DEÁK A SZEGEDIEKHEZ.
77DEÁK A SZEGEDIEKHEZ.
Szeged népe értesülvén a hirlapokból, hogy Deák Ferencz szerencsésen Pestre visszaérkezett, Vadász Manó, a szegedi kaszinó elnöke, felhivást intézett az egylet tagjaihoz és a polgárokhoz, hogy egy Deáknak átnyujtandó album átadására Pestre rándulni vállalkozzanak. A küldöttség Pestre érkezvén, november 12-dikén adta át Deáknak az albumot. Vadász Manó ez alkalommal a következő beszédet intézte hozzá:
Országosan tisztelt hazafi, hazánk legnagyobb fia!
A ős népek történelméből tudjuk, hogy a régiek minden erények közt a legnemesebb és legfenségesebbnek tarták a tiszta és önzéstelen hazaszeretetet, s ezzel párhuzamba állítván az oly jutalmat is, mely a népek őszinte, tiszta és önzéstelen hálájából szövődik a valódi polgári érdem koszorúja közé: ily szeplőtlen tiszta jellegű koszorú az is, melyet a nép millióinak hálája emel vala nagy hazafi a Te érdemekben megőszült és erényekkel dúsan redőzött homlokodra.
Szeged 70 ezernyi népe mulaszthatatlan kötelességének tartotta, hogy ő is ez országosan fűzött díszkoszorúhoz egy zöld ágacskát, mint hódolatának és mély tiszteletének zálogát egy emlékkönyv átadásával általunk, mint megbizottai által odafűzzön. Mély hála ez és hódolati nyilatkozat azon magasztos elvekért, melyeket Te, nagy hazafi, magános lakodban úgy, mint az országos termekben, oly dicsőn, nemesen és oly ildomosan a haza és trón javára, elszánt férfiui bátorsággal, védeni, oltalmazni és érvényre juttatni törekszel; e hálától és hódolattól vezéreltetve, midőn Szeged városában ez emlékkönyvnek lapjai aláirás alá kitétettek, számos ezren ünnepélyesen tódulának, hogy nevük aláirásával a Te személyed iránti határtalan tiszteletüknek adóját némiképp leróhassák; azonban még számosabban valának azok, kik az emléklapok beteltével az aláiráshoz már nem juthatván, mégis hódolatuk kinyilatkoztatását általunk kifejeztetni szintén óhajtották, mit mi ezuttal teljesíteni legédesebb kötelességünk egyikének tartjuk.
Vedd azért nagy hazafi a Szeged városa népének romlatlan szivéből és legőszintébb magyar lelkéből nyujtott ezen szerény adományt oly szíves indulattal, mint a minő hódolattal és tisztelettel küldőink nevében azt átnyujtani szerencsések vagyunk. Nem tartalmaz az sem ezüstöt, sem aranyat, sem drága kincset; mert hiszen Te nagy hazafi ezekre nem szorulsz, s e 18 év alatt kiéhezett és elszegényített néptől amúgy sem fogadnád el; hanem azért tartalmaz az mégis oly kincseket, melyek semminemű 78viszontagságoknak alávetve nincsenek, a sziveknek hű ragaszkodását, az egyedüli kincset, mit a népek hálája adhat csak, kérve a Mindenhatót, engedje Neked megérni azon örömet, hogy ősi alkotmányunk helyreállításában tett buzgó fáradalmaid gyümölcsét minél előbb élvezhesd, mert a Te ez által nyert örömöd az egész haza öröme és mindnyájunk vigasztalása lenne.
Szeged népe buzgó imát bocsát a Mindenhatóhoz, hogy Neked, országunk első emberének, a haza bölcsének, országgyűlésünk vezércsillagának, a haza és a király legőszintébb, legigazabb és legerélyesebb tanácsadójának, a mások méltatlanságából zátonyra juttatott alkotmányunk hajójának a csendes és óhajtva várt régi szabadságunk révpartjához kivezethetésére elegendő erőt, hosszú, igen igen hosszú életet adjon.
Az éljenzés lecsendesülésével Deák Ferencz körülbelül így szólott:
Köszönöm Szeged tősgyökeres magyar város népének irántam tanúsított bizalmát. Még nem értük el, mi az ország törvényes állapotának helyreállítására kivántatik, mert ennek kivívása nem mi tőlünk függ egyedül. Tagadhatatlan, hogy az ország válságos állapotban van. Hogy ebből kibontakozhassunk, mindnyájunknak iparkodnunk kell a haza iránti legszentebb polgári kötelességünknek megfelelni. Adja Isten, hogy siker koszorúzza buzgó törekvéseinket. Mondják meg küldőiknek, hogy szíves bizalmukat hálás köszönettel fogadtam, és ezt azzal erősítem meg, hogy itt Önökkel egyenkint kezet szorítok.
A Pesti Napló november 18-diki számában a Neue Freie Presse-nek következő czikkét tette közzé:
«A kormánylapok elég bárgyuk, meglepetésüket nyilvánítani, vagy azt szinlelni a felett, hogy az országgyűlés megnyitásának előestéjén ott túlnan a legkisebb nyoma sem mutatkozik többé azon lelkesedésnek és bizalomnak, melylyel a kormány ezelőtt 11 hónappal találkozott. Bármennyire szükségesnek látják is ők Deáknak kedveskedni, mégis alig birják boszúságukat elnyomni az ünnepelt hazafinak azon nyilatkozata felett, melyet a szegedi albumot átnyujtó küldöttséghez intézett, hogy «Magyarországra még végzetteljes napok várnak». E nyilatkozat mindenesetre érthetetlen oly emberek előtt, a kik a königgrätzi eseményben nem látnak egyebet egy episodnál, a melyet törekedni kell minél előbb elfeledni, hogy a sistálás politikájának «szabad ösvényén gyorsított» léptekkel előbbre haladhassanak. Csak ezen emberek, a kik Beust bárónak, a mióta kinevezése a bécsi hivatalos lapban megjelent, szintoly tolakodva udvarolnak, 79mint egy pár héttel előbb egy ily fordulat lehetősége ellen tiltakoztak, képesek azt kérdezni: vajjon hát a custozzai nap óta mi változás történt, hogy Deák több aggodalommal tekint a jövőbe, mint még öt hónap előtt?» Hogyan, hiszen a kormány egy évtől fogva ismétli a régi nótát: hogy «Magyarországnak hajlandó megadni (elvben) mindazt, a mi csak az osztrák összállam eszméjével egybefér;» és e dallam, mely egy év előtt riadó visszhangot keltett a Tisza partjain és a Királyhágón túlig, ma Deák részéről fagyos mellőzéssel találkozik e vallomásában: «Az én jó szándékom maiglan sikertelen maradt!»
Az Esterházy-Belcredi-Mailáth-féle triumviratus a magyaroknak oly tanulságos leczkét adott arról, hogy az 1848-diki törvények elvi elismerése s a provisorium tettleges folytatása igen jól megférnek egymás mellett: s ennek daczára a magyarok még sem akarják hinni, hogy «éppen a jelen pillanatban Magyarország jövője és jóléte csak önmagától függ?» Egy phrasisból sem bírt a szeptemberi miniszterium oly gazdag politikai tőkét teremteni, mint azon ismeretes mondatból: hogy az ország könnyen kibékülne apostoli királyával, csak idegen tanácsadók ne tolakodnának közéjük. Másfél éves keserű tapasztalásból elvégre megtanulták a magyarok: hogy szabadelvű követelményeik, egy alkotmányos és parlamenti kormány iránti igényeik ma, a midőn köztük és a korona közt nem áll többé Schmerling, hanem a fejedelem saját ó-conservativjeik sugalmait követi, talán még messzebb állanak a valósulástól, mint valaha. Azon szólásmóddal szemközt, hogy a kibékülésnek Magyarország és királya közt lehetlen nem sikerülnie, vészkiáltás gyanánt hangzik, ha elvégre egy valódi ó-conservativ miniszterium alatt Deák ajkáról is azon vallomás lebben el: «A haza jövője és szerencséje nem csupán magunktól függ, de azért hazafiui kötelességünket teljesítenünk kell!»
A kormány krajczáros hirlapiróinak természetesen semmi sem lehet alkalmatlanabb, mint Magyarországnak ezen kissé késő kiábrándulása, miszerint a szeptemberi patens által a centralisatio ellen intézett csapás a parlamentarismusnak is szánva volt, a mely ezentúl egész Ausztriában legfeljebb Thun gróf «alkotmányos modorában» lenne gyakorolható. Rendkívül kényelmetlen lehet reájuk nézve, hogy mindannyi biztosításaik a kormány elvi készségéről, Magyarország kielégíthető kivánalmait teljesíteni, minden hatásukat elveszték. Ennélfogva zavarban levén az iránt, mit igérjenek, miután a tavalyi édesgetések már senkit sem csalnak többé a lépre, annyira kiestek sodrukból, hogy Deák azon nyilatkozatára, miszerint az eddigi tárgyalások semmi eredményre nem vezettek, azon nevetséges választ adják, hogy megtettek mindent, a mit csak lehetett. A kiáltó ellentétet, 80mely a kormány s a Deák-párt közt az újabb ülésszak küszöbén létezik, csakugyan nem lehet élesebben kitüntetni. De a hivatalos körök részéről vastag hálátlanság, ha a helyett, hogy örülnének a felett, hogy Magyarország eddig megelégedett jogainak elvi elismerésével, most boszankodásuk gyeplőjét megeresztik a miatt, mert Deák nem várhat örökké, s az országot e theoretikus vívmány nem nyugtatja meg. Ily körülmények közt minden esetre világos, miért nem tudnak a bélyegmentes krajczárpolitikus lapok egyebet, mint egyrészről Deák államférfiui tulajdonai és kitünő loyalitása előtt kalapot emelni, másrészről pedig zavarukban azon bárgyu nyilatkozatra vetemedni, hogy maga Deák is alaposabb megfontolás után ama gonoszul feltünt kijelentésére csak alárendelt súlyt helyez. A ki azonban a hallgatag Deákot oly kevéssé ismeri, hogy ilyeseket róla komolyan feltesz; a ki még maig sem tudja, hogy egy szó tőle az új ülésszak előestéjén oly ostentatióval kimondva, az egész országra nézve egy jóslatot rejt magában: az jobban tenné, ha a magyar ügyeknek teljesen békét hagyna.
