FÖLIRATI ÁTALÁNOS VITA.
FÖLIRATI ÁTALÁNOS VITA.
A képviselőház 1866. február 15-dikén kezdette meg a fölirati javaslat átalános tárgyalását. Az első szónok Bartal György volt. Kijelentette, hogy az 1861-diki országgyűlés programmjához, az 1848-ban szentesített törvények kötelező erejének és a pragmatica sanctióból szintúgy, mint minden azóta keletkezett alaptörvényekből kifolyó personalis unio elvének elismeréséhez ragaszkodik; de koránsem a méltányos kiegyenlítést gátló utógondolattal, és jelesen nem azért, mintha eddig az utóbbit gyakorlatilag is ép oly correct alakban nyilvánulónak látná, vagy az előbbiek teljes életbeléptetését kivívhatónak tartaná. Ragaszkodik hozzájuk azért, mert a fejedelem és népe közti meghasonlás esetében a kölcsönös egyezkedésnek nem lehet más alapja, mint a törvények kötelező erejének elismerése. Elismerte tehát Magyarország jogát a fennálló törvények szigorú, minden egyezkedő kísérletet megelőző életbeléptetésének, a közbejött törvénytelen állapotok azonnali megszüntetésének, szóval a lehető legteljesebb restitutio in integrumnak követelésére; de azt kérdezte, követeli-e egyszersmind a hazának érdeke, hogy e jog azonnal érvényesíttessék? Úgy látta, hogy a puszta logikának abstractiói a fenforgó esetben a haza érdekeivel már azon egy okból is homlokegyenest ellenkeznek, mert azok teljes érvényesítésére hiányzik a 404nemzetnél az erő. Nem ismert törvényes megszorítást, mely őt korlátozhatná abban, hogy fölébe ne helyezze hazája érdekeit, nemzete fenmaradását az abstract logika rideg szabályainak, s hogy miért ne ragaszkodjék csak föltételesen az utóbbiakból levonható jogos követelései összegéhez mindaddig, míg a magyar közjognak az 1848-diki törvények által amúgy is gyökeresen megváltozott, s a kiütött forradalom és a reá következett hosszas alkotmány-felfüggesztés által előidézett, nagyrészt meg nem másítható viszonyokhoz alkalmazandó újabb alapjai szabad egyezkedés folytán concentrálva, kétoldalú szerződés alakjába foglalva, s a hitlevélnek kezessége mellett megkoronázandó királynak esküjével szentesíthetők nem leendenek? A jogfolytonosság föltétlen érvényesítésére használható fegyvert ama legvégső esetre akarta fentartani, midőn a méltányos kiegyezés minden reménye eltűnik.
Azt a kérdést vetette ez után föl: késznek nyilatkoztassa-e magát az országgyűlés alaptörvényeinknek, különösen az 1848-dikiaknak ama módosításaira, melyek tőle nem egyedűl a fejedelem jogos befolyásának restitutiója, a társországok valódi megnyerése, hanem a birodalom hatalmi állása, anyagi fejlődése, vagyis kötelességünk- és érdekünkben levő kettős consolidatiója tekintetéből méltán követelhetők? Határozott igen-nel felelvén e kérdésre, fejtegette, mily irányban kívánja a törvények módosítását, jelesen miket tart közös ügyeknek, hogyan képzeli kezelésüket és a kezelés alkotmányos ellenőrzését. Ha ezekkel az országgyűlés tisztába jött, akkor elérkezik majd az időpont, a midőn ő felsége közvetítésével az örökös tartományokat a közös feladat előzményeinek saját részükről teljesítésére felszólítani épen a magyar országgyűlés leend jogosítva, mert alaptörvényeink mindazon módosításai, melyek tőlünk a birodalom hatalmi állásának, anyagi felvirágzásának biztosítása tekintetéből méltán követelhetők, általunk elvileg el lévén fogadva, rajtok lesz a sor, hogy osztályozzák kívánalmaikat és ép úgy, mint a magyar országgyűlés tevé, elválaszszák a lényegest és kivihetőt a mellékes és mégis kivihetetlen utópiától.
Azon hitét fejezte ki, hogy a tárgyalás alatt levő fölirati javaslat, a közös ügyeknek, kezelésüknek és a kezelés alkotmányos ellenőrzésének általa megkísérlett élesebb körvonalozását ki nem zárván, szellemében és végczéljaiban egyiránt megfelel a közvélemény méltó várakozásának.
Felfogásának, a mennyiben a modus procedendire nézve a fölirati javaslatétól eltér, érvényesítését a részletes vita alkalmára tartotta fönn magának.
A február 16-dikán tartott ülésben módosításokat nyújtott be a fölirati javaslat 31. és 32. szakaszaihoz.
«A fölirati vita – írta Salamon Ferencz az Országgyűlési Emlékkönyvben – leplezé le a pártok valódi állását. Hogy erről keveset tudott a laikus, bizonyítja azon nagy sensatio, melyet a fölirat elkészülte előtt a 405«Pesti Napló»-nak azon czikke tőn, melyben a lap egész erővel és szokatlan hevességgel fordúl «a jobboldal» – a conservativ párt – ellen. Addig a «Pesti Napló» a baloldal ellen tett egy-egy szelídebb megjegyzést, s bántatlanul hagyá a jobboldalt. Ezen alarm-jel valódi értelme csak a fölirati vita kezdetével tűnt ki. Február 15-dikén ellebbent a titok fátyola. A közönség két ellenséges parlamentaris tábort látott maga előtt: egyik a baloldallal egyesűlt Deák-párt, a másik a maroknyi jobboldal, a Mailáth-féle kormány pártja, melynek csekély számát növelte Bartal.»
Február 16-dikán Madarász József, Eötvös József br., Zsedényi Ede, Ghyczy Kálmán, Babarczy Antal br., Hunfalvy Pál és Keglevich Béla gr. szólottak. Az utóbbi kijelentette, hogy a fölirat az ő elveivel minden tekintettben megegyezik, s hogy ő nem tartozik azok közé, a kik, mint a cornservativek, beszédöket így kezdik: «Pártolom az 1848-diki törvényeket, pártolom a jogfolytonosságot, pártolom Deák Ferencz elveit,» de azután mindezeknek lényeges pontjait egyenkint kiszedik és elvetik. Sokkal jobban szerette volna, ha ezen urak egyenesen megtámadják a föliratot, mert úgy a hogy most tesznek, egyrészről ámítják a fejedelmet azzal, hogy más nézetben vannak mint a fölirat, másrészről meggyőződésükre nézve ámítják a nemzetet.
