A BÉCSI KÖZÖS ÉRTEKEZLETEK.
A BÉCSI KÖZÖS ÉRTEKEZLETEK.
(Lónyay Menyhért naplójából.)
1866. augusztus 21-dikén éjfél felé.
Ma délelőtt Andrássyval sokat beszélgettem. Ő azt mondá: a tizenötös bizottság munkálatához fog ragaszkodni, s ki fogja jelenteni azt, a mi meggyőződése; szerinte kevesebbel beérni nem lehet, mert ez esetben alig lehetne a kiegyezést az országgal elfogadtatni, arra meg, hogy az maradandó legyen, különben számítani nem lehetne.
Aztán én, földhitelintézeti dolgaimat végezve, a mai esti összejövetelre kénytelen voltam magamnak frakkot csináltatni.
Andrássy Mailáthtal hosszasan tárgyalt s azután együtt kimentek Döblingbe, hol Sennyeyvel is találkoztak.
Végre eljött az estve. Hét órakor elmentünk a magyar kanczellária épületébe. Mailáth és Sennyey már ott voltak; öt perczczel reá megjött Belcredi gr. osztrák államminiszter, utána mindjárt Hübner b.
Belcredit már Budán láttam, sőt vele egy pár szót is váltottam. Hübnerrel egyszer találkoztam Heniksteinnál.
Nyájas beszélgetés közt helyet foglaltunk és lett nagy csendesség. Végre Mailáth mint háziúr megszólalt, mondván körülbelül ezeket:
20«Ő felsége rendeletéből jöttünk itt össze; ő kijelölt bennünket, hogy tartsunk értekezletet azon pártnak néhány kitünő emberével, mely az országgyűlés többségét bírja. Ő felsége óhajtja, hogy a nézetek kicseréltessenek s az eredmény neki bejelentessék.»
Erre Belcredi szólalt fel. Meg kell jegyeznem, hogy a következő sorban ültünk: Sennyey balra a falnál, mellette Belcredi, aztán egy kis üres tér volt, következtem én, szorosan mellettem Andrássy. Ismét egy kis köz, aztán ült Mailáth, mellette a falnál Hübner értelmes, okos és figyelő képpel. Mintha mindegyik ahhoz húzodott volna, kivel egy véleményen lenni látszott.
Belcredi avval a kérdéssel fordult Andrássy felé: «Hiszik-e önök, hogy a tizenötös bizottság javaslatát az országgyűlés többsége el fogja fogadni?»
Andrássy erre azt felelé, hogy ő meg van győződve arról, hogy ha az országnak megadják a törvényes alapot: a többség minden nagyobb nehézség nélkül el fogja fogadni a tizenötös bizottság munkálatát.
Erre Belcredi azt mondá: «Mit ért törvényes alapnak? Azt-e, hogy az 1848-diki összes miniszteriumokat kinevezzék?»
Andrássy válaszolá: «Igenis, kivételével a hadügyminiszternek, ki az 1848-diki törvény szerint is csak honvédelmi miniszter; ennek teendőit egyelőre egy más miniszter vihetné.»
Egy kis közbeszólás ugyan volt még arról, mi lenne ennek a teendője, aztán Hübner kérdé: biztosak-e az urak az országgyűlés majoritásáról? Ő elég alkotmányos országban élt már és sokszor tapasztalta, hogy a pártok vezérei, midőn a legbiztosabbnak hitték a majoritást, minoritásba jutottak.
Erre Andrássy válaszolá, hogy rendkívüli körülmények jöhetnek közbe, mint mindennél, de azt hiszi, hogy ha a fejedelem bizalmát birná a magyar miniszterium, s ez törekvéseinek őszinte támaszát találná a fejedelemben, a majoritásra biztosan lehetne számítani.
Ismét Hübner, de Belcredi is kérdé, mit tenne Andrássy, ha miniszter volna és a közösügyi bizottságnak szóban levő javaslata tárgyában minoritásba jutna; feloszlatná-e a jelen országgyűlést?
Andrássy válaszolá, hogy igenis feloszlatná, noha még nincsen eltörölve azon lehetetlen törvény, a mely szerint addig fel nem oszlatható az országgyűlés, míg az évi költségvetés megszavazva nincs.
Ezután átment a vitatkozás a pénzügyre.
Belcredi azt kérdé, hogyan képzeljük nagy zavarok nélkül a pénzügyek átvételét?
Ekkor én igyekeztem őt felvilágosítani és megnyugtatni. Elmondám, 21hogy a dolgot úgy képzelem magamnak, hogy rendszeresen át kellene adni az összes pénzügyek kezelését a magyar pénzügyminiszternek; míg az országgyülés össze nem jön, addig az adók behajtása és a feleslegeknek Bécsbe való szolgáltatása megmaradna jelen állapotában. Ezért indemnitást kérne magának az országgyűléstől a miniszterium. Aztán meg kellene az országgyűléssel szavaztatni egy bizonyos időre, pl. a félévre, a jelenlegi adókat; addig idő lenne a quóta meghatározását, az adórendszer rendes megállapítását a közösügyi javaslat értelme szerint kivinni.
Belcredinek nem ment a fejébe, hogyan lehetséges a rendes átvétel zavarok nélkül; de azt sem érté, miképp legyen három pénzügyminiszter?
Aztán átment a megyékre és kérdé, mit csinálna ezekkel a magyar miniszterium; nem tartaná-e igen veszedelmesnek helyreállításukat? Merné-e ezt ő felségének tanácsolni?
Andrássy erre azt felelé, hogy a megyéket azonnal helyreállítaná annyiban, a mennyiben azonnal megengedné a restauratiót (Sennyey kissé zokon vette Andrássy nyilatkozatait a jelen rossz administratióról); de mert a megyei rendszer még csak ezután lesz törvényileg megállapítandó, megkivánná, hogy a megyék ne politizáljanak, csakis administráljanak.
Belcredi azon kérdésére: hátha mégis zavarok állanának elő, mit csinálna? Andrássy azt felelé, hogy azt hinni nem akarja. «Dann muss man sie beim Schopf nehmen bei dem ersten Fall», és az ország véleménye csak helyeselni fogja ezen eljárást. Szó volt arról is, akarja-e a juridikus tisztviselőket restaurálni? Erre Andrássy azt mondá, hogy ez is szükséges; megismeri, hogy ennek kellő kimélettel kell történni, de az átmeneti korszakban bizonyos szabálytalanság nélkül nem élhetni meg; epurálni kell ezen elemeket, mivel sok helyütt igen rosszak.
Ezután én is kifejtém, minő okoknál fogva nem lehetséges többé a régi autonom megye. Az 1848-diki országgyűlési törvény elvette alapját a politikai befolyásnak. Az igazságszolgáltatási és adóbehajtási érdekek a közigazgatási autonomiát a régi mértékben lehetetlenné tették. A jövőre ezek tekintetbe vételével kell a megyéket szervezni.
A közösügyi bizottság tizenötös munkálata iránt számos észrevételt tett még Belcredi. Ilyenek voltak:
Az indirect adók hogyan lesznek egyenlő mértékűek, ha megszavazásukat a magyar országgyűlés magának tartja fönn? Erre azt felelém neki, hogy ez szükségképpen következik abból, hogy a vámsorompókat felállitani senki sem kivánja; ez az ország érdeke ellen lenne; de következik onnét is, hogy a súlyos terhek folytán, melyeket Magyarország is vállalni kénytelen, nehogy az úgyis elviselhetetlen egyenes adók növekedjenek, az 22indirect adóknak egész mértékükben való fentartása a monarchia mindkét részében el nem kerülhető.
A vámokra nézve Belcredi azon észrevételt tevé, hogy természetszerűleg a delegatiókhoz kellene tartozniok, úgy mint a kereskedési szerződéseknek, a birodalmi fontosságú vasutaknak, stb.
Erre felelém, hogy nehezebbnek látszik ezen ügy, mint a milyen valójában. A két miniszterium előre kiegyenlíti a differentiákat és a két törvényhozásnak saját érdekében van az ily egyezményt elfogadni, s ha mégis lennének differentiák, ezek a vámszövetségben élő országok példájára kölcsönös concessiók által kiegyenlíthetők. Hivatkoztam a német vámszövetségre. Előhozá ennek ellenében Belcredi mindjárt a szabad kereskedés elvét. Magyarország e mellett lenne, holott Ausztria, kivévén Galicziát, a védvám mellett van; egyezség itt nehezen jönne létre.
Hübner erre megjegyzé, hogy a kiegyezést nehéznek nem látja – anyagi és nem politikai téren; hiszi, hogy nem lesz nehéz méltányos alapokon Magyarországgal tractálni; pl. Bajorország és Észak-Németország érdekei sokkal inkább voltak ellentétesek, mégis kiegyeztek; Poroszország Bajorországnak nevezetes concessiókat tett.
Aztán Belcredi átment az állami adósságok kérdésére. Midőn végzé, megjegyzénk, hogy azokat elválasztani nem volt akarata a tizenötös bizottság többségének; bajos is lenne, hogy a mult idők ezen legnagyobb terhét, mely immár majdnem elbirhatatlan, mi magunk, ha egy részére nézve is, hozzuk rendbe. A jövőre nézve kivihetetlennek tartja Belcredi a javaslat eljárását, mely szerint előbb a magyar országgyűlésnek kellene megszavazni az ily adósságok felvételét.
Erre azt mondám, hogy ez sarkalatos jog, ebből nem engedhetünk. Terhet, legyen adó vagy adósság, az országgyűlés beleegyezése nélkül vállalni nem lehet.
Az államgarantiára átmenve, Andrássy azt mondá, hogy a jövőre nézve az is csak úgy lehet érvényes, ha az országgyűlés elvállalja; a multról átjött teher en bloc elfogadandó. Én erre azon megjegyzést tevém, hogy vannak garantiák, mint a Lloyd- és Duna-gőzhajózás, melyek közös érdekűek, ezek közösek maradnának; a többi vasutaknál vigye mindenki a saját területén vállaltakat.
Körülbelül eddig folyt sok érdekes intermezzo, ellenvetés és szóváltás közt a dolog. A legérdekesebb volt a vita Andrássy és Belcredi közt az októberi diploma és a februári patens részbeni érvénye felett. Andrássy azt állítá, hogy ő felségének mult évi szeptember 20-dikán kelt manifestuma mind a kettőt agyonütötte; Belcredi azt, hogy csak nyugszanak. 23Másik érdekes szóváltás volt köztük az octroi felett. Ennek utána jött a vacsora, bizony már 11 óra felé. Azt elvégezve, jött a legkényesebb kérdés.
Belcredi azt kérdé, hogy ha megmaradna Magyarországnak ujonczállítási és a szolgálati időt meghatározó joga, s ennélfogva a két fél különböző módon állíthatná az ujonczokat és különbözőleg határozhatná meg a szolgálat idejét, hogyan képzelhető egységes hadsereg?
Erre megjegyzém én is, Andrássy is, hogy ez oly cardinális jog, a melyről Magyarország soha nem fog lemondani. Egyébiránt 1848 előtt is megvolt ezen jog, a kiállítási rendszer különböző volt, mégis hadkész és vitéz volt a sereg; egyezséget erre nézve létrehozni nem leend nehéz, annyival kevésbbé, mivel a pénzügyi nehézségek szükségképp feltételezik a védelmi rendszernek teljes átalakítását, a feladat az lévén, hogy harczképes nagy sereget lehessen tartani a lehető legkevesebb költséggel; ez pedig megtörténhetik a Landwehr-rendszer útján, melynél az évenkinti megszavazás úgy is felesleges, a hadképes korosztály képezvén a contingens mértékét. Egyébiránt annak mulhatatlan szüksége sem áll, hogy a kiállítás és a szolgálati idő egyenlő legyen; sőt a különböző népfajok hajlamánál és természeténél, sajátosságainál fogva lehető, sőt kell is, hogy ezek különbözők legyenek; az egyikből lehet pár hónap alatt kész katonát, pl. lovast a magyarból alakítani, holott pl. a cseheknél erre évek kellenek.
Hübner a Dislocirung kérdésére többször visszatért, mondván, hogy ez a javaslat szerint a harcz- és védelmiképességet zavarhatná, s azt lehetne belőle kimagyarázni, hogy a magyar hadsereg mindig az országban legyen. Erre válaszunk az volt, hogy az egységes vezérlet és vezénylet a fejedelem jogai közé van sorolva. Az 1848-diki törvény is megengedi a magyar katonaság kivitelét az ő felsége oldala melletti miniszter ellenjegyzése mellett; hogy ezen módot a tizenötös bizottság egyenesen ki nem emeli, bizonyítja, hogy engedékeny kivánt lenni.
A legelevenebb discussiók közepett Hübner megnézvén az óráját, mondá: már éjfél van, mára talán be is végezhetnénk a tanácskozást, mire mindnyájan felkeltünk.
Már menet mondá, illetőleg emlékezteté Mailáth Belcredit, hogy volnának még más kérdések is, pl. die Zettelfrage. Belcredi erre megjegyzé: a bank privilegiuma tart még 1877-ig, ezt a magyarok respectálni fogják. Erre azt válaszolám, hogy átalában nem vagyok az egy-bankrendszer barátja, s mindaddig, míg egy bank lesz, az agio ismét előállhat, valahányszor az államnak nagyobb szüksége támad; de ha minden más jogai megadatnak az országnak, erre nézve kiegyezkednünk nem lesz nehéz.
24Végre megemlíték, különösen Hübner: Nicht wahr, darum kümmern Sie sich nicht besonders, wie die Verhältnisse in dem andern Theile der Monarchie organisirt werden, nur soll es auf constitutioneller Basis geschehen?
Erre azt feleltem, hogy ez bizony éppen nem közömbös reánk nézve; a fő dolog mégis, hogy oly móddal menjen az véghez, hogy a delegatiók összejöhessenek.
Belcredi erre megjegyzé: «Demnach ist es alleseins, ob diese Delegationen von den Landtagen der einzelnen Länder gewählt werden, oder von einer Centralrepräsentanz?»
Úgy látszik tehát, hogy Belcredi egészen az októberi diploma és a foederalismus alapján áll, s nem akar felelős kormányt. Menőfélben voltunk, de annyit Andrássy megjegyzett, hogy ez fontos kérdés, mely sehogysem közömbös reánk nézve. Bizonyos erélylyel mondá Belcredi: Önök maguknál a historiai alapokon állanak és ezeket követelik, meg kell ennélfogva engedniök, hogy itt is azok kerestessenek fel.
Érdekes volt azon szóváltás is, mely Belcredi és Andrássy közt folyt arról, vajjon tetszik-e a tizenötös munkálat itt, vagy nem. Belcredi concedálta, hogy Bécsben a németeknek tetszik; de azért pártolják, mert előrelátják, hogy belőle töméntelen confusio fog származni, a melyek ismét szigorú centralisatióra fognak vezetni; másutt azonban mindenütt perhorrescálják, még a Lajtán túl élő szlávok és idegen nemzetiségek is; legközelebb volt alkalma ezt tapasztalnia, mehrere Herren auch aus Ungarn haben ihm die Ehre ihres Besuches erwiesen, und haben in dieser Beziehung ihre Besorgnisse ihm mitgetheilt.
Az egészből azt abstraháltam, hogy Belcredi szeretné megmutatni a fejedelemnek a mi tervünk kivihetetlenségét.
Ezért, úgy hiszem, jól tevénk, hogy aggodalmait engedékenységgel igyekeztünk eloszlatni. Andrássy sok valódi nehézséget csekélyebbnek mondott, s nagyobb reményeket fejezett ki a siker iránt, mint a minőket valóban táplálunk.
Hübner érzi annak szükségét, hogy Magyarországot ki kell békíteni, még pedig most, s azért kevésbbé akadékos és aggódó, mint Belcredi. Mailáth passive és igen diplomatice tartja magát.
Mailáth, úgy látszik, Sennyeyvel nem ért sokban egyet, mit az is bizonyít, hogy a tanácskozás után neki is egyenesen jó éjt mondott.
Esterházy hallgat, valószínűleg a coulissák mögött fújja a követ.
