DEÁK FERENCZ II. FÖLIRATI JAVASLATA.
DEÁK FERENCZ II. FÖLIRATI JAVASLATA.
A képviselőház 1861. augusztus 8-dikán tartott ülésének napirendjén volt a tanácskozás az ő felségének julius 21-dikén kelt leirata következtében szükséges teendőkről.
Deák Ferencz: (Hosszas zajos éljenzés.) Mélyen tisztelt képviselőház! (Halljuk! Halljuk!) A legmagasb királyi leirat az első föliratban fölterjesztett jogos kivánatainkat megtagadta, s tartalma átalában olyan, hogy én azt képviselői állásomnál fogva el nem fogadhatom. (Közhelyeslés.) Szükségesnek látom, hogy irányában a képviselőház mind saját, mind pedig állásánál fogva a nemzet akaratát jelentse ki.
Én erre nézve föliratot tartok szükségesnek, s az e részbeni javaslatot a tisztelt ház engedelmével fel fogom olvasni és a ház asztalára le fogom tenni; minthogy pedig az terjedelmesebb, Szalay László barátomat kérem meg, hogy időnkint az olvasásban váltson fel. A fölirat tartalma a következő lenne: (Halljuk! Halljuk!)
«Felséges Császár és Király!
Midőn az absolut rendszernek tizenkét éven át reánk nehezedett uralma megszakadt, hittük, hogy véget értek szenvedéseink, s bizton reménylettük, hogy azok utófájdalmait enyhítendi majd az idő, s a károkat, miket ama súlyos rendszer fonák eljárása nekünk és az egész birodalomnak okozott, helyrepótolandja ismét a nemzet meg nem tört ereje, ha azt újabb megtámadások többé nem rongálják.
152Nem valánk ugyan aggodalom nélkül, látva, hogy a közigazgatás terén tett legmagasabb intézkedések nagyrészt nem alkotmányszerüek. De reménylettük, hogy ha majd az országgyűlés összehívatik, s kifejti az ország jogos kívánatait, Felséged az alkotmányosság ösvényén tovább haladva, méltánylani fogja, mit a nemzet igazság és törvény alapján kér; teljesen meg fogja szüntetni az absolut rendszernek minden törvényellenes maradványait; s végre a fejedelem és nemzet együtt fognak állani az alkotmányosságnak törvényes terén.
Az országgyűlés összehívatott, s mi legelső kötelességünknek tartottuk Felséged előtt tiszteletteljes őszinteséggel kifejteni mindazokat, mik az alkotmány teljes visszaállítására s ez által a nemzet megnyugtatására törvény szerint mulhatatlanúl szükségesek. Szólottunk a nemzet nevében azon fejedelemhez, ki a törvényes trónörökösödés jogán Magyarországnak törvényesen koronázott királya kívánt lenni; s mivel láttuk, hogy már az előleges lépéseknél is nagyrészt mellőztetik a törvények rendelete, kötelességünk volt elmondani, hogy a trónörökösödés jogát és a koronázást minő föltételekhez köti azon állami alapszerződés, mely Magyarország trónját az uralkodóháznak általadta.
Nem mi szabtuk ezen föltételeket, nem most először kívántatik azok teljesítése. Felséged elődei ugyanezen föltételek mellett voltak Magyarország koronázott királyai; Felségedet Magyarország trónja ugyanazon államszerződés alapján illeti, mely e föltételeket meghatározta. (Helyes.)
Fölterjesztésünkben nem kértünk mi engedményeket, nem hoztunk javaslatba újabb törvényeket jogaink biztosítására. Csak azt kivántuk, hogy a sanctio pragmatica egész terjedelmében minden föltételeivel s viszonlagos kötelezettségeivel együtt szorosan megtartassék, ősi alkotmányunk, országgyűlésileg alkotott törvényeink, miket a hatalom szava felfüggesztett, ismét visszaállítassanak, s a törvények magyarázásának, módosításának vagy eltörlésének joga az országgyűléstől semmi részben el ne vonassék. Egy szóval azt akartuk, hogy a törvényesség s alkotmányosság ne félig, hanem egészen és csonkítás nélkül lépjen az absolut hatalom helyébe. (Úgy van! Helyes!)
Felségednek f. évi julius 21-dikéről hozzánk bocsátott legmagasabb leirata, határozottan megtagadta jogos kívánatainkat, s mi e leiratnak egész tartalmából és szelleméből fájdalmasan győződtünk meg hogy Felséged Magyarország fölött tettleg nem a sanctio pragmaticának teljes értelmében kíván uralkodni. (Igaz! Helyes!)
Senki nem vonhatja kétségbe, hogy a sanctio pragmaticában 153megállapított nőági örökösödésnek egyik alapföltétele az: hogy Magyarország saját törvényei szerint kormányoztassék. Ugyanazon czikk, mely a trónöröklést az uralkodóház nőágára átruházza, elsorolván az örökösödés rendét és módját, a 9-dik szakaszban határozottan kijelenti: hogy «a fentebbi szakaszokban elfogadott nőági trónörökösödésre is kiterjesztetik az 1715-dik évi 3-dik czikknek rendelete». Ezen 3-dik czikk pedig 1-ső szakaszában világosan kimondja: hogy «az ország Karai és Rendei fölött ő királyi felsége máskép nem akar uralkodni s kormányozni, mint Magyarországnak eddig hozott vagy jövendőben országgyűlésileg hozandó saját törvényei megtartásával». 2-dik szakaszában kimondja azt is, hogy: «Magyarország a többi tartományok módjára nem kormányoztathatik».
Magyarország királyát tehát nemcsak a koronázáskor kiadott királyi hitlevél és letett fejedelmi eskü, hanem a sanctio pragmatica is kötelezi az ország törvényeinek megtartására. Kiterjed e kötelezettség a koronázás előtti időszakra is. Azon fejedelem, kinek a megállapított rend szerint az örökösödés megnyilt, hat hónapnál tovább nem halasztható koronázásáig is csak az alkotmány értelmében kormányozhatja az országot, mint ezt az 1790-dik évi 3-dik törvényczikk világosan rendeli. (Úgy van! Igaz!)
Váratlan volt tehát előttünk Felséged legmagasabb leiratának egész tartalma. Felséged a santico pragmaticának ellenére absolut hatalommal függesztette föl alkotmányunkat és törvényeinket, s ezen absolut hatalmu fölfüggesztést most sem akarja megszüntetni. Alkotmányunknak csak töredékeit igéri vissza, elvonva tőlünk a leglényegesebb jogokat. (Úgy van!) Alaptörvényeinket önhatalmával eltörli, s azok helyébe császári diplomát és patenst állít, miket általunk is alaptörvénynek kíván tekintetni. (Úgy van!) Felséged azt követeli tőlünk, hogy a birodalmi tanácsba, mely befolyásunk nélkül absolut fejedelmi hatalommal alakíttatott, képviselőket küldjünk, s a törvényhozási jogot, melyet nemzetünk eddig saját országgyűlésén gyakorlott, legfontosabb érdekeinkre nézve a birodalmi tanácsnak adjuk át; mondjunk le az országnak azon jogáról, hogy saját adója és katonasága fölöt saját országgyűlésén határozhasson, s e részben is vessük alá magunkat a birodalmi tanácsnak. Felséged országgyűlésileg alkotott s királyi szentesítéssel megerősített törvényeink egy részét, és pedig fölötte lényeges részét el nem ismerve, meghagyja nekünk, hogy azokat módosítsuk, s illetőleg töröljük el, hanem előre kijelenti, hogy azon törvényeket jövendőben sem fogja elismerni, (Zúgás) s ez által Felséged a magyar 154alkotmánynak s átalában minden alkotmányosságnak azon alapelvét, hogy a szentesített törvények csak az összes törvényhozás által törültethetnek el, teljesen mellőzve, az ország törvényhozó hatalmát tettleg megsemmisíti. (Igaz! Úgy van!) Felséged az országgyűlés azonnali kiegészítését megtagadja, és mégis azt kívánja tőlünk, hogy e ki nem egészített állapotban mondjunk le az ország jogainak lényeges részéről, alakítsuk át alkotmányunkat, fogadjunk el octroyrozott rendeleteket alaptörvény gyanánt, készítsünk törvényeket a legfontosabb közjogi kérdések fölött, s tegyük mindezt távollétében s egyenes mellőzésével a meg nem hivottaknak, kiket az ország jogai ép úgy illetnek, mint minket. (Közhelyeslés.) Sőt azt is kijelenti Felséged, hogy az országgyűlés majd csak akkor lesz kiegészithető, ha mindezek általunk már előlegesen teljesítve lesznek. Mindezek oly alkotmányellenes lépések, melyek a sanctio pragmaticát lényegében támadják meg, mellőzve mindazt, mi abban mint alapszerződésben a nemzet biztosítására föltételképen határozottan kiköttetett, s alig hagyva meg egyebet, mint az uralkodóháznak örökösödési jogát. (Zajos tetszés.)
A legmagasabb királyi leirat, elismerve, hogy a mult évi október 20-dikán kiadott császári diploma tartalmánál fogva az adó és katonáskodási kötelezettség módja és szabályozása fölött ezentúl nem a magyar országgyülés fogna tanácskozni: megnyugtatásul azt hozza fel, hogy «az ország alkotmányos önállóságának biztosítékai nem lesznek veszélyeztetve, sőt inkább szilárdulnak az által, ha Magyarország az örökös tartományok képviselőivel közösen tárgyalandja az adó és katonaállítás kérdéseit.
De mi e szavakban legkisebb megnyugtatást nem találunk. (Ugy van!) Az ország alkotmányos önállósága már az által tetemesen meg van támadva, hogy Felséged az országgyűlésnek előleges beleegyezése nélkül önhatalmával fosztja meg az országot ezen sarkalatos jogtól; törvényt szab önhatalmával, és az országgyűléstől nem is kérdezi: hogy elfogadja-e az ősi alkotmánynak e lényeges változtatását, hanem azt már bevégzett ténynek tekintve, (Zajos helyeslés.) nekünk egyenesen meghagyja: hogy küldjünk képviselőket a birodalmi tanácsba, mely majd e jogot országgyűlésünk helyett Magyarország fölött is gyakorolandja. (Ugy van! Zúgás.) És így Felséged nem tekinti az országgyűlést oly testületnek, mely a fejedelem és nemzet között megosztott törvényhozó hatalmat a nemzet nevében Felségeddel együtt gyakorolja, s melynek beleegyezése nélkül törvényt alkotni vagy változtatni nem lehet, hanem tekinti oly testületnek, mely a törvényhozás terén is köteles a fejedelemnek 155önhatalommal kiadott parancsát törvény gyanánt elfogadni, s azt az alkotmánynak és szentesített törvényeknek ellenére a törvénykönyvbe igtatni. (Igaz! Helyes!) Miből állana ily módon Magyarország alkotmányos önállósága, melynek törvényességét a legmagasabb királyi leirat is szóval elismeri, s hol volna ezen önállóságnak biztosítéka, ha majd Felségednek valamelyik utóda ezen példára hivatkozva, egyéb törvényeinkkel s jogainkkal hasonlóul cselekednék, (Ugy van! Helyes!) s azokat az ország előleges beleegyezése nélkül önhatalmu parancsával eltörölné vagy módosítná, s az országgyűlésnek meghagyná, hogy e parancsokat a törvényhozás körében teljesítse? (Ugy van!)
De ha ezen fontos közjogi tekintet fönn nem forogna is, ha törvényhozási rendes értekezlet útján kerülne is e kérdés előnkbe, az alkotmánynak ily változtatását el nem fogadhatnók, mert az a nemzet jogaira s érdekeire nézve káros, sőt veszélyes volna. (Helyes!)
Nem akarunk régibb törvényeinkre hivatkozni, melyekből világos, hogy mióta adó fizettetik, s mióta állandó katonaság létezik, az adónak és katona-állításnak meghatározása kétségtelen joga volt a nemzetnek, s e jogot mindig saját országgyűlésén gyakorolta. Mellőzzük az 1715: 8. és 1790: 19. t. czikkek tartalmának részletes elősorolását, csak az 1827: 4. t. czikket hozzuk fel, mely világosan és határozottan kimondja: hogy «az adónak és egyéb segélyezéseknek minden nemei, pénzben vagy termékekben úgy, mint katona-állításban, országgyűlési tárgyalás alá tartoznak; attól semmi szín alatt, sőt még rendkívüli esetekben sem vonathatnak el; az országgyűlésileg megajánlott adót országgyűlésen kivül fölemelni vagy újabb adót kivetni, s katona-állítást követelni, nem szabad.»
Ezen törvények szerint tehát véréről és vagyonáról a nemzet mindenkor maga rendelkezett. (Ugy van!) Teljesitette polgári kötelességét rendes időkben is; midőn pedig a fenyegető veszélyek nagyobb erőfeszítést, sőt áldozatot kívántak: sem vérét sem vagyonát nem kimélte. De tette ezt kötelességérzetből, s hódolva saját törvényeinek könnyebben viselte a terheket, miket a szükség kívánataihoz képest maga vetett ki magára. (Igaz! Helyes!)
Ha ellenben az ország megfosztva eddigi alkotmányos jogától, csak másokkal együtt határozhat saját adójának, saját katonaságának kérdései fölött, akkor a nemzet véréről és vagyonáról oly testület rendelkezik, melynek tetemes többsége más tartományok képviselőiből áll. És mivel azon tartományok nagy része a német szövetséghez tartozik, melynek mi tagjai nem vagyunk: rendelkezhetik terhünkre oly 156érdekben s oly kötelezettség fölött is, mely nem a mi érdekünk, nem a mi kötelezettségünk. (Átalános zajos helyeslés.)
Felhozza a legmagasabb királyi leirat azt is, hogy Magyarország befolyása ezelőtt a közadózásnak csak csekély részére terjedett ki. De mi ezt el nem ismerhetjük. Az egyenes adónak azon része, mely királyi adónak is neveztetett, mindenkor országgyűlésileg lőn meghatározva; azon részét pedig, mely a megyék, kerületek és városok beligazgatási költségeire volt fordítandó, a magyar kormányszékek felügyelete alatt maguk az autonom törvényhatóságok állapították meg. Indirect adó, mit valósággal adónak lehetne nevezni, alig létezett Magyarországban más, mint a sónak eladása, mely mint monopolium a törvény szerint regale volt, és a magyar harminczadok. A só árának meghatározása az országgyűlést illeti, s azt a fejedelem országgyűlésen kivül csak a legnagyobb szükség esetében emelheti fel, mint ezt az 1790: 20. t. czikk világosan bizonyítja. A magyar harminczadok királyi jövedelmek voltak mindig, s a magyar kormányszékek felügyelete alatt állottak, és azok kezelésébe, sőt meghatározásába is gyakran beleszólt a magyar törvényhozás. Egyébiránt a kereskedelmi vámok és harminczadok minden jól rendezett országban nem annyira statusjövedelmi, mint inkább ipar és kereskedelmi szempontból szabályozandók és alkotmányos országokban is internationalis egyezkedések tárgyai. (Helyes!) A póstákat, melyek szintén a magyar kormányszékek felügyelete alatt állottak, nem is említjük, nem csak azért, mert csekély jövedelmet hoztak az államnak, hanem főkép azért, mert közadózás nemének alig tekinthetők. Azon indirect adók, melyek az absolut rendszer által hozattak be, s melyek sok jövedelmet hoznak ugyan az államnak, de részint azért, mert fölötte magasra emeltettek, részint a fennálló kezelésnek sok költséggel, igazságtalansággal és boszantással járó fonák módja miatt, a nép vagyoni állapotát s az államnak alaperejét gyengítik és sok tekintetben károsak: Magyarországban ismeretlenek valának s jelenleg is törvényellenesek. (Ugy van! Helyes!) Nem áll tehát, hogy a magyar nemzet befolyása alkotmányos állásában saját közadójának csak csekély részére terjedett ki. (Igaz!)
Azt állítja továbbá a legmagasabb leirat, hogy a pragmatica sanctio nem csak Magyarországnak kül- és bel-megtámadások elleni sikeresebb védelmére, s a trónüresedés alkalmával keletkezhető belvillongások elhárítására léptettetett életbe, hanem a végett is, hogy Magyarország és az örökös tartományok közötti kölcsönös egyetértésnek és egyesülésnek minél szilárdabb támpontjául szolgáljon, s utal ennek bebizonyítására 157az 1723-diki 1. és 2-dik t. czikkek szó szerinti értelmére. Kifejtettük első föliratunkban nézeteinket a sanctio pragmaticának és a felhívott 1. és 2-dik czikkelyeknek szavaira s értelmére nézve. Úgy hiszszük, hogy nézeteink alaposak voltak; legalább a legmagasabb leiratban azokat megerőtlenítve nem látjuk. Egy sor sincs azon törvényekben, melynek akár szó szerinti, akár valóságos értelméből más kapcsolatot, szorosabb egyesülést lehetne kimagyarázni, mint a minőt mi említett föliratunkban elmondottunk. A szétválhatlanság és a föloszthatatlanság egyedül a birtoklásra volt megállapítva, s abból az országlás formájának s a kormányzás módjának ugyanazonosságát vagy egységét annyival kevésbbé lehet következtetni, mert a mint föntebb is említettük, a fölhívott 2-dik czikknek 9-dik szakasza a nőági trónörökösödésre is kiterjeszti és megerősíti az 1715: 3. t. czikket, mely világosan kimondja, hogy «a fejedelem Magyarországban csak az ország törvényeinek megtartásával uralkodhatik, s az ország más tartományok módjára soha sem fog kormányoztatni». Az egyesülés más nemének a felhivott 1723: 1-ső s 2-dik czikkekben még csak nyoma sincs.
Azon egyes adatok s törvényczikkek, miket a legmagasabb királyi leirat a szorosabb reáluniónak kimutatására felhoz, nem a reáluniót, hanem inkább Magyarországnak közjogi és kormányzati külön állását bizonyítják. (Helyes! Úgy van!) Megemlíttetik ugyanis a trón egysége. Ezen egységet oly értelemben, hogy mind nálunk, mind az örökös tartományokban ugyanazon fejedelem uralkodik, kétségbevonni senki sem fogja. De hiszen ez még nem reálunio, hanem természetes következése, sőt lényege a személyes uniónak. Más értelemben vett egysége a trónnak pedig csakugyan nem létezik. A fejedelem más módon, más föltételek alatt, más lényeges törvény szabta formák szerint lesz királya Magyarországnak, és ismét más módon lép trónra az örökös tartományokban; más rendszer mellett kell országlania nálunk, más mellett országol az örökös tartományokban; sőt még fejedelmi jogai sem minden részben ugyanazok törvény szerint itt, mint amott. És a trónnak egysége még a személyre nézve is megszünik, ha Felséged ősatyjának, I. Leopold császár és királynak minden ivadéka kihal; mert akkor – mint első föliratunkban is kifejtettük, – a Magyarországgal kötött pragmatica sanctio szerint az ország szabadon választhatja királyát; (Úgy van!) a többi tartományokban pedig azon sanctio pragmatica szerint, mely nekik adatott, s melyet ők elfogadtak, a habsburgi ház távolabbi nőágait fogná illetni az uralkodás.
Említtetik továbbá a legmagasabb királyi leiratban a külügyek 158egysége és hogy az uralkodó család trónralépte óta Magyarország a külföld irányában soha külön képviselve nem volt.
Vannak hazánkban is oly fejedelmi jogok, miket magára a király személyére ruházott az alkotmány. Mivel pedig a magyar király egyszersmind az örökös tartományoknak is fejedelme, természetes, hogy az ily jogokat mind Magyarországra, mind a többi tartományokra nézve ugyanazon fejedelem gyakorolja. De ebből szorosabb reál-uniót következtetni nem lehet.
Ilyen fejedelmi jog a magyar királynak azon joga, miszerint a külhatalmak iránti viszonyokat – vagyis a külügyeket – legmagasabb királyi hatalmával intézi. Törvényeink, névszerint az 1608-dik évi 2-dik s 1681-dik évi 4. törvényczikkek kikötötték ugyan, hogy a háborúnak és békének kérdései különösen Törökországra nézve a magyarok befolyásával tárgyaltassanak; a háború Magyarországban és kapcsolt részeiben az ország tudta s beleegyezése nélkül meg ne indíttassék; a békekötésnek pontjai az ország gyűlésével közöltessenek; a fényes Portánál a császári residens mellett magyar residens is tartassék, s az a császári residenssel egyenlő hatalmú legyen, s több törvényeink, különösen az 1723: 104, 1741: 21, és 1790: 17, t. czikkek kikötötték azt is, hogy a külügyek tárgyalásából a magyarok se zárassanak ki, s a külföldi követségekre magyarok is alkalmaztassanak. A külügyek legfőbb vezetése és intézése azonban magának a fejedelemnek kezébe volt letéve, s az ország erre vonatkozólag is legfőbb biztosítékát az adó és katona-állítás meghatározásának jogába helyezvén, csak azt akarta, hogy a külügyek tárgyalásánál a magyaroknak is legyen befolyásuk. (Helyes!) Ezen elvet követte a külügyekre vonatkozólag az 1847/48-diki törvényhozás is, midőn az említett királyi jogot tisztelve, s teljes épségében fentartva, külön magyar külügyminiszteriumot épen nem állított, s elegendőnek tartotta, hogy az ő felségének személye melletti miniszter által tartassék fön azon befolyás, melyet az ország e részben a fönt elősorolt törvények értelmében igényelhet.
Különösen kiemeli a legmagasabb királyi leirat az 1741-dik évi 11. t. czikk 4-dik szakaszát, melyben az foglaltatik, hogy ő felsége a statusminiszteriumban is fog magyarokat alkalmazni. De az említett törvényre meg kell jegyeznünk, hogy annak felhozott szavai egyedűl csak a külügyi dolgokra vonatkoznak. (Úgy van!) Az ország – mint fentebb is elmondottuk – ezen törvény által csak azt kívánta elérni, hogy a külügyek tárgyalásában, illetőleg a külügyek fölötti tanácskozásokban korábbi törvényeink szerint magyarok is részt vegyenek; mivel 159pedig a külügyek a statusminiszteriumban tárgyaltattak, s ő felsége annak meghallgatásával intézte a külügyi dolgokat, az ország rendei csak e czélból kívánták, hogy oda magyar tagok is neveztessenek. Bizonyítja ezt különösen az 1790-dik évi 17-dik törv. czikkely, mely az említett 1741: 11-dik törvényczikkelyt újabban megerősítvén, azt mondja, hogy «ő felsége magához a statusminiszteriumhoz is fog magyarokat alkalmazni, s oly rendeléseket teend, miszerint azok, kik a magyarok közül külkövetségre kivánnak alkalmaztatni, magukat az állam titkos kanczelláriájában kiképezhessék.» Világos a törvény e szavaiból, hogy egyedűl a külügyek tekintetéből kívánta az ország, hogy a statusminiszteriumban magyarok is alkalmaztassanak, miből semmikép sem lehet azt következtetni: hogy az ország belkormányzata azon statusminiszteriumtól függött. (Ugy van!)
Említi továbbá a legmagasabb leirat a hadsereget s annak közösségét. Kétségtelen az, hogy a magyar hadsereg a többi tartományok seregeivel együtt közösen harczolt a hon és fejedelem ellenségei ellen, de lényeges volt mindig a különbség Magyarország és az örökös tartományok között azokra nézve, mik a katonaságot tárgyazzák. Magyarország az örökös tartományoknak s azok kormányzatának minden befolyása nélkül önállólag határozta meg a magyar katonaság számát, amint ezt számos törvények, különösen az 1802-dik évi 2. t. czikk bizonyítják. Országgyűlésileg határoztatott meg a magyar hadsereg fentartásának módja, és pedig gyakran lényegesen eltérőleg az örökös tartományokban behozott rendszertől; a megfogyott hadsereg pótlására szükséges ujonczok országgyűlésileg ajánltattak meg, és ezek megajánlásánál csak a magyarországi ezredekben létező hiány vétetett tetekintetbe, s az ajánlat a magyar ezredek betöltésére tétetett; a többi tartományok katonaságánál létezett aránylag kisebb vagy nagyobb hiányra soha semmi figyelem sem volt. Országgyűlésileg határoztattak meg az ujonczok állításának módja s feltétélei, valamint a szolgálatnak ideje is, minden tekintet nélkül arra, hogy a többi tartományokban mindezek miként állapíttattak meg. És az ujonczok megajánlásánál nemcsak az vétetett figyelembe, hogy a magyar ezredek teljes számából mennyi hiányzik, hanem megkívánta az országgyűlés azt is, hogy a 160küldolgok fenforgó körűlményei is fedeztessenek fel előtte, s az ezek szerint megismert szükséghez mérve tette ajánlatát. Bizonyítják ezeknek valóságát törvényeink, melyek közől elég leend az 1840-dik évi 2-dik t. czikkelynek első szakaszát felhoznunk, mely következőleg szól: «Az ország rendei, miután a törvények értelmén sarkaló kívánatok folytában a küldolgok fenforgó körülményeiről és a magyar ezredek jelen állapotjáról ő felsége nevében értesíttettek, a szükség iránti fölfedezés következtében, ennek pótlásáúl, segedelemképen, s minden ebből vonható következtetés nélkül, a magyar ezredekhez önkényt 38,000 ujonczot ajánlanak következő feltételek alatt....» stb.
Az időnkint országgyűlésileg ajánlott ujonczozáson felül, folyvást fennálló rendes toborzás által is pótoltatott a magyar hadsereg. Ezen toborzás is országgyűlésileg alkotott törvények mellett állott fenn, s annak fentartására külön ajánlotta meg mindig az országgyűlés a szükséges költségeket.
Régiebb törvényeink aziránt is világosan rendelkeznek, hogy az idegen katonaság Magyarországból eltávolíttassék, a magyar katonaság visszahozassék, a magyar várakban magyar parancsnokok alkalmaztassanak, a magyar hadak főkapitánysága az ország nádorát illesse. A katonaság élelmezése és elhelyezése fölött mindig a magyar királyi helytartótanács intézkedett, s több izben, különösen 1790. és 1840-ben országgyűlési bizottmányok neveztettek ki ezek állandó szabályainak kidolgozására. Kétségtelen mindezekből, hogy Magyarország a katonaságot illetőleg is mind közjogi, mind kormányzati tekintetben mindig alkotmányos önállással birt, s az 1848:III. t. czikknek azon része is, mely a magyar katonai ügyeket kormányzati tekintetben a magyar király fejedelmi hatalmának sérelme nélkül a felelős miniszteriumra bízta, már előbb fennállott törvényeink értelmében lőn alkotva. (Ugy van! Helyes!)
A mi a pénzügyet illeti, alig van tárgy, melynél annyi törvényt lehetne felmutatni annak bebizonyítására, hogy az ország e részben is fenn kívánta mindig tartani önállását és függetlenségét. A bécsi kamara szeretett jogtalanul beleavatkozni Magyarország pénzügyeibe; de az ország minden ilyen beavatkozást határozottan visszautasított, s törvény által is több izben kimondotta pénzügyének függetlenségét. Elég legyen a sok közől csak néhányat említenünk. Az 1608 kor. el. 5-dik t. czikk azt mondja «hogy országos kincstárnok választassék, ki az osztrák vagy bécsi kamarától épen semmi függésben ne legyen, s más tartományok Magyarországnak jövedelmeibe semmikép ne avassák magukat»; az 1723-diki 16. t. czikk a fentebbi törvény rendeleteit újra, megerősíti; az 1741-diki 14. t. czikk azt rendeli: «hogy a magyar kamara megtartassék törvényes függetlenségében, feliratait közvetlenül ő felségéhez küldje, melyekre a leiratok egyedül ő felsége által fognak kiadatni, végre mindazok, mik Magyarországban és a kapcsolt részekben 161a kincstárt (ærarium) illetik, és így a só és bányászat is a magyar kamara alá legyen helyezve». Az ország jövedelmeinek kezelése tehát törvény szerint önálló, s a többi tartományokétól független volt. Az ország adójának meghatározása is, mint fentebb kifejtettük, az örökös tartományok kormányzatának minden befolyása nélkül országgyûlésileg történt. (Úgy van! Helyes!)
Megemlítünk még egyet e részbeni alkotmányos önállásunk kimutatására. 1811-ben, midőn a rendkívülileg megszaporított papirospénznek értéke egy ötöd részre leszállíttatván, annak beváltására ujabb papirospénz «váltó czédulák» neve alatt kiadatott, ő felsége a magyar országgyűlést felszólította, hogy ezen váltóczédulák értékének biztosítására és időnkinti beváltására segédkezet nyujtson. Megbizottakat is küldött ő felsége, kik az állam pénzviszonyait és a sürgető szükség minden körülményeit egy az ország gyűlése által választandó küldöttségnek felfedezvén, a tervet is előadják, mely szerint a bajon segíteni lehetne. E megbízottak eljártak megbízásukban, előadták a tervet, mely abból állott, hogy a 211 millió forint értékű váltó czédulából 100 milliót vállaljon az ország magára, és annak beváltására gondoskodjék biztos pénzalapról. Az ország rendei tanácskozás alá vették e tárgyat, s abban állapodtak meg, hogy sem a 100 milliót magukra nem vállalják, sem valamely pénzalapnak előállításába nem bocsátkoznak. (Tetszés.)
Ha Magyarország önálló és független nem lett volna, ő felsége nem szólította volna fel külön Magyarországot, hogy az állam ezen adósságának egy részét vállalja el, s az ország nem tagadhatta volna meg annak elvállalását. (Zajos közhelyeslés.)
De gyakorlatilag mutatja ezen világos példa még azt is, a mi elméletileg az alkotmányosság elvéből amugy is tisztán következik hogy Magyarországot azon államadósságok, mik az ország tudta s egyenes beleegyezése nélkül, nagyrészt nem is az ország érdekében tétettek, jogilag nem terhelhetik. (Úgy van! Helyes!) Ezt azonban nem azért említjük meg, mintha változtatni akarnánk első feliratunkban tett azon kijelentésünket, hogy «mi nem kívánunk ellenségesen föllépni az örökös tartományok alkotmányos népei ellen, készek vagyunk azt, a mit tennünk szabad, s a mit önállásunk s alkotmányos jogaink sérelme nélkül tehetünk, a törvényszabta szigorú kötelesség mértékén túl is, méltányosság alapján, politikai tekintetből megtenni, hogy azon súlyos terhek alatt, miket az eddig fennállott absolut rendszer fonák eljárása összehalmozott, az ő jólétük, s azzal együtt a mienk is, össze ne roskadjon, s a lefolyt idők káros következései róluk és rólunk elháríttassanak». 162Sőt ujra ismételjük mindezeket, és ismételjük azt is, hogy csak mint önálló független szabad ország akarunk velük e tárgyban is érintkezni. (Úgy van!) De ha a mi politikai jogaink tekintetbe nem vétetnek, ha törvényes önállásunk megtámadtatik, ha az alapszerződések által biztosított ősi alkotmányunk helyett más valamely octroyrozott alkotmányt akarnak reánk kényszeríteni: akkor Isten és világ előtt igazolva leszünk, ha semmi oly terhek és kötelezettségek elvállalásába szabad akarattal bele nem egyezünk, mikben résztvenni törvény és igazság szerint nem tartoznánk. (Óriási zajban kitörő közhelyeslés és viharos éljenzés. Halljuk! Halljuk!)
Azt állítja a legmagasabb királyi leirat, hogy Magyarország az állam közszükségeinek fedezésében és terheiben minden időben résztvenni, s azon terheknek és áldozatoknak egy részét elvállalni tartozott, melyek a leviharzott harczi események folytán a népek vállaira nehezültek, s hivatkozik e részben az 1741: 63., az 1796: 2., az 1805: 2., az 1807: 2. és az 1808: 6., törvényczikkekre, mint a szorosabb reáluniónak bizonyítékaira. (Halljuk.)
De tekintsük végig az idézett törvényeket, és figyelmezzünk a körülményekre, mik között azok alkottattak. 1741-ben Mária Terézia trónját hatalmas ellenségek támadták meg. Mária Terézia törvényes királya volt Magyarországnak, s az ország mindent megtett, hogy királyát s annak jogait megvédje. (Igaz!) Erről szól az idézett 1741: 63. t. czikk, és azt mondja, hogy a fejedelem és ország jogainak védelmére a nemzet életét és vérét kész levén áldozni, átalános fölkelést rendel; kiköti azonban világosan, hogy az ország törvényei sértetlenül fentartassanak, s ezen rendkívüli ajánlatból semmi következést vonni ne lehessen. 1796-ban, 1802, 1805, 1807- és 1808-ban Francziaország győzedelmes seregei fenyegették hazánkat és fejedelmünket, s az ország rendei a haza és fejedelem védelmére részint ujonczokat, részint fölkelést, részint rendkívüli segélyezést ajánlottak az idézett törvényekben. De mindezen ajánlatoknál határozottan kijelentették, hogy azokat önkényt és szabad akaratból teszik, s az ország jogait fentartva tiltakoztak az ellen, hogy e szabad ajánlatból utóbbra bármi kötelezettségi következés vonassék. (Úgy van! Helyes!)
Igaz, hogy kötelességet teljesített a nemzet ezen önkéntes ajánlatok által, önhazája és fejedelme iránti szent kötelességet.
De midőn a veszély óráiban fejedelmétől felszólítva sietett megmenteni a hazát, s megvédni királyának jogait s érdekeit, bizonyosan nem sejtette, hogy jöhet oly idő, midőn törvényes önállásának tettleges 163felforgatásával ősi alkotmánya helyett idegen alkotmányt akarnak reá octroyrozni; (Igaz!) alaptörvényeit patensekkel cserélik fel; (Igaz!) nem engedik, hogy jogait saját országgyűlésén gyakorolhassa; (Igaz!) és a hatalom mindezen lépéseinek igazolására épen azon tényeket hozzák majd fel, melyek a hazafiúi kötelesség hű teljesítéséből származtak, (Úgy van!) azon tényeket, melyekkel bebizonyította a nemzet, hogy törvényes jogait a király- és haza érdekében tudja gyakorolni, azon tényeket, melyek a hazát és birodalmat mentették meg. (Óriási zajban kitörő közhelyeslés és viharos éljenzés.) Azon fejedelmek, kiknek felszólítására az idézett törvények alkotva lőnek, nem a parancsoló hatalom szigorú hangján szólottak az országgyűléshez, hanem azt a törvényhozó hatalom egyenjogú részesének tekintve, szólottak az alkotmány iránti ragaszkodással és az atyai szeretetnek bizalmat gerjesztő szavaival; s a nemzet lelkesedéssel fogadta, fiúi bizalommal viszonozta s buzgósággal teljesítette a fejedelem atyai felszólítását. (Úgy van!)
Azt is mondja a legmagasabb királyi leirat, hogy az 1723-dik évi 21., 98., 104. és 114. törvényczikkek világosan azon központi kormányra utalnak, melynek hatásköréhez a Magyarországot s a többi tartományokat közösen érdeklő minden ügyek elintézése tartozott.
De nézetünk szerint az említett törvények tartalmából ily következést vonni nem lehet. Az 1723-dik évi 21-dik törvényczikk katonai kiszökésekről szól és némely tábornokok erőszakoskodásairól, kik különösen a várakban némely javadalmakat követeltek, mint rendes fizetésüknek egy részét. Ezen követelések megvizsgálására s annak megállapítására, hogy ha csakugyan illették valamely efféle javadalmak a tábornokokat fizetésük fejében, azok nekik más módon pótoltassanak, egy bizottmány alakíttatott, mely az ország rendeinek, a haditanácsnak s az udvari kamarának megbizottjaiból állott. E két utolsó testületnek megbizottai szükségesek voltak a bizottmánynál, minthogy a bepanaszlott tábornokok német katonák voltak. És ha létezett volna oly központi kormány, melynek hatásköre Magyarországra is kiterjedett, nem lett volna szükséges országgyűlésileg nevezni Magyarország részéről is bizottmányt, hanem az egész ügyet, mint épen nem törvényhozási, hanem közigazgatási tárgyra vonatkozót, azon központi testület vizsgálta és intézte volna el. (Úgy van! Helyes!) Inkább arra mutat tehát az említett törvényczikk, (Halljuk!) hogy épen azért, mert központi kormányzat nem létezett, Magyarország mint önálló külön ország esetenkint jött érintkezésbe az örökös tartományokkal, s illetőleg azok 164kormányzatával, még pedig közigazgatási tárgyakban is gyakran az országgyűlése által.
Az idézett 98-dik törvényczikk azt rendeli: hogy a magyar királyi helytartótanács ő csász. kir. felségének pecsétjével éljen, melyen a kétfejü sas közepén Magyarország czimere legyen. Már ezen törvény tartalmából csakugyan nem lehet valamely központi közös kormányzat létezését következtetni. (Derültség és helyeslés.)
A 104-dik törvényczikk azt mondja: hogy a magyarországi honpolgárok azon ügyekben, mik Magyarországot érdeklik, külkövetségekre is alkalmaztassanak. Erre vonatkozólag fentebb már előadtuk nézeteinket ott, hol a külügyekről szólottunk.
Végre a 114-dik törvényczikkben azt igéri ő felsége, hogy a pósták járását főpóstamesterének meghallgatásával a szerint fogja elintézni, mint azt a közszükség kívánandja. De ez nem mutat központi közös kormányzatra. A pósták sok ideig Európának több tartományaiban magán vállalatok voltak; a Thurn-Taxis család sokáig birta és kezelte azokat Németország nagy részében is. De abból még következtetni nem lehetne, hogy a Thurn-Taxis családnak e birtoklása azon tartományoknak jogviszonyait bármi részben megváltoztatta volna. (Hosszas zajban kitörő köztetszés és helyeslés.) Egyébiránt ezen törvényczikk nem azt mondja, hogy az összes birodalom fő-póstamestere (Halljuk!) vagy valamely központi közös kormányszék fogja meghatározni Magyarországban a pósták járását, hanem hogy ő felsége fogja azt tenni, mint magyar király, meghallgatván előbb fő-póstamesterét, kétségtelenül mint olyan egyént, kinek tanácsa, a póstaügynek akkor még fejletlen állapota mellett, minden esetre figyelmet érdemlett. Meg kell végre még jegyeznünk, hogy a később teljesen kifejlett póstaügy egész terjedelmében Magyarországra nézve a magyar királyi helytartótanácsnak és a magyar királyi kamarának felügyelete és intézkedő hatalma alatt állott, ezen kormányszékek pedig, mint fentebb is kifejtettük, világos törvényeink szerint, a magyar király törvényes hatalmán kivűl, minden egyéb hatalomtól s az örökös tartományoknak kormányzati testületétől teljesen függetlenek voltak.
Azt mondja továbbá a legmagasabb királyi leirat: hogy «a birodalom közérdekei iránti gondosságának ragyogó jelét adta a magyar törvényhozás, midőn az 1741: 4-dik törvényczikk 3-dik szakaszában oly czélból, hogy Magyarországnak kormányzata a birodalom többi részeinek kormányzatától el ne különöztessék, és ellentétben az országgyűlési feliratban érintett 1485-dik évi 2-dik törvényczikkelylyel, mely a nádor 165gyámnoki jogát illeti, Ferencz császárt – dicső emlékezetű Mária Terézia magyar király felséges férjét – nemcsak uralkodó társnak nevezte, hanem a trón-örökös kiskorusága esetére Magyarországra nézve is annak törvényes gyámságát reá ruházta azon világos kijelentéssel, hogy ő Magyarországot a birodalom többi tartományaival együtt atyai s gyámsági hatalmánál fogva közösen kormányozhassa.» (Halljuk!)
Ha Magyarország alkotmányos önállása s törvényes függetlensége más törvényekben, s magában a sanctio pragmaticában világosan ki nem volna is fejezve: azt már maga ezen 1741: 4. törvényczikk kétségtelenné tenné. (Deák Ferencz éljenzések közt átadja az iratot Szalay Lászlónak, ki annak felolvasását következőleg folytatja.) Ugyanis: Az ország rendei ő felségének férjét, Ferencz lotharingiai, barri és hetruriai herczeget, ki még akkor római császárnak megválasztva nem volt, felséges neje mellé uralkodó társnak megválasztották, s a trónörökös kiskorusága esetére annak gyámságát is reá ruházták. De világosan kijelentették, hogy e választás önként és szabadon történt, s hogy abból jövendőre Magyarország bármely nő-királyának fejedelmi férje soha semmi következést ne vonhasson, és hogy a nádori hatalom sértetlenül maradjon; kikötötték azt is, hogy az együtturalkodás által az 1723-dik évi 1-ső és 2-dik törvényczikkekben megállapított elválhatlanság és másoknak örökösödési jogai csorbát ne szenvedjenek; az ország jogai, törvényei, szabadsága fentartassanak; az ország ügyei a törvények értelmében kormányoztassanak, s ő felsége a legfőbb királyi hatalmat és királyi jogokat (iura maiestatica), melyek törvény szerint csak a koronázott királyt illetik, ne gyakorolhassa.
Ha Magyarország alkotmányos önállással nem birt volna, ha törvény szerint nem a nádort illette volna a kiskoru magyar királynak gyámsága: nem lett volna szükséges ezen törvényczikket alkotni, mert a gyámság mind természet szerint, mind az örökös tartományokban fennállott törvény szerint, az édes atyát illette volna. De épen azért, mert Magyarország közjogi állásában teljesen el volt a többi tartományoktól különözve; épen azért, mert reál-unio nem létezett: külön törvény által kellett arról intézkedni, hogy az édes atya Magyarországra nézve saját gyermekének gyámságától el ne távolíttassék. (Közhelyeslés.)
Azon kivételes intézkedés, mit e részben tettek az ország rendei, teljes épségben hagyta, sőt újabban megerősítette a nádori hivatal gyámsági jogait, nemcsak azáltal, hogy kivételes volt, és azon egyetlen esetre szorítkozva tiltakozott minden abból vonható következtetés ellen: de azért is, mert a nádori jogok sérthetetlenségét világos szavakban 166kimondotta. A kiskoru örökös magyar királynak gyámsága tehát jövendőben is a nádort illetvén, kétségtelenül állanak mindazon következtetések, miket mi ezen körűlményből első feliratunkban a reál-unio ellen felhoztunk.
Tisztelettel megjegyezzük továbbá azt is, hogy az idézett 1741-dik évi 4-dik törvényczikk elősorolja ugyan előbeszédében ő felségének a felséges császárné férjének jeles érdemeit, nyolcz évig Magyarországban viselt helytartóságát, a harczmezőn bizonyított vitézségét s a magyar nemzet iránt több izben tanusított szeretetét; megemlíti őseinek jeles érdemeit; elmondja, hogy őt mint férjet Isten és a természet felséges neje gondjainak részesévé rendelte, s ezeket okok gyanánt előre bocsátva mondja ki az egyhangulag, önként és szabadon történt megválasztást; de hogy ezt az ország oly czélból tette volna, hogy: «Magyarország kormányzata a birodalom többi részeinek kormányzatától el ne különíttessék» és hogy «a gyámság azon világos feltétellel ruháztatott az édes atyára, miszerint az Magyarországot a birodalom többi tartományaival együtt közösen kormányozhassa» mint ez a legmagasabb királyi leiratban állíttatik, (Zúgás) azt az említett törvény csak egy szóval sem mondja, s a kormányzat közösségének megemlítése sem fordul abban elő; sőt épen azáltal, hogy az említett törvény 5-dik és 6-dik szakasza világosan kiköti, hogy a kormányzás Magyarország törvényei szerint vitessék, s az országnak jogai, törvényei, szabadsága sértetlenül fentartassanak, a többi tartományokkal való közös kormányzás eszméje is ki van zárva. (Úgy van! Igaz!)
Mindezeket részletesebben azért soroltuk elő, hogy a legmagasabb leiratnak ellenvetéseire felelve, újabban kimutassuk első feliratunkban, Felségedhez felterjesztett, s a legmagasabb leiratban határozottan megtagadott jogos kívánatinknak alaposságát, melyet a legmagasabb leiratnak ellenokai, s az abban előforduló idézeteknek hosszú sora semmi részben meg nem gyengítettek, és hogy kimutassuk, hogy az ország jogai nem 1848-ban vették eredetüket, hanem azok lényegükben régiebb törvényeink szerint is csakugyan fennállottak. (Zajos közhelyeslés.) Az 1847/48-diki törvények csak újabb, világosabb és határozottabb alakot adtak a nemzet jogainak, tisztába hozták s a kor igényeihez alkalmazták, miket az ország évek, sőt századok óta, mint alkotmányának és törvényeinek szelleméből szorosan következőket folyvást sürgetett; de a nemzet és fejedelem közötti viszonyokat illetőleg lényegben ujabb jogokat nem teremtettek. (Helyes! Úgy van!)
Egyébiránt ha az említett 1847/48-diki törvények ujabb jogokat 167teremtettek volna is, ha nemcsak alakjában, hanem lényegében is újra alkották volna Magyarország közjogát: joggal követelhetnők, a mint követeljük is, mindazt, a mi azokban foglaltatik. (Úgy van! Helyes!) Mert ezen törvényeket az alkotmányszerű törvényhozó hatalom – a fejedelem és nemzet egyesült akarata – hozta létre: kötelezők tehát azok mindaddig, míg a fejedelem és nemzet egyesült akaratából ismét módosítva vagy eltörülve nem lesznek. (Úgy van! Helyes!)
Azt állítja a legmagasabb leirat, hogy «a személyes uniónak életbe léptetése az 1848-diki törvények által lőn megkísértve, s hogy ezen kísérlet ellenmondásban áll a törvények bevezetésében foglalt azon nyilvánítással, miszerint a koronának egysége s Magyarországnak az összes birodalom iránti kötelezettségei sértetlenül hagyandók.» (Nem igaz! Nem áll!)
De a személyes uniót nem az 1848-diki törvények hozták be, hanem az a sanctio pragmaticának világos értelmében mindig fenállott, (Úgy van! Igaz!) s nem ismerünk törvényt, mely a szorosabb reál-uniót valaha meghatározta volna. Az 1848-diki törvények idézett bevezetése megemlíti ugyan Magyarországnak a pragmatica sanctio által vele válhatatlan kapcsolatban álló tartományok iránti törvényes viszonyait; de ezen törvényes viszonyok és a personál-unió legkisebb ellentétben sincsenek egymással; mert mi csak azon viszonyokat ismerjük törvényeseknek, mik – a mint kifejtettük – a sanctio pragmaticában megállapított personal-unióból származnak. Meg van ezen felül az 1848-diki törvények bevezetésében világosan említve az ország önállósága és függetlensége is; de azon nyilvánítás, melyre a legmagasabb királyi leirat hivatkozik, miszerint: «Magyarországnak az összes birodalom iránti kötelezettségei sértetlenül hagyandók» a mondott bevezetésben sehol elő nem fordul. (Úgy van! Igaz!)
Azt is állítja a legmagasabb királyi leirat, hogy «az 1848-dik évi törvényeknek foganatosítása már az első félévben feltárta mindazon veszélyeket, (Halljuk!) melyek az országot és az összes birodalmat fenyegetik az által, hogy a birodalom közös érdekeinek megérzése és fentartása, a közjognak és Magyarország történelmének mellőzésével, a személyes unió korlátolt körére szándékoltatott szoríttatni, s hogy ezen elkülönözés veszedelmes rázkódtatásokat idézett elő, melyek Magyarország alkotmányos intézményeitől eltérő közigazgatási rendszer alkalmazását tevék szükségessé».
Sem a közjog, sem Magyarország történelme nem mellőztetett az 1848-diki törvények alkotásával; sőt épen az említett törvények emelték 168a magyar közjogot azon kifejlettebb állásra, melyen Európa más népeinek közjoga jelenleg áll. (Helyes!) Emelték pedig lényegében az által, hogy a hűbéri viszonyokat megszüntették, s a jogegyenlőséget megállapították, s minden polgári és politikai jogokat minden osztályra kiterjesztettek; formájában az által, hogy parlamentáris kormányt hoztak be, s kormányszékek helyett felelős miniszteriumokat állítottak. (Helyes! Úgy van!) Magyarország történelme pedig miben mellőztetett az említett törvények alkotása által? Hiszen a történelemben épen nem példátlan az, hogy a nemzet saját institutióit s közjogi törvényeit a kor igényei szerint alkotmányos uton fejedelmével egyetértve változtatja, s ha minden ily változtatás az ország történelmének mellőzése volna, ezen vád szintúgy érhetné az ország azon törvényeit, melyek Magyarország koronáját a habsburgiház fiágának elsőszülöttségi joggal átadták, (Halljuk! Halljuk!) és azokat, melyek mellett a nő-ág örökösödése megállapíttatott; mert ezen törvények által is lényeges változások tétettek Magyarország közjogában. (Zajos közhelyeslés.)
Ellenben a legmagasabb királyi leiratban foglalt octroyrozások, melyek által Magyarország alkotmánya absolut fejedelmi hatalommal átalakíttatik, a lényeges alaptörvények császári diplomával és patenssel cseréltetnek fel, s mindez visszaállított ősi alkotmánynak neveztetik, (Derültség.) nemcsak ellenkeznek a közjoggal, hanem annak alapelveit felforgatják, és Magyarország történelmében csakugyan példátlanok. (Úgy van!)
A mi pedig a legmagasabb királyi leiratban megemlített rázkódtatásokat illeti, engedje Felséged tisztelettel megjegyeznünk, hogy azokat nem az 1848-diki törvények okozták, hanem azon törvényeknek meg nem tartása (Úgy van!) és azon akadályok, mik a törvények teljes végrehajtását gátolták. (Úgy van!) Mi módon alakultak ezen akadályok, azt, nem akarván a múlt idők fájdalmas emlékeit újabban felidézni, Felséged legmagasabb személye iránti mély tiszteletből elhallgatjuk. (Harsány zajban kitörő közhelyeslés és élénk éljenzés.)
Ha visszatekintünk azon kornak eseményeire, feltünő az, hogy midőn 1848-ban a mi alkotmányunk bővebb kifejtést nyert a fejedelem által is szentesített törvényekben, ugyanakkor ugyanazon fejedelem az örökös tartományoknak is adott alkotmányt, (Igaz!) ezen alkotmány octroyrozott volt, nem foglalta magában azon elkülönözési irányt, mi vádképen a mi törvényeink ellen felhozatik, még a cseh korona országai sem nyerték vissza azon önállást, mely őket históriai múltjoknál s egykor erőhatalommal széttépett jogaiknál fogva megillette volna, (Úgy van!) és mégis csakhamar elvétetett az örökös tartományoktól is azon 169octroyrozott alkotmány, melynek alapelveit a fejedelmi hatalom állapította meg. (Úgy van!) Ha tehát azokban hiány volt, a hiánynak a népek okai nem voltak. Ott is történtek rázkódtatások, ott is behozatott az absolut rendszer. (Igaz!)
Sőt még Horvátország is, mely fegyvert fogott az 1848-diki törvények ellen, velünk s a többi tartományokkal hasonló sorsban részesült. (Úgy van!) Megfosztatott alkotmányos jogaitól, s az absolut rendszer egész súlyát csak úgy érezte, mint mi. Pedig a vád, mely az 1848-diki törvények ellen nézetünk szerint alaptalanul felhozatik, Horvátországot csak távolról sem érintheti. (Igaz!)
A rázkódtatás tehát, a veszélyek és az absolut rendszer, mely behozatott, nem az 1848-diki magyar törvényeknek voltak következései, minthogy az absolut rendszer ott is behozatott, hová a magyar törvény ki nem terjedett, sőt még ott is, hol azon törvények ellenszegülésre találtak. (Úgy van! Derültség.)
Azt mondja a legmagasabb királyi leirat, hogy Felséged «királyi teljhatalmával biztosította Magyarország alkotmányának feltételes viszszaállítását, tettleg viszaállította a megyei rendszert és a törvényes magyar kormányszékeket; (Derültség.) de egyszermind összhangzásba akarja hozni Magyarország közjogi állását a birodalom minden országait egybefüző felbonthatlan kapcsolattal s a birodalom nagyhatalmi állásával, mit az 1848-diki törvények mellett, melyek a többi tartományoknak s az összes birodalomnak jogait sértik, eszközölni nem lehetne». (Derültség.)
Alkotmányunk viszaállítására nézve lehetetlen biztosítékot látnunk azon módban, melylyel ezen igért visszaállítás megkezdetett. (Közhelyeslés.) Az ősi megyei-rendszer csak félig állíttatott vissza; hatáskörének legnagyobb része idegen tisztviselőknek kezeiben hagyatott, kik most is az absolut rendszer önkényes hatalmával járnak el. (Úgy van!) Erőszakkal hajtják be az adót, melyet az országgyűlés soha meg nem ajánlott; kényszerítik a hatóságokat, tisztviselőket és egyes polgárokat, hogy ugyanakkor, midőn az alkotmány visszaállitottnak mondatik, az alkotmány alaptörvényei ellen cselekedjenek. (Úgy van!) És e törvényellenes eljárásnál eszközül használtatik még a rendes katonaság is, melynek pedig szebb és magasabb rendeltetése van, mit a legnehezebb időkben is híven és vitézül teljesített, s melyet az ilynemű szolgálattól megkímélni az állam érdekében állott volna. (Zajos helyeslés.) A polgárok egy része, névszerint az absolut rendszernek minden itt lakó vagy tartózkodó régi vagy újabb tisztviselői, az absolut hatalom törvény 170ellen kiadott rendelete által kivétetnek az ország törvényeinek s biróságainak hatalma alól nemcsak hivatalos, hanem minden bűntényi s más egyéb viszonyaikra nézve is. S valóban a köztörvényhatóságoknak annyira megzsibbasztott és bonyolódott hatásköre mellett, csak egyesek erélyének, s a várni és tűrni tudó nép józan higgadtságának lehet tulajdonítani, hogy az ország az anarchia veszélyeibe nem sodortatik. (Úgy van! Igaz!) A felállított főbb kormányszékek sem törvényesek; mert az 1848-diki III. törvényczikk szerint nem kormányszékeknek, hanem felelős miniszteriumnak kellene a közigazgatás élén állani, a mit pedig a törvényhozás már módosított és másokkal pótolt, azt nem a régi, hanem a törvény által megállapított új alakjában lehet csak törvényesnek tekinteni. (Közhelyeslés.)
A legmagasabb királyi leiratnak már azon egy kifejezése is hogy Felséged «királyi teljhatalmából, és pedig föltételesen akarja visszaállítani a magyar alkotmányt», magában elegendő arra, hogy az igért biztosítás iránt minden bizalmat lehetetlenné tegyen. (Úgy van!) A sanctio pragmatica nem ismer királyi teljhatalmat a törvényhozás terén. (Úgy van!) A magyar király visszavetheti az elébe terjesztett új törvényjavaslatokat; felszólíthatja az országgyűlést újabb törvények alkotására; de a már egyszer királyi szentesítéssel megerősített törvényeket mindaddig, míg azok a rendes törvényhozás útján el nem törültettek, szintúgy tartozik megtartani, (Úgy van!) mint tartozik az ország és annak minden egyes polgára az ekkép alkotott törvényeknek hódolni, s a fejedelemnek, mint a törvények alkotmányszerű legfőbb végrehajtójának engedelmeskedni. (Úgy van!) Az alkotmány sértetlen fenntartása a sanctio pragmaticában világosan kikötött föltétele a trónöröklési jognak. E kettő egymással viszonyos: a fejedelem tehát, ha a sanctio pragmatica teljes értelmében kiván uralkodni, az alkotmány fenntartását más feltételhez nem kötheti, mint örökösödési jogának elismeréséhez s életbeléptetéséhez, (Helyes!) mit az ország, mely a sanctio pragmaticához szorosan ragaszkodik, megtagadni nem is akart.
Azon eljárás, mit a legmagasabb királyi leirat követ, midőn törvényeinkről s jogainkról absolut hatalommal rendelkezik, s az október 20-diki diplomának és a február 26-diki patensnek alapjára akarja fektetni a magyar alkotmányt, lehet talán egy octroyrozott alkotmány behozatalára intézett kisérlet, de a magyar alkotmány visszaállítására bizonyosan nem vezet. (Helyes!) De mi le nem mondhatunk az ország azon alkotmányos jogáról, miszerint a törvényhozó hatalmat a fejedelem és nemzet csak együtt és közösen gyakorolhatják; mi egyoldalú s 171absolut törvényhozást hazánk felett jogosnak s alkotmányosnak el nem ismerhetünk. (Úgy van!) Erő és hatalom felfüggesztheti ismét alkotmányos jogainkat, octroyrozhat, rendelkezhetik; de mi kénytelenek vagyunk e felfüggesztést, az ily rendeleteket és minden octroyrozást alkotmányellenesnek, a tizenkét évig fennállott absolut rendszer újabb alakú folytatásának tekinteni, és azokhoz sem beleegyezésünkkel, sem megnyugvásunk kijelentésével nem járulhatunk; mert ha ezt tennénk, hűtlenek volnánk a törvényhez, hazához s önlelkiismeretünkhöz. (Zajos közhelyeslés.)
És ha legszentebb kötelességünk nem parancsolná is, hogy minden octroyrozás ellen tiltakozzunk, akkor is ragaszkodnánk saját ősi alkotmányunkhoz; mert azon alkotmány, mely a nemzet életéből fejlett ki, a nemzettel együtt élt, alakult és tágult, rendszerint czélszerűbb is, állandóbb is, mint az octroyrozott alkotmányok. (Igaz!) Hivatkozhatunk e részben a történelemre, felhozhatnánk példákat Európa más országaiból; de csak azt említjük meg, hogy az osztrák birodalomban 1848 óta hányféle alkotmány, vagy annak helyét pótló másféle rendszer octroyroztatott, melyeknek legnagyobb része csak igen rövid ideig élt, egy része pedig soha életbe sem lépett. (Köztetszés.)
A mi az örökös tartományoknak és a birodalomnak azon jogait illeti, miket az 1848-diki törvények állítólag megsértettek, valóban nem tudjuk, mik azon megsértett jogok, s mi részben lettek az 1848-diki törvények által megsértve? (Halljuk!) A sanctio pragmaticát Magyarország a magyar királylyal kötötte, s abban csak az uralkodónak ugyanazonosságát és ennek alapján a föloszthatlan és elválhatlan birtoklást állapította meg. De közös kormányzatról ezen alapszerződésben szó sincs, sőt a mint fentebb is kifejtettük, világosan kiköttetett: hogy Magyarország saját törvényei szerint kormányoztassék. Az 1790: 10-dik törvényczikk pedig határozottan kimondja, hogy «Magyarország szabad ország, s kormányzatának egész törvényes alakzatára nézve független, semmi más országnak vagy népnek lekötve nincs (nulli alteri regno aut populo obnoxium), hanem tulajdon önállással és alkotmánynyal bir». (Úgy van!)
Ha tehát Magyarország semmi más országnak vagy népnek lekötve nincs, alkotmányos önállásában mikép sérthette más ország jogait azáltal, hogy saját törvényhozásában önügyei felett alkotmányszerűleg intézkedett? Az 1848-diki törvények pedig csak ily intézkedéseket foglaltak magukban. (Igaz! Szalay Lászlót a fölolvasásban Deák Ferencz fölváltja, következőleg folytatván:) Magyarország nem kíván avatkozni 172más országok törvényhozásába vagy kormányzatába s e részben a viszonyos méltányosságot joggal követelheti.
Nem akarjuk mi veszélyeztetni a birodalom fennállását, nem akarjuk a sanctio pragmatica szerint jogosan fennálló kapcsolatot felbontani. Hiszen a personal-unio is kapcsolat, melyből közös viszonyok származnak, és mi e viszonyokat figyelemben kivánjuk mindig tartani. Az 1848-diki III. törvényczikk is határozottan kimondotta 13-dik szakaszában: «hogy a magyar miniszterek egyike folyvást ő felségének személye körül legyen, s mindazon viszonyokba, melyek a hazát az örökös tartományokkal közösen érdeklik, befolyván, azokban az országot felelősség mellett képviselje.» Világos a törvény ezen rendeletéből, hogy az 1848-diki magyar országgyűlés is fenn akarta tartani azon kapcsolatot, mi a sanctio pragmaticában ki van fejezve, a az ebből eredő közös viszonyokra nézve saját törvényes kormánya által akart érintkezni az örökös tartományok törvényes kormányzatával. (Úgy van! )
És a mennyiben a két egymástól független kormányzatnak egymássali érintkezése, különösen a törvényhozás elé tartozó tárgyakra nézve netalán elegendő nem volna, készek vagyunk mi, a mint első feliratunkban is kijelentettük, az örökös tartományok alkotmányos népeivel, mint önálló szabad ország, függetlenségünk megóvása mellett, esetenkint szabadon és nyilt őszinteséggel érintkezni. Ily módon minden egyes esetben sokkal könnyebb leend tisztába hozni a közös viszonyokat, mint egy közös birodalmi tanács által, melyhez mi csak alkotmányos önállásunknak és leglényegesebb jogainknak feláldozásával küldhetnénk képviselőket, a melybe Magyarország már előre azon aggodalommal lépne be, hogy minden szóbeli biztosítások daczára végre mégis osztrák provincziának fog tekintetni, s azon kisérlet, mit századokon keresztül az absolut hatalom gyakran, de sikeretlenül ismételt, a beolvasztás kisérlete, majd az alkotmányosság színe alatt kezdetik meg. (Úgy van! Igaz!) Ezen aggodalom és a bizalmatlanság, mely az aggodalom kisérője, minden lépésben rendkívül nehezítené, sőt gyakran lehetetlenné tenné a tanácskozások folyamát, s végre magát a birodalmi tanácsot is szétbontaná, vagy a majoritást oly eljárásra vezetné, mely keserűséget, sőt gyűlölséget vonna maga után, nem egyes emberek közt, hanem nép és nép, ország és ország között, mi kétségtelenül a legnagyobb csapás volna, mi a birodalmat érhetné. (Helyes!)
Közös viszonyokat egyenjogú felek között csak kölcsönös bizalommal lehet elintézni. De kényszerítéssel kölcsönös bizalmat megalapítani 173lehetetlen. (Igaz!) A hol nincs aggodalom és nincs is ok reá, a hol kényszerítés nem zárja ki a szabad akaratot: ott a közös érdek a legbiztosabb kapcsolat. (Helyes!)
Meg vagyunk arról is győződve, hogy az 1848-diki törvények sem a birodalom czélszerű kormányzatát, sem annak nagyhatalmi állását nem veszélyeztetik: de veszélyezteti azt azon rendszer, melynek elfogadására minket is kényszeríteni akar a legmagasabb leirat.
A felelős magyar miniszterium törvényszabta felállítása, úgy látszik, az a pont, mely ellen főkép irányozvák a legmagasabb leirat ellenvetései. De hiszen a magyar minisztereket Felséged maga nevezi ki, s azok Felségednek törvényes akaratát mindenkor teljesítendik. Felelősek lesznek ugyan az országgyűlésnek, a mint ezt az alkotmányosság alapeszméje is megkívánja; de ezen felelősség könnyű lesz minden törvényes rendeletek ellenjegyzésére nézve, törvény ellen rendelkezni pedig Felséged maga sem akarhat. (Zajos tetszés.) A nemzet, ha látja az alkotmány teljes visszaállítására s épségben tartására irányzott komoly szándékot, s nem lesz oka félni, hogy jogai csorbíttatnak, bizalommal fogadja fejedelmének előterjesztéseit a törvényhozás terén, megnyugvással kiséri törvényes kormányának a végrehajtás körében tett minden lépteit, és ha a törvények egyik vagy másik rendeletének módosítását idő s körűlmények igénylendik: vagy maga hozandja azt javaslatba, vagy azon javaslatot, mit Felséged nevében a felelős miniszterium előad, aggodalom nélkül veszi tanácskozásba, mert nem lesz oka félnie a fejedelmi hatalom túlterjeszkedésétől, vagy attól, hogy az ország érdekei s törvényei mások érdekeinek feláldoztatnak. Azon nemzet, mely híven megőrzött alkotmányának s törvényeinek pajzsa alatt jogait s érdekeit biztosítva látja, nem kénytelen más helyzet, más viszonyok után sóvárogni. (Helyes!)
Nem mindig a legbiztosabb, legjobb és legolcsóbb azon kormányzat, melyet egy naptól a másikig vezetni legkönnyebb és legkényelmesebb. (Tetszés.) A kormányzat rendszerének hiányai s a kormány vezetésében elkövetett hibák gyakran csak idő mulva termik meg a keserű gyümölcsöt, és azon statusférfiak, kik az állam egyes részeinek különböző viszonyait s elágazó lényeges érdekeit kellőleg nem méltányolják, és a nehezebb kérdéseknek fárasztó megoldását vagy mellőzik, vagy valamely theoriában fölállított átalános elvvel vágják keresztül, nem figyelmezve azon elvnek gyakorlati kivihetőségére, s az alkalmazásból származható káros következésekre: saját kényelmüknek az állam jövendőjét áldozzák föl. (Úgy van! Igaz!)
174Az egyes államok nagyhatalmi állása nem egyedül rendes hadseregeik számától függ. Az absolut kormányzat talán könnyebb és kényelmesebb; absolut rendszer mellett gyorsabban lehet nagy hadsereget kiállítani; de a legderekabb hadsereg mellett is veszélybe dőlhet az állam, ha annak védelme a népek érzelmében nem gyökerezik. (Helyes!) Tizenkét évig állott fenn nálunk is az absolut rendszer; de nem árasztott boldogságot a népre, nem tette az államot gazdagabbá és hatalmában nagyobbá; s Felséged tizenkét évi tapasztalás után maga is szükségesnek látta az absolut rendszerrel felhagyni s alkotmányos útra térni. Alkotmányos úton is könnyebb oly birodalmat kormányozni, mely egy népből áll s ennélfogva egysége természetes, mint az olyant, melyet több országok képeznek, s melyben az egyes országok külön alkotmányos önállással, jogokkal, törvényekkel, de sőt külön közjogi fogalmakkal s politikai nézetekkel birnak. Ha a népek fejlettebb politikai érzelem s akarat nélküli lények volnának, könnyű volna őket összeolvasztani, s természetes egység nem létében mesterséges egységet teremteni. A hajdankorban, midőn még az alkotmányos fogalmak és a jognak érzete kevésbbé szivárgott át a népnek minden rétegeibe, gyakran sikerültek ily kisérletek; de ma már érzik a nemzetek, érzi a népnek minden osztálya a politikai szabadságnak s törvényes függetlenségnek valódi becsét, s kegyelettel ragaszkodik azokhoz, és ezen érzelmeknek, ezen kegyeletnek mellőzésével, népeket és országokat politikai theoriák szerint, akaratjuk ellen átalakítani ritkán sikerűl. (Igaz!) Sőt gyakran az ily kisérletek veszélylyel is járnak, mert az akarat szabadsága egyeseknek és népeknek oly drága kincse, hogy annak feláldozásával még azt sem fogadják szívesen, mi szabad akarattal választva hasznos lett volna érdekeikre nézve. (Helyes!)
Oly szorosabb egyesülés, mely az illetőknek teljes szabad akaratából önként történik, gyakran hasznos lehet, s legalább módjára nézve nem igazságtalan. De midőn valamely alkotmányos országot a fejedelem teljhatalmának súlyával kényszerít oly egyesülésre, mely azon ország alkotmányának átalakításával, sőt lényeges jogainak feláldozásával jár, és az ez iránt absolut hatalommal kiadott fejedelmi rendeleteknek nem is előleges tárgyalását, hanem tüsténti teljesítését parancsolja: lehet-e ily módon czélszerű s igazságos az egyesülés? Nem fogja-e azt az ország oly súlyos csapásnak tekinteni, mely által attól fosztatott meg, mi előtte a legszentebb volt? (Úgy van! Igaz!) Fogja-e szívesen védeni és támogatni azon állapotot, melyet keserű érzelmekkel tűr? Nem fog-e örülni minden veszélynek; minden bajnak, mely az 175egészet fenyegetve neki reményt nyújt, hogy talán szabadulhat azon lánczoktól, mik akaratja ellen másokhoz kötötték? (Zajos közhelyeslés.) Erős és hatalmas volna-e a birodalom a népnek ily érzelmei mellett? És azon szorosabb, de kényszerített kapcsolat mellett, mely az országban ily érzelmeket támaszt, jobban és könnyebben lehetne-e kormányozni, mint a tágabb, de önkéntes egyesülés mellett, mely senkinek nem fáj, s melyet a nemzet jogaival és alkotmányával megférőnek tekint?
Mi a sanctio pragmaticában kimondott kapcsolat mellett, közös fejedelmünk alatt, az örökös tartományok népeivel testvéri szeretetben és egyetértésben óhajtunk maradni, méltányosság szerint osztozva velük bajban és teherben. De törvényeinknek s törvényes önállásunknak teljes épségben tartása mellett is megtörténhetik ez a nélkül, hogy az állam czéljai és teljes biztossága legkisebb veszélynek kitétetnének. Miért kivántatnak tehát tőlünk oly áldozatok, miket hoznunk nem szabad? miért követeltetik, hogy alkotmányunk felforgatásával jogainkról lemondjunk és megtagadjuk kegyeletünknek legszentebb tárgyait? (Zúgás) miért történik mindez a nemzet előleges beleegyezése, sőt megkérdeztetése nélkül parancsolólag épen azon pillanatban, midőn Felséged a legmagasabb leiratban azt igéri, hogy «Magyarország, mind személyekre, mind a kormányzat rendszerére s alakjára nézve az ország alkotmányának megfelelő módon fog kormányoztatni», és kijelenti, hogy «nem szándéka a Szent István koronájához tartozó országokat a birodalomba beolvasztani»? (Halljuk! Halljuk!) Miért akarják érdekeinket és óhajtásainkat az örökös tartományok érdekeivel egyenes ellentétbe állítani, s a szeretet és egyetértés helyett, mely egyedül képes tartósan és biztosan egyesíteni, miért akarják a féltékenységnek, keserűségnek, sőt talán a gyűlölségnek magvát elhinteni azon népek között, melyek multjoknál és helyzetüknél fogva nem arra hivatvák, hogy egymásnak ellenségei legyenek, hanem arra, hogy békében és szeretetben, egymástól függetlenül védjék és támogassák egymást minden időben? (Zajos közhelyeslés.) Miért akarják az országot azon hitre kényszeríteni, hogy azok után, mik ily módon történtek, nincs többé mit vesztenie? (Kitörő harsány közhelyeslés és taps.)
Kényszerített egység nem teszi erőssé a birodalmat. (Úgy van!) Az egyes országoknak sértett önérzete s a kényszerítésből származott keserűség szétválási, sőt talán végelszakadási vágyakat ébresztenek, s e miatt a birodalom akkor lesz majd leggyöngébb, midőn összes erejére s népeinek egész lelkesedésére legtöbb szüksége volna. (Közhelyeslés.)
176A mely birodalom egységét csak fegyveres erővel lehet fentartani, annak nagyhatalmi állása felette kétséges, s a veszélynek óráiban épen nem biztos. (Zajos helyeslés.)
Az ország politikai jogainak csorbítása mindig igazságtalan, s mindig fájdalmas érzelmeket és elégületlenséget szül. (Úgy van! Igaz!) Oly hatalom, mely rendezett viszonyainál fogva képes a honpolgároknak anyagi jólétet nyújtani, egy időre legalább kevesebb koczkáztatással teszi az ily lépést; mert az anyagi érdekek kielégítése sokaknál legalább enyhíti a veszteségeket, ámbár még az ily hatalom is helytelenül cselekszik, midőn az ország jogait sérti. De ha valamely hatalom akár hibából, akár szerencsétlenségek folytán oda jutott, hogy az anyagi jólét emelésére csak igen keveset tehet, sőt az állam fentartására a súlyos terhek alatt majdnem már kimerült honpolgároktól újabb s ismét újabb anyagi áldozatokat kénytelen kívánni: nem jár el czélszerűen, midőn a nemzet érzelmeit a politikai jogok csorbításával is sérti; (Helyes!) mert a súlyos terhek azon meggyőződés mellett, hogy a politikai jogok biztossága is veszélynek van kitéve, még súlyosbakká válnak, a méltó keserűség érzete lehangol minden áldozatkészséget és elfojtja a bizalmat azon hatalom iránt, mely a polgároknak anyagi érdekeit nem tudja, politikai jogait pedig nem akarja kímélni. (Zajos helyeslés és éljenzés.)
Azon absolut rendszer, mely nemcsak Magyarországnak, hanem az örökös tartományoknak is megszüntette alkotmányos szabadságát, keletkezésekor vezérelvül egy eszmét állított föl: az összes birodalom központosított egységének eszméjét. (Halljuk! Deák Ferenczet a fölolvasásban ismét Szalay László váltja föl.) Azon statusférfiak, kik ezen eszmét felállították, meg voltak győződve, hogy az egységes nagy Ausztria, melyet őt ekképen alakítanak, a hatalomnak oly magas fokára fog emelkedni, minőt a birodalom még eddig soha el nem ért. (Halljuk!) Tervük kivitelében semmi tettleges akadály nem gátolta őket, mert az absolut hatalom szigoru parancsainak az engedelmességet senki meg nem tagadta; eltörlöttek s leromboltak mindent, a mi útjokban állott, fáradságot s pénzt nem kíméltek és tizenkét év alatt a jövendő nemzedékek jövedelmét is elköltötték. (Zajos helyeslés.) És tizenkét év után a birodalom sem hatalmában, sem terjedelmében nem lett nagyobb, terhei pedig rendkívül súlyosodtak. Ekkor Felséged maga szüntette meg a czélra nem vezető absolut rendszert; de azon eszmét, melyet vezérelvül az absolut rendszer állított fel, s melynek az minden jogot, minden tekintetet föláldozott, a központosított egységnek eszméjét, 177kiindulási pontul továbbra is fentartotta, (Úgy van! Igaz!) s alkotmányos úton kívánja azt valósítani, mit az absolut rendszer mellett annyi évek folytán létrehozni nem lehetett. (Úgy van!)
De nézetünk szerint ugyanazon nehézségek, melyek miatt a központosított egység eszméje absolut rendszer mellett a várakozásnak meg nem felelt, még élesebben fel fognak tünni az alkotmányos életben. Az absolut rendszernek leghatályosabb eszköze volt a korlátlan hatalom, mely mind a törvényhozás terén, mind a végrehajtás körében föltétlen engedelmességet követelt, s mely ellen fölszólalni sem volt szabad. Ily hatalmat pedig alkotmányosság mellett gyakorolni nem lehet. Minden országnak vannak saját emlékei, szokásai, reményei és óhajtásai, melyek előtte szentek, s melyeket az absolut rendszer nyomása alatt kénytelen volt keblébe fojtani; most azonban, midőn módja van szót emelni hazája érdekében, ki fogja azokat mondani. Terjedni fognak ezen érzelmek és eszmék, s mivel a központosított egység nagyrészt ellentétben áll az egyes országok multjával, melyre azok kegyelettel pillantanak vissza, és azon reményekkel, miket a jövendőre nézve táplálnak keblükben: a központosított egység gyakorlati kivitele nemcsak ellenkező érzelmekre, de a köztanácskozások folyamában ellenmondásra és tetemes nehézségekre fog találni. Fejedelmi teljhatalmú kényszerítés pedig és az alkotmányosság oly ellentétek, melyek együtt még fogalomban sem állhatnak meg. (Úgy van!)
Meg vagyunk győződve, hogy oly országok között, melyeknek szokásai, érdekei, történelmi multja és közjogi állása annyira különbözők, a központosított egységnek létrehozása alkotmányos úton lehetetlen. Ha tehát Felséged birodalmát szabadnak s valódilag erősnek óhajtja, nem kényszerített egység, hanem a népeknek szabad akaratából származott kölcsönös egyetértése által érheti el azt, és e czélra a központosított egységnek elméletileg talán kecsegtető, de gyakorlatilag nem létesíthető eszméjét kiindulási pontul nem választhatja. (Helyes!) Nem Felségednek s uralkodó házának, nem az örökös tartományoknak vagy a birodalomnak valóságos érdekeivel ellenkezik a mi alkotmányos önállásunk s 1848-ban alkotott törvényeink. Nem azért tagadtatik meg a magyar alkotmány teljes visszaállítása, nem azért vétetik el tőlünk az adó és katona-állítás meghatározásának gyakorlatilag is mindig fennállott kétségtelen joga, mintha ezek a birodalom kormányzatát gátolnák, s Ausztriának nagyhatalmi állásával meg nem férnének. Nagyhatalom volt Ausztria akkor is, midőn Magyarország saját országgyűlésén ajánlotta meg a pénzt és katonát; oly hatalom volt, melyet a 178szerencsétlenségek hosszú sora sem volt képes megtörni; s midőn a birodalom legnagyobb részét elfoglalta már a diadalmas ellenség, s a magyar korona országain kívül alig maradt, valami a fejedelem birtokában, azon Magyarország, melynek alkotmányos jogait most a birodalom állítólagos érdekében akarják korlátolni, hűségében, lelkesedésében nem csüggedve, törvényes jogait s egész erejét arra használta, hogy a birodalom elfoglalt részeit az ellenségtől visszafoglalni segítse. (Úgy van! Igaz!)
Az ellenünk intézett csapásnak valóságos oka főképen az, hogy a mi alkotmányos önállásunk, a mi törvényeink össze nem férnek a központosított egységnek azon eszméjével, mely a félreértett absolut rendszerből az alkotmányosság terére is áthozatott, s fájdalom! még most is vezérelvnek s kiidulási pontnak tekintetik. De jog és igazság megengedik-e, hogy az alapszerződések szentsége, a nemzet alkotmányának leglényegesebb részei, az országnak kétségtelen jogai s az alkotmányosság alapelvei áldozatul essenek egy újabb eszmének, mely tizenkét éven keresztül minden szabadságot elnyomott, minden jogos követelést s minden egyéb politikai tekintetet háttérbe szorított, az államnak oly sok áldozatába került, s a kivitelben mégis czélszerütlennek mutatkozott? Hasznos-e a birodalomra nézve egy újabb kísérlet kedvéért oly eszközökhöz nyúlni, mik a nemzet érdekeit s érzelmeit mélyen sértik, annak hitét s bizalmát elölik, és midőn egységet akarnak eszközölni, az egységnek egyedüli biztos alapját, a szíves egyetértést, lehetetlenné teszik? (Közhelyeslés.)
Felhívja Felséged az országgyűlést, hogy «kövesse őseinek példáját, kik az időről-időre változó viszonyok elutasíthatlan igényeit méltányolni tudván, az 1687-dik évi 4., 1715. 8. és 1723-dik évi 1. és 2. törvényczikkek tanusága szerint Magyarország közjogi állását a birodalom közös igényeivel összeegyeztetni minden időben készek valának».
Az 1687-dik évi 4. törvényczikkben eltörli az ország II. András arany bullájának azon záradékát, mely szerint valamikor a király az arany bulla ellen cselekedett, az ország minden nemesének egyenkint és személyesen joga volt a királynak ellentállani. Az 1715-dik évi 8. törvényczikkben pedig megállapíttatik, hogy az ország védelmére állandó és rendes katonaság tartassék, s annak zsoldja, valamint szintén minden egyéb segélyezések is, mindig országgyűlésileg határoztassanak meg. Nincs ezen törvényekben a birodalom s annak érdeke, nincsenek az örökös tartományok csak egy szóval is megemlítve. Az ellentállási jog nem azért töröltetett el, az állandó rendes katonaság nem azért 179állapíttatott meg, hogy Magyarország közjogi állása a birodalom közös igényeivel összeegyeztethessék. Akkor is megtörtént volna mindez, ha Magyarország fejedelmének személyére nézve is egészen külön állott volna; mert az országnak saját érdekei megkívánták, hogy az egyéni ellentállásnak veszélyes joga, melylyel sokan az ország kárára visszaéltek, eltöröltessék; az állandó katonaság fölállítását pedig magának az országnak biztossága követelte. A mi pedig az idézett 1723-dik évi 1. és 2. törvényczikket vagyis a magyar sanctio pragmaticát illeti, nézeteinket erre nézve ismételve már kifejtettük, és kimutattuk, hogy abban sem valamely közös kormányzatnak, sem a személyes unión alapuló elválhatlan birtokláson kívül más valamely birodalmi egységnek nyoma sincs. (Úgy van! Igaz!)
De egyébkint is lényeges különbség van az említett törvényeknek alkotása és a jelen legmagasabb leiratban kimondott octroyrozások között. Akkor a magyar király nem alakította át a magyar alkotmányt császári diploma és patens által, nem vonta el a magyar országgyűléstől a leglényegesebb jogok gyakorolhatását, a az említett törvények is, rendes törvényhozás útján, kölcsönös értekezletek folytán, a nemzet és fejedelem közös egyetértésével alkottattak. Most mennyire máskép van mindez, arról a legmagasabb királyi leirat egész tartalma tanuságot tesz. (Úgy van!)
Kijelenti Felséged a legmagasabb királyi leiratban, hogy «az 1848-diki törvényeknek egy részét megerősíti, más részét azonban soha el nem ismerte, és elismerni nem is fogja»; (Zúgás. Halljuk!) és ezen kijelentés mellett oda utasítja az országgyűlését, hogy a «törvények ezen részének módosítására, s illetőleg eltörlésére nézve készítsen törvényjavaslatokat, s terjeszsze azokat fejedelmi jóváhagyás alá».
Szentesített törvények, míg a törvényhozó hatalom által nem töröltetnek el, egyiránt kötelezők, e azok egyes czikkeinek érvényére nézve különbséget vagy fokozatot felállítani soha nem lehet. Felségedet, hacsak ismét absolut hatalommal uralkodni nem akar, a teljhatalmú törvényhozás nem illetheti. (Közhelyeslés.) Felséged, mint magyar király, a sanctio pragmaticának értelmében csak a nemzettel együtt gyakorolhatja a törvényhozó hatalmat; szentesített törvényeinknek semmi részét önhatalmával, s az országnak beleegyezése nélkül, el nem törölheti; s valamint nem szükséges azon törvényeket fejedelmileg újra megerősíteni, (Helyes!) mert azok már 1848-ban királyi megerősítéssel szentesíttettek (Zajos közhelyeslés.): úgy azok bárminemű 180részének egyoldalúlag kimondott el nem ismerése jógilag nem gyöngítheti azon törvények érvényét. (Helyes! Úgy van!)
Felséged az 1848-diki törvények azon elveire, melyek által a nemesség kiváltságos állása megszüntettetett, az átalános birtok- és hivatalképesség behozatott, az úrbér, a tized és egyéb jobbágyi tartozások eltöröltettek, a közteherviselés valamint az átalános katonakötelezettség kimondatott, végre a választási jog mindazon néposztályokra is kiterjesztetett, melyek ezen joggal nem bírtak, kimondja legmagasabb leiratában, hogy azokat megerősíti. (Derültség.) Engedje azonban Felséged tisztelettel megjegyeznünk, hogy a törvények említett elvei s rendeletei újabb megerősítés nélkül is jogilag és tettleg teljes erejükben fenmaradnának. (Úgy van! Helyes!) Magyarország törvényhozásában 1848-ig csak a kiváltságos osztályok voltak képviselve. De sokan találkoztak ezen képviselők közül, kik számos éveken keresztül oda működtek, hogy az ország aristokratikus alkotmánya a kor igényei szerint fokonkint kifejtve, a nép minden osztályaira kiterjesztessék. Törekvésük a legfőbb hatalom részéről ritkán támogattatott, gyakran gátoltatott. (Igaz! Helyes!) Végre az 1848-diki országgyűlés, mely még mindig a kiváltságos osztály képviselőiből állott, senki által nem kényszerítve, semmi nyomás alatt nem állva, önként, szabad akaratból alkotta mindazon törvényeket, mik a hűbéri viszonyokat megszüntették, a hon polgárainak egyenjogúságát és egyenlő kötelelezettségeit megállapították, mind a polgári, mind a politikai jogokat, a nép minden osztályaira kiterjesztették. (Helyes! Éljen!).
A magyar király ünnepélyesen szentesítette mindezen törvényeket s azok tettleg életbe is léptek. (Úgy van!) Most már azokat eltörleni vagy felfüggeszteni, s az előbbeni állapotot e részben ismét viszszaállítani a fejedelmi teljhatalom sem volna többé képes. (Kitörő zajos közhelyeslés és hosszas éljenzés.) Hisszük, hogy Felséged nem is akarja ezt; de meg vagyunk győződve, hogy akarva sem tehetné: (Derültség.) nemcsak azért, mert a népnek adott jogokat hatalommal ismét visszavenni mindig veszélyes, hanem azért is, mert ugyanazon kiváltságos osztályok, melyek e törvényeket alkották, soha meg nem nyugodnának abban, hogy a népnek jogai csorbíttassanak, s nem találkoznék Magyarország aristokratiájában oly egyén, ki az igazságról, polgári legszentebb kötelességéről és a becsületről annyira meg tudna feledkezni, hogy azon kiváltságos jogokat, mikről önként lemondott, még legfelsőbb rendelet következtében is bármi részben visszavegye, s a régi állapotnak reá nézve anyagilag talán kedvező, erkölcsileg 181azonban bélyegző s gyűlöletes visszaállítását elfogadni kész legyen. (Oriási zajban kitörő, szünni nem akaró közhelyeslés és viharos, hosszú éljenzés.)
Az 1848-diki törvényeknek rendeletei között vannak egyes pontok, miket a nép jogainak sértetlen fentartása mellett mi magunk is óhajtunk czélszerűbben átalakítani s határozottabban kifejteni. Ezekre vonatkozó javaslatainkat azonban csak akkor készíthetjük el és akkor terjeszthetjük Felséged elé, ha országgyűlésünk a törvények értelmében ki lesz egészítve; mert azok távollétében, kik meghívandók lettek volna, de meg nem hívattak, törvényeket nem alkothatunk. (Közhelyeslés.) Ha pedig Felséged kívánja a törvények bármi részbeni megváltoztatását, a kiegészített országgyűlés mindazon javaslatokat, miket eme vonatkozólag Felséged felelős m. miniszteriuma előadand, tüstént tanácskozás alá veendi, (Zajos köztetszés.) s megállapodását Felséged elé fogja terjeszteni. A miket azután, az ekkép megkezdett országgyűlési kölcsönös értekezletek folytán, Felséged és a nemzet kölcsönös egyetértéssel megállapítanak, azok lesznek majd a törvényesen végbement koronázás után királyi szentesítéssel megerősítendők. (Úgy van!) De a már előbb szentesített törvényeknek mindazon rendeletei, miknek változtatása vagy nem kívántatott, vagy a két félnek közös egyetértésével el nem fogadtatott, minden újabb megerősítés nélkül is jogilag teljes érvényűeknek tekintendők. Így kell ennek állani minden alkotmányos országban, hol a törvényhozó hatalom a fejedelem és nemzet között meg van osztva, mert különben a törvényhozó hatalom megosztása nem volna valóság. Így rendelik ezt alaptörvényeink is, különösen az 1790-dik évi 12. törvényczikk, mely világosan azt mondja: hogy «a törvények alkotásának, eltörlésének és magyarázásának joga Magyarországban s kapcsolt részeiben a törvényesen koronázott fejedelmet s az országgyűlésre törvényesen összesereglett ország karait és rendeit közösen illeti, s azon kívül nem is gyakorolható». (Úgy van! Helyes!)
De Felséged az 1848-diki törvények egy részének módosítása, sőt eltörlése iránt hozzánk intézett legmagasabb felszólításában nem Magyarország említett alaptörvényeinek nyomát követi, s átalában nem az alkotmányosságnak elvéből indult ki. Felséged a szentesített törvényeket absolut hatalommal fölfüggesztette, s azoknak isméti életbeléptetését önhatalmával még most is gátolja, s felszólítja az országgyűlést, hogy azon törvények egy részét módosítsa, egy részét pedig törölje el, de egyszersmind kijelenti, hogy «azon törvényeket soha el 182nem ismerte, s jövendőben sem fogja elismerni». (Halljuk! Halljuk!) Miből áll ezen kijelentés folytán az országgyűlési kölcsönös értekezlet? miből áll a törvényhozó hatalom közös gyakorlása? Az alkotmányos törvényhozás fogalmából következik, hogy új törvények alkotásánál, a miben a törvényhozó hatalmat közösen gyakorló két fél meg nem tud egyezni, az törvény nem lehet; szentesített törvények módosításánál vagy eltörlésénél pedig, a mely részben a módosítást vagy eltörlést mind a két fél el nem fogadja, azon részben a törvény megtartja kötelező erejét s érvényét. (Közhelyeslés.) De Felséged fentebbi kijelentése szerint, ha netalán az említett törvényeknek valamely pontját, melyet Felséged módosítani vagy eltöröltetni kiván, az ország módosítani vagy eltörleni nem akarná is, az megszünnék érvényes törvény lenni. És igy Felséged a törvényhozó hatalmat tettleg egyedül maga gyakorolná, s az ország gyűlésének nem volna egyéb joga, mint a fejedelmi parancsot registrálni, mit akár teljesítene, akár nem, a szentesített törvényekből csak az maradna fenn, mit azokból időnkint meghagyna az absolut fejedelmi akarat. (Úgy van! Igaz!)
Módosítani vagy megszüntetni csak fennálló törvényt lehet; Felséged pedig az 1848-diki törvények módosítására, s illetőleg megszüntetésére szólítja fel az országgyűlést. (Derültség.) Ha azon törvények jogilag sem állanak fenn, a módosítás vagy megszüntetés lehetetlen, vagy legalább felesleges volna; ha pedig jogilag fennállanak, – mit kétségbe vonni nem lehet, – végre is kell hajtatniok, minek eszközlése a királyi hatalom legmagasabb köréhez tartozik. (Úgy van!) Mielőtt tehát az országgyűlés azon törvények módosítását, vagy bármi részbeni eltörlését tanácskozásainak és országgyűlési kölcsönös értekezleteknek tárgyává tehetné, mulhatatlanul szükséges, hogy azoknak alkotmányellenes fölfüggesztése tettleg megszüntettessék. (Helyes!)
És, úgy látszik, Felséged azon eljárást, miszerint némely törvényeket újabban megerősít, másokat pedig el nem ismer, nemcsak az 1848-diki törvényekre szorítja, hanem azt korábbi törvényeinkre is kiterjeszti. (Úgy van!) Ugyanis megerősítésében világosan belefoglalja az általános birtok- és hivatalképességet is, mit nem 1848-ban, hanem 1844-ben állapított meg az országgyűlés; az el nem ismerést pedig az 1848-diki törvényeken kívül tettleg kiterjeszti régiebb s leglényegesebb törvényeinkre is, midőn azokat önhatalmával módosítja, s a nemzet, befolyása nélkül kiadott császári diplomához és patensekhez alkalmazva, önhatalmával átalakítja. (Úgy van!) Ilyenek többek között a törvényhozó hatalom közös gyakorlatáról szóló 1790-dik évi 12. törvényczikk; 183az ország függetlenségét biztosító 1790-dik évi 10., az adó és katonaság meghatározását egész terjedelmében a magyar országgyűlés köréhez tartozónak rendelő 1715-dik évi 8., 1790-dik évi 19. és 1827-dik évi 4. törvényczikkelyek. (Szalay Lászlót a fölolvasásban Deák Ferencz fölváltja.) S valóban a legmagasabb királyi leiratból azt sem érthetjük, érvényeseknek akarja-e tekinteni Felséged törvényeinknek azon részét, mikről újabban ki nem mondja, hogy azokat meg nem erősítette; azt sem tudhatjuk, az el nem ismerés s a tettleges eltörlés meddig fog terjedni, s hol fog megállani. (Derültség.) Engedje Felséged tisztelettel ismételnünk, hogy mindez a sanctio pragmaticával csakugyan ellenkezik.
De leginkább megdöbbentő volt reánk, s úgy hiszszük az összes birodalomnak minden alkotmányos érzelmű polgárára nézve azon alkotmányellenes elvnek kimondása, hogy Felséged «az 1848-diki törvények elismerésére magát személyesen kötelezettnek nem tartja.» (Halljuk! Halljuk!)
Ha joga van a fejedelemnek az elődje által szentesített törvényeket a maga személyére nézve kötelezőknek nem ismerni, mi lesz akkor alkotmányunknak, az ország törvényes szabadságának s alkotott és alkotandó törvényeink biztosítéka? mire támaszkodnak a birodalom azon népei, melyeknek Felséged alkotmányos szabadságot adott, ezen szabadságnak tartósságára nézve? (Úgy van!) Felségednek bármelyik utódja hasonlóul azt mondhatja, hogy egyik vagy másik alkotmányt, mit elődje szentesített, a birodalom érdekeivel s nagyhatalmi állásával megegyezhetőnek nem tartván, azt a maga személyére nézve kötelezőnek nem tekinti. (Igaz!) Törüljük ki az alkotmányból a kötelezettségnek azon folytonosságát, mely nemzedékről-nemzedékre száll, s a fejedelmekre úgy, mint népekre egyaránt kiterjed: minden alkotmányosság s minden államnak biztossága az események játéka leend. Ezen folytonosság az alapja mind a nép szabadságának, mind a fejedelem trónjának s örökösödési jogának. (Úgy van!) Ezen folytonosságnak tagadása megsemmisíti azon közvetítő erőt, mely nélkül az érdekek összeütközésénél minden kérdés csak az önkény hatalmával, vagy a fegyver élével volna megoldható, s mely nélkül a népeknek és fejedelmeknek nem volna egyéb választásuk, mint absolut uralkodás vagy forradalom. E jótékony közvetítő erő a jognak állandóságába vetett hit és bizalom, mi a kötelezettség említett folytonossága nélkül még csak nem is képzelhető. Mi csak legmélyebb sajnálatunkat fejezhetjük ki, hogy azon elv, melynek felállítása sem Felségednek, sem az összes 184államnak érdekeire nézve jótékony hatású nem lehet, a legmagasb királyi leiratban kimondatott. (Közhelyeslés.)
Az országgyűlésnek kiegészítése iránt elmondottuk első alázatos föliratunkban, hogy mindaddig, míg azok, kik törvény szerint az országgyűlésre meghívandók, meghíva nem lesznek: mi az országgyűlést kiegészítettnek nem tekinthetjük, s törvények alkotásába nem bocsátkozhatunk.
A legmagasb királyi leirat ezen jogos kívánatunkat sem teljesíti, s azt válaszolja, hogy az országgyűlés kiegészítésének kérdése majd akkor fog önkényt megoldatni, ha mi Magyarországnak az örökös tartományok iránti viszonyait a legmagasb szándék értelmében megállapítottuk, s az 1848-diki törvényeket részint módosítottuk, részint megszüntettük.
Előbb tehát a ki nem egészített országgyűlésnek el kellene a nemzet nevében alaptörvény gyanánt fogadni az absolut hatalommal kiadott október 20-diki császári diplomát és a február 26-diki patenst; képviselőket küldeni a birodalmi tanácsba; a szentesített törvények legfontosabb részét módosítani vagy eltörülni, s ha ekképen az ország alkotmányát lényeges részeiből kiforgatva, az egész magyar közjogot császári diplomák és patensek szerint átalakította, s az ország jogait és így a meg nem hivottakét is föláldozta: majd akkor, és csak akkor lesz kiegészítve az országgyűlés. (Zajos helyeslés és derültség.) A kiegészítés kérdésének ezen megoldása nemcsak az ország törvényeivel, hanem az alkotmányos törvényhozás természetével is egyenesen ellenkezik. (Úgy van.)
Erdélyre nézve (Halljuk!) a legmagasabb királyi leirat azt mondja, hogy: «annak Magyarországgali egyesítése a szász és román nemzet szabad beleegyezése nélkül lőn elhatározva, soha teljes törvény erőre nem lépett, az egyoldalú határozatok kihirdetése után tettleg fölbomlott, s kivihetetlennek tekintendő mindaddig, valamíg Erdélynek nem magyar ajkú lakosai az egyesülés által veszélyeztetve látják nemzetiségi érdekeiket, s a birodalom ebbeli igényei s érdekei kellőleg biztosítva nem lesznek».
Magyarország és Erdélynek egyesülését mind Magyarországnak, mind Erdélynek törvényes országgyűlése ünnepélyesen elhatározta, s ezen határozatokat ő felségének szentesítése törvényerőre emelte. (Úgy van!)
Ha a szászok és románok törvény által ki lettek volna zárva az erdélyi országgyűlésből, vagy ha a törvény mellőzésével oda meg nem 185hívattak volna; ha az országgyűlés rendkívüli módon, szokatlan alakban hívatott volna össze; ha nem a valóságos többség határozott volna, vagy valamelyik rész erőszakkal gátoltatott volna szavazatának szabad kijelentésében: inkább lehetne szólani arról, hogy a határozat a románok és szászok szabad beleegyezése nélkül hozatott, s inkább lehetne kétséget támasztani annak érvénye ellen.
De Erdélynek azon országgyűlése, mely az egyesülést elhatározta, szorosan az erdélyi törvények értelmében hivatott össze. Erdélynek akkori közjoga szerint a megyéknek, székely és szász székeknek s az országgyűlési joggal bíró városoknak követeiből, az ország egyházi s világi méltóságaiból s főbb hivatalnokaiból és regalistákból kellett alakulni az országgyűlésnek; mindezek meg is hívattak, s követeik által s illetőleg személyesen meg is jelentek. A megyei követek választásánál a szász vagy román nemesek, kik pedig számosan valának, szintén úgy bírtak választási joggal, mint a magyarok. (Igaz!) A székely és szász székekben, valamint a városokban is magyar, szász és román között a választási qualificatióra nézve különbség nem volt. A regalisták, kik törvény szerint a tekintélyesebb nemesekből voltak meghívandók, és a főbb hivatalnokok nem egyedül magyarok voltak. (Igaz!)
A törvény értelmében ily módon alakított országgyűlés az egyesülés fölötti törvény alkotásában épen azon törvényszabta módon járt el, melyet minden egyéb törvényeinek alkotásában követett; a határozat tudniillik absolut többséggel hozatott, és pedig épen ez esetben nagy többséggel, melyhez mind a román választók befolyásával megválasztott követek közül, mind a szász követek közül számosan járultak szabadon kijelentett szavazatukkal. És midőn a többség akarata határozatképen kimondatott, akkor sem történt tiltakozás a szászok vagy románok részéről.
Igaz, hogy Erdélynek 1848 előtti törvényei három külön nemzetről szólottak: a magyar, székely és szász nemzetről, s a románokat külön nemzetnek nem tekintették; igaz, hogy a három nemzetnek voltak némely jogai, különösen az országgyűlési kijelöléstől függő hivatalokra nézve, miket a törvény a románokra ki nem terjesztett; de az országgyűlésre és a követek választhatására vonatkozólag nemzetiség szerinti különbség nem létezett, s ugyanazon qualificatio mellett, mit a törvény megállapított, a román szintúgy bírt választási és választhatási joggal, mint a magyar, székely vagy szász, az országgyülésen pedig nem szavaztak az egyes nemzetek külön Curiatum 186votum-képen, hanem fejenkinti szavazat szerint hozattak a határozatok.
Minthogy tehát Erdélynek azon országgyűlése, mely az egyesülési törvényt alkotta, szorosan az akkori törvények értelmében alakult, szászok és románok szintúgy befolytak a követek választásába, részt vettek az országgyűlési tanácskozásokban, szavaztak kényszerítés nélkül s nem egy közülök az egyesülésre szavazott, és ekképen az egyesülés nagy többséggel határoztatott el: lehet-e alaposan állítani, hogy a szászok és románok szabad beleegyezése nélkül alkottatott az egyesülési törvény? s lehet-e annak érvényét ennélfogva tagadni? Vagy talán az egész román és szász népnek kivétel nélküli beleegyezése lett volna szükséges a törvények érvényességéhez? A legmagasabb királyi leirat – úgy látszik – csakugyan ezen nézetből indult ki felhozott ellenvetésében; mert azon ellenvetésnek minden egyéb magyarázata ellenkeznék a történtekkel. De ki fog-e terjesztetni ezen nézet az osztrák birodalmi tanácsra is? (Tetszés.) érvényteleneknek fognak-e tekintetni annak minden oly határozatai, melyekbe például a cseh vagy lengyel követeknek, a cseh vagy lengyel népnek valamely része bele nem egyezett? Pedig a birodalmi tanácsban nemcsak külön nemzetiségek, hanem külön országok vannak képviselve, s ott inkább fordúlhatnak elő esetek, melyekben hasonló ellenvetésnek több nyomatéka lehet. (Helyes! Úgy van!)
Igaz, hogy az országgyűlésen, mely az egyesülést elhatározta, főkép a kiváltságos osztály volt csak képviselve, s a népnek, kivált a román és magyar népnek nagy tömege nem bírt befolyási joggal. De ez természetes következése volt Erdély közjogi állásának, mely 1848-ig ott szintúgy mint Magyarországon főkép aristokraticus volt. Ezt azonban az egyesülési törvénynek érvénye ellen épen úgy nem lehetne alaposan felhozni, a mint nem szabad és nem lehet Magyarország azon törvényeinek erejét kétségbe vonni, melyek mellett a trónöröklés a dicsőségesen uralkodott habsburgi háznak előbb fiágára, későbben nőágára is megállapíttatott, pedig ezen törvények is a kiváltságos osztály által a nem kiváltságos népnek befolyása nélkül alkottattak. (Zajos közhelyeslés.)
Azt sem lehet alaposan állítani, hogy az egyesülésről alkotott magyarországi és erdélyi törvények teljes törvényerőre nem léptek. Tudja mindenki, hogy az 1848-ban Pesten tartott országgyűlésre, mely már népképviselet alapján alakult, Erdélynek minden választókerületei választottak és küldöttek képviselőket. Ezeknek megválasztása az egyesülési s azzal kapcsolatban álló választási törvény szerint történt. 187A nép választotta meg azokat, és pedig nagy részben szász és román nép; voltak a megválasztott képviselők között románok is, szászok is. Az egyesülési törvénynek azon része tehát, mely az országgyűlési képviseletre vonatkozik, s melynek alapján mi most Erdélynek meghívását mindenekelőtt sürgetjük, egész terjedelmében tettleg végre is hajtatott. (Helyes!) Elfogadta tehát s tettleg teljesítette az egyesülést Erdély népének azon része is, mely annak megállapításánál jogot nem gyakorolhatott. Tettleg elfogadta s teljesítette azt a román és szász nép, mely szintúgy választott, mint a magyar, s melyből azon egyének, kik a választók bizodalmát bírták; meg is választattak, s az országgyűlésen meg is jelentek. (Úgy van! Igaz! Deák Ferenczet a fölolvasásban Szalay László fölváltja.)
A beligazgatásnak azon átalakítását, mit az egyesülés szükségessé tett, a magyar minisztériumra bízta a törvény. (Halljuk!) A miniszterium meg is kezdette már ezen hosszabb időt igénylő munkát, s együtt működött az erdélyi viszonyokat leginkább ismerő férfiakkal; de a közbejött zavarok és a hamar kiütött háború gátolták a munka befejezését. Végre az absolut rendszer Magyarországnak és Erdélynek alkotmányos állását elnyomta, s Erdélyt is német rendszer alá kényszerítve Magyarországtól tettleg ismét elszakasztotta. Lehet-e annálfogva, mert valamely törvény egyes részeinek tettleges végrehajtását közbejött zavarok, háború és fegyveres hatalom egy időre meggátolták, magát a törvényt kötelező erő nélkülinek s jogilag fenn nem állónak mondani, s nem sokkal természetesebb-e az a következtetés, hogy mivel a közbejött zavarok és háború már megszüntek, mivel ünnepélyesen kimondatott, hogy alkotmányosság lép az absolut rendszer helyébe, s a magyar alkotmány is visszaállíttatik, a törvény egész terjedelmében hajtassék végre? (Úgy van!) Ha komoly az absolut rendszernek teljes megszüntetése iránti szándék, nem lehet akadály, mi a teljes végrehajtást, mely Magyarország felelős kormányának leend feladata, még ezentúl is gátolhatná.
Nem tudjuk, miképen veszélyeztethetné az egyesülés Erdély nem magyar ajkú lakosainak nemzetiségi érdekeit. Hiszen ugyanazon törvény, mely az egyesülést megállapította, Erdélyben is felszabadította a népet, kimondotta az egyenjogúságot, a polgári s politikai jogokat a népnek minden osztályaira s nemzetiségére kiterjesztette, s az egyesülésnek legelső következése az volt, hogy azon különbség, mi jogok tekintetében egy részről a magyar, székely és szász nemzet, más részről a román nemzet között előbb fennállott, azonnal meg lőn szüntetve. 188Mi Erdély nem magyar ajkú lakosainak nemzetiségi érdekeit szintúgy teljes mértékben fogjuk méltányolni, mint a magyarországiakét. (Úgy van! Helyes!) De épen ezért is szükséges, hogy Erdély is a törvény értelmében országgyűlésünkre azonnal meghívassék, s a nemzetiségi érdekek felett velünk együtt tanácskozhassék; mert ha a ki nem egészített országgyűlés, melyhez ők meg nem hívattak, kényszerített távollétükben, s így minden befolyásuk nélkül rendelkeznék az ő érdekeik felett, sokkal több joggal lehetne majd érvénytelennek mondani ezen rendelkezéseket, mint az egyesülési törvényt, mely az ő jelenlétükben, az ő befolyásuk mellett alkottatott. (Igaz! Helyes!)
Azt sem értjük, mik lehetnek a birodalom azon igényei, miket a legmagasabb királyi leirat Erdélyt illetőleg biztosíttatni óhajt? Erdély is Szent István koronájához tartozik, s Magyarország királyán kívül másnak ahhoz jogos igényei nem lehetnek.
Horvátországot az 1848-diki törvények sem akarták bekebelezni Magyarországba, hanem azt saját territoriummal bíró külön állású társországnak kívánták tekinteni, mely Magyarországgal ugyanazon törvények alatt közjogi viszonyban áll. Magyarország a horvát nemzet jogait 1848-ban sem akarta sérteni, s nem gondolhatta: hogy azon törvények, mik az ország alkotmányát az igazság és szabadság érdekében szélesebb alapra fektették, s a testületi kormányzat helyett parlamentaris kormányzatot hoztak be, keserű érzelmeket s ellenszegülést idézzenek elő Horvátországban. Magyarország minden jogokat, melyekkel maga bírt, Horvátországgal is megosztott. (Úgy van!) Horvátországnak beligazgatási ügyei már előbb is a magyar kormányszékek alatt állottak, s az 1790-dik évi 58. törvényczikk, mely azokat a magyar királyi helytartótanács alá rendelte, egyenesen Horvátország kívánatának folytán lőn alkotva. Semmi újabb viszonyt, semmi szorosabb függést nem állapítottak meg tehát az 1848-diki törvények az által, hogy a testületi kormányzat átalános megszüntetésével Horvátország beligazgatási ügyeit is a felelős miniszteriumhoz tették át. A törvénykezés körében Horvátországra nézve is változatlan maradott a rendes bíróságok hatásköre. A törvényhozás terén szélesebb népképviseleti alapon rendeztetvén az országgyűlés, Horvátországra nézve is népességének arányához képest állapíttatott meg a képviselők száma, s ez által annak a törvényhozásban való részvéte az előbbihez képest aránylag tetemesen tágult. A nyelvre nézve semmi újabb rendelkezést nem tettek az említett törvények. Horvátország követei hajdan latinul szóltak Magyarország gyűlésén; de az 1847-dik évben a horvát tartományi 189gyűlésnek egyenes utasításából kijelentették, hogy jövendőben magyarul fognak szólani, s így Horvátország egyenes beleegyezésével lett egyedül magyar az országgyűlési tanácskozások nyelve. A közigazgatás körében pedig Horvátországtól nem is kívántatott, hogy a magyar nyelvet használja.
Ezek szerint méltán ismételhetjük, hogy Magyarország Horvátország jogait sérteni nem kívánta, s tekintve, hogy annak követei tettleges részt vettek az említett törvények alkotásában, nem is hitte, hogy azok által Horvátország sértve érezhesse magát. Honnan eredtek s mikép alakultak az akkori fájdalmas események, arról egykor az elfogulatlan történelem fog csak ítéletet mondhatni. (Zúgás. Halljuk!) Jelenleg azonban kétségtelennek látszik az, hogy Horvátország tágítani kívánja azon kapcsolatot, mi századokon keresztül Magyarországhoz kötötte. Mi sokkal inkább méltányoljuk érdekeit s kívánatait, mint hogy készek ne volnánk erre nézve vele bármikor értekezletbe bocsátkozni, s a kapcsolatnak fentartása vagy méltányos átalakítása rajtunk nem múlik. De ha Horvátország tőlünk végkép el akar szakadni, s az osztrák tartományok sorába lépve, azoknak törvényhozása s kormányzata alatt akarna állani, mit azonban a horvát nemzet alkotmányos érzelmeinél fogva lehetőnek nem tartunk, mi azt nem gátolhatnánk, hanem törvényesnek s alkotmányosnak részünkről nem tekinthetjük, bele nem egyezhetünk, mert jogosítva nem vagyunk Szent István koronájának birodalmát szétdarabolni. (Közhelyeslés.)
Fiuménak s a határőrvidéknek első föliratunkban sürgetett meghívására vonatkozólag semmit sem válaszol ugyan a legmagasabb királyi leirat, de kívánatunk tettleg megtagadtatik, a mennyiben a sürgetett meghívatás még most sem történt meg, pedig mind Fiume, mind a határőrvidék törvény szerint kiegészítő részei az országgyűlésnek.
Fiume korábban külön territorium volt s önállással bírt. A sanctio pragmaticát is külön s önállólag fogadta el, sokkal későbben, mint Horvátország, s két évvel későbben, mint Magyarország. Ő felsége Mária Terézia 1779-ben ápril 23-dikán Fiumét királyi pecsétes levelével ünnepélyesen szabad révpartnak nyilvánítván, azt saját kívánatára Magyarországhoz kapcsolta. (Úgy van!) A királyi levélnek következő szavai: «Urbs hæc commertialis Fluminensis sancti Viti cum districtu suo tamquam separatum sacræ Regni Hungariæ Coronæ adnexum corpus porro quoque consideretur, atque ita in omnibus tractetur, neque cum alio Buccarano velut ad regnum Croatiæ ab incunabulis 190ipsis pertinente districtu ulla ratione commisceatur» világosan bizonyítják, hogy Fiume nem Horvátország által, hanem egyenesen és közvetlenül kapcsoltatott Magyarországhoz. (Úgy van!) Magyarország törvényhozása az 1807-dik évi 4. törvényczikkben hivatkozva õ felségének Mária Teréziának fent említett királyi levelére, Fiuménak Magyarországba lett bekeblezését újabban kimondta, s Fiume kormányzójának a felsõ táblánál, követeinek pedig az alsó táblánál országgyûlési ülést és szavazatot adott.
Ezek folytán Fiume mindig Magyarországhoz tartozott, s Horvátországtól és a báni hatóságtól függetlenül Magyarországnak volt kiegészítő része. Az absolut rendszer, mely minden alkotmányt felfüggesztett, Fiumét is tettleg elszakasztotta Magyarországtól, s azt önhatalmával Horvátországhoz csatolta. De Magyarország visszaköveteli törvényes jogait, s visszaköveteli ezt Fiume maga is, mely – mint közönségesen tudva van, – ismételve kijelentette, hogy magát Magyarország kiegészítő részének tekinti, Horvátországhoz jogilag nem tartozik, s ahhoz tartozni nem is óhajt, s Magyarországhoz visszakapcsoltatását sürgeti. (Éljenzés.) E kettős kivánatnak váratlan megtagadása világosan ellenkezik alaptörvényeinkkel, különösen az 1715-dik évi 3. törvényczikkelylyel és királyi hitlevelekkel, mik az ország területi épségének sértetlen fentartását biztosítják.
A határőrvidékek is kiegészítő részei az országgyűlésnek, s az 1848-dik évi V. törvényczikk értelmében arra ők is meghívandók lettek volna. De nemcsak a törvénynyel, hanem a méltányossággal is ellenkezik az, hogy midőn a birodalom minden népeinek alkotmány adatott vagy igértetett, a határőrvidék el legyen zárva az alkotmány jótéteményeinek élvezetétől, s azon honpolgárok, kiket az ország védelmének terhe sokkal súlyosabban nyom, mint másokat, s a katonai rendszernek szükséges szigora is korlátol egyéni szabadságukban, részt ne vehessenek a törvényhozásban, mire a hon más polgárainak jogot ad az alkotmány.
Fölszólítja Felséged az országgyűlést, hogy Magyarország nem magyar ajkú lakosainak nemzetiségi jogait biztosító törvényjavaslatok tárgyalásához fogjon.
Mindenekelőtt alaptalannak nyilvánítjuk azon vádat, hogy az 1848-diki törvények Magyarország nem magyar ajkú lakosainak nemzetiségi jogait sértették. Sok czélszerű intézkedést állapítottak meg ezen törvények a nép javára, s a hűbéri viszonyok megszüntetésével sok terhes kötelezettséget szüntettek meg. Megállapították az egyenjogúságot, 191kiterjesztették minden osztályra a polgári s politikai jogokat, s a népnek millióit a hon szabad polgáraivá tették; és mindezen jótékony intézkedésekben egyenlően részesítettek minden nemzetiségeket. (Úgy van! Igaz!) Nyelvre és nemzetiségre vonatkozólag pedig semmi újabb rendelkezést nem foglalnak magukban az említett törvények. Megemlíttetik ugyan az V. törvényczikknek 3. szakaszában, hogy a törvényhozás nyelve egyedül a magyar; a 16. czikk 2. szakaszának e) pontja alatt pedig ugyanez mondatik a megyei gyűlések tanácskozási nyelvére nézve. De mindezek nem valának új rendeletek, hanem korábbi törvényeinknek, névszerint az 1830-dik évi 8., 1840-dik évi VI. s az 1844-dik évi II. törvényczikkelyeknek folytonos gyakorlat által is szentesített következései.
De ha az 1848-diki törvények a nem magyar ajkú nemzetiségek jogait és érdekeit csakugyan annyira sértették volna is, mit tett az absolut rendszer azon sértett jogok visszaállítására s a népek nemzetiségi érdekeinek oltalmára, midőn 1849-ben a magyar alkotmányt s az ország minden törvényeit felfüggesztette? (Igaz! Igaz!) Kimondotta a nemzetiségek egyenjogúságát, és ezt az által valósította, hogy mindenütt, minden nemzetiségre nézve, törvénykezésben, közigazgatásban és iskolában a német rendszert és a német nyelvet hozta be. (Úgy van!) Még a szerb vajdaság is, mely a szerb nemzet kedvéért állíttatott fel, egyedül csak nevére volt szerb. (Úgy van!)
És még jelenleg is Csehországban, Galicziában és az örökös tartományok több részeiben minő politikai kedvezésekben részesülnek nyelvökre nézve a nem német ajkú lakosok, ámbár azon országok népességének túlnyomó számát képezik? A közigazgatás és törvénykezés, sőt még a felsőbb oktatás is nem német nyelven vitetik-e mindazon országokban? s vannak-e ott a németen kívül más nemzetiségek érdekei lényegben inkább méltányolva s jobban biztosítva, mint hazánkban bármikor voltak? (Közhelyeslés.)
Egyébiránt alig van állam Európában, melynek népessége többféle nemzetiségekhez nem tartoznék, s vannak államok, melyekben tetemes a más nemzetiségűek száma. És mi nyiltan merjük állítani, hogy azok legnagyobb részében a többféle nemzetiségek jogai s érdekei több méltánylást s több biztosítást nem találnak, mint nálunk eddig is találtak. (Úgy van! Igaz!)
Bátran kérdezhetjük azt is, hogy a magyarországi románok és szlávok nemzetiségi jogaikra s érdekeikre nézve rosszabb állapotban vannak-e Magyarországban, mint azon számos románok, kik Görögországban 192és Oroszországban, s azon szlávok, kik Németországban laknak?
De tudjuk mi azt, hogy a mindinkább fejlődő nemzetiségi érzet figyelmet érdemel, s nem lehet azt a múlt időknek és a régibb törvényeknek mértékével mérni. Nem fogjuk felejteni, hogy Magyarország nem magyar ajkú lakosai szintúgy Magyarország polgárai, a mi őszinte készséggel akarjuk mindazt, a mit e részben az ő érdekeik s a haza közérdeke megkíván, törvény által biztosítani. (Közhelyeslés.)
Ha Felséged kezdetben már meghívta volna a jelen országgyűlésünkre mindazokat, kik a törvény szerint meghívandók valának, s a kiegészített országgyűlés azonnal törvények alkotásához foghatott volna, már eddig a nemzetiségi érdekek biztosítását illetőleg törvényjavaslataink Felséged elébe volnának terjesztve. (Úgy van!) Sőt mi azon reményben, hogy az országgyűlés mielőbb ki fog egészíttetni, már bizottmányt is neveztünk ki, mely az e részben szükséges előmunkálatokat megtegye, s a teendők iránt javaslatot készítsen, és e bizottmány munkáját már be is fejezte. De Felséged az országgyűlésnek kiegészítését most is megtagadja; a ki nem egészített országgyűlés pedig miként bocsátkozhatik törvények végleges alkotásába, különösen oly tárgyak fölött, melyek a meg nem hívottakat leginkább érdeklik, s melyeknél épen azok kivánatait kell főkép figyelembe venni? (Közhelyeslés.)
A szerbeknek azon kívánataira nézve, miket ők, mint a legmagasabb királyi leirat mondja, ősi kiváltságaikra, jogaikra s nemzetiségi érdekeik biztositására vonatkozólag nemzeti gyülekezetükben kifejtettek, s mikre nézve Felséged még csak ezután kívánja előterjesztéseit s intézkedéseit az országgyűlés elébe juttatni, ugyanazokat ismételjük, miket fentebb a nemzetiségekre nézve kijelentettünk.
A trónról való lemondást illetőleg (Halljuk! Halljuk!) Felséged még azon egyszerű, méltányos és szorosan törvényes kívánatunkat is megtagadja, mit erre nézve első feliratunkban kifejtettünk. De mi soha el nem fogadhatjuk azon nézetet, hogy Magyarország az ausztriai császárságnak provincziája. Ausztria császára egyszersmind Magyarország királya, de nem úgy s nem azért, mert császára Ausztriának, hanem egyedül azért, mert a sanctio pragmatica szerint a két külön trón ugyanazon egy fejedelmet illeti. (Úgy van!) Midőn I. Ferencz császár ő felsége 1804-ben az ausztriai császár czímet fölvette, egyszersmind határozottan kijelentette azt is, hogy ez által Magyarországnak alkotmányos jogviszonyai semmi részben változást nem szenvednek. Magyarországnak 193alkotmánya s önállása tehát továbbra is sértetlenül maradott, és ezen alkotmányos önállásnak szoros következése az, hogy a magyar királynak a trónról való lemondása csak az ország tudtával s hozzájárulásával történhetik. Mi a helyzet sajátságát s nehézségeit méltányolva csak azt kívántuk, hogy az annak idejében elmulasztott előleges értesítés legalább utólagosan forma szerint pótoltassék. Kívántuk ezt az ország jövendő biztosításának tekintetéből, és ugyanazon tekintetből kötelességünk ahhoz továbbra is szorosan ragaszkodni. (Úgy van!)
A politikai vádak folytán elítélt és száműzött vagy elzárt honfitársainkra nézve is újra ismételjük mindazokat, miket első föliratunkban kifejtettünk. (Helyes! Deák Ferencz a fölirati javaslat fölolvasását következőleg folytatja:)
Ezek azok, miket a legmagasabb királyi leiratnak részleteire tisztelettel s őszintén előadni kötelességünknek tartottunk.
Ismételjük Magyarország közjogának törvényes alapelveit:
A pragmatica sanctio, melyet a magyar nemzet a magyar királylyal 1723-dik évben a trónörökösödés fölött önként és szabad akaratból kötött, valóságos állami alapszerződés, mely szorosan viszonyos kötelezettségeket foglal magában.
Az említett sanctio pragmatica, midőn egy részről az uralkodóház nőágára is átruházza a trónöröklés jogát, más részről határozottan kiköti: hogy a király Magyarországban máskép ne uralkodjék s ne kormányozzon, mint magának az országnak eddig alkotott vagy jövendőben országgyűlésileg alkotandó saját törvényei szerint; más tartományok kormányzati módját Magyarországba be ne hozhassa; uralkodásának kezdetekor magát mindig törvényesen megkoronáztassa; koronázása előtt ünnepélyes királyi hitlevelet adjon ki, s abban az országot biztosítsa, hogy területi épségét, jogait, szabadságát s törvényeit sértetlenül fenn fogja tartani, s mindezeket királyi esküvel szentesítse; végre ha ő felségének I. Leopold császár és királynak minden maradéka nőágban is kihalna, visszaszálljon ismét az országra azon ősi törvényes jog, miszerint királyát szabadon választhassa.
A sanctio pragmatica szerint Magyarország és az örökös tartományok között semmi más kapcsolat nem létezik, mint az uralkodóháznak ugyanazonossága, s az egyedül erre alapított feloszthatatlan s elválhatatlan birtoklás.
Magyarországban az 1741-dik évi 4. és 1790-dik évi 3. törvényczikkek 194szerint csak a törvényesen koronázott király gyakorolhatja a legfőbb királyi jogokat.
Magyarországban az 1790-dik évi 3. törvényczikk szerint a trónörökös, kit az öröklésnek reá nézve megtörtént megnyilásától fogva Magyarország örökös királyának (hereditarius rex Hungariæ) nevez a törvény, tartozik a trón megüresedésének napjától számítandó hat hónap alatt magát törvényesen megkoronáztatni, s ezen idõközben is csak az ország alkotmányával egyezõleg kormányozhat.
Magyarország az 1790-dik évi 10. törvényczikk szerint szabad ország, s kormányzatának egész törvényes alakzatára nézve független, semmi más országnak vagy népnek lekötve nincs (nulli alteri regno aut populo obnoxium); hanem önállással és saját alkotmánynyal bír, mely szerint törvényesen koronázott királya által saját törvényei szerint kormányozandó s igazgatandó (regendum et gubernandum).
Magyarországban az 1790-dik évi 12. törvényczikk szerint is a törvényalkotási, magyarázási s eltörlési jog a törvényesen koronázott fejedelmet és a törvényesen egybegyűlt országgyűlést együtt s közösen illeti, s ezen jog országgyűlésen kívül nem gyakorolható. A végrehajtó hatalmat pedig ő felsége csak a törvények értelmében gyakorolhatja.
Magyarországban az 1715-dik évi 8. törvényczikk és az 1827-dik évi 4. törvényczikk szerint a közadónak és bármi egyéb segélyezéseknek és a katona-újonczoknak megajánlása s meghatározása egész terjedelmében az országgyűlést illeti, s ettől soha semmi szín alatt, még szükség esetében sem vonathatik el. Országgyűlésen kívül sem adót kivetni vagy felemelni, sem katona-ujonczokat állítani nem szabad.
De Felséged, midőn egy részről a sanctio pragmaticában megállapított örökösödési jogánál fogva törvényes megkoronáztatását kívánja, más részről az örökösödési jognak s törvényes koronázásnak ugyanazon pragmatica sanctióban kikötött feltételeit mellőzi; az absolut hatalommal felfüggesztett magyar alkotmányt, melynek sértetlen fentartása a pragmatica sanctio egyik feltétele, nem teljes épségében, hanem csak némely részeire nézve akarja visszaállítani, s azt kivánja, hogy a nemzet mondjon le alkotmányos jogainak leglényegesebb részéről. (Úgy van!)
Felséged a fejedelmi teljhatalommal kiadott október 20-diki császári diplomát és február 26-diki patenst a nemzetnek előleges beleegyezése nélkül önhatalmával tettleg Magyarországra is kiterjeszti, s alaptörvényeknek nevezve azokat, tőlünk is azt kívánja, hogy országgyűlési 195tanácskozásainkat s határozatainkat mindenben azokhoz alkalmazzuk. (Igaz!)
Felséged Magyarországot is azon birodalmi tanácsnak hatalma alá rendeli, melyet fejedelmi teljhatalmával Magyarország tudta s hozzájárulása nélkül felállított. Az adó és katona-állítás meghatározásának s átalában a legfontosabb közügyek fölötti törvényhozásnak jogát, melyet Magyarország mindig saját országgyűlésén gyakorlott, azon birodalmi tanácsra ruházta át, s nem kérdezve, nem várva a nemzet beleegyezését, egyenesen és határozottan oda utasítja az országgyűlést, hogy a birodalmi tanácshoz haladék nélkül válaszszon és küldjön a pátensben meghatározott számú képviselőket. (Fölkiáltások Nem megyünk!)
Ezen legmagasabb rendelkezésekben teljesen mellőztetik a sanctio pragmaticának azon föltétele, miszerint Magyarországot a fejedelem csak az országnak eddig alkotott s ezután országgyűlésileg alkotandó törvényei szerint kormányozhatja, s nem vétetik tekintetbe a törvény azon rendelete, hogy «Magyarország szabad ország, s kormányzatának egész törvényes alakzatára nézve független, semmi más országnak vagy népnek lekötve nincs, hanem önállással és saját alkotmánynyal bír». Felséged ezen legmagasabb rendeletek által ősi alkotmányunkat lényegében átalakítja, új törvényhozási rendszert, új alaptörvényeket octroyroz, s ekkép az összes törvényhozó hatalmat, mely a fejedelmet és nemzetet együtt s közösen illeti, egyedül maga gyakorolja. (Úgy van!)
Felséged határozottan kijelenti, hogy szentesített törvényeinknek egy részét el nem ismeri, jövőre sem fogja elismerni, s azoknak elismerésére magát személyesen kötelezettnek sem tartja; (Zúgás.) s kijelenti azt is, hogy mindaddig, míg ezen törvényeket a császári diploma rendeletéhez képest újabban át nem vizsgáljuk, nem módosítjuk, s azoknak egy részét el nem töröljük, a koronázási hitlevél sem leend országgyűlési tanácskozás alá vehető.
Felséged az országgyűlésnek törvényszabta kiegészítését, mely nélkül törvények alkotásába, s a királyi hitlevél fölötti értekezletekbe jogosan nem bocsátkozhatunk, azon föltételhez kötötte, hogy a ki nem egészített országgyűlés előbb a császári diplomának és pátensnek rendeleteit teljesítse, s ezáltal az ország alkotmányát lényegében alakítsa át, a már szentesített 1848-diki törvényeket azon diplomának és pátensnek elveihez alkalmazva, módosítsa s illetőleg törölje el, fontos közügyek felett újabb törvényeket készítsen, s tegye mindezt 196a meg nem hivottak távollétében, s azok törvényes jogainak sérelmével.
Felséged kormánya jelenleg sem az alkotmánynyal egyezőleg kormányoz, a beligazgatásnak alkotmányszerű organumai absolut hatalommal korlátoltatnak eljárásukban, s azok mellett egyszersmind az absolut hatalom alkotmányellenes tisztviselői működnek; az országgyűlésnek minden befolyása nélkül megállapított direct és indirect súlyos adók követeltetnek s fegyveres erővel hajtatnak be; az ország legfőbb kormányzata pedig sem alakjában, sem eljárásában nem törvényszerű. (Úgy van!)
Mi tehát, mint a nemzetnek képviselői, (Halljuk! Halljuk!) a legmélyebb tisztelettel, de egyszersmind azon őszinteséggel, melylyel Felségednek, a hazának és önmagunknak tartozunk, kénytelenek vagyunk kijelenteni, hogy mi a sanctio pragmaticához s annak minden feltételeihez kivétel nélkül szorosan ragaszkodunk, semmit, a mi azzal bármi részben ellenkezik, alkotmányszerűnek nem tekinthetünk s el nem fogadhatunk. (Úgy van! Helyes!)
Szorosan ragaszkodunk az ország alkotmányos önállásához, s ennélfogva az örökös tartományok irányában sem ismerünk el semmi más szorosabb kapcsolatot, mint a mi a sanctio pragmaticában van megállapítva. (Úgy van! Helyes!)
El nem fogadhatjuk a múlt évi október 20-dikán kiadott császári diplomának s folyó évi február 26-dikán kiadott pátensnek Magyarországra nézve is szándoklott kiterjesztését, s azoknak tartalmát sem tanácskozásainkban alapul nem vehetjük, sem Magyarországra kötelezőknek el nem ismerhetjük. (Úgy van! Helyes!)
Ünnepélyesen tiltakozunk az ellen is, hogy a birodalmi tanácsnak Magyarország felett bármi részben törvényhozási vagy rendelkezési hatalma lehessen, (Helyes!) s kijelentjük: hogy mi abba képviselőket küldeni nem fogunk, s minden oly választásokat, mik az országgyűlésen kívül e czélra netalán történhetnének, valamint az ily választásoknak elfogadását is alkotmányunk megsértésének nyilvánítván, el nem ismerjük, hogy az ekkép választottak Magyarországot bármi tekintetben képviselhessék. (Zajos közhelyeslés.)
Minthogy Magyarország felett s annak jogairól a törvényes királynak s nemzetnek alkotmányszerűleg egyesült akaratán kívül senki jogosan nem rendelkezhetik: ezennel kinyilatkoztatjuk, hogy a birodalmi tanácsnak Magyarországra s a kapcsolt részekre vonatkozó rendeleteit alkotmányelleneseknek s érvényteleneknek kell tekintenünk, 197(Közhelyeslés.) semmi terhet, semmi kötelezettséget, mit a birodalmi tanács megállapít, semmi kölcsönt, melynek fölvételét elhatározza, az állam vagyonának semmi eladását, mihez beleegyezését kimondja, Magyarországra nézve alkotmányszerűnek, s ennélfogva kötelezőnek el nem ismerünk, (Zajos közhelyeslés.) s kénytelenek leszünk azt minden időben úgy tekinteni, mint az ország beleegyezése nélkül jogtalanul történtet. (Zajos közhelyeslés.)
Kijelentjük, hogy a nemzetnek azon alkotmányos jogát, miszerint saját adója s katonasága felett mindig saját országgyűlésén rendelkezett, továbbra is sértetlenül akarjuk fentartani, (Közhelyeslés.) s annak a birodalmi tanácsra leendő átruházásába soha bele nem egyezünk. (Átalános felkiáltások: Soha bele nem egyezünk!)
Szorosan ragaszkodunk az ország azon alkotmányos jogához, miszerint a törvényhozó hatalom mind az új törvények alkotására, mind a már szentesített törvényeknek magyarázására, módosítására vagy eltörlésére nézve a fejedelmet s a törvényesen egybegyűlt országgyűlést illeti. (Közhelyeslés.) Nem tekinthetjük tehát alkotmányosnak a törvényhozó hatalom egyoldalú gyakorlását, semmi octroyrozást el nem fogadhatunk, s el nem ismerhetjük azt, hogy a már szentesített törvények bármi részben egyoldalú hatalommal felfüggesztethessenek, módosíttathassanak vagy eltöröltethessenek. (Helyes!) Ennélfogva ragaszkodunk az 1848-diki törvényekhez is egész terjedelmükben, s azokat mint alkotmányszerűleg hozott s királyi megerősítéssel ünnepélyesen szentesített törvényeket teljesen jogervényűeknek tartjuk. (Zajos közhelyeslés.)
Kijelentjük, hogy az országgyűlésnek törvényszabta teljes kiegészítése előtt sem törvények alkotásába, sem a királyi hitlevél feletti értekezletbe nem bocsátkozhatunk. (Úgy van! Helyes!)
Kijelentjük végre, hogy az ország jelenlegi kormányzatát, különösen a nem alkotmányos tisztviselők absolut hatalmú eljárását, törvényelleneseknek s a hazai törvények súlya alá esőknek, a törvény ellen kivetett s behozott direct s indirect adókat, s azoknak fegyveres erővel való behajtását alkotmányellenesnek vagyunk kénytelenek tekinteni. (Úgy van! Helyes!)
Fájdalommal látjuk, hogy Felséged a legmagasabb királyi leirat által minden kölcsönös értekezletet lehetetlenné tett, (Zajos helyeslés. Éljenzés. Halljuk!) s azoknak fonalát végkép megszakasztotta. (Igaz! Úgy van!) A legmagasabb királyi leirat nem áll a magyar alkotmány alapján, hanem az absolut hatalommal kiadott, s alkotmányunk 198lényegével ellenkező császári diplomát és pátenst főtörvényül tűzte ki; minket pedig a hon iránti kötelesség és képviselői állásunk s önmeggyőződésünk szorosan a magyar alkotmányhoz kötnek, mi csak annak alapján tanácskozhatunk. (Közhelyeslés.) E két egymástól eltérő, sőt egymással ellenkező irány óhajtott egyesülésre nem vezethet. Nekünk az irányt legszentebb kötelességünk tűzte ki, s azt elhagynunk nem szabad. (Úgy van! Helyes!) Mély sajnálattal mondjuk ki tehát, hogy a legmagasabb királyi leirat folytán kénytelenek vagyunk mi is az országgyűlési értekezések fonalát megszakasztottnak tekinteni. (Óriási zajban kitörő, szünni nem akaró viharos közhelyeslés, taps és éljenzés.)
Lehet, hogy nehéz idők következnek ismét hazánkra, de a megszegett polgári kötelesség árán azokat megváltanunk nem, szabad. (Közhelyeslés.) Az ország alkotmányos szabadsága nem oly sajátunk, melyről szabadon rendelkezhetnénk; hitünkre bízta a nemzet annak hű megőrzését, s mi felelősek vagyunk a haza s önlelkiismeretünk előtt. (Közhelyeslés.) Ha tűrni kell, tűrni fog a nemzet, hogy megmentse az utókornak azon alkotmányos szabadságot, melyet őseitől öröklött. (Úgy van!) Tűrni fog csüggedés nélkül, mint ősei tűrtek és szenvedtek, hogy megvédhessék az ország jogait; mert a mit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják; (Óriási zajban kitörő közhelyeslés, viharos köztetszés és hosszas éljenzés.) de a miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz s mindig kétséges. (Igaz! Úgy van!). Tűrni fog a nemzet, remélve a szebb jövendőt, s bízva ügyének igazságában.
Kik egyébiránt mély tisztelettel vagyunk
Császári Királyi Felségednek
legalázatosabb szolgái:
Magyarországnak országgyűlésileg egybegyűlt képviselői.
Császári Királyi Felségednek
legalázatosabb szolgái:
Magyarországnak országgyűlésileg egybegyűlt képviselői.
(Óriási zajban kitörő közhelyeslés, leget rázkódtató taps, szünni nem akaró viharos átalános éljenzés.)
Deák Ferencz az elnöktől jobbra levő harmadik pad első helyéről olvasta föl javaslatát. A fölirati javaslat kézirata Klauzál Gábornál volt, a ki ívenkint adogatta az olvasók kezéhez és vette ismét vissza. Mialatt Szalay László a munkálat derekát olvasta, a nagy melegben és az olvasástól kifáradt Deák Ferencz Nyáry Pál útján arra kérte az elnököt, engedjen kis szünetet. Ghyczy Kálmán hajlandó volt a kivánság teljesítésére; de a képviselők ellene szegültek és erősen kiáltozták: Halljuk végig! Ghyczy Kálmán. 199az első pad első helyén ülő, lelkesen éljenző s «Halljak tovább»-ot kiáltó Eötvös József bárónak megüzente, hogy maga Deák Ferencz kivánja a szünetet; de sem Eötvös József br., sem a többiek nem hallgattak reá.
A fölirati javaslat olvasásának befejezte után perczekig hangzott a fölkiáltás: Elfogadjuk, elfogadjuk egyhangulag! Eötvös József br. odasietett a nyugodtan ülő Deák Ferenczhez és kérdezte tőle: lehető-e most az elfogadás? a mire ez úgy felelt: hogyne volna lehető, ha a ház akarja! Bernáth Zsigmond, a ki a junius 5-dikén tartott ülésben arra a kérdésre: «a háznak első fölszólalása fölirás legyen-e», «nem»-mel felelt, most föliratkozott, hogy az elfogadás iránt megtegye az indítványt. Ghyczy Kálmán elhagyta elnöki helyét, hogy megismerkedjék a ház hangulatával. Nyáry Pál bizonyítgatta neki, hogy a kivánság teljesítése sérti a létrejött megállapodást és szabályellenes is. «Hát nem állott a szabály 1848-ban – kiáltott oda Lónyay Menyhért – és mégis hogyan keletkezett a végzés a 200,000 katonára és a 60 millió frtra nézve, s nem épen te voltál-e akkor az azonnal való elfogadás mellett az agitator?» «Jól van, jól, – felelt Nyáry – de Bécsben lesz ellenvetésök.» «Hát Mária Terézia idején – vágott vissza Lónyay Menyhért – a vitam et sanguinem nem így mondták ki?»
Jó 10 percznyi szünet után kezdődött a kiáltozás: «Halljuk, halljuk Bernáthot! az elnök foglalja el székét!» Bernáth. Zsigmond így szólott «Azok után, miket ezen angyali tollal írt szavak velünk hallattak, és illetőleg sziveinkbe oltottak, nem fog csodálkozni a t. háznak egy tagja sem, ha szerény felszólalásomban netalán akadozom. (Halljuk! Halljuk!) Hazánk szomorú állapota e fölirati javaslatban oly ecsettel van festve, hogy e kép, úgy hiszem, nemcsak azok szívét, kik itt jelen vannak, hanem mindazokét is, kiket a föld golyóján a népek boldogsága érdekel, meg fogja hatni. (Ugy van!) Azt hiszem, hogy azon alkotmányos elvek, melyek itt ki vannak fejtve, és melyeket oly élvezettel hallottunk összesítve, oly kimerítők, (Ugy van! Helyes!) hogy azokhoz a világ minden jogtudósai sem tehetnének oly valamit, mely még azokhoz szükségeltetnék, mely azokban mind benn nem foglaltatnék, melyek érvényesebbek és erősebbek volnának, mint azok, melyek itt kifejezvék. Én végnélkül boldognak tartanám magamat, ha szerencsés lehetnék a t. ház véleményével találkozhatni azon indítványomban, hogy a t. ház méltóztassék ezen felolvasott javaslatot, ámbár az terjedelmes és az ilyen munkálatoknál mindenki jogigényesen követelhetné, hogy talán huzamosb ideig, szakonkint, soronkint megfontolhassa, de mert ezen szavak, ezen előterjesztések olyanok voltak, hogy nemcsak mindnyájan tudjuk mindazt, mit hallottunk, hanem elfeledhetetlenül is vannak, maradandólag vannak azok sziveinkbe vésve: átalános helybenhagyással, minden további tárgyalás nélkül egyhangulag elfogadni. (A legnagyobb többség egyszerre feláll és átalánosan fölkiált: Elfogadjuk!) Meg vagyok örvendeztetve ezen átalános elfogadás által, és talán az Isten tudja, mire ragadna el engem ezen keblemből fakadó forró érzés, ha tovább szavakat 200keresnék.» Beszédét így fejezte be: «Reménylenünk illik, hogy azon alapigazságoknak megfontolása, melyek ezen okiratban foglaltatvák, alkotmányunknak békés uton visszaállítását eredményezheti. Ebből tanuságot vehet a kormány, minő tiszteletben kell az emberiségnek, a népnek jogait és az alkotmányokat tartani. (Ugy van! Helyes!) Én most csak még arra vagyok bátor kérni a nagyérdemű elnököt: sziveskedjék oly rendelkezéseket tenni, hogy ezen dicső irat, ezen irat, mely nemzetünknek minden jogát, minden kivánságát kifejti, mennél több példányban legyen kinyomatva, hogy azt nemcsak minden törvényhatóságnak megküldhessük, hanem hogy azokból még a választóközségekben is mindazoknak, kiknek tetszik, jusson». (Zajos éljenzés.)
Utána Tisza Kálmán emelt szót: «Nem tudom, határozni akar-e ma a t. ház, vagy talán határozott is már a fölött, hogy a fölirati javaslatot elfogadja? (Fölkiáltások: Már elfogadtuk! ) Én ugyan részemről egyátalában nem akarok ezen eljárásnak ellenszegülni, mert bár óhajtottam volna a leiratban kifejtett s általam lelkem mélyéből osztott elveket határozat alakjában kimondani az egyéb más alkalommal már kifejtett s azért ismételni szükségtelen okokon kivül azért is, hogy az első föliratunk irányában követett eljárás ismétlését elkerülhessük; azonban oly nagy súlyt fektetek részemről arra, hogy lássa és tudja mindenki e hazában épen úgy, mint kivül honunk határain, hogy a fölirati javaslatban kifejezett elvek és nézetek mindnyájunk elvei és nézetei (Ugy van! Helyes!), s hogy midőn az alkotmány védelméről van szó, a máskülönben legeltérőbb nézetűek szívdobbanása is összetalálkozik (Ugy van!), hogy nem szeretnék az alak fölött, melyben nézeteinket elmondjuk, vitatkozást idézni elő, s a máris nagyszerűen nyilvánult többség kivánatának nem csak azért és annyiban vetem alá magamat, mert és mennyiben a kisebbség a többég határozatában megnyugodni köteles, hanem azért és annyiban főleg, mert a föliratban erős meggyőződésemet, legszentebb elveimet, egészen lelkemnek titkos sejtelméig kifejezve találom. (Éljenzés.)
Elnök: Kötelességemnek tartom kérdést intézni a házhoz, vajjon az indítványt elfogadja-e vagy nem? Mindazok tehát, a kik a Pest belvárosi képviselő, Deák Ferencz úr által beadott fölirati javaslatot Bernáth Zsigmond is indítványához képest egész terjedelmében elfogadni kívánják, álljanak föl. (Mindnyájan fölállnak és az egész ház harsányan kiáltja: Elfogadjuk! Hosszantartó éljenzés.) Kimondom tehát a t. háznak azon határozatát, miszerint ezen fölirati javaslat, mely nem csupán e háznak, hanem az összes magyar nemzetnek szíve mélyéből van merítve, s mely az összes magyar nemzetnek közérzelmeit, közkivánatait és közóhajtását fejezi ki, a t. ház által egyhangulag elfogadtatik. (Helyes! Éljen! )
A főrendek augusztus 10-dikén tartott ülésökben egyhangulag elfogadták a képviselőház föliratát, mint érzelmeikkel tökéletesen megegyezőt.
