AZ ORSZÁGGYŰLÉSI PÁRTOK ALAKULÁSÁRÓL.
AZ ORSZÁGGYŰLÉSI PÁRTOK ALAKULÁSÁRÓL.
1866. november 20-dikán ezeket irta Lónyay Menyhért naplójába:
Délelőtt elmentem Deákhoz; szívesen fogadott. Komoly hangulatban találtam; sötét színben látta a helyzetet. 11 órakor a kaszinóba mentem. A földhitelintézetnél ugyanis asztalomon találtam volt Andrássy és Eötvös leveleit, a melyekben tanácskozásra hívnak meg. Ott voltak pártbelieink vagy tizen-tizenöten. Szó volt arról, hol és hogyan alakítsuk meg a Deák-kört. Nagy örömmel hallottam, hogy az öreg úr reá állott arra, hogy a kör az ő nevét viselje s benne tisztán a mi pártunk vegyen részt.
A második fontos kérdés volt: hogyan alakuljon a párt? Sok ide-oda való beszéd és félénk tapogatózások után elfogadták az én ajánlatomat, melyet eleinte csak Kovách László pártolt, t. i. hogy nyiltan más napra, azaz 21-dikére, az Európa szálloda termébe értekezletet kell összehívni, hol másról szó még ugyan ne legyen, mint hogy megalakítjuk a Deák-kört önállólag, kizárva a más pártbelieket.
Eleinte sokfelé ágaztak a nézetek; a gruppokat akarták összehívogatni és velök csínján közölni a dolgokat. A következés megmutatta, hogy jó volt a határozott fellépés.
21-dikén – irja Lónyay – megtartottuk az első tanácskozmányt. Szép számmal jelentünk meg. A külön klub ellen Detrich szólalt fel. Zsarnay is a közös klub mellett érvelt. Miután Andrássy és Eötvös nyilatkoztak a külön klub mellett, az öreg úr is előállott és annak szükségét egy igen kedélyes beszédben emelte ki. Természetesen egyhangú volt a határozat.
Az öreg úr végre belátta, hogy a határozatiakkal nem megy semmire; mélyen fájt neki, hogy a Honban gyanusítgatták.
Azon szép szám, melylyel oda gyűltünk, azon szíves fogadás, melyben őt részesítők, végtelenül jól hatott reá; kedélye nyugodt lett. Azon félelem, melyet a pessimistikus Kemény jövendölései a határozatiaknak nagy erejéről és majoritásokról benne keltettek, megszünt. Ha van is még sok belső aggodalma, de kezd remélni.
Bizony nagy napok reá nézve, a melyek következnek. Ha siker koronázza fáradalmas vezetését, arany lapot nyitott magának a hazai történet 84évkönyveiben. A magyar nemzet szebb jövőjét alapítá meg. Ha nem sikerül a kiegyenlítés, a felelősség ennek következményeiért bizonyára részben az ő vállát fogja nyomni.
Nyáry még környékeli; egy ízben öt óra hosszat ült nála. Tisza és Ghyczy is meglátogatták, de ő egy szót se szólt velük politikáról; nem is akar; csak anekdotákat tálalt fel nekik.
A második conferentiában még inkább láthatá a compact pártot, mely mögötte áll. Nézetét akarta mindenki hallani és szó nélkül elfogadák.
Detrich felszólalása volt az egyedüli; az is csak kis dissonantia.
Mailáthot nem láttam; kerestem, ő is keresett, de nem talált.
Az eddigi eljárásunkban egy, megvallom, nem tetszik: az a lassúság, melylyel a dolgok velejére megyünk. Drága az idő a politikában, és ezt nem győzöm eléggé ismételni.
Andrássy volt Mailáthnál. Azt mondá neki: csodálja, hogy ha ennyire mentek a concessiókkal a rescriptumban, miért nem mondák meg a fejedelemnek, hogy az ő kivánatait ők kivinni nem képesek; nevezze ki a minisztereket; egyenesen megmondta Mailáthnak, hogy nekik kötelességök lett volna leköszönni, s ha a fejedelem el nem fogadja leköszönésöket, legalább kimondhatták volna, hogy legyen ő felsége készen arra, hogy ők nem képesek kivinni azokat, miket ő felsége kiván.
Andrássy két napra elutazott; Petronellben volt Traunnál dolga; már itt mindenki beszélte, hogy a fejedelem hivatta.
A tigrisek* erősen conferentiáztak; meghasonlás látszik köztük lenni: sokan szeretnének jó módjával megszökni; a három fő közt az elsőbbség iránt versenygés van.
A baloldaliak köre a Tigris szállodában volt és ezért gúnyolták őket a Deák-pártiak «tigrisek»-nek. A baloldaliak magukévá tették ez elnevezést és megtartották, míg a szélsők és a balközépiek egymástól el nem váltak.
Hogyan lesz majd, ha valójában kilátás mutatkozik a kormány kinevezésére? A sok szolgálni szerető majd mit tesz?
A mostani számítások szerint a Deák-párt úgy áll hozzájuk, mint kettő az egyhez.
A conservativek igen csendesek; egy-kettő beiratkozott a Deák-klubba.
1866. november 21. és 24-dikén Orczy Béla b. a következőket irta naplójába:
November 21. Értekezlete volt a Deák-pártnak, s elhatároztatott, hogy 85a párt külön klub-helyiséget fogad. Deák maga is helyeselte az eszmét, mert, úgy mond, a mult ülésszak előtt a képviselőház tagjainak legnagyobb része még egy véleményen volt a követendő útra és a választandó eszközökre nézve, ma azonban a két párt eltér egymástól, s ezért az eszközök megválasztása és a követendő út iránti megállapodás végett a magunk körében kell tanácskoznunk.
A baloldal már határozottan letette a tizenötös bizottság kisebbségének javaslatát, s Tisza Kálmán ezt Deáknak bevallotta. Ily viszonyok közt igaza van Deáknak, ha a mi pártunkat a baloldaltól, a melyhez most a szélső bal is csatlakozott, elváltnak tekinti.
November 24. 10-kor tanácskozmány a körben. Deák véleményt nyilvánított a leirat mikénti tárgyalására nézve. Válaszföliratot tervez, a melyben kinyilatkoztatjuk, hogy a leirat nem nyugtat meg; mi tettleges jogfolytonosságot kivánunk, s ehhez ragaszkodva, kérjük ő felségét, hogy teljesítse kivánságunkat. A mi pedig a leiratnak a tizenötös munkálatra vonatkozó észrevételeit illeti, ezekre mi azt mondanók, hogy majd ha a hatvanhetes bizottság előterjeszti véleményét, fog a ház e kérdésekben határozni. Deák még megemlítette, hogy a leiratban mégis örvendetes haladást tapasztalhatni, s hogy nincs ok arra, hogy azon határozatot, a melylyel a hatvanhetes bizottságot kiküldöttük, visszavonjuk. Ezen bizottság tehát ott veendi föl a fonalat, a hol elhagyta.
Detrich a hatvanhetes bizottság munkálkodását föl akarta függesztetni, míg a miniszteriumot ki nem nevezik, de Deák megfelelt erre, s azt mondta, hogy áll azon határozat, a mely szerint a hatvanhetes bizottság munkálkodik; a míg a ház e határozatát nem módosítja, azt, a mit Detrich kiván, tenni nem lehet.
Megállapodtunk tehát abban, hogy a fölirat ezen értelemben fog indítványoztatni.
A hangulat átalában nyomott, s mindenkin meglátszik, hogy érzi a nagy események hatását. A most mult nyáron a Klapka-féle betörésben sokan voltak érdekelve és sok pénz jött be forradalmi czélokra. Erdélyben két úri ember egyenkint 50,000 frtot kapott. Nálunk pedig valószínűleg még többen részesültek hasonló subventióban. Komáromy György volt, úgy látszik, a közvetítő, s Klapka betörése az egész országban forradalmat vont volna maga után. Ezt tudja, vagy sejdíti mindenki, innen van a baloldalnak kihívó magatartása.
Sokan – irja Szász Károly «Egy Képviselő Naplójegyzetei» czímű 86munkájában – valószínűnek tartották, hogy a szoros értelemben vett Deák párt ezúttal kisebbségben fog lenni a Ghyczy-Tisza-párttal szemben. E véleményt támogatni lehetett az országszerte határozottan rosszabbra fordult hangulattal, mit az költött föl s táplált, hogy a kormány még a szenvedett iszonyú vereségek után sem akarja hallani a tizenkettedik óra ütését, «s nem akarja» az evangeliom szerint «eszébe venni azokat, melyek békességére valók volnának.» S lehetett támogatni azzal, hogy a felső körökben, mint az Andrássyékkal oly hosszan és sikertelenül folytatott értekeződések eléggé bebizonyították, a tizenötös alválasztmány terve sem tartatik kielégítőnek, vagy elfogadhatónak, sőt az – amaz értekeződések félbeszakításával – immár határozottan visszavetettnek látszik, holott a nemzet érzi, tudja, vallja, hogy az már a legszélső határ, melyen túl egy lépéssel sem mehet. Ha tehát a kormányt s a nemzetnek mérsékelt-szabadelvű nagy részét is áthidalhatlan köz választja el egymástól, akkor az, mit tavaly az egész nemzet óhajtott is, remélt is, t. i. a becsületes kiegyenlítés lehetetlenné vált; s a Deák-pártnak, mely ez irányban vezette volna az actiót, le kell mondania arról, hogy azt ezúttal is elérhesse. A kormány, melynek becsületes törekvéseit a kiegyenlítés nehéz munkájában szívesen támogatta volna türelmével, elnézésével – nem támogatta semmivel, egy közeledő lépéssel sem a párt becsületes törekvését; s ha ez mégis megmarad az előbb elfoglalt téren, félő, hogy a sysiphusi kő görgetésébe belefáradt nemzet fog elfordulni tőle.
S mivel a Pesti Napló ismeretes nyilatkozatai daczára, melyeket fenn ijesztésnek, a baloldalon a bizonyos kisebbségben maradás tisztességes takarodójának hittek, holott nem voltak egyebek, mint őszinte kijelentései a visszalépés készségének az actió teréről, ha a kormány tovább is csökönösséggel lehetetleníti a kiegyenlítést; mivel, mondom, e nyilatkozatok őszintesége sem fenn, sem alant teljes hitelre (éppen váratlanságuknál fogva) nem talált, mindenki hajlandó volt hinni a Deák-párt kisebbségét. Hajlandó, mondom, mert lajtántúli barátink éppen oly kevéssé óhajtották a Magyarországot kielégítő becsületes kiegyenlítést, mint itt benn a baloldalnak legalább egy nevezetes része nem akart (a változott körülmények között s a szenvedett nagy vereségek után) átalában semmi kiegyenlítést; s így a kettő közt középen álló tömör Deák-párt egyiknek úgy, mint a másiknak útjában állott volna.
Senki sem tudhatta, a mint ülésszak alatti pártok egyesei mely nézetárnyalatokhoz fognak csatlakozni. Kivált az akkori jobb- és bal-közép embereiről nem. Mert a szélső-jobb alig létezhetett tovább mint párt a nemzet nagy közvéleményével szemben, s vagy magát egészen semlegesen viselni, vagy 87Deákhoz csatlakozni kényszerült; míg a szélső-bal az események által vérszemre kapva, jobban tömörülhetett erős kis dandárrá s magvát képezhette a bal-közép vérmesebbjeiből hozzá csatlakozandóknak. De a mult ülésszak alatt egész az inségügyi vitáig egyesülve volt nagy középpártnak elválasztó vonalai annyira egybefolytak, hogy ha most színt kell vallani: senki sem tudhatta, a két árnyalat összefolyó határvonala hol fognak elválni, s legalább ötven-hatvan ember volt, kikről előre nem lehetett megmondani, a kettő közt lebegtökből mely irányba fognak esni. Sok, a ki még a multkor nem birta volna elhatározni magát, most elhatározhatta. Az inségügyi vitában az utolsó perczben, a szavazás előtt visszavont indítvány függőben hagyta e kétes személyi kérdéseket; akkor kétség kívül azért, mert megoldásuk a bal hátrányára üthetett volna ki; de szintoly valószínűnek látszott, hogy Königgrätz után e megoldás annak előnyére fogna kiütni. S minél inkább hajlanék a szélsőségek felé a balközép nagy tömbje, annál valószínűbb volt, hogy a szélső-bal erősbült dandárja, bizonyos pontokban, egyesülni fogna azzal, kivált ha sikerülne azon akadályt, melyet közéjök a tizenötös bizottság kisebbségi munkálata gördített, elhárítani; mert tudva van, hogy a Kállay-Madarász-Böszörményi töredék ezt éppen úgy abhorrescálja, mint a többségi tervezetet, de tudva az is, hogy a négy aláiró maga is, ha becsülettel teheti, szívesen recedál juniusi dolgozatától novemberben.
Így álltak a constellatiók, midőn az országgyűlés megnyitása előtt pár nappal a már gyülekezni kezdő képviselők között a társalgó-kör felújításának szüksége szóba jött.
Miképp alakult volt a mult évben az előbb tervezett Deák-kör helyett Tiszáék kivánatára az átalános s minden pártárnyalatot magában foglaló képviselői kör, tudva van. A háznagy, kinek az ily dolgok félhivatalosan teendői közé tartoznak, most meg akarta indítani, vagy már meg is indította az aláirási ívet a hasonló kör alakítására. De alig volt néhány aláirója még a Deák-pártból, midőn azt a Tisza-Ghyczy párt embereivel is közölve, ezek által figyelmeztetve lőn, hogy ne siessen még a dologgal, a képviselők nagy része még nem érkezett meg, s ők (a balközép) magokra nézve talán másképp fognak intézkedni. Az ív félretétetett s maga Deák azt mondta, várjunk hát vele.
Nem szükség titkolni, mi is éreztük azt, hogy a pártok határozottabb alakulásának s élesebb elválásának ideje közeleg; de mert élénk emlékezetünkben van, mily rossz néven vették ők tavaly pártalakulásunk kezdeményeit, akartuk, hogy most ne mi adjunk erre okot, s ne mi tegyük az első lépést. Deák finom tapintata megérezte, hogy várnunk kell vele.
19-dikén, hétfőn megnyittatott az országgyűlés ez új szaka. 20-dikán, 88kedden, a Tigrisben értekezletre gyűltek össze a tigrisek. E külön értekezletek a mult ülésszakban az egyesülés ideje alatt is napi renden voltak, mert bár közös társalgó-körben egyesűlve, pártfegyelmi s csoportozati tekintetben akkor is külön voltunk, s nevezetesen a szavazási kérdéseket mindig előbb külön döntöttük el s úgy hoztuk megegyezés útján összhangzásba. Ez tehát még magában nem volt sem elválási tény, sem egyátalában új mozzanat. A tigrisi értekezletben mintegy 80–90 tag jelent meg, de még sok képviselő nem érkezett Pestre, sok az első lépésekről még nem volt értesülve, sok még tán nem határozhatta el magát s így e szám véglegesnek alig volt tekinthető. Az áll, hogy ez első összejövetelen az előbbi Deák-pártból csak egy vagy talán kettő jelent meg. Mindazáltal több jelentkező reményében, vagy átalában a szakadás szükségének érzetében már ekkor határozottan kimondatott, hogy a párt a tavalyi közös képviselői kör helyett külön baloldali kört alakítand társalgási helyül; s a helyiségről és egyéb szükségesekről intézkedés küldöttségre bizatott.
A végzés 21-dikén reggel a Honban, mely ettől fogva a párt értekezleteinek hivatalos közlönye s mint ilyen valódi történeti forrásul szolgál, közöltetett is. S ezzel constatálva van, hogy a két párt közötti szakadásra az első döntő lépést éppen azok tették, kik most egy éve oly igen apprehendálták, nem azt, hogy mi hasonlót akartunk tenni, hanem azt, hogy kaszinónkat azon Deákról akartuk nevezni, kinek akkor magok is hiveinek vallották magokat, sőt nem egyszer mondák ellenünkben, vagy legalább egy részünk ellenében, hogy «ők a valódi Deák-párt».
A Deák-párt értekezlete éppen 21-dikére volt kitűzve s helyisége a hagyományos Európa. Mintegy 160-an jöttünk össze. S mivel reánk nézve is állott az, hogy sok képviselő még nem érkezett Pestre, sok még nem lehetett értesítve vagy nem határozhatta el magát színt vallani, e számmal egyszerre el volt döntve a többség kérdése. A Deák-párt ismét határozott többségben lesz a Ghyczy-Tisza-párt, sőt az egész baloldal ellenében.
Deák maga is jelen volt. Tegnap még nem volt szándéka eljőni. Távol akarta tartani magát a pártalakulási mozdulatoktól. Ő tudta, hogy nevünk Deák-párt és Deák-kör lesz, amaz a parlamentben, emez a társas életben, s nem akart még annyira szerénytelen lenni is, hogy e nevek felvételénél, melyeket meg nem gátolhatott, jelen legyen. De előtte való estve többen azon elhatározásban állapodtak meg, hogy mihelyt a párt megalakul s magát megkereszteli, első dolga legyen Deákot küldöttségileg híni meg kebelébe. S az öreg úr az ily tüntetést még kevésbbé szenvedhetvén, jobbnak látta egyszerűen megjelenni körünkben.
Az elnöki szék üresen állott. Azelőtt Klauzál szokta volt elfoglalni, 89de az ő mély, édes csengésű hangjának méla estharangja nem kondul meg többé földi fülek hallatára. A hang, mely majd negyven éven át hiven jelenté a haza örömét, búját, törekvéseit s küzdelmeit, s csak a forradalom viharos süvöltésében némult vala el, hogy a 61-ben újra kezdődő alkotmányos élet szürkületén újra felzendüljön magánya bokrából, most örökre elhallgatott. A hollóból hattyúvá fehérült alak örökre elrepült.
Helyét közfelkiáltásra Szentkirályi foglalta el, a ki még néhány meleg szót szentelve előde emlékezetének, megnyitotta a Deák-párt tanácskozmányát.
A pártszervezkedés módja s a párt-kör megalakítása volt a tárgy.
Az elsőre nézve csak egy vélemény uralkodott a pártban. A mult ülés-szaki szervezet, mely osztályonkénti – nem tanácskozáson, hanem mot d’ordre átvételén alapult, senkit sem elégített ki, legfölebb azon néhány embert, ki akkor mindent tett, de kik magok is átlátták, hogy ez többé úgy nem maradhat, a párt erős közérzületével szemben. Osztályonkénti összejövetelek helyett az egész párt gyakoribb értekezlete, valódi értekezlete minden felmerülendő kérdés esetében, vitatásai s a vezérére minden esetre hallgató többség eldöntései, a szavazások közakarattal s mindenki befolyásával leendő megállapítása, szóval az eddigi arisztokratikus szervezet helyett merőben demokratikus, – ez közóhajtás, sőt előre elismert döntvény volt már.
A külön társalgó kör, klub vagy kaszinó ellen csak egy szó emelkedett. Detrich Zsigmondé, ki mindig szeret szólani s mindig szeret közvetítéseket keresni; ki eleget akarna tenni mindenkinek, s fehér is fekete is szeretne lenni egyszerre, ki a templomra így szeretné (az egykori lutheránus úr szerint) feltenni a keresztet, hogy «catolici videant et calvinistæ ne animadvertent», ki tavaly Deák-párti létére elébb a «Magyar Világ»-ban, azután a «Hon»-ban czikkezett a különböző pártárnyalatok egyesülése mellett. Most is a barátság érdekében szólalt föl, s hogy a házban jogosult pártkülönbségeket ne vigyük át a magánéletbe és társadalmilag maradjunk együtt. Ha a baloldal elhatározta is már, hogy tőlünk külön vál s maga alkot klubot, miről azonban ő mitsem tud (talán nem olvasta az azon reggeli «Hon»-t?) mi kisértsük meg az együttmaradást; kérjük meg őket küldöttségileg, méltóztassanak velünk maradni s jőjenek ismét (kétségkívül nem Deák-körbe, mert kedvökért e nekik nem tetsző nevezetről megint le kellene mondanunk), hanem egy pêle-mêle «képviselői kaszinóba».
Ellenében többen, s kivált Eötvös szépen fejtegette a szorosabb pártalakulás szükségét s azt, hogy a mint tavaly voltunk, közös klubunk jó társalgási kör volt, de politikai jelentőséggel teljességgel nem bírhatott, már 90pedig a mint az elválasztó pontokhoz közeledünk, mindinkább ilyenre van szükségünk.
Maga Deák is szükségesnek látta ezt hangsúlyozni. Sőt tovább ment, s éppen a magánéleti barátság és jó viszonyok fentarthatása egyedüli módjának mondotta azt, hogy politikai érintkezésünket ellenvéleményű barátinkkal csak a nyilvános küzdtérre szorítsuk, s a magánéletben és társalgásban egészen közönyös tért keressünk, mely a politikai discussiókat teljesen kizárja. Példái, melyekre hivatkozott, igen érdekesek. Testvérét, Antalt, hozta fel, ki bár a haladás embere, de sok tekintetben a régibb kor gyermeke is volt és sokallta, vagy korainak tartotta, 1830 táján, midőn az alkotmányos küzdelmek megindultak, azon eszméket és azon lépéseket, melyeket ő, Ferencz, szükségesnek és elutasíthatlanoknak vélt. Mindkettő a meggyőződések embere volt. Kezdetben mindjárt soká és tüzetesen megvitatták magok között a fenforgó kérdések mindenikét egyenkint és összesen. És mihelyt meggyőződtek, hogy mindkettő egyaránt erősen áll saját álláspontján, többé a kérdést sohasem feszegették s tovább is azon jó és példás testvérek maradtak, kiket a testvéri szeretet és egyetértés példányaiul ismert és emlegetett a világ. Minden dolguk közös és osztatlan volt; politikájuk különböző. Míg e példát meghatottan hallgattuk, a másik, mit felhozott, átalános derültséget idézett elő. A jelenlévő Zsedényire hivatkozott, kivel 47 előtt a pozsonyi országgyűléseken évekig szemben állt s az alkotmányos küzdelem ama nagy harczait vívta. A magánéletben mindig jó barátok voltak, mert köztük a politika hallgatólagos közmegegyezéssel «ne nyúlj hozzám» vala, s törhetlen szabályul ismerék a felett nem csak nem vitatkozni, de azt sohasem is említeni. Tanulságos észrevétel attól, kinek életeleme a közügy volt s a nemzet legfőbb érdekeinek küzdelme. S vajjon lehetne-e, mondá Deák, e szabályt, mely a társadalmi jó viszonynak sine qua non-ja, megtartani egy közös klubban, melyről a politikai színezetet egészen letörülni lehetetlen volna, határozott politikai színezetet adni neki még sem szabadna, mihelyt az a képviselők közös klubja akarna lenni?
A vita el volt döntve, a nélkül, hogy a kényesebb érvekre sort keríteni szükség is legyen. Mert nem lehetett volna-e mondani, hogy miután a baloldal már határozott a különválásra nézve, megkérdezésünk nélkül, sajátságos megalázkodás volna a többségtől, őket egyesülésre kérni föl, s koczkáztatni a visszautasítást.
Egy közös országgyűlési kaszinó eszméje azonban, mely a főrendeket is magában foglalná és semmi pártszínezettel nem bírna, szintén fölhozatván, nem ejtetett el. Fog-e azonban létesűlni, más kérdés. Azt hiszem, Detrich nem lesz az elsők között az e végre nyitott aláirási íven.
91Ez a két párt megalakulásának rövid története. Egy szót még elnevezésökről. Az egyik magát baloldalnak nevezi s magában foglalja a volt balközépet és a szélsőbalt; bizonyos tekintetben a balközép olvadt bele a szélsőbalba,* látszik magáévá tenni ennek politikáját (mi később fog tán jobban kitűnni); elnevezése mindenesetre jó, mert vezérei legalább is hárman lévén, Ghyczy, Tisza és Kállay, természetes, hogy egyszerűen a szokott parlamentáris kifejezéshez tartja magát. A másik ezt nem teheti, nem nevezheti magát a szokott értelemben jobboldalnak. Nem kormánypárt; a kormánynyal épp úgy ellenzékben van, mint amaz. Helyzetünk oly abnormis, hogy egyszerre két ellenzéki pártunk van, a mi rendes alkotmányos viszonyok között hallatlan volna, nálunk azonban természetes. A volt jobboldal sem olvadt bele a jobbközépbe. Apponyi, Bartal, Zichy Jenő, Széchenyi Béla, Hedry stb. nincsenek köztünk. A jobbközép most is csak jobbközép. Mivel azonban jobboldal, Apponyiék teljes megsemmisülésével, nincs is, középnek magát sehogy sem nevezheti. Szerencsére nekünk csak egy vezérünk van, s a túlsó oldal embarras de richesse-e minket nem nyügöz. Azért nevezzük magunkat egyszerűen Deák-pártnak, s oly nevünk van, mely egész határozott programm: a törvény és alkotmány, a szabadelvűség és mérsékeltség, a pragmatica sanctio és 1848 programmja.»
A volt balközépiek azt állítják, hogy ők nem olvadtak bele a szélsőbalba. Tetemesen nagyobb számmal is voltak, mint a szélsőbaliak, s csakhamar el is váltak egymástól.
«A baloldal tagjai – irta a Hon november 23-diki számában – tegnap 10 órakor számosan jelentek meg a Tigris-szálloda termében a még e hó 20-dikán kitűzött értekezleten.»
«A november 17-diki leirat fölötti tanácskozás megkezdetvén, az folytattatni fog.»
