GHYCZY A KÖZÖS ÉRDEKŰ VISZONYOKRÓL.
GHYCZY A KÖZÖS ÉRDEKŰ VISZONYOKRÓL.
A Hon szeptember közepén Ghyczy Kálmánnak tizenöt czikkét közölte «a közös érdekű viszonyok tárgyalásával foglalkozó országgyűlési alválasztmány munkálatáról». Ghyczy úgy találta, hogy a többség javaslata, midőn kiinduló pontul a pragmatica sanctiót veszi föl, következtetéseiben ezen jogalap körén túlterjeszkedik. Mert először a pragmatica sanctiónak tágabb értelmet tulajdonít annál, mely annak valósággal tulajdonítható. Igaz, hogy a közös biztosság egyik főczélja volt a pragmatica sanctiónak s így annak védelme a pragmatica sanctióból folyó kötelezettsége az országnak; «de e kötelezettséget az alválasztmány többsége ennél többnek, a pragmatica sanctióból folyó közös és együttes védelem kötelezettségének nevezi, az együttes erővel eszközlendő védelmet egyesített erővel eszközlendő 59védelemnek értelmezi s a kötelezettség ezen tágasabb értelmezéséből vonja le azután azon következtetést, hogy a védelem eszközei a pragmatica sanctióból kifolyólag egyesítendők és közös intézkedés alá tartoznak.» Ezen következtetést Ghyczy nem fogadta el, mert a pragmatica sanctióból csak a kölcsönös védelem kötelezettsége következik. Állítását a pragmatica sanctióra következett százados gyakorlattal támogatta. A javaslat egyik fő hiányát abban látta, hogy a közösséget a pragmatica sanctióból folyónak jelentette ki.
A tizenötös bizottság többsége a pragmatica sanctio jogalapjának körén túlterjeszkedett javaslataiban másodszor azért, mert midőn a többség maga is elismeri, hogy Magyarország a közös biztosság tárgyairól ezelőtt más országok befolyása nélkül önállólag intézkedett, azt, hogy Magyarország ezt jövőre nem teheti, már nem a pragmatica sanctióból, hanem azon körülményből következteti, hogy lényegesen megváltozott a viszony az által, hogy ő felsége időközben többi országait is alkotmányos jogokkal fölruházta s hogy e körülménynek Magyarországra is kiható horderejét is kitüntesse, a többség azt állítja, hogy Magyarország a multban az emlitett tárgyakról önállólag azért intézkedett, mert akkor a magyar király többi országainak minden államügyeiről absolut hatalommal rendelkezett. Ámde Magyarország a pragmatica sanctióban az uralkodó házzal szerződött, nem pedig ő felsége többi országaival s minden állami és így a közbiztossági ügyekről is nem azért intézkedett önállólag, mert ő felsége a többi országok absolut uralkodója volt, hanem azért, mert arra joga volt. Ezen jogviszonyt tehát, valamint a pragmatica sanctio horderejét és értelmét s a kötelezettségek minőségét, melyek ama szerződésből Magyarországra hárulnak, az a körülmény, hogy ő felsége többi országait alkotmánynyal ruházta föl, nem változtathatja meg. Ghyczy elismerte, hogy fontos politikai okok javasolják, figyelemmel lennünk ő felsége többi országai új alkotmányosságának megszilárdulása iránt s csak azt állította, «hogy Magyarország is viszont joggal követelheti, hogy az ő ősi alkotmányának föntartása iránt ő felségének többi országai és tartományai szintén kellő tekintettel legyenek s hogy azon javaslatok, melyek ezen méltányos figyelem szempontjából terveztetnek, a pragmatica sanctióból folyó kötelezettségeknek nem ismertethetnek el, nem jelentethetnek ki».
Ghyczy ezután a javaslat részleteit birálta meg. 12-dik czikkében ezeket irta:
«Nem kétlem, hogy az irányadó körök most is azt kivánják, hogy az októberi diplomában körvonalozott minden állami ügyekre nézve legyen egy központi törvényhozó testület; nem törődnek azzal, hogy az miképp 60neveztessék; maguk is kívánják, hogy az ne legyen felruházva az alkotmányos parlamentek legfőbb kellékeivel; de nem azért nem kivánják ezt, mintha Magyarországnak a birodalomba beolvasztását és önállásának csorbítását, melyektől Magyarország tart, elkerülni óhajtanák, hanem azért kivánják, hogy ezen testület elég gyenge is legyen arra, hogy a központi kormány reá gyakorlandó befolyásának ellenállhasson. Nem kétlem, hogy e körök kívánnak egy hatalmas, egységes központi kormányt, mely egy ily közös központi testület tekintélyére támaszkodva, az állami teendőknek legfontosabb ágazatait, a kül-, had-, pénz-, kereskedelmi, közlekedési, államhitel s más ügyekben ő felsége minden és így a magyar korona országaiban is minden fenakadás nélkül egységesen és erélyesen kezelje; és azt, a mi ezeken kívül az állami ügyekből fenmarad, a magyar országgyűlésnek szinte úgy készek átengedni, mint a többi országok tartományai gyűléseinek; de, hogy bár csak ezen ügyekre nézve is elfogadják a valósággal felelős miniszteri kormányrendszert, elfogadják a magyar értelemben vett hatósági önkormányzatot, igen kérdésesnek tartom és e nézeteimet azon körülmény sem fogja megváltoztatni, ha a magyar miniszterium, mint e részben a hírek keringettek, csakugyan kineveztetnék; nem fogja megváltoztatni mindaddig, míg a véleményemet igazoló annyi előző tény után az ellenkezőt szintén tények nem bizonyítandják.
Ezen állapot, ha létesül, eredményezendi ugyan: hogy a legszorosabb értelemben vett belügyekre nézve Magyarország gyűlésének tanácsa meg fog hallgattatni és némelykor érvényesíttethetik. Eredmény lesz a jelen állapothoz mérve ez is, de ennek kivételével körülbelül hasonló állapot lesz ahhoz, mely eddig létezett s azért Magyarország jogai és érdekeinek kielégítésére nem elégséges, és drága áron, Magyarország lételének árán, szereztetnék meg; mert ily állapotban Magyarország mint önálló ország többé nem létezend, és azért az alválasztmány többségének javaslata még azon aggodalmat is támasztja bennem, hogy az, midőn a felállíttatni kivánt közös miniszterium tagjainak számát, teendőinek ágazatait nem határozza meg s mindamellett, hogy közöseknek valósággal csak a kül- és hadügyet ismeri el, mégis a közös delegatio és miniszterium elébe tartozó közös ügyekről minden alkalommal a legnagyobb átalánosságban emlékezik, úgy nemkülönben az indirect adókra, kereskedelmi és államadóssági ügyekre nézve javaslott intézkedései által, szándéka ellenére, azon véleményre ad alkalmat, hogy Magyarország közjogi kérdéseinek ilyetén megoldásával is kielégíthető.»
61Ghyczy utolsó czikke ez volt:
«Elismerem, hogy a hazánk s ő felsége többi országai között létező viszonyoknak kiegyenlítése jogáldozat nélkül, a létező körülmények között, nem remélhető, a mint hogy az alválasztmány kisebbségének javaslata is tartalmaz jogáldozatot; de sokkal több kelleténél a jogáldozat, melyet az alválasztmány többsége részint egyenesen véleményezve, részint az elismert elvek következményeiben, szándéka ellen, előre elfogadva javasol; sokkal több annál, a mit a közös biztosságnak, a monarchiának ennek biztosításávali fentartása igényel, melyre az ország mindig késznek, kötelesnek nyilatkozott, de a melynél többel nem tartozik.
A közöttünk és ő felsége többi országai között létező viszonyok rendezésére nézve a pragmatica sanctiót kiindulási pontul az ország elfogadta; de azért nem mondott le azon közjogi elvről, hogy – és éppen a pragmatica sanctio igaz értelme szerint – a törvényes kapcsot Magyarország és ő felsége többi országai között csak a fejedelem közössége, a személyes unio képezi.
E közjogi elvet az 1861-dik esztendei felirások után Magyarországban senki kérdésbe nem veheti; nem ingatja meg azt azon körülmény sem, hogy az ország ismételt felirásaiban hazánknak és ő felsége többi országainak kölcsönös védelmét reánk nézve a pragmatica sanctióból folyó kötelességnek elismerte; mert ily kölcsönös védelmi kötelezettség külön fejedelmek alatt álló független államok között is fenállhat s a történelem tanusítása szerint létezett is.
Ezen jogalapot sem az ő felsége többi országaiban későbben octroyált alkotmányosság, sem ezen országoknak a német szövetség iránti viszonyaikban legközelebb történt változása nem szüntethette meg.
Magyarországnak azonban most is joga van tenni azt, a mit őseink 1723. évben a pragmatica sanctio elfogadásakor tettek; joga van a közbiztosságra vonatkozó kötelezettségeit szabatosabban meghatározni, azok teljesítésének módját körülményesebben szabályozni.
De mivel ezt tenni joga van, de tenni nem köteles: joga van meghatározni a módot és feltételeket, a melyek alatt ezt tenni hajlandó.
Ezen módnak és feltételeknek elfogadására Magyarország, az igaz, ő felségének többi országait nem kötelezheti; de maga sem kényszeríttethetik arra, hogy e tekintetben más módot és feltételeket fogadjon el, mint a melyeket önként elfogadni akar; s ha ezen mód és feltételek a másik részről nem fogadtatnak el, megmaradand továbbá is az őt illető jogos téren, a személyes uniónak azon módon, mint ezt eddig jogosan elfoglalta, törvényes 62terén; mert annak, a mit az ország ő felsége többi országai és tartományai s azoknak valódi alkotmányos élete iránti tekintetből, a czélszerűség szempontjából tehet, miként Tisza Kálmán úr is helyesen megjegyzé, átléphetetlen határa van: Magyarország törvényes függetlenségének megőrzése, megóvása annak, hogy Magyarország továbbá is önálló ország maradjon, más birodalom alkatrészévé, tartományává ne váljék; és e határt joga van Magyarországnak megvonni, mert összes jogainak fentartásával lépett a felséges fejedelmi ház örökös uralkodása alá s a pragmatica sanctióban foglalt kétoldalú államszerződést az uralkodó házzal saját jóléteért s nem más állami vagy dynastiai czélok elérhetése végett kötötte.»
