AZ OSZTRÁK VISZONYOKRÓL ÉS BELCREDI BUKÁSÁRÓL.
AZ OSZTRÁK VISZONYOKRÓL ÉS BELCREDI BUKÁSÁRÓL.
1367. január 2-dikán Beusttól, Belcreditől, Larischtól, Komerstől, Wüllerstorftól és Johntól ellenjegyzett császári patens tétetett közzé, a mely föloszlatta a lajtántúli országokbeli tartománygyűléseket és új választásokat rendelt el. A február 11-dikén egybegyülendő tartománygyűléseknek egyedüli tárgyául a február 25-dikére Bécsbe egybehivott «rendkívüli» birodalmi tanácsba küldendő követek választása tüzetett ki. «A rendkívüli birodalmi gyűlésnek egyedüli tevékenysége az alkotmány-kérdés fölötti tanácskozás» lett volna.
A patens ugyan nem mondotta ki, hogy a tartománygyűlések a rendkívüli birodalmi tanácsba küldendő követek választásánál a februári patens rendelkezését mellőzhetik; de a hivatalos Wiener Zeitung – mint Beust emlékiratai II. kötetének 87-dik lapján állítja, az ő tudta nélkül kijelentette, hogy csak a küldendő tagok számára nézve kell magukat ama törvényhez alkalmazniok, ellenben a választás módját tetszésök szerint megváltoztathatják. Ezzel a cseh, morva stb. tartománygyűlések szláv többségének lehetővé tétetett volna, hogy a választásokat ne curiánkint ejtsék meg, mint a birodalmi képviseletről szóló alaptörvény 7. §-a rendelte, azaz úgy, hogy «az országrendek mértéke szerint bizonyos területekre, városokra, testületekre eső számú képviselőházi tagok ugyanazon területek, városok és testületek követőiből teljenek ki», hanem a plenum utján, s így e tartományok német lakossága a birodalmi tanácsban megfelelő képviselet nélkül maradhatott volna.
Belcredi gr. január 12-dikén a helytartókhoz rendeletet bocsátott ki, a melyben abbeli várakozását fejezte ki, hogy a hivatalnokok a választásoknál a kormányt fogják támogatni.
A németeknek és szabadelvűeknek január 13-dikán Bécsben tartott gyülekezete egyhangulag elhatározta, hogy minden törvényes eszközzel 302arra kell törekedni, hogy a tartománygyűlések a választásokat a rendkívüli birodalmi tanácsba tagadják meg, ellenben a törvényes birodalmi tanács képviselőházába ejtsék meg.
Február 4-dikén császári patenssel elejtetett a rendkívüli birodalmi tanács eszméje és a rendes birodalmi tanács hivatott egybe márczius 18-dikára, hogy az alkotmánynak a magyar kiegyezés következtében szükséges változtatásai elébe terjesztessenek.
Február 7-dikén Belcredi elbocsáttatott, s a tartománygyűlések február 11-dike helyett február 18-dikára hivattak egybe.
Ebeling «Frielrich Ferdinand Graf v. Beust» czímű munkája II. kötetének 429-dik lapján ezeket irja:
«Abban a mértékben, a mint a kiegyezés Magyarországgal befejezéséhez közeledett, hitte Belcredi, hogy azzal itt szembe kell állítani «a törvényes képviselők egyenlő nyomatékú szavazatát», hogy az 1865-diki szeptemberi politikának legalább ezen egy politikai gondolatát megmentse. A határozottan dualistikus álláspont, a melyet a föloszlatott német-osztrák tartománygyűlések fölirataikban elfoglaltak, világossá tette Belcredire nézve, hogy szláv többségre van szüksége, hogy a Magyarország iránti engedményeket a szeme előtt lebegő rendszerhez idomítsa, vagy éppen paralizálja. Ő maga volt az, a ki most a lajtáninneni koronaországok teljes képviseletét, egy «rendkívüli birodalmi tanács» egybehivását sürgette. Ezzel önkénytelenül meghazudtolta összes feoederalistikus kisérleteit, s maga ütött rést a februári patenst 1865. szeptember 17-dikén fölfüggesztő politikáján. Beust azonban, a ki őt igen ravaszul lassankint idáig szorította, ezen az úton egyengetve látta a talajt a Nyugat-Ausztriában emelkedő szószékre nézve. Csak politikai rövidlátás találhatott anyagot ellene intézett vádakra azon körülményben, hogy Beust aláírta a «rendkívüli birodalmi tanácsot» egybehívó patenst. Különben mindjárt észre kellett volna venni, hogy neki, ki az osztrák államszolgálatba léptekor éppenséggel nem volt egymaga döntő vagy mindenható miniszter, politikája számára előbb kényszerítő helyzetet kellett teremtenie. És minden bizonynyal sokat ért el a német szabadelvüek érdekében, ha már nehány heti minisztersége után egy nyugat-ausztriai teljes képviselet eszméje a szeptemberi patens ellenére megint fölmerülhetett és gyökeret verhetett. Akármilyen, könnyen megbocsátható tévedésben volt is Beust arra nézve, hogy ez a «rendkívüli birodalmi tanács» azonnal hidjául fog szolgálni egy rendes birodalmi tanácsnak, mindenesetre meg volt téve az első lépés a, ha nem is rosszakaratú, minden 303bizonynyal ügyetlen fölfüggesztő politika megsemmisítésére. Az ellentét Belcredi és Beust között ettől fogva mind élesebbé is vált.»
Ebeling ezután előadja, hogy a német párt ellenezte a «rendkívüli birodalmi tanácsot» s a rendesnek egybehívását sürgette, s így folytatja: «Belcredi azon terve érdekében dolgozott, hogy a rendkívüli birodalmi tanácscsal egy túlnyomólag szláv képviselőtestületet teremtsen, s ezzel a kiegyezést Magyarországgal, melyen Beust minden erejével fáradozott, a minimumra leszorítsa, vagy egészen redressálja. Számított a szláv ellenzékre, a nélkül, hogy megfontolta volna, hogy az, mint változó nagyság, még semmiféle államférfiui calculusban nem járult positiv eredmények létrehozásához. A csehek és a lengyelek várakozó politikára szánták el magukat. Ők a Belcreditől minden eszközzel befolyásolt választási agitatiók következtében biztosak lévén a többségről a cseh, morva, krajnai és galicziai tartománygyűléseken, elkerülték a határozott nyilatkozatot, hogy küldenek-e követeket a rendkívüli birodalmi tanácsba, de megértették, hogy erre rászánnák magukat, ha ez a testület kizárólag véleményt mondó szavazatával nem præjudicálna a tartománygyűlések határozatainak».
«Mialatt Nyugat-Ausztriában mindenki a bekövetkező választási küzdelemre készült, Beust tárgyalásai Magyarországgal mind sikeresebben folytak. A magyar országgyűlésnek a császártól 1867. január 8-dikán fogadott küldöttsége, mely alakilag az ország szerencsekivánatainak átadásával volt megbízva, tulajdonképpen azonban a kiegyezési alkudozások tovább vezetését czélozta, miután az eredményről 14-dikén Deákot értesítette, legkiválóbb emberétől, Andrássy gróftól képviselve, bizakodó várakozással 19-dikén ismét visszatért Bécsbe. És valóban 23-dikán kijelenti ő felsége a magyar országgyűlésnek az octroyált hadkiegészítési patens ellen készült feliratára, hogy «az ország óhajai teljesítésére kész, mihelyt kölcsönös bizalommal sikerült elhárítani a magyar felelős miniszterium tettleges megalakulásának nehézségeit». E «nehézségek» abban a mértékben oszoltak el, a mint a Belcreditől a magyarok ellen felső helyen addig ápolt aggodalmak Beustnek és Andrássynak közbejöttével párologtak. Magától érthetőleg ugyanazon mértékben gyöngült Belcredi állása a korona tanácsában.»
«Éppen olyan feltartóztathatlanul, mint Magyarországon, haladtak Nyugat-Ausztriának ügyei. A választások a tartománygyűlésekbe, Belcredinek a nagybirtokosokra és a hivatalnokokra gyakorolt befolyása következtében, Csehországban, Morvaországban, Krajnában és Galicziában az úgynevezett nemzeti és exclusiv fœderalistikus pártnak határozott győzelmet szereztek. De a rendkívüli birodalmi tanács kérdésében Belcredi ezen tartománygyűlések fœderalistikus többségeire sem számíthatott, mert arról teljesen hallgattak, 304s legfölebb az egyes választási beszédeknek a magyar kiegyezés elleni tiltakozásaiból lehetett volna kedvező hangulatra következtetni. Annál határozottabban nyilatkozott a magyar kiegyezés szükségének tudata a specifikus német-osztrák birodalmi részek választásainál, valamint a német-cseh alkotmánypárt soraiban. A kiadott jelszóhoz híven a választások Magyarországra nézve kétségtelenül kedvező szellemben mentek végbe. S noha ez oldalról ragaszkodtak ahhoz, hogy az egész birodalmat illető kiegyezés, mielőtt végleg létre jön, Nyugat-Ausztria beleegyezésének föntartassék, sok jel mutatott arra, hogy a nagy vonásaiban ismeretessé lett kiegyezési mű itt elfogadásra számíthat.»
«Mialatt Pesten az egész kiegyezés kulcsát, a birodalmi közösügyekről szóló javaslatot, behatóan tárgyalták és pontról-pontra elfogadták, Belcredi hiában fáradozott, hogy a maga készítette tömkelegből szerencsésen kijusson. Nem mehet sem előre, sem hátra; sem a kiegyezési tárgyalásokat nem akaszthatja meg, sem a «rendkívül birodalmi tanácscsal» nem boldogul, mivel a németek minden részvétet megtagadnak és a szlávok passive viselkednek, s így legfelebb csonka parlament mutatkozik lehetőnek. De a szeptemberi manifesztum abban is akadályozza Belcredit, hogy a rendes birodalmi tanácsot hívja egybe, s így megbukik és vele a rendkívüli birodalmi tanács, azon átmeneti állomás, a melyre Beust, miként megjegyeztük, csak azért állott reá, hogy annál biztosabban egyengesse útját az alkotmányos rendes birodalmi tanácsnak. 1867. február 7-dikén a császár aláirta a kéziratot, a melylyel Belcredi grófot elbocsátotta. A miniszterelnökséget és a rendőri miniszterium vezetését Beust veszi át addigi állásának megtartásával. Ezzel meg volt adva a magyaroktól kivánt további biztosíték, hogy Bécsben komoly az akarat a kiegyezés őszinte létrehozására. Néhány nappal később ő felsége a rendkívüli birodalmi tanács mellőzésével egybehívta márczius 18-dikára az alkotmányos birodalmi tanácsot a magyar kiegyezés következtében szükségesekké vált alkotmánybeli változtatások tárgyában.»
Belcredi gr. bukásának előzményeiről megemlékezik Wüllerstorf br., akkorában osztrák kereskedelmi miniszter, 1880. február 4-dikén egy volt miniszterhez intézett levelében, melyet a «Vermischte Schriften des k. k., Vice Admirals Bernhard Freih. v. Wüllerstorf Urbair» czímű mű tett közzé. Wüllerstorf e levélben előadja, hogy ő a kiegyezés előkészítésekor a nemzetgazdasági közös ügyeket a «birodalmi miniszterium» alá akarta helyezni, s azt kivánta, hogy a két miniszterelnök a «birodalmi minisztertanács»-nak tagja legyen. Igyekezett eszméjének «úgy az akkori szóvivőkkel, Magyarország későbbi minisztereivel, Budán folytatott tárgyalások alkalmával 305érvényt szerezni, mint Beust grófot rávenni, hogy legyen figyelemmel a visszásságokra, melyek Ausztria-Magyarországnak tervben volt szervezetéből különösen nemzetgazdasági tekintetben származnának, s melyeknek következései első sorban a külügyminiszterium tevékenységére volnának hatással. Minden hiába volt; Beust úr, a ki legelőzékenyebb módon mondott nekem köszönetet további irásbeli közleményekért, nem akart, vagy nem volt képes közbelépni, hogy a magasröptű magyar fölfogásokat és reményeket alább szállítsa, s hogy a három kormánynak az én nézetem szerinti logikus alakulását elősegítse. A pillanat sikerei és egy képzelt népszerűség szerzése a jövőre irányuló gondolatokat háttérbe szorították és oly állapotot látszottak előidézni, a melyet nem lehet összhangzásba hozni az ésszerűséggel, s a melynek, ha nem változtatnak rajta, a birodalom két fele közt végre szakításra kell vezetnie. S ezt a szakítást meggyőződésem szerint már a legelejétől fogva Magyarországon számításba vették; ez az én szememben legalább világosan kitünt Andrássy gr. és más urak nyilatkozataiból, valamint a Deáktól javaslatba hozott egész szervezetből. Engem feketénlátónak néztek, Magyarország ellenségének mondottak, mert közülünk még kiváló férfiak is támogatták ama kiegyezést, s magasztalták Deáknak, a «mérsékelt magyar hazafinak», nagyságát. Én úgy vélekedtem, s még ma is úgy vélekedem, hogy Magyarországra nézve ezen szervezet értelme abban volt, hogy tíz éven át a nála hatalmasabb Ausztria oldalán és ennek rovására megerősödjék, időközben pedig mindent előkészítsen, magát mindenre szorittatni engedje, mi a teljes elválást lehetővé teszi; mindent elkerüljön, mi a két fél között a kötelékeket megszilárdíthatja, sőt mindenre törekedjék, ami lassankint azok lazítására vezethet. A politikai szétválást teljesen keresztül lehetett vinni, s ez valósággal meg is történt. Az anyagi érdekek, a melyekhez Belcredi gr. keveset értett, vagy nem szeretett velük foglalkozni, már az osztrák szakminiszterek tudta és közreműködése nélkül Magyarországgal folytatott tárgyalásoknál teljesen figyelmen kívül hagyattak, s mivel a jogászok innen és túl megegyezésre jutottak, úgy vélekedtek, hogy az anyagi érdekekkel egy későbbi egyezségben végezhetnek. Hogy vajjon Belcredi grófnak a Magyarországgal megindított tárgyalások kezdetétől fogva más szándékai voltak-e a kiegyezéssel, vagy hogy éles szeme a legutolsó pillanatokban sejtette-e vele, hogy a jogiakon és a politikaikon kívül még más érdekek is vannak, melyek az államok élete fölött uralkodnak – én nem tudom, annyi azonban bizonyos, hogy módokra gondolt, a melyekkel a kiegyezésnek más formát lehetne adni, s hogy a rendkívüli birodalmi tanácsnak szerencsétlen eszméjéhez jutott, mely elé kellett volna terjeszteni döntés végett az egészet, noha a császár már meg volt nyerve a megállapított 306kiegyezésnek, a mely Magyarországgal szemben szentesítettnek volt tekinthető. Énmagam egy nagy minisztertanácsban szembeszálltam Belcredi gróffal, s javaslata ellen szavaztam azzal a megokolással, hogy a rendkívüli birodalmi tanács nem lehet törvényes testület, s azt Magyarország ilyennek nem ismerné el, a mint ezt az irányadó miniszterek is kijelentették, ez az alap tehát minden tanácskozást és megegyezést lehetetlenné tesz és kizár. Az a javaslat, a mely szerint végrehatása előtt a kiegyezés parlamenti megitélésnek és jóváhagyásnak vettessék alá, Belcredi gr. újabb eszmemenetéből látszott származni, s a magyarokkal szemben, a velök folytatott tárgyalásoknál, a kiegyezésnek egy osztrák birodalmi tanácstól való elfogadása előfeltételeül semmi esetre sem jelöltetett meg. Belcredi gr. elbocsátását kérte, Beust gr. jött a helyére, a politikai kiegyezés szentesíttetett, s a nemzetgazdasági a rendes birodalmi tanácsnak tartatott fönn, s mintegy megkötendő szerződésnek tekintetett, nem pedig úgy, mint a már önálló Magyarország életfeltétele.
