A DELEGATIÓKRÓL.

Teljes szövegű keresés

A DELEGATIÓKRÓL.
A hatvanhetes bizottság 1867. január 30-dikán tartott ülésében átalánosságban tárgyalta albizottsága javaslatának a delegatióra vonatkozó szakaszait.
Keglevich Béla gr. nem abban látta a dolog lényegét, hogy az albizottság a sanctio pragmaticát, melyet munkálatában kiinduló pontul vesz, helyesen magyarázza-e, s hogy az következik-e belőle a mi itt javasoltatik, hanem abban, hogy a kik az albizottság dolgozatát készítették, meg vannak annak szükségéről győződve, hogy az örökös tartományokkal kötendő új egyezmény alapja vettessék meg. Részéről tagadta a szorosabb egyesülés czélszerűségét. Más okokon kívül, melyeknél fogva a delegatio intézményét nem pártolta, kiemelte: «hogy ha a német kérdést tekintjük, s ha mi így – a mint az albizottság javasolja – egyesülünk és az osztrák birodalommal egyet képezünk, akkor nem tagadhatjuk, hogy az összes német nemzet 253egyesülési törekvése ellen akár kültámadás, akár belmozgalom esetében határozottan phalanxot nem képeznünk lehetetlen», ezt pedig ez idő szerint Magyarországra nézve veszélyesnek tartotta.
Szontágh Pál a delegatiót, mint oly intézményt, mely az állam souverainitását csonkítja, szükségesnek nem tartotta, mert államilag souverain két ország között külön két parlamentet, külön két miniszteriumot elegendőnek látott, s ezek hatáskörének kijelölését az életre akarta bizni, megjegyezvén, hogy azon alkotmányok a legjobbak, a melyek nem tüstént paragraphatim, hanem az élet által fejlesztettek ki.
Tisza Kálmán hajlandónak nyilatkozott arra, hogy Magyarország, függetlenségének megóvása mellett, az egyetértőleg intézendő ügyekre nézve érintkezzék ő felsége többi országaival és tartományaival; de fejtegette, hogy az albizottság javaslata a függetlenség föltételének nem tesz eleget. A szervezendő közös miniszteriumban és a határozati joggal felruházott delegatióban Magyarország függetlenségének sírját látta. Ha e javaslat életbe lép, megtörténhetik, hogy Magyarországon törvény erejével fog birni és végre fog hajtatni oly határozat, a melyre – ez sem tartozik a lehetetlenségek közé – az országnak saját fiai közül csak egyetlen egy szavazott. Elismerte, hogy a személyes unio kapcsa is gyakran áldozatot követel; de ha ezen áldozatok az érdekelt nemzetek saját elhatározásának hagyatnak fenn, akkor elviselhetők; ha ellenben más országok fiai róják a nemzetre, ez levertséget, majd keserűséget és végül összeférhetetlenséget szül.
Kezdetben Tisza is akart gondoskodni oly módról, mely a közösérdekű viszonyokra nézve mindenesetre biztosítsa a megoldást s e végből a tizenötös bizottság kisebbségének javaslatában azt ajánlotta, hogy ha az ott kijelölt úton sem jönne létre egyetértés a magyar országgyűlés és ő felsége többi országainak törvényhozó testülete között, mindenik felterjeszti megállapodását a közös fejedelem elé, a ki, mindkét miniszterium meghallgatása után, az egyiket vagy a másikat az eltérő pontokra nézve is szentesítheti, mely esetben az átalánosan kötelező erejűvé válik. Ha e mód közt s a közt kellene választania, melyet az albizottság többsége javasol, most is az első mellé állana, mint a mely mind a függetlenség, mind az alkotmányosság kivánatának megfelel, s csak a legrendkívülibb esetben folyamodik oly eljáráshoz, a mely, ha alkotmányos szempontból nem helyeselhető is, de a függetlenségi szempontot sértetlenül fentartja. Egyetértett azonban Szontághgal, hogy papiron, elméletben minden eshetőségről gondoskodni 254akarni, nem vezet czélhoz, s hogy ilyen gondoskodás nélkül is ott, a hol szükséges, az egyértelmű intézkedés létre fog jönni.
A közös miniszteriumot és a delegatiót még csak alkotmányos szempontból sem tartotta correctnek. Hogy valamely kormány parlamenti szempontból felelős legyen valamely testületnek, ennek feloszlatására is jogának kell lenni, különben e testület zsarnokká lenne ország és kormány felett, a feloszlatás jogát pedig a közös kormánynak senki sem akarja megadni.
Somssich Pál a delegatiók által Magyarország függetlenségét törvényhozási tekintetben veszélyeztetve éppen nem látta.
Simonyi Lajos b. azt tartotta, hogy a magyar országgyűlés és a többi országok törvényhozó testülete a körülmények kényszerítő hatalmánál fogva könnyebben egyeznének meg a közös érdekű viszonyokra nézve, mint ha egy netalán részrehajló forum appellatoriumra számíthatnának, legyen ez akár a fejedelemnek elhatározó joga, akár a delegatiók többsége. A delegatiók az ingerültséget a két állam közt inkább fogják növelni, mint ha ezek mint önálló szerződő felek érintkeznének egymással. Mert a sonverain delegatiók által Magyarország önállóságát látta megtámadva, azért nem fogadta el a javaslatot.
Deák Ferencz: T. bizottság! Vártam a felszólalással, mert tudva, hogy a tizenötös bizottság munkájának ezen pontja többekben aggodalmat támasztott, ezen aggodalmak elősorolását kivántam előbb hallani. Az előttem szólott képviselő úr is csak imént azt jelentette ki, hogy késett a felszólalással, mert azon szándékkal jött ide e terembe, hogy capacitáltassék és aggodalmai el legyenek oszlatva. Ez persze nem történhetett, mert aggodalmait, mielőtt azokat előadta, nem tudhattuk, s így azokat el sem oszlathattuk. A tárgy, mely felett most tanácskozunk, rendkívül fontos, és méltánylom mindenkinek aggodalmát, s igen természetesnek találom, hogy a bizottság minden tagja csak igen komoly megfontolás és hosszasabb gondolkodás után határozza el véleményét.
Én a tizenötös bizottság véleményének támogatására nem kívánok keresett szónoklattal élni, nem akarok a szenvedélyekhez és érzelmekhez szólni, mert ily nagy fontosságú tárgyban a komoly, higgadt megfontolásnak és nem az érzelmeknek kell bennünket vezérelni. Midőn azt mondom, hogy ne az érzelmek vezessék nézeteinket, 255ezzel nem akarom kizárni határozatainkból a hazafiságot, mely úgy is, azt hiszem, minden honfinak keblét melengeti. Egyszerűen és szárazon mondok tehát néhány szót.
A tizenötös bizottság többsége s ezzel együtt én is azon meggyőződésben vagyunk, hogy köztünk és ő felségének többi országai közt jogilag létezik kapcsolat, mely a sanctio pragmaticán alapul, s melyet az ország mindenkor, és közelebb 1848-ban is, méltó tekintetbe vett, midőn a III. t.-czikkben is világosan kimondotta a birodalom kapcsolatának fentartását. Ezen kapcsolat, a sanctio pragmatica szerint, az uralkodónak ugyanazonossága a megállapított trónöröklési rend szerint, melyet senki kétség alá nem vett. A fejedelem ugyanazonosságán kívül a sanctio pragmaticában határozottan kimondatik az is, hogy Magyarország és a kapcsolt részek egyrészről, ő felségének többi országai másrészről viszonyosan és együtt, elválhatatlanul és föloszthatatlanul birtoklandók. Hogy e két eszme képezi a birodalom azon kapcsolatát, melyet, mint fentebb említve van, az 1848-diki országgyűlés is fönn kivánt tartani, azt az ország soha nem tagadta, sőt az 1861-diki feliratokban újra világosan ki is mondotta. Minthogy mi, az ország képviselői, kik a sanctio pragmaticának alapján állunk, s azt tekintjük működésünk kiinduló pontjának, e kapcsolatot meg nem bonthatjuk, s megbontani nem is akarjuk: azon egyszerű kérdést tettük magunknak, mi czélból mondotta ki a pragmatica sanctio a feloszthatatlan és elválaszthatatlan birtoklást, és mi ennek természetes következése? Kétségtelenül az, hogy midőn őseink a nő-ág trónöröklésének megállapításánál kimondották, hogy se a magyar korona országait, se az örökös tartományokat egymástól elválasztani és felosztani nem lehet, hanem azok együtt és viszonyosan, feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul birtoklandók a közös fejedelem által, ezzel egyszersmind magokra s illetőleg az országra vállalták azon viszonyos kötelezettséget, hogy ezen birtoklást minden támadás ellen meg fogják védeni. Ha ezen kötelezettség magából a sanctio pragmaticából kétségtelenül foly, föladatunk arról is gondoskodni, hogy e kötelezettséget czélszerűen teljesíthessük, vagyis a feloszthatatlan és elválaszthatatlan birtoklást mind a magyar korona országait, mind őfelségének többi országait illetőleg bármi támadások ellen megvédhessük. E védelemnek eszköze békében a külügy, háború esetében a fegyveres erő, vagyis, mint egyszerűen nevezzük, a hadügy.
Tekintsünk már vissza a sanctio pragmatica megkötése óta lefolyt másfél századra, és vegyük figyelembe, miképp teljesítette az 256ország az elválaszthatatlan és föloszthatatlan birtoklás fentartására vonatkozó kötelezettséget, és mi módon godoskodott e védelem eszközeiről. A külügyet és ennek intézését kétségtelen királyi jognak tekintette az ország, s a befolyás, melyet e részben gyakorolni óhajtott, nem vala lényeges, és nagyrészt csak abból állott, hogy sürgette, hogy a külügyi miniszteriumnál magyarok is alkalmaztassanak, és hogy a békekötések – különösen a törökkel – magyarok befolyásával köttessenek. A tizenötös bizottság többsége is királyi jognak ismeri el a külügyek vezetését, és e részben ugyanazon ösvényen jár, melyen őseink jártak.
A fegyveres erőre, vagy a hadügyre nézve a hajdani védelmi rendszer banderiális seregekre és a személyes fellelésre volt alapítva; de 1715-ben azt mondták az ország rendei, hogy a védelemnek ezen eszközei továbbra is fenmaradnak ugyan, hanem mivel csupán azokkal sikeresen czélt érni nem lehet, állandó és rendes hadsereg állíttassék föl honfiakból és külsőkből, «validior et regulata militia tum e nativis, tum externis constans», s az ország kijelentette, hogy e hadsereg zsoldjáról is fog országgyűlésileg gondoskodni. Ez volt a védelmi állapot, midőn a sanctio pragmatica megköttetett. Nem csak a banderiális seregek és a fölkelés, hanem az említett állandó katonaság is eszköze volt a védelemnek, és pedig oly folytonos, állandó eszköze, melyet az ország nem mulólag és időnkint, hanem folytonosan és állandóan fentartott. E fentartás módja ugyanaz volt, melylyel az első fölállítás történt, t. i. a hadfogadás. Az ország állandósította a hadfogadást, ennek költségeit minden országgyűlésen megajánlotta és állandóan fizette; midőn pedig a sereget ily hadfogadás által oly számban, minőt a szükség megkivánt, fentartani vagy emelni nem lehetett, külön ujoncz-ajánlással gondoskodott az ország a védelem ezen eszközéről; rendkívüli esetekben pedig a személyes fölkelést rendelte el. Az ujoncz-ajánlások csak egyes esetekben és azon föltétel alatt történtek, hogy ily ajánlásokra nézve az ország semmi állandó kötelezettséget nem vállal; de a rendes katonaság állandó és annak hadfogadása általi kiegészítése folytonos volt. Ez a magyarországi rendes katonaság ő felségének összes seregeivel együtt ugyanazon vezérlet alatt állott, együtt védte a birodalmat. Már az első alakításkor minden különböztetés nélkül honfiakból és külsőkből fogadás által lett az alakítva, és a törvényhozás a rendes katonaságra nézve a vezérlet, vezénylet és szervezet felett, kivévén az ujoncz-ajánlási föltételeket, nem kivánt külön rendelkezni, mert azt fejedelmi jognak tekintette. 257Midőn ellenben a fölkelő sereg vezérletét a nádorra bizta, szervezetét országgyűlésileg határozta el, sőt törvényben azt is kimondotta, hogy a fölkelő seregnek bármely részét az állandó ezredekbe beosztani nem szabad. E különböztetés a rendes katonaság és a fölkelő sereg között világosan mutatja a közös és együttes védelemnek módját, mely a sanctio pragmatica óta folyvást fenállott. A rendes katonaság zsoldja is az 1715-diki 8-dik törvény folytán minden országgyűlésen 4 millió és 300 s egynehány ezer frtban meg lett ajánlva.
Ily módon teljesítette az ország szakadatlanul a pragmatica sanctióban elvállalt kötelezettséget; de az európai viszonyok s a hadviselés módja tetemesen megváltozott. A kötelezettség reánk nézve jogilag most is fenáll; de az a kérdés támad: fogjuk-e ezentúl is e kötelezettséget czélszerűen teljesíthetni az eddigi módon? És ha tekintetbe veszszük, hogy ő felségének többi országai és tartományai hasonlóul alkotmányos joggal lesznek felruházva, tehát az ő érdekeiket nem képviseli kizárólag a fejedelem, hanem nekik magoknak is szavuk lesz arra nézve, hogy ők is miképp teljesítsék részökről a feloszthatatlan és elválhatatlan birtoklás föntartása iránti kötelezettségöket: azon meggyőződésre jutunk, hogy az eddigi mód a czélnak megfelelni nem fog.
Ennélfogva láttuk mi szükségesnek gondoskodni arról, hogy némely része a teendőknek közösen intéztessék el, egyszersmind ügyelni arra, hogy ez az ország önállósága föláldozása nélkül történhessék.
És mik azon módok, miket a tizenötös bizottság többségének javaslata erre vonatkozólag indítványozott? Ha valaki hallja vagy olvassa a bizottság némely tagjának itt előadott aggodalmait, és nem kisérné komoly figyelemmel a bizottság javaslatát, azt hinné, hogy az ország leglényegesebb jogai fel vannak áldozva és hazánkban minden fontosabb dologról idegenek rendelkeznek.
Lássuk azonban, miképp áll a dolog. Az ország kétségtelen joga az ujonczállítás s az állítás föltételeinek és a szolgálati időnek meghatározása. Ezen jognak gyakorlatát mi nem biztuk a delegatióra, hanem az országgyűlésnek sértetlenül fentartottuk, és kimondottuk azt is, hogy a hadsereg élelmezéséről és elhelyezéséről az ország törvényhozása és kormánya fognak gondoskodni. Az ország kétségtelen joga, hogy a védrendszer megállapítása, vagy átalakítása felett határozzon: és e jogot sem biztuk a delegatióra, hanem az országgyűlésnek fentartottuk. Az ország joga, hogy védrendszerét maga állapítsa 258meg, és hogy az országban idegen tisztviselők ne folyjanak be a kormányzat vezetésébe: és ez a jog is csorbítás nélkül fenn van tartva. Mi azt javasoltuk, hogy a külügy és az összes hadsereg évenkinti költségei egy közös külügy- és hadügyminiszter által, a két fél külön miniszteriumának befolyásával, kidolgoztatván, a tervezett költségvetés fölött delegatiók határozzanak. És kikből állnának ezen delegatiók? Magyarország országgyűlése a maga kebeléből ugyanannyi tagot választ, mint a másik résznek országgyűlése választ egy esztendőre: és e delegatio fogja Magyarország országgyűlését képviselni. A két delegatio nem tart közös tanácskozásokat; mindenik szabadon választott elnöke alatt külön ül össze; megvizsgálja az elébe tett tárgyat; közli a saját többsége által elhatározott nézetét a másik féllel; átveszi annak véleményét, két vagy három üzenetet vált; és ha a két delegatio valamely pont fölött megegyezni nem tudna, közösen összeülnek, egyszerű szavazással dönteni el a kérdést. Se törvényt nem hoz, se az ország egyéb érdekei fölött intézkedési joggal nem bir. Mi veszély van ebben az ország önállóságára és érdekeire nézve? A két fél, mely paritas alapján áll, nem függ egymástól, hanem egymás mellett működik a közös czélra; önálló mindenik, és a mit külön elintézni hosszas és veszélyes halasztás nélkül nem volna lehető, azt együtt intézi el. És mi tárgy fölött intézkedik? Oly tárgy fölött, melynél mindenik félnek érdeke az, hogy minél kevesebb legyen a teher, melyet elvállal, minél kisebb a költségvetés, melyet megállapít. Igen valószinű, hogy ily kérdések fölött eldöntő szavazásra ritkán kerül a dolog. Hatalma és határozata ereje egy éven túl soha nem terjed. Az érdekek, melyeket képvisel, e téren összeütközésbe nem igen jöhetnek. Leginkább csak összegekről határoz, melyeket a szabad egyezkedéssel megállapítandó arány szerint kell mindeniknek viselni, és egyik sem nyer az által, ha a másikra nagyobb terhet ró, mert aránylag ily módon magát is, vagy illetőleg megbizóit, súlyosabban terhelné: és éppen azért tartom én czélszerűbbnek az általunk javasolt delegatiót, mint azon módot, mely előbb említtetett, hogy a végleges eldöntés absolut hatalomra bizassék.
Ha mi a delegatiókat bármi törvényhozási joggal ruháztuk volna föl; ha azon aránynak, mely szerint Magyarország a közös költségekhez járul, meghatározását, a direct vagy indirect adók rendszerének megállapítását, a kereskedelmi, vasúti, vagy bármi efféle intézkedéseket biztunk volna rájok; ha ők törvényhozási vagy politikai dolgainkba avatkozhatnának; egy szóval, ha más és terjedtebb hatáskört adtunk 259volna nekik, mint a mit fentebb említettem: tudnám méltányolni a súlyos aggodalmakat. De így őszintén kijelentem, hogy se országunk önállását fenyegetve, se érdekeinket koczkáztatva nem látom; és azon Magyarország, mely ezen javaslat alapján birandja és gyakorlandja alkotmányos jogait, semmivel sem lesz kevésbbé alkotmányos és szabad, semmivel sem lesz gyengébb, mint a sanctio pragmatica óta bármikor volt. És ez összehasonlítást nem csupán a tényleges, hanem a jogilag fenállott állapotra is vonatkozva tettem: mert, hogy a tényleges állapot még 1848 előtt is legkedvezőtlenebb volt reánk nézve, azt, ha valaki kétkednék, pontonkint ki tudnám mutatni, nem csak oly esetekre nézve, melyek ellen, mint törvénytelenek ellen, az országgyűlés részéről fölszólalás történt.
Azon ellenvetést, hogy nem az irott törvények biztosítják az országot, nem tartom döntőnek a jelen kérdésre nézve. Tudom én azt, hogy a törvény csak akkor nyujt biztosságot a szabadságnak, ha annak a nemzet ereje szolgál támaszul. De a törvény, mint a jognak alapja, mindig nagy fontosságú; és kérdem azokat, kik ez ellenvetést teszik, hogy jobban és biztosabban állnánk-e most, ha követeléseinkben törvényekre sem tudnánk hivatkozni?
Azoknak fejtegetésébe, miket Keglevich gróf barátom homályosan megérintett, bocsátkozni nem akarok. Nem kutatom, mit akart mondani.
De ha szavainak értelme az volt, a mit én azokból kivettem, úgy, bár nem osztozom nézetében előzményeire nézve, az azokból levont következtetést logikailag alaposabbnak hiszem, mint némelyek állítását, kik azt mondják, hogy a sanctio pragmaticában kiszabott kötelezettséget ők is akarják teljesíteni, de azon módot, mely egyedül képes czélhoz vezetni, elfogadni nem akarják.
Minthogy tehát a sanctio pragmaticában kimondatott a feloszthatatlan és elválaszthatatlan birtoklás, melyet fentartani, s ő felségének egész birodalmát minden megtámadás ellen együtt és közösen megvédeni nekünk is, ő felsége többi országainak is viszonyos kötelessége; e kötelességet pedig a megváltozott hadviselési viszonyok között, és a miatt is, hogy ő felsége alkotmányos jogokkal ruházza föl a többi országait is, következtetve azokat absolut hatalommal többé nem képviseli, az előbb fenállott módon czélszerűen teljesíteni nem lehet; minthogy továbbá a tizenötös bizottság által javaslott mód az ország alkotmányos önállóságát föl nem forgatja: én a delegatiókban veszélyt nem látok, sőt úgy tekintem azokat, mint legbiztosabb és 260legczélszerűbb eszközt arra, hogy alkotmányos állásunk fentartása mellett alkotmányos kötelességünknek eleget tegyünk.
De többet szóltam már, mint a mit kezdetben mondani kivántam.
Még csak azt jegyzem meg némelyek ellenvetéseinek irányában, ne tegyék gyűlöletessé a delegatiók eszméjét, melynél jobbat javasolni még nem tudtak, és ne feledjék, hogy még akkor is, ha a senki által bizonyosan nem kivánt föloszlás csapása érne bennünket, s új alakulás szükségét hozná reánk az események súlya, csak a delegatio eszméje az, melyhez akkor is fordulniuk kellene: mert más úton, más alapon még biztos és szorosabb szövetkezést sem remélhetnének. (Élénk helyeslés.)
De nem szólok erről bővebben; csak azzal végzem szavaimat, hogy én a delegatiókat, úgy a mint javasolva vannak, elvben tovább is pártolom. (Éljenzés.)
A bizottság a 25–53. §§-at elvben elfogadta.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages