AZ OPPORTUNITÁSI POLITIKÁRÓL.
410AZ OPPORTUNITÁSI POLITIKÁRÓL.
A képviselőház 1866. február 21-dikén tartott ülésének napi rendjén volt: a fölirati javaslat részletes tárgyalásának folytatása. A 31. és 32-dik kikezdések így szólottak: 31. Előadtuk mi Fölségednek már 1861-diki második alázatos föliratunkban is, hogy «vannak az 1844-diki törvények rendeletei közt egyes pontok, melyeket a nép jogainak sértetlen fentartása mellett mi magunk is óhajtunk czélszerűbben átalakítani és határozottabban kifejteni». Kijelentettük azt is, hogy «ha Fölséged kívánja a törvények bármi részbeni megváltoztatását, a kiegészített országgyűlés mindazon javaslatokat, miket erre vonatkozólag Fölséged felelős magyar miniszteriuma előadand, tüstént tanácskozás alá veendi, s megállapodásait Fölséged elé fogja terjeszteni». Készeknek nyilatkozunk tehát most is arra, hogy – a mennyiben valamely törvénynek a törvényhozás rendes útján leendő megváltoztatása szükséges leend – az iránt alkotmányunk alapelveivel összhangzó javaslatunkat fel fogjuk annak idején Fölségednek terjeszteni. 32. Buzgó óhajtása a magyar nemzetnek, hogy Szt-István koronáját mielőbb örökös királyának fejére tehesse, s a mit tizenhét év folytán súlyos események gátoltak, az végre teljesedésbe mehessen. Nem csupán ünnepélyes szertartás ez honunkban, hanem szükséges kiegészítése az alkotmánynak; legszebb, legszelidebb és mégis legerősebb kapocs, mely a nemzetet királyához köti. Mindaddig, míg ez meg nem történik, minden megállapodásaink csak javaslatok maradnak, melyeket egyedűl a koronás király szentesítése fog törvény erejére emelhetni. Reményeink addig, bármily kecsegtetők legyenek is, bizonytalan remények, melyeket egyedűl a koronázott király valósíthat. Politikai életünk jelenleg még kétes és ingatag, s annak ingatagságát csak Felséged szüntetheti meg alkotmányunk tettleges visszaállításával s ezt befejező megkoronáztatásával. Hallgassa meg tehát Felséged e kérelmünket, s tegye lehetővé buzgó óhajtásunk minél előbbi teljesedését.
Ezek ellenében Bartal György a maga és elvtársai nevében a következő módosítványt terjesztette elő: 31. Előadtuk mi Fölségednek már 1861-diki második alázatos föliratunkban is, hogy «vannak az 1848-diki törvények rendeletei között egyes pontok, melyeket a nép jogainak sértetlen fentartása mellett mi magunk is óhajtunk czélszerűbben átalakítani és határozottabban kifejteni». Hódoló tisztelettel és benső megnyugvással vettük Fölségednek beismerését, hogy a mondott törvények «alaki törvényessége kifogás alá nem eshetik és készeknek nyilatkozunk arra, hogy e törvények ama határozmányait, melyeket Fölséged fejedelmi jogaiba ütközőknek vél, vagy a melyek az ország kormányzatának alakját változtatják, a nélkül hogy azt a birodalom létének föltételeivel és az ország ősi intézményéin 411alapuló belszerkezetével összhangzásba helyezték volna,» gondosan átvizsgálni, s ama módosításokat, melyeket az általunk is méltányolt fönnebbi szempontokból szükségeseknek és alkotmányunk alapelveivel összhangzásban levőknek elismerendünk, annak idejében Fölséged elé fogjuk terjeszteni. A megállapodások azonban, a melyekhez ily módon kölcsönösen jutunk, csak javaslatok maradandnak mindaddig, míg azokat a koronás király szentesítése törvény erejére emelheti. 32. Buzgó óhajtása a magyar nemzetnek, hogy Szt-István koronáját mielőbb örökös királyának fejére tehesse, s a mit tizenhét év folytán súlyos események gátoltak, az végre teljesedésbe mehessen. A koronázás nem csupán ünnepélyes szertartás honunkban, hanem szükséges kiegészítése az alkotmánynak, legszebb, legszelídebb és mégis legerősebb kapocs, mely a nemzetet királyához köti. Reményeink addig, bármily kecsegtetők legyenek is, bizonytalan remények, melyeket egyedűl a koronázott király valósíthat. Politikai életünk jelenleg még kétes és ingatag, s annak ingatagságát csakis e remény teljesülésének föltevése, s ama biztos kilátás szüntetheti meg, hogy Fölséged, alkotmányunk tettleges visszahelyezésével bennünket véglegesen megnyugtatni nem késend, a mint viszont munkálkodásaink folyamából annak tettleges bizonyítékait merítendi, hogy «birodalmának hatalmi állása, fejedelmi jogainak épsége, a társországok méltó igényei» oly tekintetek, melyeket mi az 1848-diki törvények átvizsgálásánál önmagunk érdekében ép oly kevéssé fogunk szem elől téveszteni, mint azokat, a melyek megtartását a pragmatica sanctióban biztosított és Fölséged által is kiemelt «közjogi és belkormányzati önállásunk» sértetlen megóvása legszorosabb kötelességeink közé soroz.
Bartal György előadta, hogy módosítványa az alkotmány tettleges visszaállítását nem csupán kéri, hanem bizton elvárja; e biztos föltevésben azonban nemcsak javaslatok kidolgozását és fölterjesztését, hanem a rájuk keletkezendő kir. resolutiók megvitatását, vagyis dietális tractatusok útján létre jövendő országgyűlési megállapodásokat vesz kilátásba, a melyek ugyan a koronázás előtt törvény erejével nem fognak bírni, és mint ilyenek effectuatio alá sem jöhetnek, de biztos alapot fognak ő felségének nyújtani arra, hogy általuk a trónbeszédben elősorolt aggályai elenyésztetvén, az alkotmányosság tettleges visszaállítása még a koronázás előtt, sőt illető fokozatban épen a dietális tractatusok folyama alatt teljesülhessen. Felfogása és a fölirati javaslat közt tehát abban van a különbség, hogy ő az 1848-diki törvények revisióját az országgyűlés előmunkálataiból nem csak nem akarja kizárni, hanem azokba világosan be is akarja foglalni azért, mert meggyőződése szerint a közös viszonyok megállapítása e revisio tárgyainak egyes pontjait amúgy is okvetetlenűl szőnyegre fogja hozni. Ő is kívánta a municipális önkormányzat mentül teljesebb restitutióját és a felelős miniszteriumot. De az utóbbira nézve mindenek előtt biztosítani akarta ő felségét, 412hogy «mi az 1848. III. és IV. t.-czikkek ama határozványait, melyek a nádori hivatal körének tágítására vonatkoznak, s az országgyűlés permanentiájára vezethetnének, mint ő felségének fejedelmi jogaiba ütközőket, reactiválni nem kívánjuk; hogy továbbá a birodalmi hadügyminiszteriumnak Magyarország közigazgatási hatóságaival az ujonczozás, katonaszállásolás, eltartás dolgaiban, a birodalmi fináncz- és kereskedelmi miniszternek az országos pénzügy- és kereskedelmi miniszterrel, valamint saját kormányunknak a társországok hatóságaival való correlatiójat előre megállapítsuk és hogy elvégre egy magyar hadügyminiszter kinevezését épen nem, az országos pénzügyi és kereskedelmi miniszter kinevezését pedig mindaddig ne követeljük, míg a fennebbiek iránt tisztában nem leendünk. «Nézete az volt, hogy a fölirati javaslat pártolói sem képesek a jogfolytonosságnak oly terét megállapítani, mely a restitutio in integrum eszméjének és az opportunitás tekinteteinek egyiránt megfelel. A fölirati javaslat csakis az elvet valamivel előbb akarja salválni, mint ő; a dietalis tractatusokat akarja könnyíteni; egy kinevezendő felelős miniszteriumnak előre adandó indemnity bill által kívánja a létező törvénytelen gépezet működését addig is, míg a miniszterium a korona és országgyűlés közti kiegyezést létre hozni képes lesz, törvényesíteni. Így a kinevezendő miniszteriumot a restutitio in integrum szoros kötelezettségétől már előre fölmentve, a merev jogfolytonosság fogalmaitól ép oly távol áll, mint ő. A felelősség, mely az ilyen indemnity bill által előre fölmentett miniszterek vállait nyomná nem különböznék másban, mint a czímben ama felelősségtől, melyet a kormány élén most álló magyar államférfiak a közvélemény és a történet előtt elvállaltak. A fölirati javaslatnak ezen szavai: «országgyűlésünk az átmeneti korszak nehézségeit mindig figyelembe veendi, s a felelős magyar miniszteriumnak, mint parlamenti kormánynak, eljárását mindazokra nézve, mik a kiegyenlítésnek alkotmányos úton eszközlését illetik, szigorúság helyett méltányos elnézéssel fogja megitélni», világosan kizárják a föltevést, mintha a kinevezendő minisztereknek imperative meg akarnák hagyni, hogy a kiegyezést bizonyos meghatározott időben okvetetlenül létre hozzák. Ha a kívánt időre nem hozzák létre, nem fognak feleletre vonatni, mert hisz különben mire való lett volna az indemnity bill? Tehát ez utóbbit vagy meg kell ujítani, vagy vissza kell vonni. A megujítással ott lesz a ház, a hol volt; a visszavonással pedig egy lépéssel sem tovább, mert ennek következtében az első miniszterium visszalép, az újabb miniszterium iránt pedig nem lehet kevesebb kimélettel eljárni. Azt mondhatná ugyan valaki, szerezzen magának az új miniszterium többséget, hívjon össze új országgyűlést. De itt utal a veszélyekre, melyek az ország közjogi és belkormányzati függetlenségére hárulhatnának, ha ő felsége az initiativát, melyet a nemzetnek kezébe tett le, visszavenné, s egy általa kinevezendő, a felelősség czímével felruházott miniszteriumra bízná. Előnyösebb lesz-e a helyzet, ha az utóbbi saját, előre meghatározott, ő felsége által jóváhagyott, de az ország 413közóhajának talán épen meg nem felelő programmjának foganatosítására a befolyásnak egész apparatusát hozza mozgásba, melylyel minden kormányhatalom bír, de a melyet oly tökéletlen és hiányos választó törvény, mint a magyar, a legmagasabb fokra emelhet? Áttérve a megyékre, épen azért, mert régi fényükbe való visszahelyezésüket óhajtja, nem egyezhetik bele a csakis az indemnity bill szárnyai alatt létesíthető korlátolt restitutiójukba. Az 1861. évi térfoglalás épen azért, mert csonka, korlátolt volt, a megyei institutiónak hasznosságát, hitelét és fényét meg nem állapíthatta. A megyei institutiónak és a miniszteri felelősségnek együttes és azonnali életbe léptetése okszerűleg már az első kiindulásnál is okvetetlenűl törvényes megállapítást igényel, ha csak amazt az indemnity bill segélyével emennek teljesen alárendelni nem kívánják. És ha az indemnity bill letelt, ha a képviselőház azt megujítani nem akarja, vagy feloszlatván, meg nem ujíthatja mi történik akkor a helyreállított megyékkel?
Ambrózy Lajos br., ki Bartal Gy. módosítványát pártolta, saját törvénykönyvünkben is elegendő sajnos példára akadt, hogy teljes jogerejű végzemények végre nem hajtattak. Mégis – így szólott – ki merné ebből azt következtetni, hogy ez által ugyanazon vagy egyéb törvényeink érvénye szenved? Sürgettük a végrehajtást, valamint most is sürgetjük, de alkotmányunk élvezetét a sürgetés superlativusától, s ennek közvetetlen sikerétől nem tettük függővé. Nézete az volt, hogy az országgyűlés beleereszkedhetnék az 1848-diki törvények átvizsgálásába, melyet ő a közös ügyek tárgyalásától külön választva úgy sem gondolhat, az alkudozások pedig czélhoz vezetvén, ugyanazon ünnepélyes tény, mely jobbágyi hódolattal vezérelne a koronás király színe elé, tökéletesen törvényes állapot birtokába is juttatná a nemzetet.
Széchenyi Imre gr. nem a restitutio in integrumhoz, hanem csakis a jogfolytonosságnak ama józan és gyakorlati értelmezéséhez kívánt ragaszkodni, melyet elvtársai kifejtettek.
Bartal szólott – írta februárius 21-dikén naplójába Gorove István – beadott módosítványai mellett. E beszéd, valamint a módosítványok elejték a jogcontinuitást; a revisiót, vagy tisztábban az új alkotmány szervezését s új szerződéskötést a fejedelemmel a koronázás előtti időre teszi, de fogadkozik, hogy a miniszterium mellett áll s kivévén a hadügyminiszteriumot, melyet épen nem, s a kereskedelmit és pénzügyit, mit megosztott vagy világosabban: megvékonyított tárczákkal tesz kilátásba, a többi szakmákat mint létesíthetőket festi. Volt e beszédben fenyegetés a kiegyenlítés be nem fejezése esetére s gyenge indokolás arra nézve, hogy a megyék vissza nem állíttattak. De a beszéd mégis igen sok emberre megnyugtatólag hatott. Pártunknak több tagja, köztük Ivánka Zsigmond, Dániel Pál, Tóth Vilmos s Ivánka szerint még számosan, köztük Dapsy, Beniczky Gyula, állítása szerint kedvesen fogadták az igéretet s gyanakodva kérdék maguktól, hogy 414nem fogja-e az «öreg úr» ez igéreteket mereven visszautasítani vagy oly ösvényre terelni, melyen azok létesítése lehetetlenné válik. Engem s a később közbejött Lónyayt szorosra fogtak, hogy az «öreg úr»-ral tudassuk, hogy sokan vannak emberei között, kik ily tagadást rosszúl vennének, s elviselhetetlennek tartanák az állást, ha az «öreg úr» positivumot nem tüntetne föl, vagy a positivum útját holnapi felszólalása által lehetetlenné tenné.
Mi többen sokáig együtt maradtunk, s azon hittel s aggálylyal távoztunk, hogy holnap lesz a döntő pillanat – decretalis pugna –, az első a jelen országgyűlési táborozásban. Mindenki meg volt hatva, s ünnepélyes érzettel váltunk el egymástól. Én várakozásra intettem barátimat, s azt fejtegetém, hogy Deák épen akkor szól a legmérsékeltebben, midőn legingerűltebb, ha rövid magábaszállásra ideje marad, s én hiszem, hogy holnap is így lesz. De ha ingerűltségét, mely rajta 3–4 nap óta annyira érezhető, beszédjébe s holnapi politikai harczába is átviszi, ekkor sok, tán minden veszve van.
Bartal beszéde – írja Lónyay Menyhért naplójában – sokakra mély hatást tett. Mindenfelűl hallottam az elégedetlenség nyilatkozatait, hogy a kormány positiv dologgal látszik föllépni, míg mi a negatio terén maradunk. Estve a kaszinóban is alig volt másról szó a képviselők közt.
A képviselőház február 22-dikén tartott ülésében Apponyi György gr. Bartal módosítványának e szavaihoz: «alaki törvényessége kifogás alá nem eshetik» a következő szavakat akarta toldani: «figyelembe vévén mi is a viszontagságos időszak által előidézett állapotnak rendkívüli természetét, annak részünkről tett és Felségedtől is kért ünnepélyes kikötése mellett, hogy a jelen kivételes esetből törvényeink szentsége és alkotmányunk sérthetlensége ellen következtetés soha nem vonathatik». Apponyi a helyzet nehézségét abban látta, hogy egyrészt a jogfolytonosság elve tagadhatatlanul kívánja a 48-diki törvényeknek haladéktalan életbeléptetését, másrészt gyakorlati nehézségek ezt lehetetlenné teszik. Egész politikai hite tiltakozik az ellen, hogy jogérvényes törvénynek életbeléptetését bármely föltételtől lehessen függővé tenni; de nem ignorálhatja a törvényes állapot tényleges fejlődésében 17 éven át fennállott szünetelést, és a törvényben ennek folytán létező hézagokat, melyeknek törvényes betöltése nélkül a törvényt életbeléptetni lehetetlen. A jogfolytonosság követelményeinek és a gyakorlati lehetetlenségnek összeütközését az általa ajánlott szövegben látja lehetőleg elkerülve. Annak bebizonyítására, hogy a 48-diki törvények életbeléptetése újabb törvényhozási intézkedések nélkül lehetetlen, részletesen fejtegeti a megyék állapotát, melyeknek szervezését a 48-diki törvényhozás be nem fejezte, úgy hogy tisztújító szék megtartására nem létezik törvényes alap, és hogy ezt csak provisorius intézkedés alapján lehetne megtartani. 415Törvényes volna-e az így megalakult törvényhatóság? Nem csoda tehát – így folytatta – hogy a fejedelem, a ki a sok provisoriumot megunta, és a törvényes állapotot akarja helyreállítani, a megyéknek minden megelőző törvényhozási intézkedés nélküli helyreállításában megnyugvást nem talál. Az azonnal kinevezendő miniszteriumról azt tartotta, hogy egy lépést sem tehet, egy perczig sem tarthatja fönn magát, ha csak rendkívüli felhatalmazást nem nyer. Az ilyen indemnity-bill azonban hazánkban és hazai közjogunk szerint új eszme; de azon kiterjedésében, a mint jelen helyzetünkben kívántatik, alkalmasint az egész alkotmányos világ újnak találná. Mindenesetre hazai közjogunk szerint erősen áll az, hogy ily rendkívüli felhatalmazás csak az összes törvényhozás közakarata által történhetnék. Tekintve a trónbeszédben foglalt nyilatkozatokat és tekintve azokat, a mik a fölirati javaslatban mondatnak, azt – bármennyire óhajtandó is – állítani nem lehet, hogy a többség programmja a felség programmjával már összhangzásba jutott volna. Erre törekedni kell, de ez még elérve nincs. Vajjon gondolhatni-e most oly miniszterium kinevezésére, mely mind a fejedelem, mind a többség bizodalmát oly mértékben bírná, hogy ily rendkívüli felhatalmazást nyerhessen?
Apponyi György gr. után Deák Ferencz emelt szót.
Deák Ferencz: Fölirati javaslatunk 31-dik szakaszában az 1848-diki törvények átvizsgálására vonatkozólag két eszme van kimondva. Egyik eszme az: hogy «vannak az 1848-diki törvények rendeletei között egyes pontok, melyeket mi magunk is óhajtunk czélszerűbben átalakítani és határozottabban kifejteni». A másik eszme pedig az: hogy «ha ő felsége kívánja a törvények bármi részbeni megváltoztatását, a kiegészített országgyűlés mindazon javaslatokat, melyeket erre vonatkozólag ő felsége felelős magyar miniszteriuma előadand, tüstént tanácskozás alá veendi, s megállapodásait ő felsége elé fogja terjeszteni».
Ezen két eszme természetes következménye a magyar közjog azon elvének, mely szerint a kezdeményezési jog hazánkban mind a királyt, mind a nemzetet külön-külön megilleti.
A nemzet képviselői által, a miniszterium beavatkozása nélkül, maga gyakorolja e jogot; a király pedig nálunk is, mint más alkotmányos országokban, hol felelős miniszterium létezik, csak ez által gyakorolja kezdeményezési jogát.
Ezek szerint az 1848-diki törvények átvizsgálását kívánhatja ő felsége is kezdeményezési jogánál fogva, de a szükséges javaslatokat e részben csak felelős miniszteriuma által tétetheti. Kívánhatja és 416megkezdheti azt, a nemzet kezdeményezési jogánál fogva, az ország gyűlése is, és javaslatokat készíthet a felelős miniszterium beavatkozása nélkül. Az említett törvények tehát így is, úgy is revisio alá kerűlhetnek.
Sőt, mivel az ország, ha fölirati javaslatunk elfogadtatik, azonnal hozzákezd azon javaslat kidolgozásához, mely a közös viszonyoknak meghatározására s azok kezelési módjának megállapítására vonatkozik: nem is mellőzheti azt, hogy az 1848-diki törvények ama részeit, melyek a közös viszonyok iránti javaslattal kapcsolatban vannak, át ne vizsgálja, s egyiket a másikkal összhangzásba ne hozza.
Teszi ezt a nemzet saját kezdeményezési jogánál fogva. Lehet, hogy a végeredmény ugyanaz lesz, mintha az átvizsgálást a felelős miniszterium hozta volna javaslatba. De lényegesnek tartom elvileg is a két kezdeményezési jog mikénti gyakorolhatására nézve azon különböztetést, melyet mi föliratunkban kimondottunk, s melyet a módosítvány teljesen mellőzött, csakhogy a felelős miniszterium megemlítését föliratunkból kitörülhesse.
Kihagyja a módosítvány fölirati javaslatunk 32-dik szakaszából azon lényeges eszmét, hogy politikai életünk ingatagságát csak ő felsége szüntetheti meg alkotmányunk tettleges visszaállításával (Helyes!) és ezt befejező megkoronáztatásával. E határozott fogalom helyett a módosítvány csak a remény teljesülésének föltevéséről szól; pedig ezen ingatagság megszüntetésére sem remény, sem föltevés nem elegendők, hanem valóságos tény szükséges: az alkotmány visszaállításának (Ugy van!) s az ezt befejező megkoronáztatásnak ténye. (Viharos tetszés.)
A módosítványt indítványozó képviselőtársunk nyiltan kimondotta előadásában, hogy ő mindezeket azért akarja kihagyni a fölirati javaslatból, mert ő nem pártolja a jogfolytonosságot, s a végkiegyenlítés iránti megállapodás előtt nem akarja sürgetni a felelős miniszteriumnak és a köztörvényhatóságoknak alkotmány szerinti visszaállítását.
Magyarország közjogának egyik alapelve az: hogy törvényt alkotni, módosítani vagy eltörölni csak a király és nemzet egyetértésével lehet. Másik alapelve az: hogy a törvényhozó hatalomnak azon részét, mely a fejedelmet illeti, csak a koronázott magyar király gyakorolhatja. Harmadik alapelve az: hogy a király koronázás előtt köteles kiadni a koronázási hitlevelet, melyben ünnepélyesen igéri, hogy az ország jogait, szabadságát s törvényeit szentül megtartja és másokkal 417is megtartatja. E három közjogi alapelv ellenében miként nyughatnánk meg abban: hogy alkotmányunk, melyet állami alapszerződés, szentesített törvények és királyi hitlevelek ünnepélyesen biztosítottak, s melyet soha csak egy óráig sem volt jogos megszüntetni, hadd szüneteljen tovább mindaddig, míg annak lényeges részét át nem alakítjuk! (Igaz!)
Ha vissza nem állíttatik az alkotmány: minek alapján adja ki a király a koronázási oklevelet? Az új megállapodások még nem lesznek törvények, mert azokat csak koronázás után lehet szentesíteni; a régi törvények pedig fel vannak függesztve és tettleg nem élnek. Minő jogokat biztosít hát az inaugurale diploma a nemzetnek? Azokat-e, a melyek föl lettek függesztve és vissza nem állítva? vagy azokat, melyek koronázás után adatnak? (Ugy van!)
Valóban visszás helyzet ez, melyből kimenekülni csak a törvények rendeleteinek teljesítése által lehet; s meg vagyok győződve, hogy a kimenekülés halogatása a bajt nem enyhítni, sőt növelni fogja.
Nem fogom fel azoknak nézetét, kik azt mondják, hogy mivel a jogfolytonosság el van ismerve, nyugodjunk meg ebben s ne kívánjunk többet. A jog, mely nem érvényesíthető, aligha többet ér az üres szónál, (Ugy van!) s nem hiszem, hogy sok ember találkozzék, a ki beérje azzal, hogy valamely tényleges jogát elismerték, de tettleg azzal élni nem engedik. (Helyes!) A kit elzártak, nem sokat nyer vele, hogy a szabadsághoz való jogát elismerik, de szabadon nem eresztik. (Helyes! Derültség.) A kit vagyonától megfosztottak, aligha meg fog nyugodni, ha jogát azon vagyonhoz elismerik, de tulajdonát vissza nem adják. (Ugy van!)
A jognak elismerése által csak az ok vagy ürügy van elhárítva, melynél fogva a tettleges életbeléptetés meggátoltatott; de nincs megszüntetve a joggal viszonyos kötelezettség, mely az elismerés után még erősebb. (Helyes!)
Azt fogja talán valaki mondani: hogy mindezek csak magánviszonyokra vonatkozó észrevételek, melyek az állami viszonyoktól különböznek. Igenis, különböznek, a mennyiben egy egész nemzet szabadságáról, törvényes jogairól van itt szó.
Azt is mondhatja talán valaki, hogy a tettleges jogfolytonosságnak megtagadása nem tagadása a jognak; de, bocsánat, a jogfolytonosság megtagadása nem egyéb, mint a jognak folytonos tagadása! (Helyes! Igaz!)
Egyébiránt az általunk követelt jogfolytonosság nem elv, hanem 418azon kétségtelen elveknek, melyeket ő felsége is elismert, legszorosabb logikai következménye. (Ugy van! ) Alkotmányos elv az hogy a törvényhozás rendes utján alkotott törvényeket csak a törvényhozás rendes utján lehet ismét megváltoztatni. (Helyes!) Alkotmányos elv az: hogy a törvények megtartandók, míg azokat a törvényhozás meg nem változtatja. Mivel pedig Magyarország törvényei a törvényhozás rendes útján lettek alkotva, s azokat az alkotmányos törvényhozó hatalom eddig meg nem változtatta: egyszerű, világos és szoros következtetés az, hogy meg kell azokat tartani. (Ugy van!) És ez a tettleges jogfolytonosság. (Élénk helyeslés.)
De nem ereszkedem mindezen, részint itt megemlített, részint talán még előhozható okoskodások bővebb részletezésébe, hanem átmegyek arra, hogy maga ő felsége a trónbeszédben nem ily játékszerű okoskodásokat hozott fel a jogfolytonosság ellen, hanem egy nagy fontosságút, egy igen súlyosat. Megjegyezte már Komárom városa érdemes képviselője, hogy őfelsége nem mondja, hogy elvben elismeri a jogfolytonosságot. Hiszem, hogy azok, a kik a trónbeszéd készítésére befolytak, nem szorultak sophismára, hanem használták a legnagyobb, a legsulyosabb argumentumot: a lehetetlenséget.
Ezen szó, uraim, lehetetlenség, igen nagy szó, kivált mikor egy nemzet egész alkotmányos létének ellenében állíttatik fel. A mi valóban lehetetlen, azt létrehozni sem ész, sem erő nem képes. A lehetetlenség oly hatalom halandó életünkben, mint a hitregéknek fatuma, melyet még ama pogány istenek sem valának képesek megtörni. De a közéletben gyakran lehetetlennek látszik az is, a mi felette nehéz; gyakran lehetővé vált, a mit lehetetlennek mondottak. A lehetetlenség előtt hátrálni lennénk kénytelenek. Fölirati javaslatunkban is kimondottuk, hogy mi politikai lehetetlenséget nem kívánunk. (Ugy van!) De ha az, mi röviden lehetetlenségnek mondatik, csak sulyos nehézségekből áll: oly nagy fontosságú közérdek miatt, minő a nemzet alkotmányos élete, készek vagyunk mindent megtenni, a mi hatalmunkban és szabadságunkban áll, e nehézségek elhárítására.
Elismertük mi fölirati javaslatunkban a helyzet nehézségeit. Kimondottuk, hogy nem szándékunk a birodalom biztosságát veszélyeztetni, vagy fejedelmünk törvényes jogait csorbítani. Kimondottuk, hogy méltányolni fogjuk mindig a társországok jogos igényeit. Nem hoztuk kétségbe, hogy az átmenet bonyodalmakkal jár, melyeknek tisztába hozatala nagy ovatosságot fog kívánni; s készeknek nyilatkoztunk elnézésre is a felelősség elvének szigorú alkalmazása helyett. 419Tettük mindezt, hogy alkotmányunk helyreállítását elérhessük; tettük azon őszinte szándékkal, hogy a kiegyenlítést előmozdítsuk. (Helyeslés.) És íme, gúnyra találtunk (Ugy van!) azoknál, kik oly gyakran opportunitást emlegetnek; nevetségessé akarták tenni azon felelősséget, melynek irányában szigorúság helyett méltányos elnézést igértünk, csakhogy könnyítsük az átmenetet, s ennek folytán a kiegyenlítést. Íme, t. ház, most akartunk a jog szigorától eltérni opportunitási tekintetből – és kik vetik ezt szemünkre? Nem azok, kik a jogot veszik kizárólagosan tekintetbe, hanem azok, kik a jog mellett, sőt talán a felett az opportunitást emlegetik leginkább. (Ugy van!)
A nemzet bizalommal járul ő felségéhez, mert bizalomra lett fölszólítva. A nemzet aggódik s bizalommal mondja fejedelméhez: Uram, legszentebb közjogi elvünk van veszélyben, a jogfolytonosság elve, mely nélkül nincs alkotmányunk; mentsd meg ez elvet, ismerd el tettleg a jogfolytonosságot, állítsd vissza az alkotmányt! Erre ő felsége csak megelőzőleg szólott, és saját polgártársaink, saját képviselőtársaink máris azt mondják: Nem lehet ezt kérni; e kérést ki kell hagyni, mert ha beveszszük, koczkáztatjuk a sikert, mert a visszaállítás lehetetlen.
Vajjon, kérdem, ki mutat több bizalmat a fejedelemhez? Az-e, ki azt mondja: Uram nyugtass meg; mi politikai lehetetlenséget nem kivánunk; teljesítsd a nemzet kérelmét! A bizalom ezen szavának ki akarja utját állani? Azok, kik opportunitást emlegetnek, (Helyeslés) azok, kik előre kimondják az ítéletet, a lehetetlenség ítéletét, csak azért, mert a fejedelem kimondta; de a fejedelem egész átalánosságban szólott, nem mondta, hogy semmit sem lehet visszaállítani az alkotmányból, nem mondta, hogy semmi részét az alkotmánynak tettleg el nem ismerheti, mindezt ő nem mondta, hanem kimondják azok, kik a trónbeszédre hivatkoznak opportunitásból. (Helyes! Ugy van!)
Nem lehet, uraim, hogy az annyiszor emlegetett opportunitásra nézve ki ne mondjam nézeteimet; hisz úgy látszik, hogy minden mozgalmas, nehezebb, komolyabb időknek megvannak jelszavai, s úgy látszik, hogy ezen országgyűlés jelszava az opportunitás.
Uraim, az opportunitás igen fontos érv ott, hol törvény alkotásáról van szó, legfőbb tekintet akkor, midőn új törvényt kell alkotni mert akkor nem szükséges kérdésbe venni, törvényes-e ezen törvény, mert a mint a törvényhozás rendes utján megalkottatik, azonnal törvényes, mert törvény; (Helyeslés) ott azt kell tekintetbe venni, vajjon opportun-e az alkotandó törvény vagy nem? megfelel-e a nemzet kívánalmának, az állam szükségének, előbbre viszi-e a nemzet felvirágzását? 420egy szóval: alkalmatos-e arra, hogy a nemzet politikai életét támogassa és továbbra kifejtse? De midőn már meghozott törvény meg- vagy meg nem tartásáról van szó, az opportunitással igen, de igen nagyon kényesen kell bánni. (Helyeslés.)
Azt tapasztaltam, hogy sokan az opportunitás szót akkor használják a már meghozott törvények meg nem tartására nézve, ha a törvény nem szól mellettök; tehát ellentétbe teszik a positiv fennálló törvénynyel, sőt a jelen esetben egy jogilag fennálló alkotmánynyal. (Helyeslés.)
Íme a világ egyik legelső szabad népe, a hajdani Róma állami virágzásának korszakában felállította a dictaturát, mint elvet. Ez nem volt egyéb, mint az opportunitás eszköze, midőn az állami, a polgári szabadságot meg kellett menteni. A törvény felfüggesztetett és dictator kezébe adatott. De kérem, uraim, ez csak hat hónapra történhetett, továbbra nem. Oly opportunitás, mely 17 évig tart s melynél még azután is azt tanácsolják nekünk, hogy tartsuk meg és fogadjuk el továbbra is, (Zajos helyeslés és taps) az ily opportunitás czélszerű nem lehet: mert hogy az opportunitás czélszerű legyen, szükséges, hogy tovább ne tartson, mint a meddig a czél: az ország, az állam megmentése, mulhatatlanúl megkívánja; (Éljenzés) szükséges, hogy az a jogokat el ne törülje, hanem hogy czélja megszüntével azonnal ismét életbe lépjenek a jogok. Oly opportunitás, mely mindezekre nem vigyáz, épen nem opportunitás, hanem – saját nevén nevezve – absolutismus. (Ugy van!)
Az opportunitást szemben a törvénynyel igen nehéz megvédeni. A «quid juris» látszik a törvény szövegéből, mutatja azt a gyakorlat, s érti rendesen minden ember – kivált közdolgokban. A «quid consilii» rendesen a politika mezején tapogatódzás. Nagyon gyakran igen nehéz megítélni, hogy mi a valóságos «quid consilii»; igen nehéz azért, mert annak minden tényezőjét, kivált korunkban, igen nehéz ismerni.
Példát hozok fel:
1847-ben összejött a pozsonyi országgyűlés; tanácskozott Magyarország közügyeiről – épen nem magának a constitutiónak alapelveiről, hanem tanácskozott az administratio kérdéséről. Alakultak pártok, különfélék voltak a nézetek; a legelőbbre látó politikus is Magyarországban legfeljebb csak azon combinált volna, vajjon egyiknek lesz-e többsége, vagy a másiknak, és ha így vagy úgy dől el a dolog, mennyi kárt, mennyi hasznot tesz a közigazgatásnak. (Derültség.) Azonban 421száz mértföldnyire megtiltanak egy lakomát; Francziaország fegyvert fog, forradalom lesz – és két hónap mulva az egész magyar alkotmány át van alakítva máskint, még pedig úgy, a hogy előbb el sem kezdék, róla még nem is álmodtak. Tehát az opportunitást oly körülmények idézték elő, melyek az ember előtt tudva nem lehettek.
És hogy mennyire téved az opportunitási politika, arra ismét példákat hozok fel: Szomorú események voltak az 1848-dikiak. A harcz bevégeztetett. A nyugalom helyreállt. Nem volt, ki ő felsége fegyveres erejének ellen tudott, vagy ellen mert volna állani. Az a kérdés forgott fenn, mi történjék? A jog Magyarország irányában azt parancsolta volna, állíttassék helyre a magyar alkotmány, és ha valamelyik része hiányos, vagy ő felségének nem tetszik, mert más kifogása van ellene, változtassék meg. Előállottak az opportunitás emberei, és azt mondták: «Nem, uram! Igaz, hogy jogilag úgy kellene történnie, de a «quid consilii» parancsolja, hogy alakíts ezen birodalomból egy nagy központosított egységes birodalmat».
Ő felsége hallgatott az opportunitás politikusaira. Tíz esztendeig folyt ezen opportunitási politika; minő sikerrel – azt tudjuk! Számos államadósság és seregeink vitézsége daczára is egy provinczia elvesztése lett az ára. Hiszi-e valaki, hogy azon urak eltalálták az opportunitási politikát? Hiszi-e valaki, hogy az jobb volt, hasznosabb volt mind ő felségére, mind a birodalomra nézve, mint lett volna a jog politikája? Ő felsége maga is belátta, sőt mondhatni, érezte, hogy ezen politika, melyet az opportunitás akkori emberei tanácsoltak, nem vezethet czélhoz. Elmondta, hogy ő más útra akar térni, hogy nem akar absolut uralkodni, hanem ad constitutiót. Előállottak ismét az opportunitás emberei, nem azok, de mások, (Derültség) de mindenesetre az opportunitás emberei: «Uram, a jog azt kívánja, hogy az 1848-diki törvényeket állítsd helyre, és azon állapotot, melyet azon törvények megállapítottak; azonban ez nem lesz opportunus; tegyünk másként; visszamehetünk talán a régire; eltörülhetnők egy részét az 1848-diki törvényeknek».
Arra csinálták az októberi diplomát, mely az opportunitás munkája, s némely országuknak talán hasznos is lehetett, de Magyarországra nézve nem volt áldásos.
Ez volt második lépése az opportunitásnak.
Ő felsége látta, hogy az októberi diploma nem elégíti ki népeit. Előállott az opportunitás egy harmadik embere és megcsinálta a februáriusi pátenst. Azt mondta: «Szépen, csendesen elérjük mindazt, 422mit milliókkal és nem tudom mennyi fegyveres katonával nem tudtunk elérni, a szabadság paizsa, vagyis inkább a szabadság álarcza alatt». (Zajos helyeslés.)
A következmény megmutatta, hogy az opportunitás ezen embere is hibázott.
Ő felsége felfüggesztette az opportunitási politika ezen szüleményét is. És most hazánkhoz és átalában népeihez fordul. Ne csodálkozzanak az opportunitás emberei, ha ennyi csalódásaink után egy kissé óvatosak vagyunk minden tartózkodás nélkül rálépni azon politika ösvényére, melyet ők tanácsolnak. Meg tudunk mi alkudni a körülményekkel, és azt hiszem, meg is fogunk alkudni mindenkor, midőn az ország közjava azt kívánja, és úgy történhetik meg, hogy alkotmányunk felforgatását ne vonja maga után. (Zajos helyeslés.)
Előhozzák például őseinket. Áldás hamvaikra! Ők megtartották a hazát! De talán még több része volt hazánk megtartásában annak, hogy a törvényhez ragaszkodtak, mint annak, hogy az opportunitás politikáját űzték. Higyjék el, uraim, ha nagyon könnyen állottak volna az opportunitás politikájára, lehet, hogy az ország most gazdagabb volna, de magyar bizonynyal nem volna. (Zajos helyeslés és taps.)
Hivatkoznak különösen Magyarország nagy, I. Leopold királyára, és az arany-bulla ismert záradékára. Engedjék meg, hogy én is ebből az esetből, melyet ők említettek, vonjak párhuzamot a mostani viszonyokra.
Az arany-bulla záradékában, mint tudja a tisztelt ház, az foglaltatott, hogy a törvények és szabadság ellen kiadott rendeletek ellenében ellentállást fejthessen ki minden egyes főúr vagy nemes, vagyis röviden: az ellentállási szabadság.
Ezen szabadságot használták is őseink több-kevesebb szerencsével nem egy alkalommal; de bizony a tapasztalás azt mutatta, hogy valami nagyon üdvös ezen szabadság használata nem volt az országra nézve.
I. Leopold alatt bekövetkezett az a katasztropha, melyben Magyarország alkotmányos jogai és alkotmányos szabadsága eltörűltettek vagy legalább felfüggesztettek annyira, hogy a német rend harczias nagymesterét, Ampringen Jánost nevezte ki ő felsége, az akkori uralkodó, Magyarország kormányzójává. Súlyosan szenvedett a nemzet, súlyosan annál inkább, mivel azt még vérpadok és üldözések is kísérték. Sikerűlt végre ő felségét fölvilágosítani a magyar államférfiaknak, kik 423között igen nagyon fő helyet foglalt el – áldás emlékére – Széchenyi Pál, a kalocsai érsek. Ő felsége végre meggyőződött, hogy azért, mert egy összeesküvés okot adott a felfüggesztésre, melynek folytán az összeesküvés tagjai bünhődtek, az egész nemzet alkotmányát felfüggeszteni nem lehet; visszaállította az alkotmányt minden kivétel, minden föltétel nélkül – pedig volt az alkotmánynak akkor egy pontja, a szabad ellentállás joga, mely semmi monarchiában, semmi alkotmányban, semmi jól rendezett államban meg nem állhat. (Helyeslés.)
Mondta-e azt Leopold, hogy: Visszaadom alkotmánytokat, de ezen pontot törüljétek előbb ki? pedig ha ezt mondta volna is, nem igazolná-e a historia, legalább a dolog lényegére és érdemére nézve? De ő nem mondta; hanem visszaállította az alkotmányt föltétel nélkül, teljes erejében, és csak hat esztendő mulva törültetett el azon záradék, a nemzet és a fejedelem szabad akaratából.
Meghuzzam-e, uraim, a párhuzamot most magam, vagy azt mondjam-e, hogy huzza azt meg mindenki a maga belátása szerint? Hosszas nem akarok e részben lenni. (Felkiáltások: Halljuk!) Önökre bízom megítélni, hogy mikép áll most ehhez képest a dolog? Ha úgy áll-e, mint azok, kik folyton az opportunitás politikáját emlegetik, állani gondolják? Én azt hiszem, hogy az opportunitás politikájának az az ereje, mely neki tulajdoníttatik, nem oly tulságos, hanem mindenesetre olyan, hogy mi azt most követhetni nem fogjuk. Más részről pedig azt hiszem, hogy ezen egész országgyűlés folyamában lesz elégséges alkalmunk bebizonyítani, hogy az opportunitás politikáját is tudjuk követni, a hol lehet, a hol kell és szabad. (Zajos helyeslés.)
Nem szólok, t. ház, hosszasan a felelős miniszteriumról, mint elvről, nem szólok arról, mint oly postulatumról, mely nélkül a kiegyezkedést létesíthetni igen kevés ember hiszi e házban. Örömmel jegyzem meg, hogy még azon férfiak is, kik más tekintetben, az opportunitás szempontjából inkább, mint jogi szempontból, tőlünk eltérnek, a felelős miniszteriumot, mint alapját a magyar közjognak, jövőre ép oly melegen pártolják, mint mi, és talán nem hibázom, ha azt mondom, hogy e részben e házban szakadás, véleménykülönbség nincs. (Helyeslés.)
Megjegyezte t. barátom, Somogymegye kaposkerületi követe, Somssich Pál, hogy még a felelős miniszterium, a parlamenti kormány sem azon institutio, mely mindenre nézve teljes biztosítékot 424nyújtana és tökéletes volna; de azt mondta mégis, hogy a létezők közt az nyujt legtöbb biztosítékot s hogy azért szükségesnek tartja. Tökéletesen osztozom nézetében. Csak még egyet teszek hozzá: hogy a felelős miniszterium nem csak a létezők közt legjobb biztosítéka a népek szabadságának, hanem egyszersmind villámhárítója a forradalomnak. Azt mondják talán, hogy hiszen voltak forradalmak ott is, hol felelős miniszteriumok léteztek. Igenis, de csak akkor, mikor azon felelős miniszterek megfeledkeztek állásukról, mikor túlmentek a határon, mikor daczoltak a törvénynyel és a nemzet akaratával, szóval mikor csak névleg voltak felelősek. (Helyeslés.) Hiszen a villámhárító is, ha megrozsdásodik, nem hárítja el a villámot. Az ügyes gazda kidobja a rozsdás villámhárítót, tesz helyébe ujat; de nem fogja mondani, hogy a villámhárító alkalmatlan és helytelen. (Felkiáltások: Nagyon helyes! Éljen!)
A mi azt illeti, hogy most állíttassék-e helyre a miniszterium, minél előbb? a mit mi kérünk: erre nézve szólottak már sokan, szólani fognak még többen, nem ereszkedem bővebben ki, csak azt mondom, hogy ha lett volna kétségem, Bartal György barátom előadása eloszlatta volna azt arra nézve, hogy már most volna szükséges és a kiegyenlítést nagyon előmozdítaná, ha volna felelős miniszterium. Miért? Ő előadásában igen sok fontos dolgot mondott, sok igazat is, sok olyant is, a mi a tractatusok alapja lehetne; csak az a kár, hogy ezen szavak nem felelős miniszter szájából jöttek. (Derültség.) Azt mondják, hogy tractatus utján kell a dolgot ő felségével rendbe hozni. Igenis, de ezen tractatust könnyítené és előmozdítaná egy felelős miniszterium, ha az, ő felsége akaratát tudva, lépne közénk. Kérdem önöket, ezen sok vitatkozásnak nem maradt volna-e el fele, ha előre értesítve, a felelős miniszter fölvilágosított volna arról, hogy mi tulajdonképen erre vagy arra nézve ő felségének akarata? (Igaz!) Kérdem önöket, nem maradt volna-e el épen a vitáknak keserű fele? Hogy czélt érjünk, bizalom kell. Bizalom felfelé, bizalom egymáshoz. Íme, uraim, mi a jogfolytonosságot fejtegettük a fölirati javaslatban; nem tettünk oly pontot bele, mely megkötné a tanácskozások további folytatását; nem szólottunk a kiegyenlítésről oly modorban, hogy azt akárki a legrosszabb akarattal a kiegyenlítést megakadályozó lépésnek nézte volna. Láttuk, éreztük és tudjuk, hogy számosak a nehézségek; tudjuk, hogy sokat azon 17 évi közbejött események miatt nem lehet oly simán elintézni, mint rendes állapotban lehetne; és mi számot vetettünk magunkkal. Nem kis erőlködésünkbe került minmagunkban kiküzdeni s kimondani 425e szót: elállunk inkább a törvény szigorától, elnézéssel leszünk a felelős miniszterium iránt, csak a kiegyenlítés lehető legyen, csak alkotmányunk visszaállíttassék. (Helyes!) Ezen javaslatunk csak úgy lehet gyakorlatilag jótékony, ha jóakarat környezi minden részről, ha minden kebelben azon szempontból talál viszhangra, a melyből téve van, ha minden ember igyekszik a hiányt, nehézséget pótolni, s előmozdítani a jó czélt, és ha ő felsége, a kit meg is kértünk, hatalmával támogatja ezt. Most először tértünk le a törvény szigorú útjáról, letértünk a közügy tekintetében, a kiegyenlítés érdekében, letértünk, hogy alkotmányunk helyreállítását eszközöljük – és ime, kik vetik ezt szemünkre? Talán azon rész, a ki nem akarta, nem tartotta tanácsosnak, bármiben s bármiért a szoros törvényességtől elállani? Nem, uraim, az a rész, a mely a törvény helyett opportunitást emleget. (Hosszas éljenzés és taps.) Kérdem, uraim, kik tanusítanak ő felsége iránt nagyobb bizalmat? Mi-e, kik hozzá fordulunk, kérve, hogy állítsa vissza alkotmányunkat, megmondva, hogy lehetetlent nem kérünk, tőle várva, hogy a törvénynek életet adjon? vagy azok, kik ennek szívesen útját állják? Senkinek szándékát gyanusítani nem fogom, meg vagyok győződve, hogy ugyanazon jó szándékkal viseltetnek ők is, mint mi. Útjaink különbözők. Az övék, meglehet rövidebb, de sokkal költségesebb; a miénk talán hosszabb, de nem áldoz fel semmit. (Helyeslés.)
Azt mondják némelyek, hogy visszaállítása a felelős miniszteriumnak, visszaállítása a megyéknek, rendkívüli bonyodalmakkal járna. Nem tagadom; hanem azt kérdezem, hogy a legnagyobb nehézségek elegendők-e arra, hogy egy nemzet alkotmányának visszaállítását gátolják? vagy legalább elegendők-e arra, hogy a nemzet visszaijedjen a nehézségektől és ne sürgesse a visszaállítást? Azt mondják, hogy az 1861-diki megyék alakítása hibás volt. Miért volt hibás? Annak is talán az 1848-diki törvények voltak az okai? (Derültség.) Hibás volt azért, mert visszaállították a megyéket, de felelős miniszterium nélkül, meghagyták a megyékben a kétféle közigazgatási hatalmat, egymástól független, külön álló tisztviselőket. Tehát azok, kik most azt mondják, hogy hibás volt az 1861-diki megyék alakítása, nem azt következtetik belőle, hogy próbáljuk meg visszaállítani a megyéket, elkerülve a hibákat, melyek a bajt okozták, hanem egyszerűen azt mondjuk: tehát ne állítsuk vissza. (Éljenzés.) Nagyon örülnénk, ha valósulna, hogy ő felsége elhagyta a provisoriumot. Igérte igenis ő felsége, hogy elhagyja a provisoriumot és a törvényhozás terén el is hagyta, de, ha 426csak tegnap nem érkezett a rendelet, a végrehajtás terén ma sem hagyta el. (Ugy van! Derültség.) Azt mondá egyik képviselőtársunk, hogy ő felsége három provisoriumon ment keresztül 1848 óta és megunta azokat; bizonyossá teszem önöket, hogy mi is nagyon eluntuk. (Ugy van! Derültség.) A különbség csak az, hogy a provisoriumot nem mi kívántuk; mi csak tűrtük. Egyébiránt miért kellett ő felségének annyi provisoriumon keresztül menni? Azért, mert a quid consilii hibás felfogását követte és nem lépett az alkotmányosság ösvényére. (Helyes!)
Most arra térek, mit indemnity billnek keresztelnek. Uraim, oly nevet adnak javaslatunknak, a mely a fölirati javaslatban elő nem fordul; összehasonlítják az európai közjoggal, kimutatják annak czéltalanságát, s nem csak nem támogatják a kebel jóakaratával, hanem a gúnynak, nevetségnek teszik ki, s elferdítik a fölirati javaslat szavait. De mindez ne tartson vissza bennünket: forduljunk ő felségéhez; ő felsége nem fog kinevetni bennünket, hanem megteendi, a mit lehet; lehetetlent pedig mi nem kívánunk. (Helyeslés. Ugy van! Igaz!)
De hosszabbra nyúlt beszédem, mint szándékom vala. (Halljuk! Halljuk!)
Áttérek ismét a módosítványra, különösen annak e három szavára: «birodalmának hatalmi állása». E három szó és az eszme, mely azokban foglaltatik, legalább így kifejezve, nem fordul elő a fölirati javaslatban; s én, ki szerencsés valék az országos bizottság ülésében a fölirati javaslatot indítványozni, kötelességemnek ismerem számot adni a nemzet képviselői és a nemzet előtt: hogy e szavakat, ámbár azokat a legmagasabb trónbeszéd említi, miért nem vettük fel a fölirati javaslatba.
Kiindulási pontunk a sanctio pragmatica, melyet nem csak a nemzet, hanem ő felsége is különösen elismert jogalapnak tekint. E kiindulási pontot szem előtt kell tartanunk, midőn oly tárgyakról szólunk, melyek a sanctio pragmaticából származnak. Ki van abban világosan és határozottan fejezve az elválhatatlan és elosztathatlan birtoklás, s annak következtében a közös és kölcsönös védelem elve, de a hatalmi állás nem említtetik.
Tudom én azt, hogy a védelemhez hatalom kell, és pedig annál nagyobb hatalom, minél nagyobb a megvédendő tér, s minél hatalmasabbak azon szomszédok, kik ellen a védelem egyszer vagy másszor szükséges lehet. De inkább akartam mégis a pragmatica sanctióban kifejezett közös védelem és az ebből származó közös biztosság eszméjét 427venni fel a föliratba, mint oly kifejezést használni, mely sem a pragmatica sanctióban, sem törvényeinkben, sem országgyűlési iratatainkban sehol elő nem fordul. (Ugy van! Igaz!)
De úgy hiszem, nincs is e szavakra szükség a föliratban, s azoknak kihagyása sem viszonyos kötelezettségeinkre, sem a birodalom állására legkisebb befolyással sincs. A közös és kölcsönös védelem kötelezettsége, melyet egymás irányában elvállaltunk, nincsen számhoz kötve, hanem mindkét részről a szövetkezett népek egész erejére kiterjed. E védelmi szövetkezés alapította meg a birodalmat, megvédte azt a legsúlyosabb veszélyek között, s növelte erejét és hatalmát. E védelmi szövetkezés, mely soha sem szólott hatalmi állásról, tette lehetővé, hogy Ausztria nagyhatalom lett; e szövetkezés, melyet őseink kötöttek, közös védelmi és önvédelmi volt, tehát inkább békére, mint harczra számítva; s mint a tények mutatják, még sem következett az, hogy Ausztria nagyhatalmi állása, noha benne nem volt a pragmatica sanctióban, megcsonkíttatott, sőt az által igen növekedett.
III. Napoleon, midőn trónra lépett, Európa színe előtt ünnepélyesen kijentette, hogy a «császárság béke». E kijelentés a béke politikájának kijelentése volt; de abból senki sem következtette, hogy Francziaország és annak császárja le akar mondani nagyhatalmi állásáról, mert a béke politikáját hirdeti.
Az tehát, hogy mi e föliratban úgy, mint őseink a pragmatica sanctióban, nem hatalmi állást emlegetünk, hanem a birodalom biztosságát, s a közös és kölcsönös védelmet hozzuk fel, nem zárja ki, sőt inkább magában foglalja azon eszmét, hogy ha e közös biztosságot bárhonnan legkisebb veszély fenyegetné, az alkotmányos Magyarország soha sem fog hátra maradni törvényszabta legszentebb kötelességének teljesítésében, s a birodalom többi részeivel együtt erejének végső megfeszítéseig fogja védeni hazáját, királyát és fejedelmének birodalmát.
Helyesen jegyezték meg némely képviselőtársaink, hogy nem lehet a nagyhatalmi állást decretálni; szavak erre nem elegendők, hanem más lényeges tényezők szükségesek. Spanyolország és az ozman birodalom erejöknek teljében nagyhatalmak valának egykor, de most már nem azok, s nincs a világ összes szótáraiban olyan szó, mely nekik a nagy hatalmi állást visszaszerezné. Poroszország nem volt nagyhatalom, s azzá lett szó nélkül, de tettleg, azon tényezők közreműködése által, melyek fokról-fokra növelék erejét és hatalmát. Egyike ezeknek bizonyosan azon egyetértés, mely a múlt időkben a porosz 428nemzet és annak eszélyes, bölcs kormánya közt az évek hosszú során át fennállott. Azon viszály, mely ott utóbbi időkben a kormány és nép közt felmerült, minő hatással lesz jövőre az ország nagyhatalmi állására? attól függ, mily hosszú időre fog terjedni és minő mérvet vesz. Én azt hiszem, hogy azért, ha mi egy pár szóval többet vagy kevesebbet teszünk a fölirati javaslatba, a birodalom nagyhatalmi állása megvan és meglesz, ha bele nem teszszük is; ha pedig bele teszszük s ama tényezők közbe nem jönnek, nem fogjuk azzal megtartani a birodalom nagyhatalmi állását. A népek ragaszkodása az, a mi ezt tettleg megszilárdítja; és ha egybeolvasztási törekvések helyett egyetértés fog előtérbe lépni; ha az állam takarékos és gondos gazdálkodás által könnyít a polgár terhein; ha tért nyit a polgárok szorgalmának, hogy erejöket maguk számára fejleszszék: ekkor az erő nagyobbá, a nagyhatalom még nagyobb hatalommá lesz, akár szólunk róla, akár nem. (Ugy van! Helyes!) Nem tevém bele e néhány szót azért, mert azt hivém, hogy ő felsége, midőn azt trónbeszédében megemlíté, nem azért említé meg, hogy azt a fölirati javaslatban mi is megemlítsük, hanem mint valóságos consectariumát azon kapcsolatnak és közös védelemnek, a mely a sanctio pragmatica által kitüzetett. Ha nem terjed többre a két szónak értelme, mint arra, mi a pragmatica sanctióban így is megvan, akkor fölösleges említenünk; ha pedig többre is terjed, ha mást is foglal magában, akkor csak úgy hozzávetőleg, mellesleg, tüzetes tárgyalás nélkül hozzászólani úgy sem lehet. (Helyeslés.)
Megalakult e hatalmi állás, a pragmatica sanctio alapján fentartatott és fennáll a nélkül, hogy azt a pragmatica sanctio és a magyar törvények és országos iratok említnék; fen fog állani továbbra, ha nem beszélünk is róla: míg elleneink, ha most érintenők meg, a miről eddig nem szólottunk, de a mit tettleg támogattunk, azt mondanák, hogy arról szólanak némely emberek legtöbbet, a mivel nem bírnak, és demonstratiónak tekintenék azt. Demonstratióra pedig szükség nincs: a mi megvan, azt nem kell szóval demonstrálni. (Helyeslés.)
A trónbeszédben is meg van említve, és a kiegyenlítési kisérlet alkalmából is annyiszor előhozzák a birodalmi egységet. Ha azt kérdik tőlem, akarja-e ön a birodalom egységét, vagy nem? kénytelen vagyok erre azon kérdéssel felelni: mit ért ön a birodalom egysége alatt? mert van olyan egysége a birodalomnak, a melyet igenis akarok, van olyan is, melyet semmi áron nem akarok, Elleneink – vagy inkább ne is nevezzük őket elleneinknek, mert meglehet, hogy nem lesznek azok az osztrák államférfiak – ez alatt a birodalmi egység alatt, 429vonatkozva a birodalom új szervezetére vagy alakjára, azt értik, hogy mindenek előtt alakítani kell egy nagy egységes birodalmat, és a mi ennek autonomiájából fenmarad, azt oszszák ki az egyes népek közt kisebb-nagyobb mértékben. Ilyen egységet mi nem fogadhatunk el. Az én felfogásom szerint nem szabad elhagynunk azon alapot, a melyen a birodalom – hogy úgy mondjam – kezdetben alakúlt, és melyen eddig fennállott. (Helyes! Igaz!)
Magyarország önállóan, függetlenül, szabad akaratból választotta meg az uralkodó házat és emelte a magyar trónra. Szabad akaratból mondá: hogy Magyarország és annak koronaországai ugyanazon uralkodónak, ugyanazon örökösödési rend szerint elválaszthatatlan és feloszthatatlan birtokában lesznek, tehát közösen s kölcsönösen védelmezik egymást. Ezen ünnepélyes szerződés most is fennáll, s annak jogerejét minden eddigi fejedelmeink s legközelebb ő felsége is elismerte. Magyarország, ide értve a társországokat is, mint önálló, független, szabad nemzet kötötte e szerződést, s kimondotta, hogy mindaddig, de csak addig, míg az általa megválasztott uralkodóház ki nem hal, Magyarország koronája ugyanazon fejedelmet illesse, ki a megállapított örökösödési rend szerint a többi országoknak és tartományoknak is fejedelme. Kimondotta továbbá mindezen országokra nézve az együttes és viszonyos, elválhatatlan és eloszthatatlan birtoklást, melyből származik a közös és kölcsönös védelem kötelezettsége. De e mellett határozottan fentartotta alkotmányos önállását és törvényes függetlenségét.
E szerződés úgy lépett életbe, mint kötve volt. Magyarország híven teljesítette mindenkor szerződésileg elvállalt kötelezettségeit, s fentartotta mindig önállását. Igy volt ez 1849-ig, mikor fegyver ereje változtatta meg az állapotot, megszüntette az alkotmányt mind itt, mind a Lajtán túl.
Magyarországban senki sem uralkodott, csak a magyar király, senki sem kormányzott, csak a magyar kormány, semmi tisztviselő sem működött, csak a ki a magyar kormánytól függött. Magyarországban nem állíttatott ujoncz máskép, mint az országgyűlés beleegyezésével, és pedig az állítás szükségének előleges megtudása után. Magyarországban nem volt direct adó, csak az, melyet minden más befolyás kizárásával egyedül és egyenesen a magyar országgyűlés szavazott meg; nem volt indirect adó, csak melyet a magyar törvényhozás megállapított. Magyarország nem ismert el semmi államadósságot, azokhoz soha nem járult sem beleegyezésével, sem a kamatoknak vagy tőkének 430fizetésével, kivévén az urbéri váltságból származó földtehermentesítési kötvényeket. Magyarországot a többi tartományoktól vámsorompó választotta el, mely osztrák részről Magyarországra nézve elég súlyos volt.
Mindezeket nem azért hozom fel, mintha vissza akarnám követelni azt, a mi volt; tudom, hogy ez minden tekintetben lehetetlen. De felhozom, mint kétségtelen bizonyságát annak, hogy Magyarországnak a pragmatica sanctióban határozottan kikötött alkotmányos önállása tettleg is mindig fenntartatott.
Ha tehát ezek így állanak: mi által vannak jogosítva az osztrák államférfiak arra, hogy Magyarországot mintegy a magukénak tekintsék? Társuk igenis vagyunk, de rendelkezésök alá magunkat soha sem bocsátottuk. Velök és mellettök készek vagyunk állani, de alattok nem.
Az én fogalmam szerint tehát egészen máskép kell történni annak, mit ők a birodalom alakulásának neveznek. Egymástól függetlenek vagyunk, s ők is, mi is függünk a közös uralkodótól. Rendezze tehát mindenik magát egymástól függetlenül, saját fejedelmének hozzájárulásával, s a miben ezen, egyébkint különálló országoknak a közös czél, a közös érdekek tekintetéből egymással érintkezniök kell: az képezi a valósággal közös viszonyokat, vagy, mint nevezni szokták, a közös ügyeket, melyeknek meghatározása és kezelésök módjának megállapítása teendi a közöttünk és közöttük szükséges kiegyenlítésnek tárgyát.
Egy szóval, nézetem szerint az ő autonomiájok és a mi autonomiánk annyiban, de csak annyiban lesz korlátozandó, a mennyiben azt a közös czél megkívánja, mely közös czélt mi sem fogjuk szem elől téveszteni.
Ha szabad hasonlatossággal élnem, úgy tekinteném én a birodalmat s annak különálló, de egy czélra egyesűlt országait, mint egy ívnek két erős oszlopát: biztosan nyugszik azokon az ív, melynek tetején a trón áll; de ha valaki azt hinné, hogy az ívnek nagyobb biztosságáért az egyik oszlopot közelebb kell tolni a másikhoz, s megkísérlené e fonák számítású működést: kísérletével az ívet döntené romba.
Őszintén óhajtjuk mi a kiegyenlítést, mert e visszás helyzet a mi erőnket is, az övéket is fölemészti. A két fél alkotmányos önállásának fentartása mellett is oly erős a kapcsolat, mely a sanctio pragmaticában megállapíttatott, oly számosak és fontosak egymással találkozó érdekeink, hogy ezek elegendő ösztönül szolgálnak, hogy egymást 431támogassuk és egymásnak útjába soha ne álljunk. Szívesen közelítünk mi a kiegyenlítés ösvényén feléjök; de magunk lábán akarunk oda jutni. Elmegyünk azon határokig, a melyekig mennünk szabad, s a melyeken túllépni árulás volna hazánk ellen. Ha ezek után is meghiusulnának a kiegyenlítési remények: akkor azok lesznek okai, kik tőlünk többet kívántak, mint a mit tennünk lehet. (Élénk helyeslés.)
Egyébiránt ne csodálkozzanak elleneink túl a Lajtán azon, hogy idegenkedést látnak Magyarországban az iránt, hogy szorosabban egyesüljünk, mint a hogy a szükség mulhatatlanul megkívánja.
A régi görögök hitregéje azt beszéli, hogy Hercules Antæussal, a föld fiával, sok ideig küzdött, s õt többször földhöz sujtotta. De Antæus a föld fia lévén, mindig új erõvel kelt fel, mert újabb erõt kapott anyjától, a földtõl. Végre Hercules felkapta ellenét a földrõl, s a levegõben magához szorítván, ölelésével fojtotta meg. (Tetszés )
Három század óta küzdöttek a magyar nemzettel Ausztriának államférfiai, gyakran földhöz sujtották azt, de anyjától, a hazától, mindig újabb erőt kapott a nemzet, s meg nem tört elszántsága és kész volt az újabb küzdelemre. (Zajos taps.) Végre a februári patens emberei Hercules fogását akarták megkísérleni, s azon biztos alapról fel akarták kapni a levegőbe, hogy magukhoz szorítva, ölelésökkel megfojthassák. (Élénk tetszés.) De a nemzet óvatos volt, nem hagyta el a biztos alapot, s védte magát az ölelő karok ellen: míg utoljára is a fejedelem bölcsesége vetett véget a gonosz küzdelemnek.
Tanulság e hitrege nekünk is, hogy el ne hagyjuk biztos alapunkat, a törvényt, s hogy őrízkedjünk oly szorító öleléstől, mely minket fölemelve a törvények alapjáról, a levegőben akar megfojtani. (Tetszés.) De tanulság ellenfeleinknek is. Hercules Antæus megfojtásával bebizonyította ugyan, hogy õ erõsebb volt mint az, de ez által erõsebb nem lett, mint volt. Pedig ha küzdelem helyett a két erõ közös czélra egyesülhetett volna, ketten együtt sokkal több jót végezhettek volna, mint a gyõztes maga. (Tetszés.)
Nem kívánnám a tisztelt ház figyelmét tovább fárasztani, de a helyzet constatálására engedjék meg, hogy őszintén kijelenthessem nézeteimet. (Zajos felkiáltások: Halljuk!) Meg volt említve, hogy ha most felelős miniszterium adatik nekünk és a kiegyenlítés nem sikerül mi fog akkor történni? Engedjék meg, hogy felelet helyett én is egy kérdést intézzek. (Halljuk!) Ha nem adnak most felelős miniszteriumot nekünk, és a kiegyenlítés nem sikerül: mi fog akkor történni? Az az okoskodás, hogy ha most visszaállítják az alkotmányosságot, 432bekövetkezhetik azon idő, midőn az egyesség nem sikerül, s az alkotmányt akkor ismét fel kell függeszteni, ez az okoskodás különös, mert az ergoja az, hogy tehát jobb lesz azt épen vissza nem állítani. (Tetszés.) Az mondatott, hogy akkor megtörténhetik, hogy ő felsége ez országgyűlést feloszlatván, új országgyűlést hív össze, és akkor a kormány minden erejét meg fogja feszíteni egy más véleményű, más nézetű országgyűlés összealkotására. Ha a fejedelem a ház véleménye ellenében a nemzetre hivatkozik törvényes úton, s a nemzetnek más lesz a véleménye: meghajlom e vélemény előtt. (Helyeslés.) A nemzet tehet a maga jogaival, a maga állásával, a mi neki tetszik; én csak azt tehetem, a mi szabad (Tetszés.); a nemzet rendelkezhetik életemmel, vagyonommal és minden tehetségemmel, de meggyőződésemmel nem. (Viharos tetszés.) Ha a nemzetnek más lesz a nézete, más lesz a határozata: én egyes polgár vagyok, és maradok – ha egyedűl is – meggyőződésem mellett. (Zajos tetszés.) Azt mondják, hogy oly eszközöket fog a kormány használni – nem tudom minőket. Engedjék meg uraim, nem bók, nem hizelgés az, a mi őszintén mondatja velem, hogy ő felsége nem fogja megengedni, hogy más, mint becsületes eszközök használtassanak. (Zajos taps.)
Meglehet, vannak emberek, ha nem is e hazában, máshol levő elleneink között, kik látván a nyomort ezen országban, látván anyagi súlyos bajainkat és ezekből eredő szenvedéseinket, tán készek volnának a nyomorral is szövetkezni az ország törvényeinek és alkotmányának ellenére. (Úgy van!)
De van-e valaki közöttünk, a ki ne érezné e nyomasztó bajok súlyát? ki sokat, igen sokat áldozni kész ne volna, hogy a hazát a bajoktól megmenthesse? De magát a hazát és annak lételét, országunk alkotmányos fennállását egy rövid, múlékony enyhülésért veszélybe nem dönthetjük. Érzi a nép minden osztálya a nyomort, s minden reményét a kiegyenlítésbe veti, mindent attól vár, és pedig rögtön, haladék nélkül. Tartozunk magunknak, tartozunk az országnak azzal, hogy kimondjuk nyiltan az igazságot. Igenis, a czélszerű kiegyenlítés, mely az ország önállását meg nem szünteti, fogja gátolni a nyomasztó bajok növekedését, s eszközöket nyújthat anyagi helyzetünk fokonkinti javulására. De ne várja senki, hogy az érezhető javulás rögtön bekövetkezzék; idő kell ahhoz, kedvező szerencse és sok türelem. Sokat, mindent készek vagyunk tenni e czélra, mit hazánk önállásának veszélye nélkül tehetünk; s ámbár tudjuk, hogy még a czélszerű kiegyenlítés sem képes azonnal jóvá tenni, mit annyi évek szenvedése megrontott, nem leszünk 433akadékoskodók a kiegyenlítés eszközlésében, s elmegyünk annak rögös ösvényén, a meddig hazánk önállásának koczkáztatása nélkül mennünk lehet és szabad.
De a ki bármi czélból ámítani akarná a népet, hogy bajainak súlyától már meg volna mentve, ha megtörtént volna a kiegyenlítés; a ki a honpolgárokat arra ösztönözné, hogy ily kecsegtetések fejében akárminő kiegyenlítést igyekezzenek előmozdítani: könnyen csalódhatnék számításában.
Ézsau, midőn éhes volt, eladta jogait egy tál lencséért: az igért lencsét megkapta, és mégis testvérháború lett a vége. Az ámítók nem volnának képesek az igért javulást egyhamar eszközölni. A nép, mely lemondana jogairól, hogy az ígért kedvezményeket megkapja, reményeiben csalatva, mit tenne és mit mondana? Veszélyes játék volna ez és igazságtalan; és épen azért nem félek tőle, mert a fejedelem nem akarhat olyast, mi az államra nézve veszélyes s a nép irányában igazságtalan.
De nem fárasztom tovább a t. ház türelmét; csak egyszerűen jelentem ki, hogy el nem fogadva e két módosítványt, e pontokra nézve is a fölirat mellett maradok. (Zajos és szünni nem akaró éljenzés. Szavazzunk! Szavazzunk!)
