DEÁK AZ ALKOTMÁNY VISSZAÁLLÍTÁSÁRÓL.
DEÁK AZ ALKOTMÁNY VISSZAÁLLÍTÁSÁRÓL.
A hivatalos Wiener Zeitung 1867. február 16-diki számában közölte ő felségének február 12-dikén kelt kéziratát, a melylyel Mailáth György fölmentetett udvari kanczellári hivatalától, s kineveztetett országbirónak.
A miniszterjelöltek február 16-dikán érkeztek Pestre a hírrel, hogy ő felsége visszaállítja a magyar alkotmányt.
«Még estve – írja Lónyay Menyhért február 16-dikán naplójában – elmentem a körbe, hol nagy éljenekkel és kézszorításokkal fogadtak. Az öreg úrnak elmondám főbb vonásokban a történteket; aztán jött Andrássy, a kit hasonlóképp nagy éljenekkel fogadtak. Andrássy Deákkal beszélgetett és kicsinálta vele, hogy a rescriptumra nem leend válasz, de egyszerű köszönettel való elfogadás.
324Éjfél volt, midőn hazaértem. Kandó mondta, hogy az öreg úr igen méltányolja az Andrássy működését, de az enyimet is.
Február 17-dikén a következőket irta naplójába Lónyay Menyhért:
Délelőtt 12 órakor volt minisztertanács Andrássynál.
A miniszterium kinevezése után azonnal a ház elé terjesztünk három billt. Az indemnitást a megyékre nézve, az ujonczmegszavazást, az adómegszavazást, végre engedélyt a sajtóvétségekre nézve a jurynak öt helyütt való felállítására. Andrássy 1848 módjára az ujonczot és adót egyszerre akarja megszavaztatni.
Elmentünk aztán Deákhoz. Ő ellene nyilatkozott ezen módnak Andrássy így hiszi elérhetőnek, hogy a reactio és a nemzetiségi izgatás lecsillapíttassék és a súlypont Budapest legyen.
A beszédet, melylyel a miniszteriumot bemutatná az alsó- és a felsőházban, hárman dolgozzuk ki, Eötvös, Horváth meg én.
Ma estve 6 és 7 közt volt a körben conferentia. Andrássy szólott, de kihagyá Deákot beszédéből, mit Rudnyánszky relevált. Andrássy erre szépen válaszolt. Végre Deák ecsetelé gyönyörű beszédben és igen kedélyesen az ő állását.
Azzal kezdé, hogy őt vezérnek mondják. Csak azért látszik ő annak, mert szűk lévén az ösvény, valakinek csak előre kellett mennie, s ő régi tagja az oppositiónak. Gyönyörű hasonlattal élt, kiemelte a fejedelmet, kiemelte Andrássyt és társait; kiemelte, hogy az 1861-diki felszólalás ellenében azt hozták fel, hogy Magyarország különállása mellett nem állhat fenn a birodalom; ennek ellenkezőjét igyekeztünk 1865- és 1866-ban megmutatni; a hatvanhetes bizottság ezért küldetett ki. Most ugyan el van mozdítva, vagyis elsülyesztve a szikla, mely alkotmányunk helyén feküdt, az absolutismus sziklája, de ennek helyére még fel kell építeni az alkotmányt. Nagyhatású volt beszédje, erősíté a pártot, de az ő zászlója alatt; ő a vezér s a miniszterium csak addig áll, míg ő akarja s addig halad, a meddig ő akarja.
A Deák-párt értekezletéről a Hon február 19-diki számában a Pester-Correspondenz nyomán ezeket irta: Andrássy bemutatta magát, mint a kabinet megalakításával megbizott miniszterelnököt. Beszédében kijelentette, hogy kabinetjét már megalakította, s hogy ő és minisztertársai a súlyos és legnagyobb felelősséggel járó föladatot csak azon tudatban vállalták magukra, hogy pártjuk azon sikamlós téren, melyen működésöket megkezdik, minden erővel támogatni fogja őket. Ő és társai minden lehetőt 325elkövettek, hogy az alkotmányt a nemzetnek sértetlenűl adhassák át. Az ő vagy társai politikája nem lesz Andrássy vagy Eötvös politikája, sőt inkább a Deák-párt politikai törekvéseinek meghamisítatlan kifejezése.
Deák Ferencz beszéde, Szász Károlynak az értekezleten tett és e gyűjtemény szerkesztőjének átengedett följegyzései szerint, körülbelől a következő volt:
Azt mondjátok, tisztelt barátim, engem követtetek, az én zászlóm alá csoportosultatok, és én elhiszem, hogy ez úgy van. Köszönöm bizalmatokat, melylyel irántam mindig viseltettetek, és melynek most is kifejezést adtatok. De engedjétek megmondanom, hogy ez nem azért történt, mintha én lettem volna köztetek a legméltóbb arra, hogy elől menjek. Hanem az út szoros, az ösvény keskeny volt, melyen előre kellett törtetnünk, csak egymás után mehettünk, valakinek elől kellett menni, s talán a véletlen hozta úgy magával, hogy én menjek legelől, talán azért történt így, mert én voltam köztetek a legidősebb veterán ezen a pályán. Átalában azt tapasztaltam, hogy a magyar ember nem szeret vakon más után indulni, nem hagyja magát vezettetni; a magyar embernek, s itt nem csak a magyar ajkuakról szólok, hanem átalában a Magyarországot alkotó nemzetről, meg van azon tulajdona, hogy ha többen egy nézetben, egy véleményben vannak teljes meggyőződésök szerint, azok összetartanak s együtt, egy úton járnak. Ezért van, hogy Magyarországon, ha valamire nézve az egy gondolkozásu, egy meggyőződésű emberek összecsoportosúltak vagy egy pártot alkottak, az nem egyhamar bomlik fel ismét, hanem tagjai kitartással maradnak egymás mellett. Mi egy úton indultunk meg, együtt vívtuk ki azon sikert, melynek ma örvendünk, s hiszem, hogy ezen az úton tovább is együtt fogunk maradni.
Nézzük meg, hol vagyunk ma, s hogy jutottunk ide.
Az 1849-dik évben közbejött nagyszerű bonyodalmak belháborút szültek; a belháború legyőzetvén, absolutismus következett be. Mi ezen állapotban csak sóhajthattunk, annak ellenállani nem volt erőnk, a szólás sem volt szabad. Most azt halljuk, s alapos okunk van hinni, hogy a holnap felolvasandó leirat által az ország vissza lesz helyezve alkotmányának birtokába. Bármennyire elismerjük is azon barátink érdemét, kik ezen szerencsés fordulatot előmozdították, azt kell mondanunk, hogy ez az isteni gondviselés műve, s a mit 326nem szabad felejtenünk, az a fejedelem kegyessége, ki elismerve jogos követeléseinket, minket a törvényes térre visszahelyezett.
De ne gondolja senki, hogy az által, a mi most történik, minden be volna végezve, s hogy egészen készen állana azon nagy és dicső épület, mely hazánk jóllétének és boldogságának épülete. Csak azon tér, melyen ezen épületnek kell állani, lett szabaddá. Azon téren eddig egy nagy kő, egy súlyos szikladarab feküdt, mely miatt ott építkezni nem lehetett: a törvényes állapot helyét elfoglaló absolutismus. E követ szétmorzsolni nem voltunk képesek; helyéből kitolni, hiányzott az erő. A fejedelem jóakarata hozzájárultával elsülyesztettük azt; s most már azon súlyos szikla, mely eddig a legnagyobb akadályul szolgált, a legbiztosabb és legszilárdabb alap lehet, melyen amaz épületet fölemelhetjük. Sok nehézség van még ugyan hátra, de nem kell elcsüggednünk, s ne higyjük magunkat gyöngébbeknek, mint vagyunk; csak erősebbeknek se, a világért se higyjük; az meglankasztaná további munkásságunkat, ez koczkáztatná a sikert. Csak egyet akarok mondani, s erre nézve a szent-könyvből vett hasonlattal élek. A biblia szerint a bábel-tornya építését azért nem fejezték be, mert Isten az építők nyelveit összevesztette. Vigyázzunk, nehogy a mi tovább épitéseink is az által váljanak lehetetlenné, hogy ha nyelveink, nem csak a szó szoros értelmében véve, hanem értem: akaratunk, törekvéseink összezavarodnának, egymással összevesznének. A reánk váró munkában mindenkinek az események, saját hivatása és önérzete ki fogják mutatni azon tért és szerepet, melyet be kell tölteni; töltse be azt mindenikünk legjobb tehetsége szerint, teljesítse kötelességét mindenki, s a meglevő alapból a legszebb épület fog emelkedni.
És mik voltak azon útnak, melyen idáig jutottunk, eddigi phasisai? Tizenkét évig teljes absolutismus uralkodott a hazában. 1860-ban, részint az események, részint addig szerzett tapasztalásai meggyőzték ő felségét, hogy ezen állapot tarthatatlan. Ő felsége kibocsátotta az októberi diplomát. De mielőtt, a mit abban igért, hogy azt a magyar országgyűlésnek is elébe terjesztendi, megtörténhetett volna, megkészült a februári patens, mely, a mi megkérdezésünk nélkül, az egész birodalomra nézve bizonyos alkotmányt akart meghozni, mely a mi alkotmányunkkal tökéletes ellentétben állott. Összeült a magyar országgyűlés 1861-ben. Mi volt ennek teendője? Miután a magyar alkotmány megsemmisíttetett s ellenünk a jogeljátszás tana állíttatott fel, nekünk kötelességünk volt az egész világ előtt megmutatni, 327s minden lehető erősségekkel bebizonyítaní, hogy a magyar alkotmány jogilag fenáll és nem vesztette el érvényességét; megmutatni, hogy követeléseink jogosak; egy szóval, hogy – igazunk van. Ezt törekedett bebizonyítani fölirataiban az 1861-diki országgyűlés, s tudja Isten, nem is éppen sikertelenül, mert attól kezdve megszüntek a jogeljátszást emlegetni ellenünkben. Ennyiben a 61-diki országgyűlés teljesítette föladatát s eleget tett kötelességének.
Mit mondottak azután? mit mondott a külföld, vagy legalább a külföldnek némely országai? Azt mondták: mi elhiszszük, sőt megengedjük, hogy nektek igazatok van; hogy Magyarország külön alkotmánya jogilag érvényes; de nekünk abban nincs semmi érdekünk, hogy ez Ausztriával szemben tovább is fenálljon; nekünk mindegy, akár van Magyarország, akár nincs; de az érdekünkben áll, hogy Középeurópában azon állam létezzék és hatalmas legyen, melyet Ausztriának nevezünk. Ámde Ausztria nem állhat fenn Magyarországnak külön önállásával; ennek alkotmánya ellentétben áll Ausztria lételével és hatalmával, s annálfogva ellentétben a mi érdekünkkel is. Mi tehát a ti követeléseiteket, ha szintén jogosak is, nem pártoljuk, még erkölcsi támogatással sem; és hogy azokat Ausztria nem teljesíti, eléggé igazolva látjuk önfentartásának szüksége által. Így szólt akkortájban a külföld; olvassátok az akkori európai sajtóban, vagy legalább annak nagy részében történt nyilatkozatokat. Mi volt a mi teendőnk ezen nyilatkozatokkal szemben, mikor a jelen országgyűlés egybehivatván, ismét felszólalhattunk? Most teendőnk volt, bebizonyítani s meggyőzni a világot arról, hogy a magyar alkotmány és Magyarország törvényes önállása nem ellenkezik Ausztria fenállásával és hatalmával, sőt ez a kettő egymás mellett igen jól megfér; bebizonyítani, hogy midőn mi saját alkotmányunkat és önállásunkat követeljük, azzal semmi olyat nem kivánunk, a mi Ausztria fenállását s ő felsége többi országai jóllétét lehetetlenné tenné, vagy a mi Európa érdekeivel ellenkeznék. Ezt akarta jelen országgyűlésünk bebizonyítani a trónbeszédre készült föliratában; erre törekedett, midőn a közös ügyek iránti javaslat készítésére a hatvanhetes bizottságot kiküldötte; erre törekedtünk a tizenötös albizottságban készült javaslatunkkal, erre annak revisiójával a hatvanhetes bizottságban. Ezen munkálat iránt különbözők lehetnek köztünk a nézetek; és ugyanazon tiszta hazafiérzettől vezéreltetve is egyik azt helyesebbnek láthatja, mint a másik. De végre is, a mit tettünk, azt az országgyűlés többségének nézete szerint tettük és törekvéseinket ezen többség 328magáéivá tette. Én azt hiszem, ezen törekvésünket is követte némi siker, mert ime ő felségét meggyőztük arról, hogy követeléseink nemcsak jogosak, hanem a birodalom érdekével össze is egyeztethetők.
A mi azon tárgyat illeti, mely miatt, úgy látszik, ezen conferentia összehivatott, tudniillik a holnapi ülésben felolvasandó kir. leirat alkalmával mit kellessék tennünk, erre, azt hiszem, igen egyszerűen elmondhatom nézeteimet. Ő felsége leiratban adja tudtunkra, hogy felterjesztéseinket meghallgatta, a törvénytelen állapotot megszünteti, a magyar miniszteriumot kinevezi, egy szóval mindent kifejezve – alkotmányunkat visszaállítja. Én azt hiszem, erre csak egyet mondhatunk: hogy köszönjük. Köszönjük, hogy ő felsége jogos kéréseinket meghallgatja és teljesíti. És ezen köszönetünket legczélszerűbbnek vélem ő felségéhez küldendő országos küldöttség által fejezni ki. Holnapi teendőnk tehát az lesz, hogy az ő felségéhez a képviselőház részéről küldendő tagokat megválaszszuk, vagy a mi ily ünnepélyes küldöttségekre nézve tán czélszerűbb: az elnök által ajánlandó egyéneket helybehagyjuk, kik ő felségének megvigyék az országgyűlés köszönetét. Ennyi a mi teendőnk holnap és semmi több.
Még egyet mondani ösztönöz szivem. Köszönetünket szeretném kifejezni azon barátink iránt, kik a fenforgott nehéz körülmények közt mindnyájunk legfőbb óhajtását annyi önmegtagadással, buzgalommal, s oly sikeresen tolmácsolták és képviselték; szeretném különösen Andrássy barátom iránt, kit igazán az isteni kegyelemtől nekünk adott providentialis embernek tartok; de nem szólok róla többet, nehogy úgy tünjék fel, mintha én és Andrássy barátom kölcsönösen dicsérnők egymást.
Deák Ferencznek ugyanezen beszédét Frankenburg Adolf, egyik barátjának az értekezleten tett följegyzései alapján, a Pesti Napló 1882. julius 4-dikén megjelent számában a következő szövegben tette közzé:
Köszönöm nektek a bizalmat, melyet irányomban mindig tanusítottatok, s most is kifejeztetek. Nem is tulajdonítom én azt annak, mintha én nálatok érdemesebb (Zajos ellenmondás: Igenis érdemesebb!) lennék, hanem igenis annak, hogy keskeny lévén az ösvény, melyen járnunk lehetett, sokan egymás mellett el nem fértünk, tehát valakinek csak elől kellett menni, és e valaki, mivel köztetek én valék történetesen a legidősb veteránus, én voltam.
329Természete a magyar, de nem csak a magyar, hanem a velünk lakó más népfaju embernek is, hogy magát vezéreltetni nem engedi, hanem örömest követ oly véleményt, mely az övé is: és ebben igazsága van. Örömest követi azt, a ki véleményét kifejezni tudja, s innen van, hogy nálunk az összebeszélések, a vélemény-ráerőltetések nem sikerülnek, és csakis azt követi híven, miről jó előre meggyőződött valaki; a miből az is következik aztán, hogy a pártok, melyeknek nálunk egyszer megalakulni sikerült, nem egy könnyen foszlanak széjjel. Az elvek ugyanazonossága kötött tehát oly szorosan össze minket; de korántse higyjük, hogy dolgunk már egészen rendén van.
Hogy állunk most? mi a mi helyzetünk? Az útban, melyen jogaink visszaküzdésére indultunk, egy kőszikla feküdt. Hogy a kősziklát egyszerűen félretoljuk, erőnket meghaladta; azt félremozdítanunk nem sikerült; mi azt ő felsége hozzájárulásával elsülyesztettük. A teret tehát csakis szabadabbá tettük. Most e térre épitenünk kell s éppen ezen elsülyesztett szikla lehet a fölemelendő épület legbiztosabb alapja, melyre hazánk szabadságát, jólétét lerakhatjuk. Hogy ez építésnél mire ügyeljünk? arra a szent könyvből veszek hasonlatot. Ügyeljünk t. i., nehogy Bábel-tornyot építsünk; nehogy az építésnél összezavarodjunk, egymást meg ne értsük, szóval, hogy együtt tartsunk.
Mi is volt tulajdonképpen a mi föladatunk?
1849-ben a forradalom legyőzetett. Utána csak sóhajtozni tudtunk, de szólanunk, annál kevésbbé tennünk, szabad nem volt. A körülmények oda fejlődtek, hogy e némaságot maga az uralkodó is únni kezdte, és 1860-ban kiadott egy diplomát, melyben ennek az elfogadását az összehívandó országgyűlésre bízta. Mielőtt azonban ez országgyűléstől megkérdezhette volna, ha elfogadja-e azt, a mit ezen diploma adott, a februáriusi pátenssel mindent lerontott. Az 1861-diki országgyűlésnek jutott ki tehát részeül, kimutatni és megmagyarázni törvényeinket, jogainkat, igazságunkat, a mit az két rendbeli fölirata által híven, s a mint a következmények mutatták, nem csekély sikerrel, teljesített is; mert ezen országgyűlés után még legkonokabb ellenségeink is, a centrálistákat értem, ügyeinkről tisztább fogalmat nyervén, ugyanazok, a kik jogainkat addig eljátszottaknak hirdették, mintegy magokba szállva, körülbelül már így okoskodtak: «Mi elhiszszük tehát, hogy nektek, szorosan véve a dolgot, igazságtok van, de azt is tudjuk, hogy a ti igazságtok mellett Ausztria fönn nem állhat. Ha meg 330is győződünk a felől, hogy a ti követeléstek jogos, de sokkal inkább meg vagyunk győződve arról, hogy a keleti civilisatio és az európai egyensúly érdekéből Ausztria fönmaradása, létele, mint nagyhatalomnak biztosítása, kifejlődése sokkal jogosabb.» Hogy a vélemény ez volt, hivatkozom az akkori hirlapokra, beszédekre; és hogy a külföldön is ezt terjesztették, hivatkozom azokra, a kik ez időben a külföldön hosszasabban tartózkodtak.
A dolgok így állván, mi lőn tehát az 1865-ben összehívott országgyűlésnek legfőbb feladata? Természetesen, úgy mint a többieknek is, az alkotmány helyreállítása. Hogyan állítani helyre? Azok, kik azt hiszik, hogy e kérdés megoldását erővel is kieszközölhették, igen szép, igen hazafias czélból indulhattak ugyan ki, de czélt bajosan értek volna el, tán azért, mert már a föllépés is lehetetlen volt. Hogy jogainkat egyszerűen föladjuk, attól eltiltott kötelességünk érzete. Mi maradt tehát hátra? Megmaradt a harmadik út, megmutatni t. i., hogy elleneink fönnebbi okoskodása nem áll; megmutatni, hogy a birodalom fönállása, kifejlődése, nagyhatalmi hivatása Magyarország függetlensége, önállósága, alkotmánya visszaállításával veszélyeztetve éppen nincs. E szempontból indultunk ki, mikor a hatvanhetes bizottságot választottuk; e szempontból indult ki a tizenötös albizottság javaslata készítésénél, és e pontot tartotta szeme előtt a hatvanhetes bizottság a tizenötös albizottság munkája revisiójánál.
Én meggyőződésemből követtem ez utat, és azt hiszem, ti is. De meg vagyok győződve arról is, hogy e munkálat által a mellett, hogy hazánk függetlenségét, alkotmányunkat megtartottuk, megmentettük és biztosítottuk egyszersmind az ausztriai birodalom fönállását; és úgy látszik, hogy erről nemcsak én és ti vagytok meggyőződve, de meggyőződtek a komolyan gondolkodó államférfiak, és meggyőződött önmaga igen jószivű fejedelmünk is, a mit eléggé tanusít az által, hogy a holnap fölolvasandó királyi leiratban tudomásom szerint hazánk alkotmányát visszaállítja, és gróf Andrássy Gyulát miniszterelnökké nevezvén ki, őt a magyar miniszterium alakításával megbízza.
Vigyázzunk tehát, hogy mint ezelőtt, úgy ezután is összetartók legyünk. Mert ez összetartásnak, Isten különös segélyének, az eseményeknek, királyunk jó szivének, s legfőképp ügyünk igazságos voltának tulajdoníthatjuk, hogy odáig értünk, a hol, hál’ Istennek, mai nap vagyunk. Mindenkinek megvan saját körében szerepe, kimutatva útja, melyen haladnia kell; de ügyeljünk arra, nehogy ezutáni talán szétszakadozó 331eljárásunkkal annak, a mit eddig bebizonyítanunk sikerült hogy t. i. «Magyarország önállósága az osztrák birodalom fönnállásával összefér», éppen az ellenkezőjét bizonyítsuk be, azt t. i. hogy lehetetlen.
A holnap előterjesztendő királyi leiratra határoznunk, azt hiszem, nagyon könnyű, és odáig terjed, hogy mi ő felségének azt, hogy jogos kívánatainkat teljesítve, alkotmányunkat visszaállítja, szépen megköszönjük. Kinevezünk egy küldöttséget, vagyis inkább az elnökre bízzuk, hogy kinevezze, a mely küldöttség köszönetünket ő felsége elébe terjeszti. Hogy mikor terjeszti? erre nézve legczélszerűbb lesz, ha a küldöttség magát a magyar miniszteriummal teendi összeköttetésbe.
Van még egy mondani valóm, a minek elmondására szivem ösztönöz. Azonkívül, a mit mi tettünk, szükségünk volt még férfiakra, kik, a törvényhozási működésen kívül, okainknak érvényt szerezni valának fölhíva. Ezen valóban providentiális egyéneknek köszönhetjük nagyrészt, hogy az, a miért annyit küzdöttünk, utoljára valósult, és hogy az, ha okosan haladunk, ha törekvéseinket háborus, előre nem látott külső viszonyok szét nem metszik, hazánk alkotmányos kifejlődését, anyagi és szellemi jólétét elő is mozdítandja. Többet azért nem szólok e tárgyról, nehogy oly szinben tűnjék föl a dolog, mintha mi gróf Andrássy Gyulával kölcsönösen akarnánk egymást dicsérni.
Deák Ferencz beszédének utolsó mondatát a Hon február 19-diki számában, a Pester Correspondenz nyomán közzétett kivonatban, így közli: «Végül köszönetet mondott az ország és nemzet «gondviselésszerű» férfiának, Andrássy grófnak, kinek post tot discrimina rerum végre valahára sikerült az absolutismus tengerén hosszú ideig hányodó hajót az alkotmányos állapotok kikötőjébe vezérelni.»
Miként a Hon irta: «a beszéd végével Andrássy gr. Deákhoz sietett, kezet szorított vele, s az összes jelenvoltak előtt megcsókolta mesterét és barátját».
