VÁLASZFÖLIRATI JAVASLAT.
VÁLASZFÖLIRATI JAVASLAT.
A képviselőház 1866. márczius 14-dikén tartott ülésében felolvastatott az ő felsége márczius 3-dikán kelt leiratára válaszoló fölirat kidolgozásával megbízott választmány javaslata.
E javaslat, melyet Deák Ferencz készített, így szól:
Felséges Császár és Király!
A legmagasabb királyi leiratot, melyet Felséged alázatos válaszföliratunk folytán hozzánk intézni méltóztatott, mély tisztelettel vettük, s egyaránt szem előtt tartva polgári kötelességünket és azon ingatlan hűséget, melylyel a Királynak és Hazának tartozunk, a helyzet fontosságához mért komolysággal tanácskoztunk annak tartalma felett.
E legmagasabb királyi leiratnak egy része a közös viszonyok iránt ezentúl hozandó határozatokra, s az 1848-diki törvények némely részeinek átvizsgálására vonatkozik. Kapcsolatban állanak e tárgyak azon javaslattal, melyet – mint alázatos válaszfeliratunkban is kijelentettük – a közös viszonyok meghatározására és azok mikénti kezelésére nézve ki fogunk dolgozni. A legmagasb királyi leirat ezen részét tehát említett javaslatunkkal együtt fogjuk tüzetesen tárgyalni, s azzal együtt adandjuk elő annak idejében ezek iránt is nézeteinket és megállapodásainkat. Alapunk és kiindulási pontunk a pragmatica sanctio leend, melyre nézve a válaszfeliratban már előadtuk nézeteinket. Mellőzve e nézetek ismétlését, egyszerűen jelentjük ki újabban is 453hű ragaszkodásunkat mindazokhoz, a miket e részben ott elmondottunk.
De a mi a legmagasabb királyi leirat azon részét illeti, mely a jogfolytonosság, a felelős miniszterium kinevezése és a törvényhatóságok alkotmányos hatalmának visszaállítása iránti kérelmünket megtagadja: erre nézve kötelességünk haladék nélkül felszólalni, s tartózkodás nélkül feltárni Felséged előtt nézeteinket és fájdalmas érzelmeinket. Teszszük ezt azon tiszteletteljes őszinteséggel, melyre a legmagasb királyi leirat is hivatkozik.
Mi a legmagasabb trónbeszédre fölterjesztett alázatos feliratunkban azt kértük Felségedtől, a mi kétségtelen alapelve és mellőzhetetlen kelléke minden alkotmánynak, hogy a jogilag fennálló törvények hajtassanak végre. Kértük ezt alkotmányunk alapján, világos törvények rendeleténél fogva, sőt czélszerűség tekintetéből is. Alkotmányunk 17 év óta fel van függesztve, törvényeink félretétettek s octroyált rendeletekkel cseréltettek fel, s még most is absolut hatalom alatt állunk. Összehivatott az országgyülés, hogy alkosson új törvényeket, holott az eddigi törvények sem tartatnak meg; módosítsa törvényeink lényeges részét, holott e törvények tettleg hatályon kívűl tétettek, nem a törvényhozás, hanem a végrehajtó hatalom által.
Nemcsak az 1848-diki törvények vannak tettleg felfüggesztve, nemcsak azon törvények, melyeknek átvizsgálása követeltetik, hanem mindazon korábbi alaptörvények is, melyek a végrehajtó hatalom körét és korlátait szabják meg, s az alkotmány lényeges részét képezik.
Nem akarjuk mindezen törvényeket elsorolni, csak azt említjük meg, hogy még most is fel van függesztve az 1790/1-diki 10-dik törvényczikk, mely azt mondja, hogy Magyarország független ország, saját önállással és alkotmánynyal bír, saját törvényei szerint kormányzandó és igazgatandó.
Fel van még most is függesztve a királyi hitlevelek azon ünnepélyes biztosítása, hogy az ország alkotmányos jogait, törvényeit a király megtartja s másokkal is megtartatja.
A pragmatica sanctiót, azon ünnepélyes alapszerződést, mely a trónnak szintúgy, mint a nemzet jogainak legszilárdabb alapja, elismerte ugyan a legmagasabb trónbeszéd; de fájdalom, ez elismerés még eddig csak elvileg történt, mert az alkotmánynak visszaállítása, melynek ez elismerést nyomban kellett volna követnie, csak föltételesen igértetett, azon időre és azon esetre, ha az 1848-diki törvények 454némely részét átalakítjuk. A sanctio pragmaticának azon része tehát, mely az 1715-diki 3-dik t.-czikkre hivatkozva, kimondotta, hogy «ő felsége az ország karai és rendei felett nem akar máskép uralkodni és kormányozni, mint magának Magyarországnak eddig hozott vagy jövendőben országgyűlésileg hozandó saját törvényei megtartásával», még most sincs tettleg és valósággal életbe léptetve.
Ezek támasztották bennünk azon aggodalmat, melyet válaszfeliratunkban őszinte bizalommal elmondottunk, midőn kijelentettük: hogy «törekvéseinknek csak úgy lehet sikere, ha törvényhozási működéseinkben azon erős hit kíséri lépteinket, hogy a mit a király és nemzet együtt megállapítottak, azt csak a király és nemzet egyesült akaratja változtathatja meg». Ez volt egyik alapja buzgó kérésünknek; vigasztalást kerestünk a trónnál, tettleges megnyugtatást kértünk Felséged királyi hatalmától.
Aggodalmunkat a legmagasabb királyi leirat sem oszlatja el, sőt növeli annak súlyát, midőn «a jogfolytonosság gyakorlati alkalmazásának a jelen rendkívűli körülmények között csakis abban látja lehetőségét, hogy a törvények változtatása egyedül a törvényhozás jogosult, tényezői közreműködése mellett eszközlendő országgyűlési megállapodások alapján történik».
A törvényhozási jog legszebb alkotmányos joga a nemzetnek. Fontos és üdvös az országra nézve, ha nem létezhetik más törvény, mint a melynek alkotásába az ország is beleegyezett. De hogy e jog valóság legyen, múlhatatlanul szükséges, hogy az ekkép alkotott törvények végrehajtassanak és megtartassanak mindaddig, míg azokat az alkotmányos törvényhozás a rendes úton el nem törli, vagy meg nem változtatja. Ha a végrehajtó hatalomnak joga volna a törvényhozás rendes útján alkotott törvényeket végre nem hajtani, azok erejét felfüggeszteni, rendeletekkel cserélni föl, s a törvényt és alkotmányt mindaddig függőben tartani, míg a rendes törvényhozás azokat meg nem változtatja: akkor magát a törvényhozási jogot is valósággal a végrehajtó hatalom gyakorolná, vagyis a törvényhozás és végrehajtás tettleg ugyanazon hatalom kezében volna. Felséged az absolutismust fentartani, úgy hiszszük, nem akarja. Már pedig a törvényhozó és végrehajtó hatalomnak ily egyesítése, még ha ideiglenesen történik is, valóságos absolutismus.
Nem ilyen jogfolytonosság az, melyet az alkotmányos elv, a törvények, a királyi hitlevelek és fejedelmi eskük megalapítottak. A valóságos 455jogfolytonosság nemcsak a törvények alkotásának módjára, hanem azok megtartására és végrehajtására is egyaránt kiterjed.
Hivatkozik a legmagasabb leirat a történelemre is, állítva, hogy annak lapjai nem egy példát hoznak fel, hogy hason körülmények között hasonló eljárás követtetett, s ajánlja nekünk e példák követését.
Tudunk, igenis, példákat a történelemben, hogy Magyarország alkotmányának lényeges részei megsértettek, sőt az egész alkotmány is felfüggesztetett; de tudjuk azt is, hogy midőn a fejedelem, absolut hajlamú tanácsosai ellenére, a törvényt és saját igazságérzetét követve, az alkotmányt ismét visszaállította, a visszaállítás nem volt azon feltételhez kötve, hogy az ország valamely, a törvényhozás rendes útján alkotott s királyi szentesítéssel megerősített törvényt, melyet a fejedelem talán károsnak vélt, előbb módosítson; nem mondatott, hogy míg a módosítás meg nem történik, addig sem a károsaknak vélt törvények, sem az országnak egyéb lényeges törvényei, melyek a végrehajtó hatalom körére és korlátaira vonatkoznak, tettleg visszaállíttatni nem fognak.
I. Leopold, midőn a magyar alkotmánynak közel tíz évig tartott felfüggesztését 1681-dik évben megszüntette, azonnal teljesen visszaállította az alkotmányos törvényeket. Nem kötött e visszaállításhoz feltételeket, nem kívánta a törvények bármely részének előleges átalakítását, még az arany bullának az ellenállásról szóló záradékát sem jelölte ki mint előlegesen eltörlendőt, pedig e záradék csakugyan veszélyes volt, zsibbasztólag hatott a királyi hatalom erélyes használatára.
II. József uralkodása alatt is fel volt az alkotmány függesztve. S mikor ő rendeleteit élte végnapjaiban visszavonta, s utána II. Leopold lépett a trónra, az alkotmány minden megszorítás, minden előleges föltétel nélkül, még koronázás előtt, azonnal teljesen vissza lőn állítva.
Ferencz császár és király ő felsége némely alkotmányos törvényeket mellőzött 1822-ben, s midőn a törvény ellen kiadott rendeleteit visszavonta, minden feltétel nélkül tette azt, s visszaállítván ismét a törvényeket, az 1825/27-dik évi 3-dik törvényczikkben kijelentette azon meggyőződését, hogy a király és az ország boldogsága a törvények pontos megtartásán s épségén alapszik.
Hivatkozik Felséged a legmagasb királyi leiratban saját vallásos érzelmeire, s azt mondja, hogy az országosan egybegyűlt főrendek és 456képviselők e vallásos érzelmekben fogják az ország alkotmányos létének legbiztosabb zálogát felismerni.
Hódoló tisztelettel hajlunk meg e szent érzelmek előtt, s ha feladatunk az volna, hogy csupán egy nemzedék életidejére biztosítsuk a nemzet jogait és alkotmányát, mint egyes polgárok megnyughatnánk Felséged nyilatkozatában. De mi a magyar alkotmányt, mely fokonkint fejlődött a nemzet életéből, mint századok művét vettük által őseinktől, s kötelességünk azt a lehetőségig állandóul biztosítva adni át utódainknak; kötelességünk oly biztosítékról gondoskodni, mely ne csak egyes halandónak életére legyen szorítva, hanem kiterjedjen, s mint erős jogalap ingatlanul átszálljon maradékról maradékra. Azon támasz, melyet Felséged vallásos érzelmei nyújtanak, Felséged magas személyéhez s életéhez van kötve. Közvetlen utódjára nézve táplálhatjuk azon reményt, hogy szülőitől hasonló érzelmeket fog örökölni. De a később kor bizonytalanságai ellen mindez még nem elegendő oltalom. Jöhet egykor a trónnak oly örököse, ki az alkotmányt saját hatalmával felfüggeszti, s annak visszaállítását megtagadja mindaddig, míg a nemzet meg nem változtatja leglényegesb törvényeit. És akkor az ország sikertelenül hivatkozik a jogfolytonosság sérthetetlen elvére. Hivatkozása ellenében fölhozzák majd korunk példáját, s el fogják mondani, hogy íme, a XIX. század második felében is fel volt a magyar alkotmány függesztve, s annak a végrehajtó hatalomra vonatkozó része mindaddig nem állíttatott vissza, míg a törvények lényeges részét a nemzet meg nem változtatta; felhozzák, hogy a nemzet képviselői megnyugodtak ebben, s megnyugvásuk által tettleg elismerték a fejedelemnek ily messze terjedő hatalmát.
Meg lennének ily módon fosztva utódaink azon egyetlen békés fegyvertől, melyet a hatalom szava ellenében használni szabad és kell, a jognak és törvénynek szelíd, de erős fegyverétől. Képviselői állásunkban ily súlyos felelősséggel lelkiismeretünket nem terhelhetjük.
Azt mondja a legmagasb királyi leirat, hogy Felséged «épen azért, mert a koronázást nem tartja egyedül ünnepélyes szertartásnak, tartózkodik oly törvényes határozmányok helyreállításától, melyek sértetlen fentartását esküjével erősíteni vallásos hite és lelkiismeretének sugallata egyaránt tiltja».
De Magyarország alaptörvényei szerint nemcsak a koronázott király van kötelezve a törvények és az alkotmány megtartására, hanem minden uralkodó, ki az örökösödési törvény szerint a trónra lép, már koronázás előtt is köteles arra. E kötelezettség nem egyedül a királyi 457hitleveleken és koronázási eskün alapszik, hanem össze van az kötve az öröklési joggal. Az 1790–91-dik évi 3-dik törvény azt mondja, hogy Magyarország örökös királyát a hat hónap alatt teljesítendő koronázás előtt is illetik mindazon jogok, melyek az országnak alkotmány szerinti kormányzására vonatkoznak. A törvény tehát e jogokat egyenesen az alkotmány megtartásához kötötte. Maga a sanctio pragmatica pedig, különösen a 3-dik czikk 1-ső §-ában azt rendeli, hogy ő felségének utódai, Magyarország s a hozzá kapcsolt részek törvényesen megkoronázandó királyai, az ország törvényeit sértetlenül meg fogják tartani.
Ha ez közjogilag nem így állana, ha a fejedelem csak a koronázási eskü letétele után tartoznék teljesíteni az előbb alkotott törvényeket, akkor minden trónváltozásnál egy oly időköz állana be, melyben a törvények ereje egyedül az uralkodó akaratától függene, minden trónváltozásnál újra kellene szerződni az uralkodóval, s egymást váltanák fel időnkint az alkotmányosság és absolut uralkodás. A mit mi Felségedtől kérünk, nem azon királyi eskünél fogva kérjük, melyet megkoronáztatásakor leteend, hanem kérjük azon ünnepélyes alapszerződésnél fogva, mely a trónöröklésnek szakadatlan folytonosságát és alkotmányunk sértetlen fentartását egyaránt biztosította: kérjük azon szent és sérthetetlen eskünél fogva, melyet Felséged elődei és ősei ezen alkotmányra letettek.
A királyi hitlevélnek törvény szerint a koronázás előtt kell kiadatnia, s abban a fejedelem ünnepélyesen igéri a már alkotott s az ezután országgyűlésileg alkotandó törvények megtartását. A magyar közjog szerint csak a koronázott király szentesíthet törvényeket; addig tehát, míg a koronázás meg nem történt, jogilag az eddigi törvények állanak fenn, s a czélba vett változtatások csak a koronázás után emelkednek törvény erejére. Ha tehát Felséged az eddigi törvényeket tettleg el nem ismerné, új törvények pedig a koronázás előtt sem tettleg, sem jogilag még nem léteznek: a koronázás előtt már kiadandó hitlevélnek tárgya sem lenne.
Kimondottuk alázatos válaszfeliratunkban, hogy nem kérünk politikai lehetetlenséget. Elmondottuk azt is, hogy átlátjuk a visszaállítás nehézségeit, s készeknek nyilatkoztunk megtenni mindent, a mi hatalmunkban áll, e nehézségek elhárítására. Mert azt hittük, hogy midőn a nemzet egész politikai élete forog kérdésben, mikor az alkotmány jövendő biztosságát kell a jogtalan előzménynek egykor majd elfordulható káros következményeitől megóvni, a legnagyobb nehézségektől sem szabad visszarettennünk.
458Fájdalommal látjuk azonban a legmagasb királyi leiratból, hogy Felségedhez felterjesztett kérelmünk sikertelen volt. Óhajtásaink semmi részben sem teljesíttettek, a jogfolytonosság még azokra nézve is megtagadtatott, a miknek azonnali visszaállítása a jelen körülmények közt sem fekszik a lehetőség határain kívül; s még azon törvényeink sem állíttattak vissza, melyekre a királyi leiratban felhozott ellenvetések épen nem alkalmazhatók. Egy szóval: megtagadtatott alkotmányunk helyreállítása, s arra vagyunk utasítva, hogy az absolut kormányzat súlya alatt gyakoroljuk a törvényhozás alkotmányos jogát, s változtassuk és módosítsuk alaptörvényeink lényeges részét, azon remény mellett, hogy ha e módosításokat Felséged legmagasb akarata szerint hozzuk javaslatba, akkor, de csakis akkor fog alkotmányunk ismét visszaállíttatni.
Felhozza a legmagasb királyi leirat azt is, hogy az 1848-diki II. III. és IV. törvényczikkek némely rendeletei egyenesen a királyi jogokba ütköznek.
Kimondottuk alázatos válaszföliratunkban, hogy fejedelmünk törvényes jogait csorbítani nem akarjuk, s meg vagyunk győződve, hogy a törvények alkotásánál mindig komolyan megfontolandó, ha czélszerű-e valamely királyi jognak megszorítása. De a végrehajtó hatalom körében magok a törvények határozzák meg a királyi jogokat, s ezeket a törvényekkel ellentétbe állítani nem lehet. Minden alkotmány, első keletkezésekor is, kifejlődésében is, korlátozza egyszer-másszor az előbb gyakorlott fejedelmi jognak valamely részét; de azért az ily törvényt is meg kell tartani mindaddig, míg a törvényhozás meg nem változtatja. Magyarországban a királynak minden joga szintúgy a törvényen alapszik, mint a nemzet jogai, s a legfőbb hatalmat is a törvény adta a magyar királynak. Elismerte ezt azon fejedelem is, ki a dicsőségesen uralkodó házból első lépett a pragmatica sanctio alapján a magyar trónra, midőn az 1741-diki 11-dik törvényczikk 2-dik szakaszában e kifejezést használja: «azokban, melyek a neki engedett legfőbb hatalomtól függenek».
Kétségtelen királyi jog a törvények szentesítése, s e jogával él a fejedelem, ha valamely törvényjavaslattól, mely a királyi jogot korlátozná, a szentesítést megtagadja; de ha már szentesíttetett a törvény, annak végrehajtását megtagadni nem tartozhatik a királyi jogok közé. Ha tehát eddigi törvényeink módosításáról, vagy újak alkotásáról fogunk majd tanácskozni: figyelembe veendjük mindig a királyi jogokat is, s törvényjavaslatainkat a szerint készítendjük, a mint a Király és 459Haza egyesült érdeke kívánja: De a legmagasb királyi leiratban felhozott ellenvetést nem lehet úgy értelmeznünk, hogy az a törvények végrehajtását is gátolná.
Azt mondja a legmagasabb királyi leirat, hogy «a megyei rendszer, az ország első alapítójának uralkodásától kezdve, folytonos gyakorlat által a nemzet életébe szövődött, s az 1848-diki törvények, midőn az ország közkormányzatának alakját megváltoztatták, a nélkül hogy azt ezen ősi intézménynyel összhangzásba helyezték volna, oly elvi ellentétet állapítottak meg, melynek megoldása csak a legbehatóbb tanulmányozás és komoly megvitatás alapján várható».
Igenis, Felséges Urunk, az 1848-diki törvények lényegesen megváltoztatták az ország közkormányzatának alakját, megváltoztattak több ősi intézményt is, mert átalakították Magyarország aristokratikus alkotmányát, s azt a nép egyenjogúságának szélesebb alapjára fektették. Megértették az 1848-diki törvényhozók az örök igazság intő szavát, s nem akartak ellenállani a haladó kor követeléseinek, nem várták be azon, bizonyosan bekövetkező időpontot, midőn annak akarva sem tudtak volna ellenállani.
Sok baj és veszély követte határozataikat, de sokkal súlyosabbak azon veszélyek, melyeket előrelátásukkal e hazáról elhárítottak.
Az alkotmánynak ezen átalakítása tette szükségessé azt is, hogy, az előbb fennállott testületi kormányzat helyett, a kormányzatnak oly alak adatott, mely Európának más alkotmányos népeinél is az alkotmányos szabadság legnagyobb biztosítékának s a czélszerű közigazgatás legjobb eszközének tartatik.
Azon másfél század, mely alatt a kormányszékek testületileg igazgatták Magyarországot, meggyőzte az 1848-diki törvényhozókat, hogy nem volna czélszerű még továbbra is fentartani oly kormányzatot, mely törvényszegései által az ország sérelmeit folyvást szaporodó óriási halomra növelte, s hozzáférhetetlen volt, mert a nemzet panaszai ellenében mindig a fejedelem magasztos nevét, szentséges személyét állította előtérbe, saját hibáit, sőt bűneit is a királyi palásttal igyekezett takargatni.
Visszaemlékeztek a törvényhozók azon időre, midőn I. Ferencz királyunknak a nem felelős magyar kormányszék férfiai törvénysértést tanácsoltak, s az ő tanácsukra kiadott rendeleteknek eszközlői voltak, és e bűnökért feleletre nem vonathattak, mert védte őket a király neve, s ámbár a jó és igazságos fejedelem, az ország rendei által felvilágosítva, 460nemes őszinteséggel kijelentette, hogy fájnak a történtek atyai szívének, vétkes tanácsosai mégis hivatalban maradtak.
A testületi kormányzatnak ezen hibáit, s a káros következményeket, melyek e hibákból származtak, az alkotmányos felelősség hiánya okozta; s e hiány a kormányzat testületi rendszerében feküdt. Voltak ugyan a kormányszékeknek tiszteletreméltó, jeles tagjai, kik híven ragaszkodtak a törvényhez és alkotmányhoz, de még azok sem valának képesek elhárítani vagy orvosolni a hibákat, melyek a felelősség nélküli testületi rendszernek voltak következményei.
Az 1848-diki törvényhozás tehát, midőn a népet fölemelte s jogegyenlőség alapján szabaddá tette, biztosítani kívánta egyszersmind a néppel megosztott alkotmányos szabadságot s a közjogilag újjászületett ország ezernyi fontos érdekeit, s e biztosítás tekintetéből is felelős kormányról kellett gondoskodnia, nehogy a felelősség nélküli testületi kormány kezei között lassankint hanyatlásnak induljon, a mit a nemzet és fejedelem egyesült akarata a hon javára megállapított.
Változott időnkint hazánkban is, mint másutt, a kormányzat alakja. A testületi kormányzat nem a régibb korból származott által mi reánk, hanem itt is, mint máshol, csak a közelebb lefolyt pár században fejlett ki, de majd mindenütt csak addig állott fenn, míg az aristokratikus intézményeknél fogva a rendi alkotmány fennállott. A tapasztalás és a történelem ezen tanusága bizonyítja, hogy a nép egyenjogúságára alapított alkotmányos szabadságnak s népképviseleti rendszernek mellőzhetetlen követelménye a felelős miniszterium s parlamenti kormány. Testületi kormányzat, mely mellett a felelősség kivihetetlen, és a népképviseleti rendszer együtt meg nem állhatnak. Midőn tehát az 1848-diki törvényhozás a népképviseletet megállapította, a testületi kormányzat alakját tovább fenn nem tarthatta.
Magyarország alkotmányának egyik legszebb gyöngye a megyei rendszer. Ősi intézmény ez, valamint alkotmányunk is ősi, mindenik a nemzet életéből fejlődött ki, s épen azért egyik úgy, mint a másik, időnkint a nemzet életének fejlődése szerint alakult. Szent István idejében valamint az alkotmány, úgy a megyei rendszer is, bizonyosan sokban különbözött a mostanitól. Fejlődő nemzeti életünk hozta létre azon átalakulást, mely 1848-ban a nép jogegyenlőségére fektette alkotmányunkat. Ez átalakulás után a megyei rendszer sem maradhatott többé aristokratikus, s az önkormányzat azon jogát, mely a megyei rendszerben fekszik, a kiváltságos osztály kizárólag többé nem gyakorolhatta, ki kellett azt terjeszteni a népre is. Tehát ugyanazon 461ok, mely a közkormányzat alakját megváltoztatta, tette szükségesekké azon változtatásokat is, melyeket a megyei rendszer alkatrészeire nézve tett az 1848-diki XVI-dik és XVII-dik törvényczikk.
De meg vagyunk győződve, hogy a közkormányzat alakjának megváltoztatása a megyei rendszerrel semmi elvi ellentétben nincs, sőt hitünk szerint e kettő egymással összhangzásban van. Azon lényeges változtatást, a mi az 1848-diki törvények folytán a megyének követválasztási s utasítási jogára nézve közbejött, nem a törvényben felállított felelős miniszteri rendszer okozta, hanem az a demokratikus alapra fektetett népképviseleti rendszernek szükséges következménye.
Egyébiránt nem kívánunk jelenleg e tárgy felett bővebb elméleti fejtegetésekbe bocsátkozni, csak a tapasztalásra hivatkozunk. A felelős miniszterium s az 1848-diki törvények szerint alakított megyék öt hónapig állottak fenn együtt, és ezen öt hónap alatt a miniszterium és megyék között surlódás nem volt, a kormányzat e miatt fel nem akadt, elvi ellentét közöttök nem mutatkozott, s a közigazgatás gyorsabb, olcsóbb és a népre nézve is kielégítőbb volt, mint azon időnkint egymást váltó provisoriumok alatt, melyekkel azóta kísérletek tétettek.
Voltak azon idő alatt is bajok és súlyos nehézségek az országban, de azok nem a felelős miniszterium és a megyei rendszer közötti viszonyból származtak, hanem azon átkos belháborúból, melynek okairól és okozóiról most hallgatni kívánunk. Azon rendetlenségek pedig, melyek az 1861-diki megyei élet ellen fölhozatnak, egyenesen azon félszeg eljárásnak voltak következményei, mely a megyei hatóságokat felelős miniszterium nélkül állította vissza, megszorította azok alkotmányos hatáskörét, s magában a megyében, a megyétől különálló, s attól és a magyar kormánytól egészen független, idegen hivatalnoki testületet hagyott meg.
Bizonyítja e példa, hogy a felelős miniszterium és a megyei rendszer nincsenek egymással ellentétben, s megállhatnak együtt, de csakis együtt állhatnak meg czélszerűen. Ugyanez áll a kerületekre és városokra nézve is, melyekre maga a legmagasabb királyi leirat sem terjeszti ki fentebb érintett észrevételeit.
Azon ellenvetés, hogy a megyék rendezéséről szóló törvények hiányosak és ideiglenesek, csak arra szolgálhat ösztönül, hogy e törvények országgyűlésileg javíttassanak, de nem elegendő ok arra, hogy addig is, míg ki nem javíttatnak, meg ne tartassanak. Nincs emberi 462mű, melynél tökéletesebbet alkotni ne lehetne, nincs alkotmány, melynek hiányai ne legyenek. S ha e miatt alkotmányt és törvényt föl lehetne függeszteni: akkor lehetetlen volna minden alkotmányosság, s bizonytalan és ingatag átalában minden államgépezet. Ideiglenes, igenis, az említett két törvény; de ez ideiglenességnek valódi értelme nem az, hogy a törvényt időközben is fel lehet függeszteni mindaddig, míg a törvényhozás újat nem készít, hanem az, hogy a legközelebbi országgyűlésen teendő intézkedésig ezen törvényt kell megtartani.
Hivatkozva tehát mindazokra, miket válaszfeliratunkban a felelős miniszterium kinevezését, s a megyék, kerületek és városok alkotmányos hatóságának visszaállítását illetőleg előadtunk, újabban is kérjük Felségedet, hogy ezek iránti kérelmeinket kegyelmesen teljesíteni méltóztassék.
Válaszfeliratunknak az országgyűlés kiegészítését tárgyazó részére a legmagasabb királyi leirat azt mondja, hogy miután az erre vonatkozó kérdések Horvát- és Tótországok közjogi viszonylatának szerencsés megoldásával állanak kapcsolatban, azok e viszonylatokkal együtt lesznek tüzetesen tárgyalandók. De mivel a mi kérelmünk nemcsak oly részekre és tartományokra vonatkozott, melyek közvetlen Horvátországhoz, s azzal együtt a magyar koronához tartoznak, hanem olyanokra is, melyek közvetlen Magyarország területének részeit képezik: kénytelenek vagyunk e részben ismételni a válaszfeliratban foglalt kérelmünket.
Fájdalommal látjuk a legmagasabb királyi leiratból, hogy azon kérelmünk, melyet politikai vádak folytán elítélt vagy száműzött honfitársaink érdekében Felségedhez alázatosan fölterjesztettünk, ezúttal szintén sikertelen volt, s annak teljesítése a koronázás utáni időre halasztatott. Vegye Felséged kegyelmesen tekintetbe, hogy a szenvedőnek minden órája kínos, és engedje reménylenünk, hogy a mit kérő szavunk Felségedtől kieszközölni gyenge volt, azt saját atyai szívének sugallata mielőbb valósítani fogja.
Feladatunk, melynek szerencsés megoldásától függ a hazának boldogsága, rendkívül fontos és nehéz. Nyugodt kebel, csüggedést nem ismerő kitartás, s a szebb jövőnek állandóságába vetett bizalom szükséges azon munkához, mely minden erőnket s igyekezetünket igénybe veendi. De zavarja keblünk nyugalmát, zsibbasztja erőnket annak tudása, hogy alkotmányunk s törvényeink most is fel vannak függesztve, s midőn a nehéz munkához fogunk, minden egyebekre nézve alkotmányon kívül állunk. Jogfolytonosságot kértünk s felfüggesztett törvényeink 463visszaállítását; kimondottuk, hogy nem kérünk politikai lehetetlenséget: és kérelmünk teljesen, minden részeiben, kivétel nélkül megtagadtatott nehéz feladatunk sikeres megoldásáig. Ismét kérjük Felségedet, mentsen meg bennünket s az egész országot azon súlyos aggodalomtól, hogy a jogfolytonosság tettleges elismerése nélkül mindaz, a miben komoly megfontolás után s talán áldozattal is megállapodnánk, oly alapra lenne építve, mely a jelen példa folytán egykar ingataggá válhatik.
Bizalmunkat egyedül Felséged atyai szívébe vetjük. Egyedül Felséged fejedelmi bölcseségétől reméljük alkotmányos életünknek oly biztosítását, mely ismét visszaadja keblünknek azon hitet, hogy a mit a Király és Nemzet egyesült akarata megállapított, fenn fog az állani a távol jövőben is jogilag és tettleg, mindaddig, míg a Király és Nemzet egyesült akarata ismét másképen nem intézkedik.
Kik egyébiránt mély tisztelettel vagyunk
Császári Királyi Felségednek
legalázatosabb szolgái.
Császári Királyi Felségednek
legalázatosabb szolgái.
A képviselőház a fölirati javaslat tárgyalását a márczius 19-dikén tartandó ülés napi rendjére tűzte ki.
Márczius 14-dikén a következőket írta naplójába Gorove István: Az egészet készítette Deák, Csengerynek tollba mondva.
Apponyi nem akart föliratot és csak indokolt napi renddel akart tovább menni. Andrássy itt-ott a stil élessége ellen szólalt fel. De Deákot mindenben pártolták Ghyczy, Tisza és főleg Szentkirályi, ki az országgyűlésen vissza akarja szerezni a sarkantyúkat, melyeket 48/49-ben elvesztett, és Klauzál, e hű árnyéka Deáknak, ki őt mint ilyen követi bokron-tüskön.
