AZ ÚJ MAGYAR KORMÁNYRÓL.
AZ ÚJ MAGYAR KORMÁNYRÓL.
Ő felsége Budán 1865. junius 8-dikán kiadott kéziratával helyreállította a magyar helytartótanácsnak ideiglen megszorított hatáskörét teljes terjedelmében és megszüntette a Magyarországon életbe léptetett katonai 338törvényszékek ideiglenes törvényhatóságát. Junius 26-án pedig Mailáth Györgyöt kinevezte kanczellárnak.
Junius 27-dikén ezeket írta naplójába Lónyay Menyhért: Tehát bekövetkezett a válság. A császár magyar útjának és szíves fogadtatásának ez a gyümölcse, illetőleg Deák Ferencz husvéti czikkének ez a következése. A fordulatnak Dessewffy Emil gr. volt egyik nevezetes tényezője. Már hónapokkal ez előtt nyilvánítá előttem, hogy Esterházy Mór miniszter, akivel ő sokszor tanácskozott, derék ember, ügyes diplomata. Meglásd – így szólott – eljön az idő, midőn ő lesz az, a ki, míg észre se veszik magukat, megbuktatja Schmerlinget és a mostani rendszert. Miként Lónyay továbbá írja, Sennyey benne volt a kanczellári combinatióban, a császár azonban ragaszkodott Mailáthoz. Az 1861-diki országgyűlésen ő volt az egyetlen conservativ nagy úr, a ki fölszólalt az októberi diploma mellett; igaz, csak a dieta végén. A császár a diploma alkotóitól rossz néven vette, hogy mind cserben hagyták azt. Mailáth hattyudala kedves emlékében maradt ő felségének. Kezdetnek – folytatja Lónyay – ez is elég. Megvallom ugyan, többet vártam volna, ha Mailáth helyett Sennyeyt nevezik ki kanczellárnak és Apponyi Györgyöt országbirónak. Így jó lépéssel közeledtünk volna a kiegyezéshez, mert Mailáth tőlük valószinűleg távolabb áll, mint ők Deáktól. Mailáth kevesebb kikötéssel vállalhatott hivatalt; Apponyi és Sennyey föltételeire most – úgy látszik – még nem állottak reá.
A Mailáth kinevezésére következő napon Rainer főherczeg miniszterelnök határozatlan időre szabadságot kért s ezt megkapván, rögtön elutazott Bécsből; Schmerling államminiszter benyújtotta lemondását, a melyet ő felsége azzal a fölszólítással fogadott el, hogy utódja kinevezéseig folytassa hivatalos működését.
Csengery Antal 1865. julius 7-dikén ezt írta Lónyay Menyhértnek: «A politikai világban nagy változás történt. Minő hordereje lesz a személyváltozásnak, még nem tudjuk. Jó már maga a változás is bármely irányban. Csakhogy igen lassú a válság, s nem tudni, közben minő tényezők kerülhetnek fölül. Azt sem tudjuk, mennyire és minő irányban kötelezte le magát Mailáth. Nem lesz-e valami októberi kóficz?»
Julius 27-dikén ő felsége végleg elbocsátotta Schmerling államminisztert. Államminiszternek a nem magyar tartományokra nézve Belcredi grófot, Magyarország főtárnokmesterének Sennyey Pál bárót és a helytartótanács alelnökének Bartal Györgyöt nevezte ki.
Wenckheim Béla b. Mailáth György és Sennyey Pál b. kérésére augusztus első napjaiban meglátogatta Deák Ferenczet Balaton-Füreden. Wenckheim Béla b. – miként Lónyay Menyhért naplójában írja – ismerőseinek 339Pesten azt beszélte: az öreg úr jó kedvű, de nagyon meglátszik rajta, mennyire el vannak gondolatai a jöhető dolgokkal és a reá nehezedő felelősséggel foglalva.
Mailáth György Kemény Ferencz bárót is leküldötte Deák Ferenczhez, hogy megtudja véleményét az erdélyi unio mikénti keresztűlvitelére nézve.
Augusztus 26-dikán az újonnan kinevezett főispánokhoz intézett elnöki levelében Mailáth György kifejtette az okokat, a melyeknél fogva a megyék kivételes szerkezetét a törvényhozás további intézkedéséig épségben kivánta föntartani.
Szeptember havában Mailáth György maga Puszta-Szt-Lászlón meglátogatta Deák Ferenczet.
A Pesti Napló jó indulatot mutatott a magyar új kormány iránt. Ezt a volt fölirati párt tagjai közül is többen nem helyeselték. «Szükségesnek tartom – irja augusztus 1-sején a Svábhegyről Eötvös József b. Andrássy Gyula grófnak – hogy a dolgok állásáról értesítve légy, s lapjaink ezt nem képviselik, még az általam szerkesztett «Politikai Hetilap» sem, mely hogy szakadást ne okozzon, a «Napló»-nak kormánymagasztalásait nem támadhatja meg, habár a nagy bizodalmat, melylyel még a «Hon» is Mailáthról és az új kormányról szól, nem igen értheti. A positio, a mint én azt látom, az, hogy Mailáth és az ó-conservativek naponkint több terrenumot nyernek, s hogy másrészről azon politika, mely magának elvűl tűzte ki pontról-pontra védeni a formális jogot, míg végre fokonkint mindig több tért és hivőket veszt és utoljára tekintélyes minoritásban marad és mint oppositio léphet föl, hogy – mondom – ezen politika, mely nálunk födöztetett föl azok számára, kik semmitől sem félnek annyira, mint minden felelősségtől, most több valószinűséggel számíthat sikerre, mint előbb. A helyzet új s az alkotmányosság annálisaiban talán még nem fordult elő, hogy valamely párt, mely roppant többségben van, minden erejét arra fordítja, hogy a fönforgó politikai kérdések egy más párt által oldassanak meg, a melynek tagjaiban bízni semmi oka nincs; hogy saját elveinek keresztűlvitelét politikai elleneire hagyja, vagy helyesebben mondva, hogy a helyett, hogy saját elveit kivinné, minden erejét arra concentrálja, hogy elleneinek elveit némikép módosítsa. De a helyzet, ha új is, a mi helyzetünk, s minthogy a katholikus naptár századunkban az immaculata ünnepével szaporodott, talán IX. Pius még azon oppositio számára is ki fog tűzni egy napot, mely harmincz évig fáradott, forradalmat csinált és tűrt tíz évig minden kínt és nélkülözést, csak hogy ugyanazokat segítse kormányra, kik azt előbb elfoglalták, s 340maga ismét oppositio lehessen, mint előbb volt. Mert ha azok, kiknek a gordiusi csomó megoldása sikerülne, dicsőségre számolhatnának: azok, kik a megoldás sikerülte után a fonalakat másnak adják a kezébe, hogy ez kényelmesen új csomót kössön, megérdemlik, hogy szenteknek neveztessenek. Ily eljárásnak jutalma nem lehet más a canonisatiónál; a világ romlottságában nem képes ezt még fölfogni sem. De hagyjuk a tréfát. Hiszem, hogy ó-conservativeink az utolsó négy évben tanultak valamit, legalább a mennyiben több dolgot most kivihetetlennek ismernek, melyet 1860-ban még könnyűnek tartottak. Így szintén tanultak nálunk is, legalább azon része az országnak, mely akkor a határozat mellett buzgott. De a pártoknak czéljai nem változtak.
A conservativek most is mindenekelőtt hivatalokat akarnak. A határozatiak most is elszakadást. S minthogy azon clique csak addig számolhat biztosan hivatalokra, míg azoknak osztogatása az udvartól függ, s minthogy az elszakadást és minden forradalmi mozgalmat semmi sem tenné annyira lehetetlenné, mintha az országban valóban alkotmányos viszonyok jönnének létre, melyek a nemzet nagy részét kielégítik: amazok dolgozni fognak, hogy a koronának a lehetőleg legtöbb törvényes befolyást szerezzenek, vagy ügyeinket legalább az előbbi nobilis confusióban tartsák, ezek pedig oly követelésekkel fognak föllépni, melyeknek kivihetetlenségét előre látják, vagy legalább oly formában fogják kivinni akarni elveiket, mely elfogadhatatlan, s így e két párt, mely legtávolabb áll egymástól, egy czélra dolgozik, a mennyiben mind a két párt törekvése oda irányul, hogy megakadályozza viszonyainknak valóban alkotmányos és oly elrendezését, mely, mint mi azt akarjuk, Magyarország teljes önállásának s a birodalom nagyhatalmi szükségeinek egyaránt megfeleljen. Ha mi magunk között valóban egyetértenénk, vagy legalább arra törekednénk, hogy ily egyetértés létrejőjjön, nem lenne semmi aggodalmam; de mivel ily egyetértés csak úgy volna eszközölhető, ha azt Deák akarná, vagy, ha csakugyan akarja, a szükséges eszközökhez nyulna, és mivel nem hiszem, hogy ha neki írtál is, őt arra bírjad, hogy pártjával az országgyűlés előtt értekezzen s megegyezzen: helyzetünk csakugyan nehéz s kétségbe esném törekvéseink sikere iránt, ha nem lenne határtalan bizodalmam az igazsághoz, s ha nem volnék elhatározva, hogy ez egyszer egész erélylyel fogok föllépni mellette. Ötvenkét esztendős korban, főkép oly beteges ember, minőnek magamat érzem, nem sokat halogathat, s én nem akarok síromba szállni a nélkül, hogy legalább tisztán kimondtam: mi volt törekvéseimnek czélja egész életemen át. Mit a nemzetiségi kérdésnél tettem, s minek ha nem is mindjárt, legalább idővel bizonyosan meglesz az eredménye, habár az aradi nagy politikusok könyvemet elégették, azt fogom tenni a hazánk és a birodalom között fenforgó kérdésekre nézve is. Nem könnyelműen s nem a nélkül, hogy azoknak tanácsát. kikérjem, kiknek belátásához bizodalmam van s kiket barátaimnak ismerek; de tenni fogom tekintet nélkül saját személyemre s a népszerűségre, melynek 341becsét nem értem, ha az csak saját elveink megtagadása és hazugságok által érethetik el. Ne félj, hogy ismét brochure-rel lépek fel. E tárgy nem arra való. De tisztán formulázva, mindjárt az országgyűlés kezdetén követtársaim elébe fogom terjeszteni programmomat, s ha nem győztök meg annak a hibáiról, föl fogok lépni vele, bár mi kevesen legyenek, kik velem mennek. Fölfogásom szerint helyzetünk nem hasonlít Európa egy nemzetéhez sem, de azért nem kevésbbé világos. Az, mit ausztriai birodalomnak neveznek, nem egy állam, hanem egymástól jogilag teljesen független két államnak összeköttetése egy fejedelem alatt, melynek ennélfogva közös kötelességei s még több közös érdekei vannak, de melyet egységnek nevezni jogosan nem lehet, s melyben – ha csak a jogtól nem abstrahálunk – az egység után még törekedni sem szabad. Ebből következik, hogy mindenekelőtt biztosítani kell nemcsak administrativ autonomiánkat, de állami önállóságunkat is, s hogy semmit nem fogadhatunk el, mi által ez veszélyeztetnék; de hogy gondoskodnunk kell oly eszközölről is, melyek által a birodalomnak – mely a mi birodalmunk is, s melynek állása ennélfogva jólétünkkel összeköttetésben áll – hatalmi állása fentartassék; hogy a birodalomnak közös dolgaira elhatározó befolyást gyakoroljunk s a közös ügyek közös kezelésének szüksége az absolutismus ürügyéül ne szolgáljon, s így gondoskodnunk kell oly institutiókról, melyek mellett a közös ügyek alkotmányos kezelése biztosíttassék. Múltheti lapomban megmutattam (természet szerint csak a legnagyobb átalánosságban), hogy ez lehetséges a nélkül, hogy a veszélynek tegyük ki magunkat, hogy közparlamentet alapítsunk meg. Méltánylom azonban azoknak az aggodalmát, kik máskép vélekednek, s azért mióta elmentél, sokat gondolkoztam azon modalitásról, melyet a közös ügyek tárgyalására nézve velem utolsó itt léted alatt közöltél, sőt közöltem nézetedet Bartallal is. A mint a dolgot most látom, a Bartal nézete is ez, nem tartom eszmédet kivihetetlennek, legalább nem olyannak, melyet proponálni ne lehetne. (Az az jelenleg úgy látom a dolgot, hacsak később új nehézségeket nem találok.) Mindazon tárgyak, melyeknek közös tárgyalása szükséges, egy vagy más módon a budgethez tartoznak. Ha már most azok, kiket a magyar országgyűlés ezen kérdések tárgyalására kiküld, s azok, kik a birodalom többi tartományainak nevében hasonló minőségben kiküldetnek, mindenik külön egy-egy kamarába állnak össze: miért ne küldjön ki a két kamarának mindegyike egy commissiót a budget tárgyalására, mely összeülve jelentését elkészíti, s azt mindenik saját küldőinek elébe terjeszti, hol az, külön a magyar és külön a német delegált testület által, tárgyaltatik. Ha a commissio véleménye mindkettő által elfogadtatott, a dolog tisztában van s nem szükséges semmi közös tanácskozás. Ha a vélemények eltérnek s meg nem egyeztethetők, csak akkor jön össze a magyar és német delegált testület közös tanácskozásra, mint nálunk egyes esetekben hajdan a felső s alsó tábla mixta sessióra, s határoz a többség szerint. Így a közös parlamentnek még formája is kikerültetik s még az iránt is biztosítva 342vagyunk, hogy a tárgyalási nyelv – kivételes eseteken – kivül – mindig a, magyar lesz. Ez természetesen csak eszme még, s ámbár eleget forgattam eszemben, meglehet később nem leszek úgy meggyőződve kivihetőségéről, mint most, de minden esetre érdemes, hogy róla komolyan gondolkozzunk. Ha épen időd van, írj e tárgyról, s átalán véve közöld velem nézeteidet, valahányszor időd és kedved van reá. Fontosabb pillanatot a jelennél alig fogunk élni és szükséges, hogy azok, kik a czélban egyetértenek, lehetőleg egyetértéshez jőjjenek az eszközökre nézve is.»
Augusztus 8-dikán ezeket írja Eötvös József br. a Svábhegyről Andrássy Gyula grófnak:
«Átalán véve dolgaink jól állanak, a financialis kérdés, Ausztria bonyodalmai Poroszországgal, melyek szükségkép oda vezetnek, hogy a német kérdésben határozottabban lépjen fel, a német érzések Bécsben és a monarchia többi németjénél, melyek a magyarok elleni antagonismus által neveltetnek, de azért ügyünknek mégis minden másnál inkább használnak, most a dualismust még szükségesebbé teszik; szóval minden kedvező – – csak azon fölötte nagy barátság és bizodalom, mely Mailáth és az ó-conservativek irányában nyilatkozik, semmikép nem akarnak tetszeni. A menynyiben az új kanczellár azon dolgozik, hogy az országgyűlés összehívása – mely viszonyaink rendezésének föltétele – lehetővé váljék, támogatnunk kell őt. Kerülni mindent, mi neki e részben nehézségeket okozhatna – mint például az, ha a megyék tekintetében nagyon követelőleg lépünk fel. Azonban tisztán fel kell tartani pártállásunkat s pedig azért, mert ha ezt nem teszszük, csak azon fogjuk észrevenni magunkat, hogy majoritásban vannak. Akárhány embert tudok, ki csak alkalomra vár, hogy oda szegődjék, hol hivatalokat osztogatnak, s ha a közvélemény nem tartja vissza, pártunknak fele eláll zászlójától. Már a napokban oly eltéréseket fogsz hallani, melyeken bámulsz. S ez még csak a kezdet. Deák ezt nem bánja, sőt valószinűleg óhajtja, mert ezen úton oly állásban marad, mely neki a legkedvesebb – azaz az oppositióban; de én megvallom, szégyenlem, s a mi tőlem kitelik, el fogom követni, hogy állásunkat tisztán körvonalozzam lapomban szintúgy, mint más útakon. Ez azonban, ha magamra hagytok, legfeljebb arra jó, hogy személyes állásomat fentartsam, de a pártot, mint olyat, nem fogja megmenteni attól, hogy ámbár roppant majoritásban van, feloszoljék, s részint a conservativek, részint a határozatiak pártjába olvadjon belé.»
Augusztus 10-dikén Szent-Tornyáról így ír Eötvös József br. Andrássy Gyula grófnak:
Ismered nézetemet a nagy politikai manœuverről, melyen keresztűl megyünk. Többször mondtam Széchenyinek, s hiszem most is, hogy azoknak, kik egy nép nevében lépnek föl, legjobb politika a nyiltság; mert 343semmi nép nem diplomata s a magyar még kevésbbé az, mint mások, s támogatására csak addig számolhatunk, míg azt, a mit akarunk, neki megmagyarázhatjuk. A «Napló» vagy inkább azoknak eljárása, kiknek inspiratióit követi, csak úgy magyarázható meg, hogy azok, kik a pártot vezetik, maguk is kívánják, hogy kisebbségbe jövén, a felelősségtől megmeneküljenek. Ki ezt nem tudja, az a magasztalásokat, melyeket a «Hon» kivételével minden magyar lapban a kormányról talál, nem értheti. Én legalább igen természetesnek találom, ha híveink egy része a «Hon»-hoz szegődik, a másik a «Napló» tanácsát követve kormányi vagy főispáni hívatalt vállal – mert más nevet a főispán önkényétől függő hivatalok csakugyan nem érdemelnek – s ha maholnap isolálva állunk, vagy minden erőnket leszünk kénytelenek megfeszíteni, hogy azokat visszanyerjük, kiket a határozati párthoz mi magunk kergettünk át, vagy kiknek mi magunk építettük a hidat, melyen a kormányhoz átmehetnek. Én nem most, de régen meg vagyok győződve arról, hogy ellenzéki jellemünkről lemondanunk nem szabad, s ha még azon czikkemet is, melyet a megyei rendszerről írtam, olvasod, látni fogod, hogy benne kimondom: a kormányt, a mennyiben csak az országgyűlés összehívásán dolgozik, akadályoznunk nem kell; de hogy mind az egész kormányrendszer törvénytelensége, mind az iránt elég világosan kimondám nézetemet, hogy a kormányt ezen egyen kívül nem szándékom semmi másban pártolni. Még Sennyey is panaszkodik a felett, hogy minden alkalommal a véleménykülönbséget emelem ki, mely köztem s a kormány mostani vezetői közt mindig létezett, s előre mondom, hogy velök oppositióban fogok állani. Igaz, hogy tovább kellene mennem s nincs senkinek több kedve hozzá, mint nekem; de 52 éves lévén – fájdalom, épen ma egy hete volt születésem napja – nagy politikus kezdek lenni. Teljes meggyőződésem, hogy Deáknak jó szándékú manoeuverjei, melyeket Kemény nagyon is buzgón támogat, pártunk desorganisatióját vonják maguk után. Már most is teljes dissolutióban vagyunk. De épen ezért kerülnöm kell mindent, mi által ennek responsabilitása reám háramlanék, s ez okvetetlenúl bekövetkezik, ha oly kérdésekben, melyekben Deák valamely positiv irányban föllépett, én az ellenkezőt követném. Míg az országgyűlés együtt nincs s magunkat tisztán nem orientálhatjuk, s míg főkép a kormány positive nem nyilatkozott, s mi bizonyosan történni fog, Deákot nem hajtotta ismét az oppositióba, szorosan az utolsó országgyűlés fölirásaihoz tartva magamat, ott, hol Deák jelen taktikája azoktól eltér, ki kell kerülnöm a vitatkozást, ha csak nem akarom, hogy az egész ó-conservativ had, s azok, kik igen kényelmesnek tartják, hogy Deák firmája alatt hivatalba léphetnek, tátott torokkal hirdessék, hogy a szakadást a fölirati pártban Eötvös idézte elő, s hogy ha e párt többségben nincs, csak én okoztam fellépésem által. «Ich kenne meine Pappenheimer.» De nem félek tőlök, épen mert ismerem őket. Ez az ok, a miért lapom kevésbbé oppositionalis, mint azt magam is kívánnám, s a miért a megyei kérdéshez is csak glacé keztyűvel nyúltam; 344azonban más úton ugyanazon czélhoz jutunk. Az által, hogy a constitutionális kérdésben, habár a legloyalisabb phrasisokkal, határozottan lépek föl s mindig visszatérve a német kérdésre, a dualismusnak szükségét hirdetem, s az által, hogy egymásután fölvéve az egyes kérdéseket, azokat elveink értelmében tárgyalom. S itt újra örömömet fejezhetem ki, hogy, a mi már annyiszor történt, nézeteinkben találkozunk. Egészen úgy itélek a közhangulatról, mint te. Embereink a miniszterialis felelősséget nagy zajjal éltetik, de annak lényegéről nincs fogalmuk; ellenben még nagyobb lelkesedéssel ragaszkodnak a megyei rendszerhez, mint melyet ezen institutio érdemel, mely a selfgovernmentnek lényeges, de mégis csak egy részét valósítja meg. Már miután a felelősség, ha az nem úgy mint Angliában, hanem a franczia rendszer szerint alkalmaztatik, csakugyan igen gyönge biztosítékot képez, s miután bölcseink – ignorálva Angliát, Belgiumot, a Svájczot és Amerikát – tátott torokkal hirdetik, hogy a kormány felelőssége a helyhatósági autonomiával össze nem fér: kétségtelen, hogy ha a jövő országgyűlésen e két érdek – a felelősség elve és megyei rendszerünk – ellentétbe állíttatnak, a többség inkább a felelősségről, mint a megyéről mondana le. Míg törvényhozásunk nagy része régi táblabírákból és olyanokból áll, kik megyei hivatalok után vágyódnak, ez a dolgok természetében fekszik, s e részben a határozati és fölirati emberek között nincs különbség. S ez az, mire Mailáth et socii, ide értve Belcredit is, reményeiket építik. Ismerem a jelen kormánynak terveit és az ellenszenv, mely ellene Bécsben és a tartományokban nyilatkozik, onnan ered, mert azok ismertetnek mások által is. Bécsben egy bizonyos számú udvari kanczellária, «Ungarische, Böhmische, Galitzische, Oesterreichische Hof-Kanzlei». A tartományokban localis kormányok, melyek azok alatt állnak. Megyei szerkezet, de olyan, melynek főczélja az, hogy az administratio olcsóbb legyen, s melynek alapvonalait a főispánoknak kiadott utasításban látjuk. Országgyűlések az egyes országok beldolgaira, a közösökre egy neme a Reichsrathnak, mely nem a dualismus alapján a két birodalom részének küldötteiből, hanem az egyes tartományok követeiből alakíttatnék, s a lehetőségig kevés tagból állva, a lehetőségig kevés alkotmányos jogokat gyakorolna. Ez azon ideál, mely után törekszünk? Ha valaki kormányunkat avval vádolja, hogy Magyarország beolvasztásán dolgozik, igazságtalan. Ők nem a beolvasztást, hanem szabadságunknak korlátolását kívánják, s a mennyiben ez a divide által könnyebben elérhető, ha lehet, még több egymástól független, sőt ellenséges részekre osztanák föl a birodalmat. S így a jelen pillanatban külön állásunkat is, de főleg szabadságunkat és alkotmányosságunkat kell védenünk. A kormánynak ezen positiója bizonyos tekintetben könnyíti állásunkat, mert köztünk és a lajtántúli alkotmányos párt között érdekközösséget idéz elő, melyet nekik, ha nem is egyszerre, de lassankint meg fogok magyarázni. De más tekintetben ezen positio veszélyes reánk, mert a ki nálunk a függetlenséget és különállást használhatja czégűl, bizonyosan 345pártolókra talál. Nagy azoknak száma az országban, kik mindenek fölött csak a zsinoros magyar nadrághoz ragaszkodnak, s ha huszárok maradhatunk, nem bánják, akár mint Leibhuszárok váltjuk a fenséges uralkodó ház tányérjait, akár mint hősök küzdjünk a szabadság csatájában. Akárhányan örülnek, ha csak a németet szidhatják és üthetik, akár a szabadság, akár az absolutismus érdekében tölthetik rajtuk kedvüket, s ha ezeknek még azt mondhatják, hogy a megyei rendszer a miniszterialis formával össze nem fér, s hogy 1848-ban nemzetiségünk garantiájáról mondtunk le, midőn más európai nemzeteknek alkotmányos elveit elfogadtuk, lesz akárhány, ki egy magyar kanczellár és magyar tárnokban alkotmányosságunk non plus ultráját látja, s annál inkább éljenez a coronatiónál, mentől tökéletesebben hasonlítana ez ahhoz, midőn megesküsznek az alkotmányra, hogy meg ne tartsák. Ezen veszély az, melytől tartanunk kell, s ez az ok, a miért minden erőmet összeszedve azon dolgozom, hogy a felelősség elvét az embereknek ismét eszükbe hozzam s megmutassam, hogy e nélkül egész alkotmányosságunk mit sem ér, bebizonyítva egyszersmind, hogy a miniszterialis rendszer következtében ugyan régi megyei szerkezetünkben bizonyos módosítások elkerűlhetetlenek, hogy azonban azt, a mi benne lényeges, a szabad önkormányzást, nem csak megtarthatjuk, sőt nagyobb kiterjedésben bírhatjuk, mint ennekelőtte. Ma jött ki ezen irányban második czikkem, s ha Isten éltet és egészséget ad, oly tisztába hozom e kérdést, mint a nemzetiségit, melyről most, miután könyvem hatásáról az ország különböző vidékein és nemzetiségeinél biztos híreim vannak, tudom, hogy az úgy fog megoldatni, mint én felállítottam. A közigazgatási kérdés egyike a legnehezebbeknek, főkép nálunk, hol azoknak nagyrésze, kik politikáról szólnak, e tudománynak még első elemeit sem ismeri. Nehéz úgy szólni, hogy mindenki megértsen, s czikkeim mégis szerfölött unalmasak ne legyenek. De 25 évig foglalkoztam e tárgygyal s összeszedem minden erőmet. Ha e kérdést tisztába hozom, szolgálatot teszek a hazának, habár az utolsó volna is, mire 50 éven túl mindig gondolni kell. Hogy azonban boldoguljak, támaszra van szükségem, s ha itt-ott tévednék, hű barátok tanácsára. Az «Idők Tanuja» már megtámadott, a «Hirnök» követi s biztos lehetek benne, hogy nem sokára az egész tisztes falka talpamon követ. Tudják, hogy az egész szabadság kérdése az administratio szervezésétől függ, s azért bizonyosan nem fognak semmit elmulasztani, hogy utamat állják. De mottóm szerint «Viel Feind, viel Ehr» szinte örülök a küzdelemnek, csak tudjam, hogy, ha kell, magam nem maradok, s ebben főkép reád számolok. Meggyőződésem az, hogy a mohácsi vész óta talán nem volt pillanat, mely hazánk sorsára elhatározóbb befolyást gyakorolt, mint a mostani. S innen van, hogy csaknem nevetséges tevékenységet fejtek ki. Ha látnád, mennyit dolgozom, hány czikket és levelet írok s mily fáradsággal nézem végig régi jegyzeteimet az egyes kérdésekről, mosolyognál. De érzem, hogy forduló ponton állunk, s habár néha betegnek találom magamat, fel akarom használni egész 346erőmet, az utolsó cseppig kifacsarva mindent, mi bennem van, hogyha majd a czitromot nem sokára elvetik, ne legyen kár érte. Segítségtek nélkül azonban minden fáradozásom hasztalan. Nézeteidet a közös ügyek tárgyalásáról ne közöld senkivel, hanem formulázd azokat írásban. Megkísértem én is, s ha találkozunk Terebesen vagy máshol, előbb tisztába hozzuk e tárgyat magunk között, s hogy mikor és mily módon lépj föl az indítványnyal. De nem bámulsz-e roppant ildomosságomon? Még politikus sakkista lesz belőlem. Hiában, vénülünk. Meglásd, ha még egy pár évig élek, nem megyek soha többé egyenes úton, vagy legalább nem járok többé egyenesen. Mit használ, hogy meghajolni nem akartam, végre is meghajlít az idő.»
Augusztus 21-dikén-a Svábhegyről ezt írja Eötvös József br. Lónyay Menyhértnek:
«A föltétlen magasztalásokat, melyek egy idő óta a «Napló»-ban olvashatók, sem indokoltaknak, sem ildomosoknak nem találom. Az állás, a melyet a kormány jelenleg elfoglal, nem eléggé tiszta, hogy azt az ország érdekében föltétlenűl pártolni lehetne s nem eléggé biztos, hogy ahhoz már most csatlakozni tanácsos volna.»
Szeptember 18-dikán Andrássy Gyula grófhoz intézett levelében ezt írja Eötvös József br.:
«Átalában véve biztos lehetsz benne, hogy ellenzéki állásomat, a mennyire ez a Deák által elfoglalt positio mellett lehetséges, mindig tisztán fogom markirozni.
