határozathozatal sürgőssége miatt és törvényhozási természetüknél fogva csak a mindkét részbeli delegatio dönthet, mégis elhatározó fontosságú, hogy ezen országos küldöttség állandó jellege és véglegesen határozó joga törvényesen megállapíttassék és ekként az állami érdekek közös tárgyalásánál a múlhatatlanúl szükséges folytonosság biztosíttassék.
Ez az intézkedés azonban, bármennyire szükséges is, szívós ellenállást fog fölkelteni, mert az autonom törvényhozás egyik jogának föladását és a monarchia másik részéből is delegálandó testületre való átruházását foglalja magában, a miben Magyarország államjogi viszonyainak elvi módosítását fogja látni.
Mentől fontosabb tehát az összmonarchiára nézve, hogy ebben a pontban Magyarországgal egyezség jőjjön létre és mentől nagyobb az elvi áldozat, a melyet ezzel Magyarországtól követelnek, annál tanácsosabb, hogy azok megnyugtatására is, a kik attól a gondolattól rettegnek, hogy Magyarország delegatusait majorisálni fogják, az országgyűlési tárgyalások folyamában kárpótlásul megadassék a szavazatok számának paritása egy részről a német-szláv örökös tartományok, más részről a magyar korona országai számára, hogy így a coordinált dualismus a két fél tökéletes egyenjoguságában kifejezésre jusson; mert ámbár érvényesűlnie kell azon fölfogásnak, hogy az összmonarchia érdekei egyik része kedvéért nem áldozhatók föl, másfelől nem lehet elvárni, hogy a magyar korona országai elfogadjanak oly viszonyt, a melyben folytonos majorisálásuktól kell tartaniok.
Ezen országos küldöttség a magyar korona tanácsosainak meghívására, részt fog venni a monarchia másik felének delegatiójával a közös tanácskozásban és törvényerővel biró határozatok hozatalában úgy a birodalmi pénzügyek ellenőrzését, valamint mindama ügyeket illetőleg, a melyeknek közös tárgyalása törvényesen el lesz határozva, és e szerint ezen törvényhozási kérdéseket közreműködésével végleges eldöntéshez fogja juttatni, a mihez képest ezen delegatio határozatai, a mennyiben az előbbi törvények megváltoztatását vagy bővítését vonnák maguk után, magától érthetőleg a legközelebbi országgyűléstől az országos törvények közé fognak igtattatni.
Hogy azonban ezen közös delegatio működésének ne csak útja legyen egyengetve, hanem Magyarország államjogi viszonyainak végleges rendezése által erős alapja vettessék meg a monarchia tartós belső békéjének, múlhatatlanúl szükséges, hogy a korona követeléseit határozottan formulázza.
Ennek mindenekelőtt a monarchia közös érdekeit, azaz külügyeit, a véderőt, az összmonarchia pénzügyeit és kereskedelmi érdekeit illetőleg kell megtörténnie.
226I. A külügyekre vonatkozólag a magyar korona, országait illetőleg nem forog fön szüksége újabb törvényes intézkedéseknek, hogy elismertessék vagy hogy megerősíttessék a korona joga, a mely szerint az állam külügyi politikájáról rendelkezik. Ezen felségjogot senkisem vonja kétségbe és az 1848-diki törvények sem érintették.
Ép oly kevéssé szenved kétséget, hogy a monarchia külügyei vezetésének egységesnek kell lenni és épen ezért kivánatos, hogy a külügyeket illetőleg a monarchia két felében ugyanazon elvek ismertessenek el, minthogy a magyar korona országai nem záratnák ki magukat oly jogokból, a melyek e részben a többi országok képviseletének netalán megadatnának.
Ebben a föltevésben a külügyek megemlítése Magyarország államjogi viszonyainak törvényes rendezésénél csak a végből történnék, hogy constatáltassék ezen érdekek közössége és a korona egységes joga; továbbá hogy a törvényes intézkedések, a melyek nemzetközi szerződések által a kereskedelmi, vám- és pénzkérdéseknek rendezésére létre jönnek, a közös delegatio tárgyalásához és határozathozatalához utasíttassanak.
II. Sokkal több nehézséget okoznak a kérdések, a melyek a monarchia véderejét illetőleg megoldandók. Mert ámbár a felségjog e részben sem támadtatik meg és ő felsége Ausztria császára mint Magyarország királya ép úgy és törvényesen a legfelsőbb hadúr, mint a monarchia többi országaiban, és ámbár ezen felségjog az 1848-diki törvényekben sem tagadtatott meg, a minek következtében a véderő egysége a legfelsőbb hadúr egységéban találná legerősebb biztosítékát: nem lehet tagadni, hogy a forradalmi események sajnálni való szakadást idéztek elő, a mely csak átmeneti ugyan és még az 1818-diki törvények értelménél fogva is csak tettleges túlkapásoknak az eredménye, mindazonáltal tág körökben tartós fogalomzavart hagyott hátra Magyarország e részbeli jogi igényeire nézve.
A higgadtabban gondolkozók fölfogása a magyar korona országaiban ez irányban is tisztult ugyan és közeledett az állásponthoz, a melyet a közös szükség jelöl meg; mindazonáltal a megfelelő törvényes határozatok a legközelebbi törvényhozás legsúlyosabb feladatai közé tartoznak, a menynyiben csak világos jogoknak megszorítása útján oldhatók meg.
Hogy tudniillik a császári királyi hadseregben és hadi tengerészetben megóvassék a szellem, a mely azt a trónnak és a birodalom nagyhatalmi állásának rendíthetetlen támaszává teszi, múlhatatlanúl szükséges, hogy a császári királyi hadseregre és a hadi tengerészetre nézve necsak a véderő és a védkötelezettség közössége, hanem
1. a császári királyi hadsereg és hadi tengerészet egysége ő felsége a legfelsőbb hadúr közvetlen parancsa alatt egészen határozottan törvényesen elismertessék és kimondassék;
2. a magyar ezredek kiegészítése a törvényesen megállapított állományon belől, a mely a béke és a fegyverkezés viszonyainak megfelel, teljesen biztosíttassék, még pedig az ujonczok évenkinti arányának megállapítása 227által, a kiknek állításáról a korona az országgyűlés hozzájárulása nélkül határozni jogosítva van.
De a mint a koronának mindazt, a mi a császári királyi hadsereg egységének és harczra képességének múlhatatlanúl szükséges kelléke, a leghatározottabban kell követelnie, ezen jogos követelései teljesítését leginkább azzal mozdítaná elő, ha másfelől a részletekre vonatkozó azon kérdésekben, a melyeknek alkotmányos tárgyalása a császári királyi hadsereg egységére és harczi képességére nézve káros hatással nincs, eleget tesz az ország, jogainak, a melyek ekként amúgy is lényegesen megszoríttatnának.
Ámbár tehát a magyar ezredek szabályszerű kiegészítése és a hadi kötelezettségnek lehetőleg egyenlősége az egész birodalomban, a tényleg fönnálló ujonczozási törvény föntartása mellett szólanak (a mint ez a beszállásolásra és az élelmezésre vonatkozó rendeletekről is áll), és a mely czélra az autonom törvényhozás és alkotmányos megegyezés útján mindenesetre törekedni kell, mindazonáltal ezekben a tekintetekben el kellene ismerni a magyar törvényhozás illetékességét, annyival inkább, mivel az országgyűlés előreláthatólag a legnagyobb fontosságúnak fogja tartani az alkotmányos elv megóvását, és ha ennek eleget tesznek, az eldöntendő kérdésekben könynyebben fogja magát elhatározni a tényleges szükség méltatására.
Ugyanazon okból magától következik, hogy azon esetekben, midőn a monarchia érdeke a császári királyi hadsereg normalis számát meghaladó véderőt követel, a rendkívüli ujonczállítás megszavazását az országgyűlésnek kell föntartani, mivel épenséggel nem lehet remélni, hogy az országgyűlést rá lehetne bírni, hogy ezt a jogot az állami ügyek egynémelyikének közös tárgyalására hivatott állandó delegatióra átruházza.
III. A pénzügyi kérdés szintén nagy nehézségeket okoz, mert nem szólva az átalános alkotmányos chablonról, a mely szerint az országok politikai jogaiknak biztosítékát az adó-megszavazás jogában keresik, nem lehet tagadni, hogy noha más viszonyok között és sokkal csekélyebb követelésekkel szemben, mégis 1848 előtt a magyar országgyűlés jogosítva volt a hadi adó összegét megszavazni.
Nem lehet tehát benne kétség, hogy a magyar országgyűlés most is és a monarchia lényegesen megváltozott viszonyainak és a pénzügyek tetemesen tágabb körének daczára, az országgyűlési autonom tárgyalás alkotmányos elvének nagy becset fog tulajdonítani.
Ehhez hozzájárul, hogy Magyarország eddig gondosan kerűlte a monarchia államadósságainak elismerését és az ebből folyó kötelezettségnek elvállalását, valamint hogy ezen ország a vámsorompók lerontásával járt közvetett adók tényleges behozatalába passivitással nyugodott bele, a nélkül, hogy törvényességüket elismerte volna. De itt is valószinűleg be fog válni, hogy az esetben, ha az alkotmányos elv megóvatik, az állami kapcsolatból folyó politikai szükségek megfelelő figyelemben fognak részesülni.
228Az országban senki sem kételkedik annak absolut szükségében, hogy
a) az állam hitele föntartandó, azaz az államadósság valamennyi országtól igazságos arányban viselendő;
b) hogy egy ország se vonhatja ki magát az udvartartás, a monarchia külügyi képviselete, a császári királyi hadsereg és hadi tengerészet, a közös pénzügyi kezelés és a közös kereskedelmi és forgalmi ügyek közös költségeinek viselésétől;
c) hogy továbbá nemcsak a monarchia belső jólléte, hanem anyagi fönmaradásának lehetősége is a közvetett adók legtöbb nemében teljes egyenlőséget követel.
Tényleg mindez így is volt, de ezen élő szokás híjjával van a politikai törvényesség szentségének, a mely nélkül fönnállása soha sincs biztosítva.
Ezt lehetővé tenni föladata a legközelebbi országgyűlésnek, a hol Magyarország pénzügyi viszonyai végleges rendezésének alapjául az államadósság és az állami átalános szükségeknek közössége, valamint az egyenlőség elve a fogyasztási adókat és a dohány egyedáruságot illetőleg, továbbá ezen jövedelmi források közös intézésének elve kimondandó és az országos törvények közé igtatandó.
A szoros állami kapocs tényleges kívánalmának megfelelőleg ezen alapon kell a status quo elfogadásával
a) azon százalékos arányt illetőleg, melyben a magyar korona országai az államadósságok kamataihoz és az állam átalános kiadásaihoz törvényesen hozzájárulni tartoznak,
b) azon közvetett adók egyformaságát illetőleg, a melyekre nézve ezt, az átalános érdek követeli:
a magyar országgyűléssel egyezségre jutni és az így létrejött megállapodásokat az ország törvényei közé igtatni.
Mindezen nagyfontosságú eredmények bekövetkezésének föltétele a magyar országgyűlés bizalommal teljes készsége, s erre a legbiztosabb út, ha a korona, a szükséges megszorítások daczára, az országgyűlést úgy mint az ország kormányát a pénzügyeket illetőleg is, a mennyire csak lehetséges, autonom jogaikban nem csorbítja.
E végből múlhatatlanúl szükségesnek mutatkozik, hogy a birodalmi pénzügyek elkülöníttessenek az országos pénzügyektől.
Az előbbiek, a hova a magyar korona országainak törvényesen megállapított quotája is befolyna, a birodalmi pénzügyminiszter igazgatása alatt állanának, a ki a birodalmi pénzügyeket illetőleg csak a monarchia két fele delegatiójának volna felelős, a melyek beleegyezése nélkül a birodalom átalános költségvetésében semmi változás sem történnék.
Minden más, a mi a monarchia átalános pénzügyi érdekeit közvetlenűl nem érinti, hanem az ország belső háztartását illeti, az országos pénzügyek körébe tartoznék, melyek az ország autonom igazgatásának és 229törvényhozásának a korona felelős tanácsosai alatt volnának föntartandók, s mint hogy az egész monarchiára nézve egyenlően meghatározott díjak és illetékek beszedése a magyar korona illető közegei által a legszigorúbb felelősség mellett történnék, a kik törvény útján különösen köteleztetnének, hogy a magyar korona országai által a birodalmi pénzügyeknek kiszolgáltatandó arányt rendesen és előzetesen a megszabott utasítás alapján szolgáltassák be.
IV. Ha a föntebbi elvek Magyarország pénzügyi viszonyait illetőleg érvényesültek, alkalmazandók ama kereskedelmi érdekekre is, a melyek az egész monarchiára nézve határozólag döntenek, a hol a közösség és egyformaság elve az ipar, valamint a kül- és belforgalom fölvirágzásának múlhatatlanúl szükséges követelményeként mutatkozik.
A magyar országgyűlés nem vonhatja ki tehát magát azon kötelesség alól, hogy elismerje ezen átalános kereskedelmi érdekeket illetőleg az egység szükségét a törvényes határozmányokban és teljes egyformaságukat kezelésükben. Ehhez képest az ország közigazgatási közegei, a korona felelős tanácsosainak vezetése mellett, az ország törvényei közé igtatandó azon átalános határozmányok lelkiismeretes végrehajtására volnának kötelezve, a melyek a nemzetközi kereskedelmi szerződések által szabályozott kereskedelmi és vámügyekre, valamint az átalános pósta- és távirda-szolgálatra és a törvényesen megjelölendő birodalmi közlekedésre szárazon és vizen vonatkoznak, a mely tárgyakban, a mennyiben az összmonarchia közös érdekeit érintik, változás csak a monarchia két fele delegatiójának közös tanácskozása utján történhetnék.
Ellenben a belső forgalomnak és az iparnak mindazon kérdései, a melyek szorosan a magyar korona országait illetik, az ország autonom kormányzatához és törvényhozásához utalandók.
A birodalmi érdekeknek ezen különválasztása a szorosan vett országos érdekektől nemcsak elejét venné az illetékességi összeütközéseknek a kormányzatban, hanem azt az eredményt is vonná maga után, a mi mindenek fölött kivánatos, hogy az egység és a közösség ott, a hol az állam java valóban követeli, többé meg nem támadtatnék.
Az előre bocsátottakhoz képest a külügyek valamint a hadügyek miniszteriumainak hatásköre átalában, a pénzügyi és kereskedelmi miniszteriumoké pedig, a mennyiben közös birodalmi érdekeket illetnek, az országok autonom kormányzatától és törvényhozásától külön választatnának.
Ez az öt miniszter és főleg a pénzügyi és kereskedelmi miniszterek a monarchia közös érdekeire nézve, valósággal birodalmi minisztereknek ismertetnének el, a kik az államnak azon közös ügyeiben, a melyek eldöntése nem kizárólag a koronának van föntartva, csak a monarchia két része delegatiójának felelnének és a szükséges törvényhozási intézkedéseket csak ezen delegatiókkal, a melyekben a magyar korona tanácsosai közűl az, a ki ő felsége mellett van, mindig jelen volna, állapítanák meg.
230Ezen birodalmi miniszterek működésében és a delegatiók közös megállapodásában jutna a legfőbb állami érdekek egysége a leghatározottabb kifejezésre. Az egyenjogú dualismusnak ez volna szemmel látható egyesítő pontja, és épen ezért lényegesnek látszik, hogy a birodalmi miniszterek legfelsőbb kinevezésénél a monarchia két részére lehetőleg figyelem legyen.
A föntebbi pontokban mindaz benne foglaltatik, a mit a koronának a közös érdekek megóvására követelnie kell.
A törvények, a melyek ezen az alapon létre jönnek, lényegesen előbbre vinnék az állam belső viszonyainak megerősödését: ezen műnek kiegészítése és biztosítása azonban még megköveteli az 1848-diki törvények gondos revisióját, hogy azon határozataik, a melyek a felségjogok tiszteletben tartásával összeegyeztethetetlenek, az országgyűlési törvényes tárgyalások útján megváltoztassanak.
Az 1848-diki harminczegy törvényczikk részletes kifejtése későbbi tárgyalásnak tartatik fönn; egyelőre elégséges annak kiemelése, hogy ezen törvények, a melyekben a törvényes kapcsolat a monarchiával és az érdekek közössége elvben elismertetik, a melyeknek tartalma továbbá nagy részben kormányzati szellemtől van áthatva és a végrehajtó hatalomnak sok tekintetben olyan befolyást enged, a milyennel az azelőtt nem bírt: más felől az ország belső szervezetét illetőleg sok oly hézagot mutatnak, a melyek kipótlására a legközelebbi törvényhozás van hivatva, míg egynémely határozmányuk a monarchikus elvvel össze nem egyeztethető.
Ennélfogva a következő lényeges változások szüksége mutatkozik:
a) a kivételes állást és mintegy felségjogot, a melyet a második törvényczikk a nádorra ruház – nem szólva arról, vajjon a nádori állás a magyar korona országai kormányzatának jövendő szervezete mellett föntartható-e – törvényesen el kell törölni mint olyat, mely a korona szent jogával és a pragmatica sanctio szellemével összeférhetetlen, és a legfőbb végrehajtó hatalom kizárólag a koronának és felelős közegeinek tartandó fönn,
b) A koronát felelős tanácsosai és végrehajtó közegei kinevezésénél nem szabad korlátolni.
c) A magyar országgyűlés föloszlatása, a mi a koronának el nem vitázható joga, nem tehető függővé a költségvetés megszavazásától; végre
d) a nemzetőrség újra fölállításáról, mint a melyre semmi szükség sincs és a mely ellen a lakosság átalános ellenszenvvel van, a XXII. törvényczikk eltörlésével egészen le kell mondani.
Ha ezen elvi változtatások az 1848-diki törvények minden egyes részeiben foganatosíttatnak, belőlök minden elesik, a mi a felségjoggal össze nem egyeztethető.
Az idézett törvényeknek ezen országgyűlési revisiója, valamint azon újabb törvényes határozatok, a melyekkel a magyar korona országainak állása a monarchia közös érdekeire nézve megállapíttatik, a főczél, a mely elérendő.
231Ezekkel megóvatik a felségjog, elismertetik a cs. kir. hadseregnek és a monarchia külügyi képviseletének egysége, valamint az összbirodalom pénzügyi és kereskedelmi érdekeinek közössége, s biztosíttatik üdvös fejlődésük, szóval meg lesz felelve Ausztria erős állami kapcsolata és hatalmi állása lényeges kellékeinek.
Ha ezen törvények antecoronationalis törvények alakjába öntetnek, a melyeknek szentesítése csak a császár koronázása után következik be, örök időkre meg van szüntetve a viszálynak minden oka a magyar korona országaival, és a monarchia jövője ezen oldalról biztosítottnak tekintendő.
Ezt a czélt elégséges indító oknak kell elismerni az 1861. február 26-diki alkotmány megfelelő módosítására, a minek részletes kifejtése nem lehet ezen irat föladata. Legyen elég itt annyit megjegyezni, hogy a kiegyezés csak mindkét fél álláspontja kölcsönös és teljes méltánylásának lehet eredménye.
Arra, hogy ezen végső czélok teljes megvalósítása azonnal vagy csak fokonkint történjék-e és minő előleges megoldás állapíttassék meg, megvan a felelet az előre bocsátottakban.
Szó van a korona jogos követeléseiről, a melyek a monarchia törvényes kapcsolatának föntartására és jólétének, valamint hatalmi állásának megóvására okvetetlenűl teljesítendők; nagy részben szó van oly tényleges viszonyok törvénybe igtattásáról, a melyeket nem szabad megingatni és a melyeknek megerősödése s üdvös fejlődése a magyar korona országainak erkölcsi hozzájárulásától és alkotmányos közreműködésétől van föltételezve.
E részben tehát annál kevésbbé ajánlható, hogy az átalakulás fokonkinti legyen, és hogy a magyar korona országainak mintegy foglaló adassék, mentől jogosabbak a korona követelései, mentől inkább alapulnak a politikai szükségen és mentől kevésbbé lehet másfelől hinni, hogy a magyar korona országai megnyugodjanak jogaiknak fokonkint való megadásában és lemondjanak a jogfolytonosság elvéről. Mindkét rész jogi fölfogása oly mély gyökeret vert és a tárgyilagos okok daczára, a melyek ezt sürgősen követelik, békés kiegyenlítésüket a kölcsönös bizalmatlanság annyira megnehezíti, hogy csak világos és határozott eljárás és a valóságos helyzetnek úgy az egyik, mint a másik részről való tiszta földerítése vezethet sikeres megoldáshoz.
Minden előleges megoldás, mely az országok jogérzetét nem elégítené ki, nem úgy tekintetnék, mint a teljes kiegyenlítés hirnöke, hanem gyanúval fogadtatnék, mint a jog megtagadásához való ragaszkodás bizonysága, és a provisiorum meghosszabbításához vezetne, nem pedig őszinte kibéküléshez.
A korona meg van róla győződve, hogy követelései a monarchia föntartásának valóságos életkérdései; de nem lehet tagadni, hogy egy erős és boldog államnak ujjászületése, a mi ezen követelések teljesítésétől várható, a magyar korona országainak elvi engedményeitől van föltételezve, a melyek 232csak a kielégített jogérzetnek és az újra fölébredt bizalomnak lehetnek kifolyásai.
Ebből következik a felelet a további kérdésre, melyik útat kell választani, hogy eléressék a végső czél.
Ausztria egységének igazi és tartós megállapítása csak a legitim jognak alapján lehetséges, a mi a trónnak is támasza.
Ezen legitim jognak fönnállását és biztosítását a magyar korona országai törvényeiknek és az ezektől föltételezett jogfolytonosságnak megóvásában látják, és valamint jogérzetüket csak ez a jogfolytonosság elégítheti ki, úgy csak annak tudata, hogy a jogfolytonosságot kielégítették, indíthatja őket elvi áldozatokra és saját jogaiknak gyöngítésére, hogy így az összbirodalom megerősödését tegyék lehetővé.
Az egyetlen út tehát, a mely a külső helyzet következtében Ausztriára nézve annyira kedvező ezen pillanatban a magyar korona országaival egyezséghez és az említett nagy czélok eléréséhez vezethet, a jogfolytonosságnak tényleges elismerése, a mely a magyar korona országai területi épségének visszaállításában és egy önálló magyar minisztérium kinevezésében találná megerősítését.
Ez a fontos és elhatározó lépés a koronára nézve annál kevésbbé lehet aggálytkeltő, mivel ez idő szerint olyan a hatalmi állása, hogy szándékának félremagyarázása lehetetlenség; mivel továbbá ezzel semmiféle jogról le nem mond, hanem csak birtokába helyezkedik a törvényes tekintélynek, a mely nélkül állami nagy czéljait nem érheti el.
Ez a törvényes tekintély hivatva van arra, hogy a törvényes téren előkészítse a czélt, a mely más úton nem érhető el, és hogy ezt a törvényes tért majd csak akkor, ha a korona nagy czéljai lehetőleg biztosítottaknak mutatkoznak, az országgyűlés megtartásával igazi érvényre juttassa.
Ez a lépés azért sem kelthet aggodalmat, mivel a jó részt csak alaki jogfolytonosság mint egyetlen és nélkülözhetetlen eszköz arra szolgálna, hogy az 1848-diki törvények törvényes módon megváltoztassanak és a magyar korona országainak államjogi viszonyai formális és végleges törvények által, a melyekben megvan ezen viszonyok állandóságának biztosítéka, szabályoztassanak.
Ezen eredménynek az a föltétele, hogy a korona, felelős tanácsosaitól vezetett, elégséges számú párt fölött rendelkezzék, a mely a korona szándékait a magáéinak vallja és hozzájuk az elhatározó pillanatban, t. i. az országgyűlésen, ragaszkodik.
Ilyen párt mesterséges eszközökkel nem teremthető; azonban a korona köré sereglik, a mint ez a törvényes tekintélyre támaszkodik és rá lép a törvényes térre, a melyen a monarchikus elv is nyugszik és a melyen őt valamennyi elem, a melyek positive nem tartoznak a forradalomhoz, várja.
A jogállapot helyreállítása mindezen elemeket felszabadítja a passivitás békóiból, a melyeket a jog megtagadása rakott reájok és a mi által a 233korona elleneivel mintegy egyesíttettek. A korona tehát a törvényes tekintélylyel, a melyet a magyar miniszterium által gyakorol és a mely őt isolált helyzetéből erős állásba juttatja, csak nyerhet. Másfelől a magyar korona országai a melyek államjogi viszonyaik biztosítását csupán a jogfolytonosság föntartásában és az egyenjogú dualismus megállapításában látják, az önálló magyar miniszterium helyreállítására irányult jogigényüknek annál nagyobb becset tulajdonítanak, mentől inkább meg vannak győződve, hogy jogaik és érdekeik főleg a közös ügyek intézése tekintetében, szemben a német-szláv tartományok felelős miniszteriumával, csak ezzel egyenlő tekintélyű kormány által képviselhetők sikeresen.
E nézetek Magyarországon politikai credóvá lettek, a melyhez a megmérhetetlen többség olyan szívóssággal ragaszkodik, hogy a magyar miniszterium kinevezése és a magyar korona országai területi épségének helyreállítása nélkül őszinte kiegyezés hiába kiséreltetnék meg.
Az ezzel járó nehézségeket nem lehet tagadni, de ezeket messze fölülmulják az előnyök, a melyeket Magyarország kibékítése és a belső viszonyok végleges rendezése a koronának és az összállamnak nyújtanak.
Ezen nehézségek főleg állanak:
1. a honvédelmi miniszternek szabatosan meg nem határozott jogkörében, a mely bajt fokozza a koronának a cs. kir. hadsereg egységére vonatkozó elhatározott magatartása és a magyar miniszteriumtól követelendő azon erélyes ügyekezet, hogy ezt a tényt a legközelebbi törvényhozás határozottan elismerje és vele a törvényeket összhangzásba hozza. Addig azonban a kibékülés alapját képező jogfolytonosság elve megköveteli, hogy ezen miniszter kinevezése elvileg meg ne tagadtassék és ezzel a miniszte rium törvényes jellegétől meg ne fosztassék.
2. A második nehézség a magyar korona országai területi épségének helyreállításában van, a mit Magyarországon mindenki véleménykülönbség nélkül a jogállapot mellőzhetetlen kellékének tart, és így a kibékülés alapjának tekinti. De ebben a kérdésben is a korona hatalmában van, egyfelől bevonni az izgatásnak szálait, a melyeknek czélja a Magyarországgal fennállott viszály kiegyenlítésével megszűnt, valamint másfelől eloszlatni az aggodalmakat, a melyek az ezen országokban életképességre fejlődött nemzetiségi és administrativ szervezetek fenmaradására nézve netán keletkeznének. A nemzetiségi körök a magyar országgyűlés részéről nemcsak érdekeik teljes méltánylására számíthatnak, hanem a korona feladatát jelenleg is tetemesen könnyíti, hogy a nemzet gondolkozó részében uralkodó felfogás szerint a területi épség elvének már azzal is elég van téve, ha a korona a törvényes integritást nem tagadja meg, hanem ezen országoknak a magyar országgyűlésre való meghivásával elvileg elismeri.
A feladat nehézségeit tehát nem kicsinyelve, még sem lehet kétség az iránt, hogy sokkal csekélyebbek, hogy sem azokat szembe lehetne állítani a magyar országgyűléssel való békés és tartós kiegyezés megmérhetetlen előnyeivel. 234Különösen a mi Erdélyt illeti, ennek unióját – nem is szólva Magyarország jogigényeiről – az osztrák monarchiának külföldi foglaló irányzatoktól nagyban fenyegetett érdeke valóságosan sürgető szükségnek tünteti föl.
Az előrebocsátottakból világos, hogy a véleményeltérés a magyar korona országaival két alapeszmében vonható össze, a melyek nem csak hogy egymással ellentétben nincsenek, de a jelzett módon tökéletesen egyesíthetők, még pedig úgy, hogy közrehatásuk Ausztria jóléte és hatalmi állása állandóságának legerősebb biztosítékait teremtheti meg.
Az egyik oldalról az állami czélok egységét és közös intézését a pragmatica sanctio alapján, mint az állami kapcsolat mellőzhetetlen feltételét követelik, míg a másik oldalról ugyanezen az alapon a jogfolytonosságot és a belőle folyó egyenjogú dualismust a kiegyezés alapjának és a létrejövendő törvényhozási intézkedések illetékessége és véglegessége múlhatatlan kellékeinek tekintik.
Az utóbbi követelésnek teljesítése nemcsak a magyar korona országai jogérzetét elégítené ki, hanem valósággal eszköz volna arra, hogy Magyarország viszonyai a monarchia közös érdekeit illetőleg megfelelő módon végleg szabályozhatók legyenek.
Épen ennélfogva mindkét fél követelései egymástól elválaszthatlan egészet képeznek, még pedig úgy, hogy az összmonarchia érdekében kitüzött czélok a jelzett eszközök alkalmazása nélkül nem érhetők el, mert ha ez utóbbiak az összmonarchia szempontjából csak eszközöknek tekinthetők is, a magyar korona országaira nézve szent jogoknak és valóságos életkérdéseknek becsével bírnak.
Ezek szerint még csak a provisorium fentartásának vagy megszüntetésének és az országgyűlés egybehívásának kérdéseire van hátra a felelet.
Az előrebocsátottakból világos, hogy a magyar országgyűlés egybehívása a törvényes tekintélynek helyreállítása és a tér ama előkészítése nélkül, mely a viszály főokát megszüntetné és a koronának elégséges számú és megbízható pártot teremtene, nem igér sikert és a viszályt csak fokozná.
Ez okból, ha a korona nem határozná el magát a fentebb jelzett kezdeményezésre a törvényes úton, a legtanácsosabb az volna, hogy a jelenlegi provisorium fentartassék. Az ellenkező esetben is addig fönn kellene állania, míg a magyar miniszterium ki nem neveztetik és meg nem kezdi működését.
Ha kineveztetik a magyar miniszterium, a melynek első feladata az volna, hogy közigazgatási és törvényhozási irányban megtegye a szükséges előkészületeket, szintén kénytelen volna kezébe venni a provisoriumot, a melyből a törvényes alaphoz való közeledés csak lassankint és az után történhetnék meg, miután megszerezte magának a meggyőződést, hogy sikert ér.
A miniszteriumnak továbbá fönn kellene magának tartania, hogy az, 235országgyűlés egybehívásának időpontját a lehetőséghez képest rendezett közigazgatás meghonosításától, a közhangulat átalakulásától, végre az országgyűlés elé terjesztendő törvényjavaslatok elkészültétől tegye függővé.
Az országgyűlés egybehívása magától érthetőleg a törvényes választási mód szerint történnék.»
