FÖLIRATI VITA.
FÖLIRATI VITA.
A képviselőház 1861. május 16-dikán kezdette meg Deák Ferencz fölirati javaslatának általános tárgyalását. Tisza Kálmán volt az első, a ki felszólalt. Magyarország törvényes függetlenségét és az osztrák örökös tartományokhoz való viszonyát a magyar közjog szempontjából, a kétoldalú kötések alapján, Deák Ferencz indítványában helyesen találta kifejtettnek; de ő az ország törvényeinek nemcsak elismertetését, hanem azoknak – jelesen az 1848-diki sarkalatos törvényeknek – azonnali életbe léptetését is követelte. Hasonló alaposságúaknak mondotta az indítvány szavait Magyarország integritására nézve, s ezeket csak annak kitüntetésével akarta megbővíteni, hogy az unio Erdélylyel nem, mint hirdetni szeretik, egy 1848-ban rögtönözve életbe léptetett tény, hanem az ország mindkét része régi óhajtásának teljesítése; továbbá Horvátországra nézve meg akarta még említeni, hogy a katonai határőrvidékek viszonyainak érdekeikhez s kívánatukhoz mért megváltoztatásában is Magyarország segítségükre akar lenni. Azokat, kik a törvénytelen adó erőszakos módú behajtására segédkezet nyújtanak, figyelmeztetni óhajtotta az ily esetekre vonatkozólag törvényeinkben kifejezett felelősségre. A trónról való lemondásokat illetőleg azt tartotta, hogy e tárgyban bővebben nyilatkozni, tanácsokat adni és ezek folytán kötelezettségeket vállalni nem helyes addig, míg az ország minden részei itt képviseltetve nem lehetnek.
Ki akarta továbbá fejteni az országgyűlés első fölszólalásában, hogy az alkotmányosan szabad és törvényesen független Magyarország létele érdekében van az osztrák örökös tartományoknak, a német szövetségnek, végre Európának és a civilisatiónak.
Helyeselte, a mit az indítvány a hazánkbeli nemzetiségek és hitfelekezetek megnyugtatására mond. De ezeken kívül meg kívánta említeni, hogy hazai iparunkat minden nyügtől fölmentve, szabaddá tenni szándékozunk; hogy a szabad kereskedés elvének hívei vagyunk; hogy első teendőink közé soroljuk az eltörlött urbériséggel rokon természetű bárminemű birtoklásoknak, s a kisebb királyi haszonvételeknek megváltás, illetőleg kárpótlás útján való megszüntetését; megemlítendőnek vélte egy országos hitelintézet felállítását, a vizen és szárazon való közlekedésnek czélszerű rendezését, az ország minden részeinek hazánk központjával összekötését; végre a megyéknek népképviselet alapján rendezését.
43Áttérve arra, «kinek és mi alakban mondjuk el azt, a mit mondani akarunk», alkotmányos szempontból nem látta, kihez lehetne fölírni, nem látta tehát a fölírás lehetőségét, s épen azért mindazt, a mit elmondani szükséges, határozatban akarta kimondani.
Törvényes szempontból nézve a dolgot, úgy látta, a nemzettől senki sem tagadhatja meg a jogot, hogy mihelyt neki a mód ama, hogy az országgyűlés összejöhessen, megadatik, országgyűlési képviselőket választhasson, országgyűlésbe összejöhessen. A most szétküldött regalisokat sem tekintette tehát az összejöhetési jog, hanem csak az összejöhetési lehetőség megadóinak. Igaz, hogy a tettleges hatalom egyedül képes az abnormis helyzetet törvényessé változtatni; de ezt csak az által teheti, ha törvényessé lesz, mert a nemzet eleitől fogva a törvényes téren akart állani. A békés orvoslás tekintetében pedig annyi és oly határozottan előzékeny lépéseket tett, hogy e részben a nemzetet mulasztással vádolni, túlzás, vagy forradalmi vágyakat szemére vetni, lehetetlen. Állítása igazolására hivatkozott az 1849 óta történtekre. Előadta, hogy az 1860. október 20-diki diploma után a nemzet békülékeny szellemétől indíttatva, hozzá fogott a szervezkedéshez, s a helyett, hogy a multakért szemrehányásokat tett, hogy igényeit túlfeszítette volna, nem kívánt egyebet, mint hogy a tényleges hatalom is ismerje el az elsőben is általa széttépett szerződések és törvények szentségét. De a törvényes téren álló nemzetet január 16-dikán e térről anyagi erő által is leszorítással fenyegették, február 26-dikán pedig kimondatott az országnak az egységes Ausztriába olvasztása. Csuda-e tehát ily körülmények közt – kérdezte – ha a nemzet azt kívánja a tényleges hatalomtól, hogy mielőtt őt törvényesnek elismerhetné, mielőtt vele mint nemzet a törvényhozás terén érintkezhetnék, álljon törvényes alapra, teljesítse az örökösödését biztosító törvények által elébe szabott föltételeket. Vajjon nem akkor sértenők meg igazán a pragmatica sanctiót, ha annak egyik – a minket kötelező – részét érvényben levőnek elismernők, a másik, a bennünket biztosító résznek elismerhetése nélkül? Nem tagadja azt senki, hogy a pragmatica sanctio értelmében az örökösödésnek megállapított elsőszülöttségi rendje szerint ugyanazon egy személyt illeti az uralkodás mind Magyarországban, mind az örökös tartományokban; sőt ő azt is elismeri, hogy ha a lemondások törvényes alakban törvényesen küldetnek meg, ezen személy épen a jelenlegi osztrák császár; de tudnia kell mindenkinek ama feltételeket is, melyek mellett egyedül illethet valakit az uralkodás Magyarországon, s ha e föltételek mellőzésével ismernők el az uralkodói jogot, a magyar koronát tettleg alárendelnők az osztrák császárinak. Nem a lemondások törvénytelen voltára fektette ő a fősúlyt, mert ámbár előlegesen kívánta azokat törvényesekkel felcserélni, ezt könnyen eszközölhetőnek hitte. A felírás lehetősége mellett a magyar közjog folytonos gyakorlatából felhozott példák azonban őt az ellenkezőről győzték meg. E példákra utalva azt várta, hogy a tényleges hatalom álljon a törvényes térre, s ha ezt, a miben lehet, – 44mert a hat hónapi törvényes időt már meg nem tarthatja – megteszi, nem akadékoskodva a lemondások helyrehozható törvénytelenségében, nem akarva kihúzni a 12 évi és még mindig folytatott törvénytelen uralkodásból kihúzható következtetéseket, maga is felírásra szavaz; de addig, míg ez meg nem történik, nem. Távol van ő attól, hogy a törést előidézni óhajtsa de nem hiszi, hogy csak megkísérleni is lehetne valakivel elhitetni, hogy a törésnek azért kellett bekövetkezni, mert az országgyűlés határozat alakjában fejezi ki kívánatait. A manifestumra nézve osztozott Deák Ferencz véleményében.
Kubinyi Ferencz V. Ferdinánd lemondását, mint a mely nem rendes úton történt, semmisnek tekintette s egy új abdicationalis okmány készítését tartotta szükségesnek. Nézete szerint így kívánja ezt az ildomosság és azon pietas is, melylyel a nemzet koronás fejedelmei iránt mindenkor viselkedett. Ezen pietással – így szólott – viseltetem én V. Ferdinánd ő felségéhez, ki már annál fogva is, mert az 1848-diki törvényeket szentesítette, megérdemli, hogy vele a nemzet érintkezésbe tegye magát. Felirat is csak ő hozzá volna lehetséges. Zsarnay Imre pártolta a felírást, de nem Ferencz Józsefhez, hanem a törvényes királyhoz, V. Ferdinánd ő felségéhez.
Miután 15 ülésben 39-en szólottak felírás, 51-en határozat mellett, 29-en pedig elállottak a szótól, a képviselőháznak junius 4-dikén tartott ülésében Deák Ferencz mint indítványt tevő az utolsó szó jogával élt.
Deák Ferencz: (Halljuk! Halljuk!) A háznak szabályai szerint jogom van, mint indítványozónak a szavazás előtt még egyszer szót emelni. Nem akarom e jogot arra használni, hogy indítványomat újabb okokkal támogassam: első előadásomban elmondottam mindazokat, mik engem az indítvány megtevésére bírtak, s nem akarok, s talán nem is tudnék a mellett újabb érveket fölhozni. A tisztelt háznak nagy része nézeteimtől eltérő véleményben van; kétségtelenül fontos okaik vannak erre, mert komoly férfiak ily komoly ügyben fontos ok nélkül nem határoznak. (Ugy van!) Nem akarok minden ellenokok czáfolgatásába bocsátkozni, mert a tanácskozás alatt levő tárgy mindkét részről bőven ki van már merítve, s a ház, sőt talán az ország is, ha nem türelmetlenül, de bizonyosan óhajtja már, hogy befejeztessenek átalános tanácskozásaink, (Igaz!) s azok eredményét végre szavazással döntsük el; és ha netalán mondatott itt ott a tanácskozások folytán egy-két keserűbb szó, arra sem fogok megjegyzést tenni, mert helyzetünkben nem szabad más érdeket ismernünk, mint 45a haza érdekét, nem szabad más érzelmeknek odaadni magunkat, mint a honszeretet érzelmeinek; (Helyes!) pedig a haza érdeke szenved az által, ha a tanácskozások hevében gyakran talán számítás, vagy sértő szándék nélkül ejtett hevesebb szónak sajgó emlékét kivisszük e teremnek falai közül, s átvisszük a magánéletbe; s ha lett volna keserűség, ne újítsuk meg azt emlegetés vagy czáfolgatás által. (Helyes!)
Felszólalásomnak oka és czélja az, hogy egy tisztelt képviselőtársunknak, – ki fájdalom közülünk végkép kilépett, – némely fölhozott állításaira megtegyem észrevételeimet. (Halljuk!) E képviselőtársunk Révész Imre úr volt, (Éljen!) Debreczen városának egyik képviselője, kinek végképi távozását fölötte sajnálom! Nem szokásom üres szavakat mondani, bókokat még kevésbbé; ő a fenforgó lényeges kérdésre nézve más nézetből indúlt ki, mint én; de tisztelem észtehetségét s jellemének szilárdságát s azért ismétlem, hogy távozását veszteségnek tartom. (Tetszés.)
Nem is azért teszek észrevételeket állításaira, hogy polemiába bocsátkozzam, melylyel a fenforgó főkérdés végeldöntését illetőleg a tisztelt háznak tagjaira hatni akarnék; hanem főkép, sőt egyedül azért, mert tartok tőle, hogy ha némely állításai e házban megjegyzés nélkül hagyatnak, közös elleneink fegyverül használják azokat ellenünk, még talán balul is értve, vagy szándékosan félremagyarázva. Követem e részben előadásának azon szavait, hogy «a köztanácskozások nem csupán szónoklatokra, de arra is valók, hogy egymás nézetei irányában, ha a közjó kívánja, észrevételeinket honfiui szeretettel megtegyük s türelemmel fogadjuk». (Ugy van!)
Előadásomban, melylyel három héttel ezelőtt indítványomat itt e helyen kifejtettem, a többek közt a következő szavakat mondottam: «Az ország gyűlése megalakult». A tisztelt képviselő úr szavaimra megjegyzi, hogy mivel én előadásom további folyamában az országgyűlés kiegészítéséről szólok, s ezen kiegészítést – integritást – mint még most meg nem levőt, határozottan sürgetem s követelem, ő szavaimban némi nehézséget s talán ellenmondást lát, mert bajosan találja átérthetőnek, mi módon lehet megalakultnak mondani azt, a mi még nem egész.
Ha e részben (Halljuk!) csak a magam igazolása végett akarnék szót emelni, elég volna egyszerüen elmondanom, hogy a midőn azt, mondottam, hogy az ország gyűlése megalakult, nem mondottam egyebet, mint azt, mit a háznak tisztelt elnöke ápril 19-dikén a 6-dik 46ülésben elnökileg kijelentett e szavakkal: «Ezek után a képviselőházat a törvény értelmében megalakultnak nyilvánítom». (Igaz!) A ház ezen elnöki nyilvánítást ellenmondás nélkül elfogadta, s magát megalakultnak tekintve, működését megkezdte. A t. képviselő úrnak megjegyzése tehát nem engem, vagy legalább nem egyedül engem, hanem a háznak közakarattal hozott határozatát érdekli. Óhajtottam volna, hogy a tisztelt képviselő úr vagy ezen elnöki nyilvánítás alkalmával, vagy legalább csakhamar ezután megtette volna észrevételeit; és ezt nem szemrehányásúl mondom, hanem azért hozom fel, mert azt hiszem, hogy sikerült volna őt a ház alakulására nézve megnyugtatnunk azon fölvilágosítás által, a melyet erre vonatkozólag most leszek bátor előadni. (Halljuk!)
Közjogi téren integritas és megalakulás nem ugyanazon egy fogalom. Az országgyűlésnek integritásához szükségesek mindazok, kik törvény szerint az országgyűlés tagjai. A megalakuláshoz nem szükséges minden tagnak jelenléte. A legtöbb alkotmányos országban törvény vagy gyakorlat által van meghatározva, hány tagnak jelenléte szükséges, hogy a törvényhozó testület megalakulhasson. Meg van ez nálunk is határozva a háznak szabályaiban; de azt, hogy az integritáshoz hány tag jelenléte szükséges, meghatározni fölösleges volna, mert az már magában az integritas szóban benfoglaltatik.
Nem említve azon gyakran véletlen s gyakran el nem hárítható akadályokat, melyek miatt valamely törvényhozásnak némely tagjai meg nem jelenhetnek, minők pl. a külellenség foglalása, ragályos nyavalyák és effélék, kétféle okból származhatik a törvényhozó testület ki nem egészítése: vagy az illető hatalom nem hívta meg mindazokat, kiknek meghívását a törvény parancsolja, és ha talán meghívta, bármi okból gátolja megjelenhetésüket; vagy meghívattak ugyan minden tagok, s meg is jelenhetnének, de megjelenni nem akarnak.
Akár az egyik, akár a másik okból származzék a hiány, a törvényhozó testület nincsen kiegészítve, csakhogy az első esetben a hiány azon hatalomnak bűne, mely a törvényszabta összehívást elmulasztotta, vagy a megjelenhetést gátolja; a második esetben a bün azokat terheli, kik meghíva bár, a megjelenést szándékosan elmulasztották.
Mind az egyik, mind a másikféle esetekre vannak példák hazánk törvényhozásának történelmében is. 1796-ban Somogymegyének egyik követe, 1839-ben Pestmegyének egyik követe a fejedelem nevében lőnek eltiltva, s illetőleg gátolva, hogy az országgyűlésen megjelenhessenek. 47Az országgyűlés integritása tehát akkor is hiányos volt, de megalakultnak tekintette magát, s mint megalakult országgyűlés követelte a tilalom megszüntetését, sőt különösen 1839-ben azt is kimondotta, hogy «országgyűlési munkálódásait rendesen folytatandja ugyan, de ezen akadály elhárításáig munkálatait legfelsőbb helyre föl nem terjesztendi».
A főrendi tábla körében is megtörtént több ízben, hogy annak egyik vagy másik tagja meg nem hívatott. Ily esetekben a főrendi tábla integritása csakugyan hiányos volt, és mivel az kétségtelenül alkatrésze a magyar országgyűlésnek, maga az országgyűlés sem volt valósággal kiegészítve; de a főrendi tábla megalakultnak tekintette magát, működött, tanácskozott, s a meg nem hívottaknak meghívását sürgette. 1839-ben Kraszna, Zaránd, Közép Szolnok megyék és Kővár vidéke az 1832–36. évi XXI. t.-czikknek folytán meghívattak az ország gyűlésére; Kraszna és Zaránd követei meg is jelentek, de Közép-Szolnok és Kővár nem küldöttek követeket. Az ország gyűlésének integritása tehát hiányos volt, magát azonban megalakultnak tekintette, s intézkedett a követeket küldeni nem akaró hatóságok törvényszabta büntetésére nézve, minthogy a nemküldésnek más okból származott akadályait nem tudta, és folytatván tanácskozásait, törvények alkotásába is bocsátkozott. Nem szólok az 1843-diki országgyűlésről, melyre sem Kraszna, sem Zaránd, sem Közép-Szolnok, sem Kővár meghíva bár, követeket nem küldöttek, csak azt említem még meg, hogy 1848-ban sem Horvátország, sem Tótország legnagyobb része, sem a határőrvidék képviselőket nem küldöttek a magyar országgyűlésre, ámbár rendesen meg valának híva, és az országgyűlés mégis megalakult, tanácskozott s határozott, pedig integritása csakugyan hiányos volt.
A folytonos gyakorlat által is megerősített közjogi elvnek tartom tehát, hogy az integritas hiánya a megalakulást nem gátolhatja, bármi okból származott legyen azon hiány. (Helyes!) De a közjogi következésekre nézve lényeges különbség van a meg nem hívásból, vagy a megjelenésnek a hatalom általi gátlásából és a meghívottak szándékos meg nem jelenéséből származó integritási hiány között. Az első esetben, midőn t. i. meg sem hívattak mindazok, kik törvény szerint meghívandók lettek volna, vagy midőn a megjelenésben a közhatalom által gátoltatnak, megalakulhat ugyan az országgyűlés, s mindenek előtt felszólal a mulasztásból, vagy szándékosan elkövetett törvénysértés ellen s azok törvényszabta meghívását követeli a főhatalomtól, 48de törvények alkotásába nem bocsátkozik, nem azért, mert kiegészítve nincs, hanem azért, mert azon tagjait, kik nem önhibájuk miatt nincsenek jelen, akaratjuk ellen a törvények alkotásában való jogszerű részvétből ki nem zárhatja. Midőn ellenben az ország gyűlésének valamely tagjai, meghíva s nem gátolva, maguk nem akarnak megjelenni, az országgyűlés nemcsak megalakulhat, hanem elhatározza a megjelenni nem akarók ellen mindazt, mit a törvény rendel s folytatja tanácskozásait, sőt törvények alkotásába is bocsátkozik, nem mintha ki volna egészítve, hanem mert ez által senkinek jogát nem csorbítja, minthogy a megjelenni nem akarók önkényt tartózkodnak gyakorolni azon jogot, mely őket a törvényhozásnál illette volna.
Úgy hiszem tehát, hogy a tisztelt ház helyesen s jogszerűleg járt el, midőn magát megalakultnak nyilvánította (Helyeslés); hogy noha kiegészítve nincsen, helyesen és jogszerűleg követeli teljes kiegészíttetését; helyesen és jogszerűleg tesz, ha mindaddig, míg a még meg nem hívottak törvény szerint meghíva nem lesznek, se törvények alkotásába, se koronázási egyezkedésekbe nem bocsátkozik. Úgy hiszem, igazolva vagyok én is, hogy előadásomban kimondottam, mit a tisztelt ház határozatilag már előbb kimondott, hogy «az országgyűlés megalakult». (Helyes! Éljen!)
A másik tárgy, miről szólani akarok, ugyanazon tisztelt képviselő úrnak a sanctio pragmaticára vonatkozó állítását tárgyazza. (Halljuk!)
Ő vádol engem előadásában, hogy én «a fölirati javaslatban mindenütt ott, hol az ország alapjogait az uralkodóházhoz, s az ausztriai tartományokhoz való viszonyait fejtegetem s illetőleg védelmezem, folyvást és igen sokszor a sanctio pragmaticára hivatkozom, még pedig mint olyan valamire, mi nem egyszerü törvény, nem egyszerü diploma, nem octroyrozott adomány vagy igéret, hanem kölcsönös egyezkedés folytán kötött alapszerződés», egy szóval «én a sanctio pragmaticát tartom», azt mondja ő «országunk alapjogai legfőbb, sőt majdnem egyedüli s a többi törvényeknél magasabb értékü biztosítékának»; «szabatossághiányt vagy tévedést lát abban, hogy országunk alkotmányos jogainak legfőbb vagy bármi csekély forrásául, biztosítékául a pragmatica sanctio tartatik, mert erről, mint ilyenről azon értelemben a magyar közjogi viszonyok mezején még csak szó sem lehet». Ezek Révész úr szavai.
Igaz, hogy az általam indítványozott fölirati javaslatban több helyütt, de főkép ott, hol Magyarország független önállását igyekszem 49kimutatni, s be akarom bizonyítani, hogy Magyarország és az örökös tartományok között csak personal-unio létezik, gyakran fordul elő hivatkozás a sanctio pragmaticára, de azt, a mit a tisztelt képviselő úr szavaimból kivont, hogy én a sanctio pragmaticát tartom az ország alapjogai majdnem egyedüli biztosítékának, én csakugyan soha egy szóval sem mondottam. Sőt fölirati javaslatomban több más törvényekre is hivatkoztam, elsoroltam azok tartalmát, elmondottam, menynyire fontosak azok minden tekintetben, s mennyire bizonyítják a későbbi törvények is az ország törvényes önállását és függetlenségét. Ezekből alig hiszem, hogy szabatosan lehessen következtetni azt, hogy én alapjogaink majdnem egyedüli biztosítékának a pragmatica sanctiót tartom.
Azt ellenben, hogy a sanctio pragmatica nem egyszerű törvény, nem octroyrozott adomány vagy igéret, hanem kölcsönös egyezkedés folytán kötött alapszerződés, határozottan állítottam, s ezt, úgy hiszem, lajtántúli elleneink közül is csak azok tagadják, kik Magyarországot hódított országnak szeretnék tekinteni, s az uralkodóháznak jogát ezen országban fegyverrel kivívottnak állítják.
Magyarország a habsburgi ház fiágának kihaltával szabadon választhatta volna királyát, mint ezt az 1687. 3. és az 1715. 3. t.-czikkekben maguk a fejedelmek is elismerték.
Az ország ezen szabad választási jogáról önként lemondott, s a habsburgi ház fiága kihaltának esetére átruházta az örökösödést a törvényben körülírt nőágra is; de határozottan kikötötte az ország törvényes függetlenségének, szabadságának, törvényeinek mindenkori szoros megtartását, s koronázás, királyi hitlevél és fejedelmi eskü általi biztosítását, valamint azt is, hogy az említett nőág kihaltával a szabad választás a nemzetre ismét visszaszálljon.
Ő felsége az ilykép megajánlott örökösödést és annak minden föltételeit kivétel nélkül elfogadta s ünnepélyesen szentesítette. Ha ez nem kölcsönös egyezkedés folytán kötött alapszerződés, úgy a közjogi téren alapszerződés alig létezik. (Helyes!)
Igy tekintették ezt maguk az ország rendei is, s azt nem egy ízben ki is jelentették. Névszerint az 1791-diki országgyűlés, melynek annyi fontos közjogi törvényeinket köszönhetjük, a királyi hitlevél iránt október 5-dikén felküldött második föliratában többek közt ezeket mondja: «A magyar nemzet a koronát a fölséges ausztriai háznak, elsőbben fiágra, későbben a nőágra is, kétoldalú – vagyis inkább kölcsönös – szerződés mellett, s azon föltétel alatt adta által, hogy a 50királyválasztás jogát kivéve, a nemzetnek minden előbb is fennállott jogai sértetlenül megtartassanak». És ismét alább: «A fejedelemnek és a nemzetnek jogai az örökösödési szerződéseken alapulnak, melyeket a feleknek megváltoztatni nem szabad». Nem hivatkozom több példákra, mert, úgy hiszem, ezek is eléggé bizonyítják állításom valóságát.
Tisztelt Révész úr azonban azt állítja: «hogy a sanctio pragmatica alatt nem lehet egyebet értenünk, mint azon családi szerződést, azon örökösödési szabályzatot, melyet VI. Károly római-német császár némely korábbi, szintén családi szerződések alapján 1713-dik ápril 19-dikén adott tudtára titokban a maga minisztereinek és udvari tanácsosainak». Hivatkozik Mária Josefa főherczegnőnek és férjének Fridrik Ágostonnak, Mária Amália főherczegnőnek s férjének Károly Albertnek lemondó s illetőleg biztosító leveleire; hivatkozik VI. Károly császárnak 1723-diki ápril 7-dikén és 1724. deczember 29-dikén kelt okmányaira, melyekben a pragmatica sanctio birodalom- sőt európaszerte ünnepélyesen kihirdettetik; hivatkozik az angol királynak és a szövetséges belgiumi rendeknek 1731 márczius 16-dikán VI. Károly császárral kötött szerződésére, s a német birodalmi gyűlésnek 1732-diki január 11-dikén kelt megerősítő és biztosító okmányára, végre magára az október 20-dikán kelt császári diplomára, s elmondja, hogy «mindezen okmányok a pragmatica sanctio neve alatt határozottan, folyvást s világosan és következetesen az 1713-diki ápril 19-dikén tudtul adott családi szerződést s örökösödési szabályzatot értik», s azt jegyzi meg, hogy «ha bármely angol, franczia vagy akármiféle diplomata elővevén a fölirati javaslatot, az abban foglalt tételekről magukból a forrásokból közvetlen és önálló meggyőződést akar szerezni, a pragmatica sanctio név alatt a döntő eredeti forrásokban sehol sem fog egyebet találni, mint az 1713-dik ápril 19-diki családi szerződést, melyben, valamint a többiben is, népekről és országokról, mint dynastiájukkal szerződő felekről, ezen szerződés alapfeltételeiről, alkotmányos jogokról semmi legkisebb emlékezés nincs».
Engedje meg a t. ház, hogy mindezekre szerény észrevételeimet elmondhassam s legyen türelemmel talán untató, de a tárgy kifejtésére szükséges előadásom iránt. (Halljuk! Halljuk!)
A habsburgi háznak a nőágra is kiterjesztett örökösödési rende, melyet most sanctio pragmatica név alatt ismer a világ, kezdetben csak családi szerződésekben és fejedelmi önhatalmu szabályzatban mondatott ki. I. Leopold, midőn magát elhatározta, hogy a II. Károly király halála után őt illető spanyol trónnak átvételére második szülött 51fiát, a 18 éves Károlyt elküldi, első szülött fiával Józseffel a spanyol örökösödésről Károly javára 1703-diki deczember 2-dikán ünnepélyesen lemondott s akkép intézkedett, hogy a spanyol korona birtokai Károlyé s ennek fiági maradékaié legyenek, a többi tartományok pedig első szülött fiára Józsefre s ennek fiágon levő örököseire szálljanak; ugyanazon évben az atya és két fiú között kölcsönös örökösödési szerződés köttetett, mely szerint egyik fivérnek fiágoni magvaszakadtával a másik fivér s ennek fiágoni maradékai örökösödjenek, a fiágnak teljes kihaltával pedig a nőágra szálljon az örökösödés, megtartva mindig az elsőszülöttség sorát. Ezen szerződést, melyet «pacta successoria»-nak neveztek, ünnepélyes esküvel is szentesítették a szerződő felek. Az ekképen kötött szerződés csupán családi volt, és a szerződő feleken kívül csak azokat kötelezhette, kikre nézve az örökösödést illetőleg rendelkezhetési joggal bírt a fejedelem. De azon tartományokban, melyekben az örökösödés egyedül a fiághoz kötve, köztörvény által volt megállapítva, e családi szerződés a köztörvényt meg nem változtatta.
Károly 1704 január hóban Spanyolországba utazott, s ott junius 26-dikán spanyol királynak kikiáltatott; de Anjoui Fülöp, XIV. Lajosnak második unokája is trónkövetelő volt, és a spanyol örökösödési háború változó sikerrel folyt éveken keresztül, míg végre Károly ellen fordult a harczi szerencse. Ez alatt I. Leopoldnak 1705-ben május 5-dikén történt halálával annak elsőszülött fia I. József trónra lépett, német császárnak megválasztatott, s az 1687. 2. t.-czikknek értelmében Magyarország trónja is reá szállott. De már 1711-ben József fimaradék nélkül meghalálozván, az örökösödés annak minden birtokában törvény szerint testvérét Károlyt illette.
Károly sietve visszajött Spanyolországból, hol ügyei rossz fordulatot vettek. Még azon évben német császárnak választatott, 1712-ben pedig magyar királynak koronáztatott meg.
Látta Károly, hogy a spanyol koronát meg nem tarthatja, minden gondjait tehát arra fordította, hogy többi birtokait biztosíthassa. E czélra kettőt vélt főkép szükségesnek: az örökösödési rendnek még azon esetre is, ha fia nem születnék, családja javára kedvező megállapítását és a föloszthatatlan birtoklás elvének állandósítását.
1713-ban tehát ápril 19-dikén összehívatta titkos tanácsát; 24 tag volt jelen, közöttük néhány magyar főúr is. Ezen titkos tanács előtt ő maga szóval előadta, hogy még 1703-ban deczember 2-dikán közötte és boldogult édes apja, I. Leopold, és elhunyt fivére, I. József között ünnepélyes szerződések köttettek a kölcsönös örökösödésre nézve, mely 52szerződéseket ott azonnal föl is olvastatott; elmondotta továbbá, hogy miután testvérének Józsefnek fiágoni magvaszakadtával az összes birtok már most reá szállott, ő a fennemlített 1703-dik évi deczember 2-diki szerződések – pacta successoria – értelmében az örökösödési rendet jövendőre akkép szabályozza, hogy az ő fiágon levő maradékai, ha pedig fia nem lenne, vagy azoknak fiágon magva szakadna, leány maradékai, és ha leány gyermekei sem volnának vagy kihalnának, elhunyt fivérének I. Józsefnek leányai és ezek maradékai örökösödjenek a feloszthatatlan birtokban, megtartva mindig az elsőszülöttség sorát. Ha pedig mind az ő ága, mind elhunyt fivérének I. Józsefnek ága egészen kihalnának, saját nővéreit – t. i. Leopoldnak leányait – és minden egyéb ágait a fejedelmi háznak («und alle übrigen Linien des durchlauchtigsten Erzhauses») illesse az örökösödés elsőszülöttség szerint. Ezeket előadván Károly ő felsége, felszólította tanácsosait, hogy szándékát tőlök kitelhetőleg támogassák, ugyanazért őket a titoktartási eskütől is fölmentette. Mindezek élő szóval adattak elő s az egésznek lefolyta jegyzőkönyvbe vezettetett, melyben a sanctio pragmatica nevezet sehol elő nem fordul; külön fejedelmi rendelet akkor nem adatott ki s a jegyzőkönyvet egyedül Schick János György Frigyes udvari tanácsos, referendarius és «pro hoc actu caesaree et archiducaliter creatus notarius publicus» írta alá.
Ezen jegyzőkönyvből áll azon okmány, mely 1713-ban ápril 19-dikén készült s mely utóbb sanctio pragmaticának neveztetett, ámbár, mint említém, abban e nevezetnek még nyoma sincs.
Megjegyzésre méltó itt azon körülmény, hogy közel egy évvel azelőtt, 1712-ben, Horvátországnak Zágrábban összegyűlt rendei, Pálffy János bánnak és Esterházy Imre zágrábi püspöknek ajánlatára, Horvátországra nézve az örökösödést a habsburgi ház fiágának kihaltával a nőágra is átruházták és azt kívánták, hogy Horvátországban mindig az örökösödjék, ki Ausztriát, Steierországot és Karnioliát bírandja. Világos ebből, hogy Károly már 1723 előtt is foglalkozott szándékának megvalósításával s Horvátországban tétetett erre az első kísérlet. Feltünő pedig az, hogy a horvátok nem az egész birodalomnak s nem is a magyar korona országainak feloszthatatlanságát kötötték ki.
Károly jól tudta, hogy a családi «pacta successoria» és az ő önhatalmú szabályzata czélját még nem biztosítják, még talán azon tartományokra nézve sem, melyekben az örökösödés fölött végrendeletileg is jogosan vélt rendelkezhetni, annál kevésbbé azokban, melyekben az örökösödés rendét a köztörvény határozta meg. Ugyanazért 53fontos volt reá nézve Horvátország említett ajánlata, mely minden tartományok között első nyilatkozott a nőági örökösödés mellett, ámbár azt nem egészen Károly szándékának szellemében tette, a mennyiben a feloszthatatlanság elvét nem az egész birodalomra terjesztette ki.
Károlynak, ki több évekkel azelőtt házasodott, még gyermeke nem volt, de a 28 éves férfiu még figyermeket is remélhetett. Ezen körülménynek lehet tulajdonítani, hogy az említett első lépések után éveken keresztül – világosan legalább – semmi nem történt a női örökösödés érdekében, sőt 1715-ben a magyar országgyűlésen minden nehézség nélkül szentesítette a király a 3. czikknek azon rendeletét, hogy a habsburgi ház fiágának kihaltával a szabad választás joga Magyarországra ismét visszaszálljon. Ez ellen Horvátországnak jelen volt követei sem emeltek szót, ámbár ők a nőágnak már évek előtt megajánlották az örökösödést.
1716-ban Károlynak fia született, ki azonban csakhamar meghalt. 1717-ben született Mária Terézia. Ezen időtől fogva erélyesebb munkásságot látunk a női örökösödés megállapítása körül.
Mindenek előtt saját családjának nőtagjaitól kívánta Károly, hogy az általa megállapított örökösödési szabályzatot elfogadják. Mária Josefa főherczegnő és ennek férje Fridrik Ágoston 1719-ben, Mária Amália főherczegnő és ennek férje Károly Albert 1722-ben adták ki lemondó s illetőleg biztosító okirataikat, melyekben az 1713-diki ápril 19-dikén megállapított örökösödési szabályzatot sanctio pragmaticának nevezve, a maguk részéről is elfogadják.
De mindezek még csak a család körében történtek, s Károly arra fordította gondjait, hogy a mit megállapított, azt népeivel is elfogadtassa s a külföldi hatalmak által is garantiroztassa.
Az alsó-ausztriai rendek 1720-ban; a sziléziaiak ugyancsak 1720-ban; a karanti, krainai és stájer rendek 1721- és 1722-ben fogadták el a pragmatica sanctiót, mint maguk kifejezik: örök és állandó törvény gyanánt.
Csehországnak 1720-ban terjesztették elő az említett örökösödési szabályzatot s a cseh rendek abban megnyugodtak, minthogy az alaptörvényeikkel úgy sem ellenkezett. És pedig pragmatica sanctiónak nevezik a következő szavakban: «tamquam lege fundamentali sanctioneque pragmatica in perpetuum valitura». Későbben Károly 1723-ban szeptember 4-dikén cseh királynak megkoronáztatván, a rendek ujra elfogadták az említett örökösödési szabályzatot, melyet ezen ujabb elfogadásban nem neveznek sanctio pragmaticának, mi 54azonban, úgy látszik, nem számításból történt, mert az első elfogadás alkalmával, mely, a mint említém, 1720-ban történt, sanctio pragmaticának neveztetik az, Károly ellenben a cseheknek fönlevő szabadságaikat megerősítette. Az egeri kerület is külön nyilatkozott, még pedig 1721-ben ezen örökösödési szabályzat mellett, de némi reservátákkal, zálogviszonynál fogva tartozván ők csupán Csehországhoz.
A németalföldi birtokokban 1723. évi ápril 7-dikén hirdettetett ki az örökösödési szabályzat mint sanctio pragmatica, s a rendeletben az mondatik, hogy ő felsége megszünteti azon sanctio pragmaticát, melyet az említett tartományokra nézve V. Károly császár 1549-ben november 4-dikén kiadott, de csak annyiban, a mennyiben az örökösödést illetőleg a jelen örökösödési szabályzattal ellenkezik, minden, egyéb pontjaiban pedig azt sértetlenül fönn kívánja tartani. A rendek beleegyeztek a császár kívánatába, de azt kívánták, hogy az ünnepélyes alakban, mint császári edictum adassék ki nekik. És ez meg is történt; a sanctio pragmatica mint állandó törvény az örökösödés rendére és ő felsége országainak és tartományainak feloszthatatlanságára 1724. évi deczember 6-dikán ünnepélyes alakban császári pecsét alatt ki is adatott. És ez az első, sőt talán egyetlen egy ünnepélyes alaku okirat, melyet Károly a sanctio pragmaticáról ily formában kiadott.
A majlandi és mantuai herczegségekben, melyek a rastadti béke által jutottak Ausztriához, 1725-ben lőn elfogadva a sanctio pragmatica.
A mi már a magyar koronához tartozó országokat illeti: Horvátország, mint föntebb említém, már 1712-ben megajánlotta a nőági örökösödést, és így előbb, mint maga Károly az 1713. évi ápril 19-dikén megállapított és utóbb sanctio pragmaticának nevezett örökösödési szabályzatot még csak titkos tanácsa előtt is kijelentette. Hatása kétségtelenül nagy volt Horvátország ajánlatának, mert alkotmányos ország levén, mely az 1687. 3. t.-czikknek értelmében a habsburgi ház fiágának kihaltával Magyarországgal együtt szabad választási joggal bírt volna, az ő szava megerősítette Károlyt szándékában s könnyítette máshol is a kivihetést. De ezen ajánlatnak is csak akkor lett valóságos közjogi következménye, midőn a női örökösödés 1722-ben Magyarországra és a magyar koronához tartozott minden országokra nézve elfogadtatott s 1723-ban törvénybe igtattatott. Bizonyítja ezt azon körülmény, hogy midőn 1715-ben a 3. törvényczikkely alkottatott és szentesíttetett, – mely szerint a fiág kihaltával Magyarországra a szabad választási jog ismét visszaszállandó vala – Horvátország nem tett ez ellen óvást, s nem mondotta, hogy ő a nőági örökösödést 55már három évvel előbb elfogadta, megnyugodott a törvényben, sőt az 1722/5-diki törvényekben sem tétetik említés arról, hogy a női örökösödést Horvátország már előbb elfogadta, pedig ezen törvényekben az elfogadás nemcsak Magyarországra magára, hanem a magyar koronához tartozó minden egyéb országokra és részekre is kimondatik.
Erdélyországban, – melynek akkor külön állása volt, – 1722-ben terjesztetett elő az örökösödési szabályzat, s azt Erdély rendei mint sanctio pragmaticát elfogadták. Ezen elfogadás 1744-ben lett törvénybe igtatva, s mind ezen törvényben, s mind a fönnebb említett 1722-diki elfogadásban ezen kifejezés használtatik: «vim et robur pragmaticæ sanctionis legisque perpetuæ, ac nullo unquam tempore aut modo a quibuscunque mutabilis sortiturum».
Fiume nem Magyarországgal, nem Horvátországgal, nem Krainnal együtt, hanem mint önálló tartomány 1725-ben fogadta el a sanctio pragmaticát, 13 évvel később, mint Horvátország elfogadó ajánlatát tette, közel három évvel utóbb, mint az 1723-diki magyar törvény alkottatott és öt évvel későbben, mint Krain.
Magyarországban éveken keresztül készítgették a közvéleményt arra, hogy a habsburgi ház fiága kihaltának esetére, lemondva szabad választási jogáról, előre már átruházza az örökösödést a nőágra is. A fejedelem részéről egyenes felszólítás erre nézve nem intéztetett a nemzethez még akkor sem, midőn 1722-ben az országgyűlés összehívatott; de voltak számosan az ország rendei között, kik a fejedelem óhajtásának létesítésére folytonosan nagy erélylyel működtek.
És nem vala sikertelen működésök. Az ország rendei 1722-dik évi junius 27-dikén önkényt, szabad akaratból megajánlották, ünnepélyesen kijelentették, hogy a habsburgi ház fiága kihaltának esetére az örökösödést a nőágra is kiterjesztik olyképen, hogy a fiágnak kihaltával elsőben ő felségének III. Károlynak leánymaradékaira, ezek kihaltával boldogult I. Józsefnek leánymaradékaira, és ha ezek is kihalnának, a néhai I. Leopoldtól származott leánymaradékokra szálljon a magyar korona, és pedig mindenkor az ő felsége által örökös tartományaiban már megállapított elsőszülöttségi rend szerint. Kimondották továbbá mind Magyarországra és a magyar korona országaira, mind az örökös tartományokra nézve együtt és viszonosan az elválaszthatatlan és feloszthatatlan birtoklást; de határozottan kikötötték egyszersmind az ország törvényes önállásának, függetlenségének, törvényeinek biztosítását, a koronázás előrebocsátásának, a királyi hitlevél kiadásának s a fejedelmi eskü letételének minden trónváltozásnál szükséges 56voltát, és a leányág kihaltával a nemzetre visszaszállandó szabad választási jogot. Hatvan tagból álló küldöttség vitte meg a királynak az ország ajánlatát, ki azt minden föltételeivel együtt elfogadta és az ország gyűlésének befejeztével a törvényeket, melyekben a nőág örökösödésének ilyképeni megállapitása, s annak minden föltételei bennfoglaltatnak, 1723. évi július 19-dikén ünnepélyesen szentesítette. Ez lényege és alakja azon kétoldalú, ünnepélyes alapszerződésnek, melyet az 1848-diki törvények Magyarországra nézve sanctio pragmaticának neveztek; ez az, melyet már őseink 1790-ben is, de úgy hiszem 1741-ben is pragmatica sanctio néven említenek meg országos fölirataikban.
Három alapeszme van kimondva mind az említett 1723-diki törvényekben, mind azon örökösödési szabályzatban, melyet Károly 1713-dik évi ápril 19-dikén megállapított, s az örökös tartományok utóbb mint sanctio pragmaticát elfogadtak. E három alapeszme: a nőágnak örökösödése, az elsőszülöttségi sor, és a föloszthatatlan birtoklásnak elve; e részben tehát a kettő egymással megegyezik.
De más részről lényeges különbség van a két örökösödési rend között. (Halljuk! Halljuk!) Az 1713-diki ápril 19-diki szabályzat következőleg állapítja meg a nőág örökösödési rendét: «A fiágnak kihaltával örökösödjenek ő felségének Károlynak leánymaradéki, ennek kihaltával boldogult I. József ő felségének leánymaradéki, s ha mind Károlynak, mind Józsefnek ágai kihalnak, az örökösödés ő felségének nővéreit (I. Leopold leányait) és a felséges háznak minden egyéb ágait (Ihrer kais. Majestät Schwestern, und alle übrigen Linien des durchlauchtigsten Erzhauses) illesse az örökösödés. (Halljuk!) A magyar törvény ellenben III. Károly és I. József leányágának kihaltával egyedül az I. Leopoldtól származó leánymaradékokra szorítja az örökösödést, s azt a fejedelmi ház egyéb ágaira ki nem terjeszti. Megtörténhetnék tehát, hogy III. Károly, I. József és I. Leopold leányágainak kihaltával a szabad választás joga az 1723-dik évi 2. t.-czikk szerint is a nemzetre visszaszálland, (Helyes! Helyes!) midőn az örökös tartományok az általok elfogadott 1713-diki ápril 19-diki szabályzat szerint a fejedelmi ház minden egyéb ágaihoz volnának lekötve; és ez nézetem szerint közjogilag fontos körülmény, (Igaz!) mert mutatja, menynyire nincs közöttünk és az örökös tartományok között realunio, mikor még az uralkodó háznak örökösödési joga is törvény szerint előbb megszakad nálunk, mint az örökös tartományokban.
57Megjegyzem itt azt, hogy Erdélyország is csak Károly, József és Leopold ágaira szorította a nőágnak megajánlott örökösödést.
Másik lényeges különbség: az örökösödés megajánlásához kötött s a fejedelem által ünnepélyesen szentesített föltételek, melyeket fennebb, midőn a Magyarországra nézve megállapított örökösödési rendnek mint állami alapszerződésnek lényegéről s alakjáról szólottam, részletesebben elsoroltam volt.
Miután Károly a nőág örökösödésének elfogadását tartományaiban keresztül vitte, külpolitikájának minden befolyását arra fordította, hogy azt a külhatalmak által is garantiroztassa. Sok fáradságba, sok áldozatokba került ez, ámbár több hatalmasság, félve a Bourbon-ház terjeszkedési vágyától, az európai súlyegyen fenntartására, s egyszersmind a még akkor elég hatalmas török birodalom elleni oltalomra szükségesnek vélték, hogy Károlynak birodalma a biztosított örökösödési rendre és a feloszthatatlanság elvére támaszkodva, erős, nagy hatalom maradjon. Ezen garantiák nagy része, és a sok fáradság, sok áldozat mennyire voltak sikeresek, megmutatták később azon véres háborúk, miket Mária Teréziának folytatni kellett, hogy országait megtarthassa. (Igaz!) Igazolva lőnek Eugen savoyi herczegnek azon szavai, miket Károly császárnak mondott: «Több biztosságot nyújtana Fölségednek 100,000 katona, mint az európai hatalmasságok nagy részének garantiája».
Nem akarom untatólag elősorolni, melyek voltak azon kisebb s nagyobb hatalmasságok, melyek Károly kívánatára a sanctio pragmaticát garantirozták; nem fogom elszámlálni az éveket és napokat, melyekről mindezen biztosító levelek szólanak; csak egy körülményt emelek ki, mit lényegesnek tartok. Az angol király 1731. márczius 16-dikán III. Károlylyal Bécsben szerződést kötött, melyben határozottan kimondja, hogy garantirozza azon örökösödési szabályzatot, mit III. Károly 1713-ban ápril 19-dikén megállapított, de azonnal utána teszi a következő szavakat is: «s melyet később Károly minden országainak, herczegségeinek s tartományainak karai és rendei közakarattal elfogadtak, hálásan elismertek, és mint sanctio pragmaticát s örökké érvényes törvényt állami közokirataik közé, in publica monumenta igtattak».
Ugyanezen értelemben, sőt ugyanazon szavakkal szólottak a hollandi rendek a pragmatica sanctióról, melyet az angolokkal együtt s oly módon, mint azok garantiroztak. A német birodalom választó fejedelmeinek 1732-diki január 11-dikén hozott határozata ugyanazon 58szavakkal említi meg az 1713-diki ápril 19-diki örökösödési szabályzatot, és azzal hasonlóul szorosan összeköti az országok, herczegségek, tartományok által történt elfogadásnak fogalmát.
Sőt maga Károly azon rendeletében, melyet 1723. évi ápril 7-dikén adott ki, világosan kimondja, hogy szükségesnek látta az örökösödési szabályzatra vonatkozó nyilatkozatot minden királyságaiba, herczegségeibe s tartományaiba elküldeni, hogy az minden ország szokásai szerint hirdettessék ki s fogadtassék el. (Dass sie nach jeder besagter Länder Gebrauch und Gewohnheit bekannt gemacht und angenommen werde.) Tudták tehát akkor is az európai hatalmasságok, hogy az 1713-dik ápril 19-én ő felsége által önhatalommal kijelentett örökösödési szabályzat érvényességéhez az országok és tartományok elfogadása szükséges volt. Mert a mint említém, ők maguk is hivatkoztak ezen elfogadásokra biztosító okirataikban, de Károly maga is kimondotta azt a föntebb elősorolt szavakban.
Nem osztozom tehát Révész Imre képviselő úrnak azon aggodalmában, hogy akár angol, akár franczia, vagy más diplomata olvasván az általam inditványozott felirati javaslatot, az 1713-diki ápril 19-diki örökösödési szabályzatot tekintse Magyarországra nézve is az uralkodó ház és az ország közötti jogviszonyokat illetőleg döntő forrásnak. Anglia, Francziaország s az egész európai diplomatia jól tudja, hogy Magyarország alkotmányos ország s az volt akkor is, midőn a sanctio pragmatica a birodalom tartományaiba behozatott, s tudja azt is, hogy alkotmányos országban a fejedelem önhatalmú szabályzata nem igen számíthat feltétlen elfogadásra. (Úgy van!) És ha hitte, hogy az elfogadás feltételes is lehetett, igyekezett tudomást szerezni magának az elfogadás föltételeiről. És ha ily tudatlannak tennők is fel az európai diplomatiát, vagy azt hinnők, hogy velünk igen keveset foglalkozik: legyen meggyőződve a t. képviselő úr, ha előbb nem, bizonyosan 1741-ben, midőn az összes európai politikának érdekei maga Mária Teréziának örökösödési joga körül forogtak, bizonyosan szereztek maguknak részletes tudomást ezen jognak alapjáról Magyarországra nézve is. De ha a tiszt. képviselő úrnak aggodalma bármi részben alapos volna is, mi volna czélszerűbb a bajnak, mitől ő fél, elháritására?
Annyi igaz, hogy a habsburgi ház nőágának örökösödésére vonatkozó szabályokat vagy törvényeket Európa most már sanctio pragmatica név alatt ismeri. Mi magunk úgy neveztük azt az 1848-diki törvényekben világosan és határozottan, és pedig nemcsak amúgy odavetőleg megemlítve. Úgy nevezték őseink 1790-ben egy fontos föliratban. 59Nem jobb-e tehát világosan kifejtenünk, mi az a sanctio pragmatica Magyarországban, minők annak feltételei, mikép alakult? Nem jobb-e felvilágosítani e részben a külföldet, mint rémet látva a névben, kerülni annak megemlítését, zavarba hozni a külföldet az iránt, hogy miért nem merünk mi azon szóval élni, melyet ők mindnyájan ismernek, melyet törvényeink, pedig épen azon törvényeink, mikben annyi fontosságot helyhezhetünk, ismételve használnak? Én meg vagyok győződve, hogy midőn a világ közjogi nyelven valamely kifejezést vagy nevezetet megszokott, ha talán azzal egyre-másra vonatkozólag hibás fogalmat köt is össze, könnyebb ama hibás fogalmat rectificálni, mint a név használatától az embereket elszoktatni. (Halljuk!) És ha mi azt mondanók a külföldnek: Uraim, az, a mit ti sanctio pragmaticának neveztek, Magyarországban nem sanctio pragmatica, hanem az 1723-diki 1., 2., 3., 4., 5., 6. és 7. t.-czikkely; az 1848-diki törvények sanctio pragmaticának nevezik ugyan azt, de ez hiba volt, s mi ezt a szót használni soha többé nem fogjuk, mert annak használata veszedelmes lehetne: a külföld semmi esetre sem értene meg bennünket. Ha ellenben azt mondjuk: az a sanctio pragmatica, mely a magyar törvényben megemlíttetik, lényegesen különbözik azon sanctio pragmaticától, mely 1713-ban ápril 19-dikén állapíttatott meg; ha elmondjuk egyszersmind a lényeges különbség részleteit s jogalapját: a külföld jobban meg fog érteni bennünket, mert nagyjában, úgy hiszem, már úgy is tudja, hogy e különbség létezik.
Egyébiránt úgy hiszem, tiszt. Révész úrnak aggodalmát eloszlatja az idő, s azon körülmény, hogy még eddig a külföldi lapoknak eszükbe se jutott az 1713-diki ápril 19-diki örökösödési szabályzatot Magyarország alaptörvényének tekinteni.
És ha lényegében a dolognak nincs veszedelme ránk nézve, mit félünk a szótól, melynek értéke a vele összekötött fogalomnak értékétől függ? (Igaz!) A szónak betüszerinti értelme úgy hiszem ártatlan, a sanctio: szentesítés, a pragmatica szó görög szó, – s ámbár én görögül fájdalom! nem tudok – gondolom, hallottam, hogy az körülbelül annyit tesz, mint: nagyobb fontosságú köztárgyakra vonatkozó. Ciceronak Atticushoz írt levelében e szavakat olvasom: «tu si quid pragmaticon habes, scribe: si minimus, minorum dicta perscribito». Itt a pragmaticon nagyobb fontosságú köztárgy értelmében vétetik, s ellentétbe van állítva a kisebbek mondásaival vagy híreivel. Egy régi jogtudósnak könyvéből azt tanultam, hogy Rómának köztársasági korában e szó sohasem használtatott, s a pandectákban annak nyoma 60sincs. S azt mondja később: különösen Theodosius alatt kezdett az használtatni; jelenleg, – mint jogtudósom mondja – valóságos értelme a sanctio pragmaticának: az államnak valamely fontos közügyére vonatkozó szentesítvény. A frankoknál és németeknél sok ilyen szentesítvény van, mi sanctio pragmaticának neveztetik. Igy például IV. Károly császárnak azon bullája, mely Norinbergában és Schmeksben, mint a német-római birodalom alaptörvénye lőn országgyűlésileg megállapítva, sanctio pragmaticának neveztetik. A passaui szerződés s a vallási békekötés, melyet 1555-ben a császár és a birodalmi rendek mint örökös birodalmi törvényt állapítottak meg, szintén sanctio pragmatica; az osnabrücki békekötés is sanctio pragmatica; Francziaországban VI. Károly franczia királynak a baseli zsinat után 1438-ban kiadott alaptörvénye, mely a franczia egyháznak szabadságát biztosítja, szintén sanctio pragmaticának neveztetik. A név tehát magában nem veszélyes.
Ha a névvel azt a fogalmat kötnők össze, hogy közjogi viszonyainknak az 1713-dik ápril 19-dikén kiadott örökösödési szabályzat az alapja: akkor nem a név, hanem a lényeg volna káros; de mi tudjuk, hogy reánk vonatkozólag ez nem így áll, s midőn kifejtjük, mi a santio pragmatica a magyar közjog szerint, úgy hiszem, nem sértünk sem jogot, sem érdeket, talán inkább használunk vele.
Azt mondja továbbá Révész úr, «hogy a corpus jurisban 1713-tól 1848-ig, ámbár ezen idő alatt öt trónváltozás történt, a sanctio pragmaticáról említés sincs». Elmondja, «hogy II. Leopold trónraléptének s általában az 1790-dik évi országgyűlésnek kora sok tekintetben hasonló volt a mostani időhöz. Küzdött akkor is a nemzet bátran és nemesen az alkotmányért, nagy fontosságú törvényczikkek és iratok maradtak reánk azon országgyűlésről, melyekben látjuk, hogy az országgyűlés a sanctio pragmatica nevet, vagy az arra való hivatkozást folyvást elmellőzi. Az udvari kanczellár 1790-ben junius 20-dikáról ír az országgyűléshez Leopold nevében a királyi kötlevél elkészítését és a koronázást sürgetvén, s ezen levélben a pragmatica sanctiót széltében emlegeti; ámde a rendek, midőn magára ezen levélre válaszoltak, s az általuk készített különböző kötlevelekben is, soha a pragmatica sanctiót fel nem említik, s kimaradt ez ezentúl magától az udvartól jött iratokból is.»
Végre vádolja a t. képviselő úr «az 1848-diki országgyűlést s fájdalmasnak mondja, hogy az 1848-diki törvényekben, elég fataliter, minden bizonynyal szükségtelenül», sőt a mint az utóbbi soraiban kifejezi 61magát «vigyázatlanul és alaptalanul már fölemlíttetik a sanctio pragmatica».
Ha tisztelt Révész úr csak engem vádolna, (Halljuk!) hogy kárt teszek az ország jogainak azzal, hogy a sanctio pragmatica szót fölirati javaslatomban gyakran megemlítem, elég volna válaszul egyszerűen hivatkoznom az 1848-dik évi törvények előbeszédére, és a XVIII. törvény 6-dik szakaszára, hol a sanctio pragmatica nemcsak megemlíttetik, de az örökös tartományok iránti törvényes viszonyaink és az uralkodó ház közösségében létező birodalmi kapcsolat alapjának is mondatik; s azon ház előtt, mely az 1848-diki törvényekhez oly buzgón ragaszkodik, nem volna szükséges mentegetődznöm azért, hogy fölirati javaslatomban az említett törvények szavait használtam. (Tetszés.) De Révész úr magát az 1848-diki országgyűlést vádolja, midőn azt mondja, hogy az 1848-diki törvényekben «elég fataliter s bizonynyal szükségtelenül, sőt (mint utóbbi soraiban kifejezi magát) vigyázatlanul s alaptalanul fölemlíttetik a sanctio pragmatica.»
Kemény vád, s engedje tisztelt Révész úr kimondanom, méltatlan vád, melyet visszautasítani kötelességemmé teszi azon tisztelet, melylyel én az 1848-diki férfiaknak tartozom, kiknek műve most is alapul szolgál közjogi követeléseinknek. (Helyes!) Szerénytelenség nélkül mondhatom ki ezen elismerést; mert én az országgyűlésnek végső perczében mentem föl Pozsonyba, midőn a munka már meg volt téve, melynek dicsőségéből részt nem követelhetek.
Ha osztoznám is Révész úrnak azon nézetében, hogy az 1848-diki országgyűlés oly nagy és káros hibát követett el, a pietas tiltott volna oly kemény kifejezést használni.
De véleményem szerint nem követett el hibát az 1848-diki országgyűlés az által, hogy a sanctio pragmatica nevet használta, s e névnek megemlítése akkor sem volna hiba, ha soha előbb az a szó egy magyar publicistának se jött volna ki szájából. Kifejtettem fentebb, hogy a név, sem annak emlegetése kárt nem okozhat, sőt a névnek magyar közjogi értelmét kifejteni hasznosnak is hiszem. S kérdem, gyengébben áll-e a magyar közjog, s azon alapszerződés, mely az uralkodóház örökösödésének és jogának alapja, az által, hogy az 1848-diki törvények a sanctio pragmaticát párszor megemlítik? Melyik erőszakos lépése maradott volna el az osztrák kormánynak, ha az 1848-diki törvények a sanctio pragmaticát nem említik, s közelebb állanánk-e most a nemzet óhajtásainak valósításához, ha az említett törvényekbe az a pár szó bele nem jön.
62De nem is állanak minden részben azon factumok, miket ő megrovásának támogatására felhoz. Tévedések bárkin megtörténhetnek, de megengedi tisztelt Révész úr, hogy azokat helyreigazítsam.
Azon állítás, (Halljuk!) hogy a corpus jurisban 1845-ig ez a szó: «sanctio pragmatica» sehol elő nem fordul, kétségtelenül igaz, de nem látok abban valami számított szándékosságot; mert ha megemlítették volna is, idézni kellett volna az 1723-diki 1. és 2. törvényczikkeket is, különösen királyi hitleveleknél, mert ezek a törvények határozzák meg a magyar sanctio pragmatica valóságos lényegét. Ilyen egyszerű hivatkozás pedig rövidebb volt, mint a kettő együtt.
De már a mit Révész úr az 1790/1-diki országgyűlésről s különösen ennek iratairól mond, az valóban nem úgy van. Ugyanis az ország rendeinek a királyi kötés dolgában másod ízben felküldött október 5-diki felirata ezeket tartalmazza: «Hoc suo jure usi Status et Ordines regni jam anno quoque 1741. in ipso quippe foemineæ hæereditatis aditu convenientem pro tutela sanctionis pragmaticæ sanctionem assecurationem diplomaticam fundate sollicitabant, postulatoque huic suo constanter inhaeserunt» vagyis «e jogukkal élve az ország karai és rendei már 1741-ben is a nőági örökösödés kezdeténél a sanctio pragmatica oltalmára királyi hitlevél általi méltó biztosítást alaposan sürgettek és ezen kívánatok mellett állandóan megmaradtak». E néhány sorból kétségtelenül következik az, hogy őseink 1790-ben nem láttak aggodalmat a sanctio pragmatica megemlítésében; továbbá világos az is, hogy ők nem egyedül a női örökösödésre vonatkozókat, hanem a nemzet kikötött feltételeit, jogait, s törvényeit is egybefoglalták a sanctio pragmatica név alá és ily értelemben sürgettek a sanctio pragmatica oltalmára királyi hitlevél általi biztosítást.
Harmadik: mit e sorokból következtetni lehet, az, hogy valószinüleg már 1741-ben sem voltak idegenek a sanctio pragmatica megemlítésétől. Valóban bajos tehát az 1848-diki országgyűlést azzal vádolni, hogy midőn a sanctio pragmaticát megemlítette, vigyázatlanul, alaptalanul, sőt fataliter cselekedett. Az sem változtat a dolgon, hogy föliratban van megemlítve a szó, nem törvényben, mert a föliratok diplomaticai fontosságú okiratoknak tekintettek hazánkban, s az 1790–91-diki országgyűlés, melynek annyi közjogi törvényt köszönhetünk, bizonyosan nem volt könnyelmű a nemzet jogainak kezelésében. (Igaz!) Ha Révész úrnak vádja állana, akkor az 1790-dik évi, sőt talán még az 1741-diki országgyűlés is vád alá esnek.
Valóban meglepő, hogy épen a legfontosabb két, sőt talán három 63országgyűlés vádoltatik ily súlyosnak állított hibával. Egyik megrovása Révész úrnak azt tartalmazza, hogy «némelyek azt vélik, miszerint a pragmatica sanctio az 1723-dik évi 1. és 2. t. czikkelyben van, és valóban ezekre történtek ezelőtt is mindenkor a hivatkozások ott, hol successióról volt szó; ámde mi a pragmatica sanctiót kétoldalú kötésnek, tehát olyannak szoktuk nevezni, melyben a nemzet jogai is biztosítva vannak. Ezen jogok pedig nem annyira az első és második, mint inkább a 3. t. czikkben vannak határozottan megjelölve s biztosítva, melyhez a 4., 5. és 6. czikkek is tartoznak, mint a 3-diknak magyarázatai és részletei». Bátor vagyok ezen megrovásra megjegyezni a következőket:
Az 1723-dik évi 1. és 2. t. czikkelyek nemcsak a nőági örökösödést s annak rendét állapítják meg, hanem világosan kimondják azon föltételeket is, melyek mellett ezen örökösödés megállapíttatott. Ugyanis, miután elmondatik különösen a 2. t. czikk hét első szakaszában, a mi a trónöröklésre vonatkozik, a 8. és 9. szakaszokban következőleg szól a törvény: «.......... és az említett trónöröklést elfogadják s ekképen ugyanazon női trónöröklést, a felséges ausztriai házban behozottat és elismertet, (kiterjesztvén reá most akkorra az 1687. 2. és 3., hasonlóképen az 1715. 2. és 3. czikkeket) a fentírt rend szerint megállapítják.» Lássuk már, mit mondanak azon törvényczikkek, miket az ország rendei az elfogadott női örökösödésre is kiterjesztettek, s miket úgy kell tekinteni, mint az elfogadásnak kikötött feltételeit. Határozottan megkívánják ezen törvényczikkek a mindenkor előrebocsátandó királyi biztosítást, hitleveleket és fejedelmi esküt. Megkívánja különösen az 1715. 2. czikk, mely a királyi hitlevelet foglalja magában, hogy az országnak minden jogai, kiváltságai, szabadsága és törvényei mindenkor szentül és szorosan megtartassanak, az 1715-diki 3. t. czikkben pedig biztosíttatik az ország, «hogy ő felsége soha máskép nem akar uralkodni s kormányozni, mint magának Magyarországnak eddig hozott, vagy jövendőben országgyűlésileg hozandó törvényei megtartásával». Továbbá az említett 1723-dik 2. czikknek utolsó szakasza világosan fenntartja a nemzet azon jogát, hogy ha az uralkodó háznak a törvény 5., 6. és 7. szakaszában körülírt nőága kihalna, Magyarország szabadon választhassa királyát. (Úgy van!)
Kérdem már, mi van ennél több az 1723-diki 3. törvényczikkelyben, mely nem mond egyebet, csak azt, mit a fennemlített 1715-diki 2. czikk, mely az elfogadott női örökösödésre is kiterjesztetett, s melynek határozott tartalma az: hogy a nemzetnek kiváltságai, szabadsága 64s törvényei szorosan megtartassanak. Sőt az 1715-diki 3. t. cz. – mint fennebb említém – a nemzet önállásának, függetlenségének biztosítására sokkal fontosabb, mint az 1723. 3. t. cz., mert abban kimondatik, hogy Magyarország soha máskép nem kormányoztathatik, mint Magyarországnak eddig hozott, vagy jövendőben országgyűlésileg hozandó saját törvényei szerint; sőt a nemzet az ország területének minden megcsonkítása ellen is biztosíttatik, valamint arra nézve is, hogy más tartományok módjára idegen kormányzat az országba be nem hozatik.» Mindezekről az 1723-dik évi 3. t. cz. nem szól, de nem is volt szükséges azt, a mi a 2. czikkben erre nézve már elmondatott, a 3-dikban újra ismételni.
Világos tehát, (Halljuk!) hogy az 1723-dik 1. és 2. czikk nemcsak magát a nőági trónöröklésnek elfogadását, hanem annak a nemzet részéről kikötött s az ország jogainak biztosítására szolgáló feltételeit is magában foglalja. Ha ezen törvényczikkek szorosan meg lesznek tartva, az országnak egy törvénye sem fog megsértetni. (Zajos helyeslés.) És így biztosítva lesz a Révész úr által felhívott 4. és 5. t. czikk is. A mi pedig a 6. t. czikket illeti, melyet Révész úr szintén különösen megemlít, valóban nem értem, miért helyezett ő épen azon törvényre annyi fontosságot? Hiszen ezen törvény, különösen első szakasza azt tartalmazza, hogy a földesurak és az egész nemesi rend minden adófizetéstől örökre menten tartassanak. A törvénynek ezen rendelete – Istennek hála! – már csakugyan megszünt, s nem hiszem, hogy azt bárki újra feléleszteni akarhassa. Hivatkozni tehát olyan törvényre, mely országgyűlésileg lőn megszüntetve, s melynek visszaállítása, ha lehető volna is, nagy csapás volna a hazára, hivatkozni arra, mint az ország jogait biztosító törvényre, valóban több volna mint hiba.
A Révész úr által felhívott 7. t. czikkre, mely az országgyűlés eltartásáról szól, megjegyzem, hogy ez a törvény is lényegében megváltozott; most már nem minden harmadik évben, hanem törvény szerint minden évben kell tartani országgyűlést; most már nemcsak az egyházi s világi főrendek, hanem az egész nép képviselve van az országgyűlésen; most már nemcsak nemes embereket lehet követekül választani; miért kellett volna tehát épen ezen elavult, sőt törvény által megváltoztatott és – ismét elmondom – Istennek hála! megváltoztatott törvényre hivatkozni?
Azt is mondja tisztelt Révész úr, hogy nem osztozik azon nézetemben, hogy az, kit az örökös tartományokra nézve a származási 65vonal szerint az örökösödés vagy uralkodás illet, már eo ipso trónörökös vagy uralkodó Magyarországra nézve is. Mert ha ez állana, akkor hazánk az örökös tartományoknak aligha alárendeltje nem lenne, a mi pedig önállóságunkkal s ezt biztosító törvényeinkkel, mint p. o. az 1791. 10. t. czikkelylyel egyenesen ellenkeznék.
Midőn én azt mondottam, hogy az örökösödésnek megállapított elsőszülöttségi rende szerint mind Magyarországban, mind az örökös tartományokban ugyanazon egy fejedelmet illeti az uralkodás, nem mondottam egyebet, csak azt, mit a törvény mond. Ugyanis az 1723-dik évi 1. t. czikknek 4-dik szakasza így szól: «úgy, hogy azon nő, vagy annak férfi örököse, ki a felséges ausztriai ház mondott országainak és tartományainak a felséges ausztriai házban bevett s említett első szülöttség módja szerint örököse, ugyanazon trónrend szerint ezen s a jövendő esetekben örökösödési joggal a Magyarország s hozzácsatolt szintén eloszthatatlanoknak értendő részek, országok és tartományok csalhatatlan királyaul tartassék és koronáztassék». Azt pedig, hogy eo ipso trónörökös vagy uralkodó Magyarországra nézve, nemcsak nem állítottam, de sőt beszédemben és az általam indítványozott fölirati javaslatban is határozottan ki van mondva, hogy a «magyar király csak koronázás által lesz törvényes magyar király, a koronázásnak pedig törvényszabta föltételei vannak, (Helyes!) miknek előleges teljesítése múlhatatlanul szükséges». Révész Imre úrnak azon aggodalma, hogy ilyképen Magyarország alárendeltje volna az örökös tartományoknak, mi az 1790-diki 10. t. czikkelylyel ellenkezik, úgy hiszem fölösleges aggodalom. Mert csak úgy vagyunk ez által alárendeltjei az örökös tartományoknak, mint ők minékünk, azaz kapcsolat van közöttünk az uralkodónak ugyanazonosságában, vagyis personal-unio és egyéb semmi. Ugyanazon törvény, melyre a tisztelt úr hivatkozik, az 1790-diki 10. t. czikk szintén azt mondja, hogy «a felséges ausztriai ház nőágának örökösödése Magyarországban s a kapcsolt részekben ugyanazon fejedelmet illeti, melyet a megállapított örökösödési rend szerint elválaszthatatlanul, oszthatatlanul bírandó többi örökös tartományokban». Miként ellenkezhetnék tehát az, a mit én mondottam, az 1790-dik évi 10. t. czikkelylyel, a mely ugyanazt mondja?
Végre még egy van Révész Imre úrnak előadásában, mire megjegyzést kell tennem. (Halljuk!) Azt mondja ő beszédének vége felé: «de mindezekből még az is szükségesképen következik, hogy ha ő felségéhez sem mint koronás királyhoz, sem mint törvényes trónörököshöz föl nem írhatunk, nem írhatunk hozzá máskép, mint meghódítottak 66a meghódítóhoz». (Igaz! Zaj.) Én a hódítást az elnyomott nép irányában mint jogalapot soha el nem ismerem, (Helyes!) és azt hiszem, hogy a hódítónak joga csak fegyverének hatalma, és csak addig terjed, a meddig fegyvere ér. (Úgy van!) A hódítottnak nincsenek moralis kötelezettségei a hódító irányában, és azon országokban, melyek kezdetben hódítás által alakultak, a valóságos jogalapot nem a hódítás maga, hanem a hódítottaknak nyilvánosan kijelentett, vagy tettleg bizonyított utóbbi elismerése képezi. Magyarországra vonatkozólag elvem az, mit 1790-ben az ország rendei is kimondottak október 5-diki föliratukban, hogy t. i. «a királynak és az országnak jogai az örökösödési szerződéseken alapulnak, melyeket a feleknek megváltoztatni nem szabad».
Nem azért említettem itt meg ezeket, mintha azt hinném, hogy Révész Imre úr a hódítási jogot elismeri, (Halljuk!) hanem mivel tudom, hogy vannak lajtántúli elleneink között olyanok, kik a hódítási jogot Magyarországra nézve többször már emlegették; féltem, hogy ezek Révész úrnak szavait félreértve, vagy szándékosan félremagyarázva, el fogják mondani, hogy Ausztriának hódítási joga Magyarországra nézve a magyar országgyűlésen is megemlíttetett és arra senki nem felelt. (Helyeslés.)
Elmondottam előadásom kezdetén, hogy az indítványom ellen felhozott egyéb ellenvetéseknek czáfolgatásába nem bocsátkozom; most sem teszem ezt, de szükségesnek tartok egy szerény észrevélelt. (Halljuk!) Többen mondották a szólók közül, hogy a föliratot nem pártolják, mert a törvényesség teréről nem akarnak lelépni.
Én nem állítom, hogy fölirat helyett határozatot hozni törvényellenes; de azon vádat, hogy a fölirat ellenkezik a törvénynyel, én el nem fogadhatom. Figyelemmel kísértem és olvastam az előadásokat, mikben e vád foglaltatik, de a törvénytelenséget kimutatva sehol sem láttam. Senki nem hivatkozott csak egy törvényczikkre sem, melyet megsértünk az által, ha felírunk; pedig midőn valamely cselekvés törvényellenesnek mondatik, ki kellene világosan mutatni, miből áll törvényellenessége.
Egyébiránt a tisztelt ház most már szavazás által fogja eldönteni, föliratban vagy határozatban mondjuk-e ki azt, mit mondanunk kell, s mondani akarunk. A többség akarata fog határozni. De bármikép dőljön el a kérdés, egyet tartanék szerencsétlenségnek a hazára nézve: (Halljuk!) ha a különböző véleményűeket keserűség választaná el egymástól. (Közhelyeslés.) Czélunk egy: a haza boldogítása. Véleményeink 67ugyanazok mindazon jogtalanságokra nézve, mik ellen felszólalunk; nézeteink csak a módra nézve voltak egymástól eltérők, csak az útra, sőt talán nem is az útra, hanem csak az első lépésre vagyunk különbözők. (Helyes! Úgy van!) Lehet, hogy nehéz szenvedések várnak még reánk, küzdelem és erélyes működés mindenesetre, és ha mi akkor valamennyien egymás mellett nem állunk együtt és egymásért, a haza fogja szenvedni kárát. (Helyes!) A felelősséget ne hárítgassuk egymásra, ennek csak elleneink örülnének; felelünk és küzdünk valamennyien egy magasztos czélért: a haza javáért. (Helyes!) Hazánk sorsa a mi sorsunk is, egyik félé úgy, mint a másiké, egy szóval mindnyájunké. (Úgy van!) És ha egyszer-másszor részletekben talán különböznek is véleményeink, ne felejtsük, hogy a főtárgyban egyek vagyunk, arra nézve magunk között megszakadni soha sem fogunk. (Hosszan tartó éljenzés.).
Deák Ferencz beszéde után az elnök az átalános tárgyalást befejezettnek nyilvánította és a szavazást, tekintettel eredményének fontosságára, a következő ülés napirendjére tűzte ki.
A képviselőház junius 5-dikén tartott ülésében névszerinti szavazás útján 155 szavazattal 152 ellenében kimondotta, hogy «a háznak első fölszólalása fölírás legyen».
