KÖVETKEZIK-E A PRAGMATICA SANCTIÓBÓL A KÖZÖS VÉDELMI KÖTELEZETTSÉG?
222KÖVETKEZIK-E A PRAGMATICA SANCTIÓBÓL A KÖZÖS VÉDELMI KÖTELEZETTSÉG?
A hatvanhetes bizottság 1867. január 28-dikán, az átalános vita befejezése után, megkezdette albizottsága javaslatának részletes tárgyalását. Nyáry Pál és Bónis Sámuel megtámadták az 1-ső és 2-dik §-t, mert véleményök az volt, hogy a sanctio pragmatica alapján az országot közös védelmi kötelezettség nem terheli.
Deák Ferencz: T. bizottság! Röviden szólok a dologhoz.
Az első szakasz azt mondja, hogy «azon kapcsolat, mely egyrészről a magyar korona országai, másrészről ő felsége többi országai és tartományai között fenáll, a pragmatica sanctión alapszik». Ezt nem támogatom, hiszen az országgyűlés ugyanezt maga is kimondotta. Átalában megjegyzem, hogy sok dologra valószínűleg azért nem fogok felelni a további vitatkozásokban is egyebet, mint azt, hogy az országgyűlésnek ezen vagy ama határozata azt kimondotta: mert mi itt az országgyűlés kiküldése alapján ülünk együtt és működünk, minekünk tehát az országgyűlésnek határozatai – a mely pontra kiterjednek – zsinórmértékül szolgálnak. De azt hiszem, ez a pont nincs is megtámadva, nincs is tehát ok, miért védeni. A második szakaszban azt mondja az albizottság: «Megállapítván ez ünnepélyes alapszerződés a Habsburg-ház nőágának trónöröklési jogát, kimondotta egyszersmind, hogy azon országok és tartományok, melyek a megállapított öröklési rend szerint egy közös uralkodó alatt állanak, föloszthatlanul és elválhatlanul együtt birtoklandók.» A ki a pragmatica sanctiót, vagy, ha úgy tetszik, az 1723. 1-ső és 2-dik t.-czikket elolvasta, az arról nem kételkedhetik, hogy ez szóról-szóra benne van. Ez tehát szintén áll.
A támadás e következtetés ellen van intézve: «E határozottan kimondott elv folytán a közös biztosság és annak együttes erővel leendő védelme és fentartása oly közös és viszonyos kötelezettség, mely egyenesen a pragmatica sanctióból származik.»
Nem azt mondja az albizottság, hogy e kötelezettség betüről-betüre be van irva a törvénybe, hanem ez annak természetes consectariuma. Bizonyosan nem csupán személyes hajlamból kötötték az ország rendei akkor a pragmatica sanctiót, hanem sok fontos okaik voltak arra. 223E fontos okok egyike az volt, hogy Magyarország megvédésére oly eszközöket, oly segítséget is kellett keresniök, mely magoktól ki nem telt; hiszen benvan a törvény indokolásában: «etiam contra vim externam». És midőn megkötötték ezen szövetséget, midőn a pragmatica sanctio által a trónöröklést a női ágra is átruházták, nem fogja hinni senki, hogy őseink úgy alkudtak, vagy azon gondolatot forralták volna magokban: «Megválasztjuk, hogy ő minket megvédjen, mi azonban őt nem fogjuk megvédeni.» Azt mondják: «Igen, azon kötelezettséget elvállalta az ország, hogy a fejedelem jogait védje meg; hiszen nincs egyébről szó az indivisibilitás- és inseperabilitásra nézve.» De erre azt lehet válaszolni: ebben a két eszmében, hogy Magyarország tartozik megóvni vagy megvédeni a magyar királyt, ki egyszersmind a többi birtokok fejedelme, azon országok birtoklását azonban nem tartozik védeni, ebben nincs praktikus értelem. Midőn a magyar királynak, ki egyszersmind azon országok fejedelme, azon országainak birtoklását megvédjük, megvédettük azon országokat is.
Azt mondják továbbá, hogy ha ebből a közösséget következtetnők, compromittálnók a multat és jövőt. Ezt absolute nem látom át. Miképpen áll az a védelmi kötelezettség, melyet mi a pragmatica sanctióból következtetünk? Az ország kimondotta: «Megválasztjuk a nőágat magyar uralkodói dynastiának; átruházzuk rá a trónöröklést;» kimondotta, hogy mind Magyarország és kapcsolt részei, vagy a magyar korona országai – mint most nevezni szokták – mind ő felségének többi országai együtt elválhatatlanul és föloszthatatlanul birtoklandók. Ha ezt az elvet kimondotta az ország, hiszi-e valaki, hogy ezzel nem vállalta el magára azon kötelezettséget, hogy ezt az együttes birtoklást megvédje; valamint ráruházta a fejedelemre, mint azon többi országok fejedelmére, azon kötelezettséget, hogy Magyarországnak és koronaországainak együttes birtoklását ő a többi országok erejével is megvédje? Ez az együttes és egyszersmind kölcsönös védelem.
Hivatkoznak a gyakorlatra; de éppen ez áll ezen magyarázat mellett. 1715-ben hozatott be a rendes katonaság; nyolcz esztendőre utána mondatott ki a pragmatica sanctio. Minden megtámadások ellen együtt védték ezek a birtokok, a fejedelemnek ezen országai egymást: az örökös tartományok – mint nevezzük – védték Magyarországot a török háborukban; Magyarország védte a többi országokat, azaz ő felségének azon országait és birtokait a porosz és franczia háborukban, melyek azóta közbejöttek. Méltóztassanak fölvenni, hogy midőn 224a porosz háború megindíttatott, egyenesen kimondotta a bajor választó fejedelem és a porosz király, hogy nem Magyarország ellen indítanak támadó háborút, hogy nem a magyar király ellen, hanem egyenesen a többi tartományok ellen harczolnak, és Magyarország mégis megvédte a trónt, megvédte azon országokat, megvédte nem csupán nagylelküségből – áldozatokat hozott nagylelküségből – hanem azon kölcsönösségnél fogva, melynél fogva Magyarország azokat, viszont azok minket, a török háborúkban, megvédeni tartoztak. Midőn a franczia hadsereg Győr alatt állott, proclamatiók szórattak szét, hogy Francziaország nem akar Magyarország ellen háburút viselni, és ezen proclamatiók nyomtalanul multak el: Magyarország teljesítette, a mit kötelességének hitt; és ebből áll ez a kölcsönös kötelezettség.
Azt mondják, hogy ezen kötelezettségnek kölcsönössége nincs kimondva a pragmatica sanctióban. Természetesen, hogy nincs kimondva; a kölcsönösség csak következik belőle. Azt kérdezi valaki, hogyan jött tehát most a közösség bele? A dolog igen egyszerű. Midőn a pragmatica sanctio megköttetett, akkor Magyarország azt mondotta, hogy az együttes, föloszthatatlan és elválaszthatatlan birtoklás mondatik ki a pragmatica sanctióban; tehát azzal azon kötelezettséget, hogy ezen birtoklás együttes elválaszthatatlansága lehető legyen, magára vállalta. Ugyanaz által, hogy a fejedelem ezen pragmatica sanctiót elfogadta, ugyanazon föltételt Magyarország irányában magára vállalta. Magyarország magára vállalhatta, mert mindezen dolgoknál ő maga Szent István koronája körében a fejedelemmel együtt intézkedett; a fejedelem magára vállalhatta, mert absolut ura lévén azon tartományoknak, ő disponált azon tartományok seregével és pénzével, midőn a magyar birtokot meg kellett védeni. Most azt mondja a fejedelem: «Én alkotmányt adtam az örökös tartományoknak, már most nem disponálok azoknak katonáiról és pénzéről szabadon és föltétlenül, mert most azoknak is van hozzá szavok, mint nektek van a magatok katonája és pénze felett: arról kell tehát gondoskodni, hogy ezen kölcsönös védelmet, mely éppen úgy van a mi érdekünkben, mint az övékben, teljesítse mindenik rész: a magyar teljesítse azt a maga törvényhozásának útján, azok szintén a maguk törvényhozása útján.»
Hogy ebből viszonyok származnak, melyek elintézendők, az kétséget nem szenved. Azért indítványozta az albizottság ezen véleményét. Ha valaki jobbat talál, első leszek, ki hozzá állok; csak azt nem tartom elfogadható eszmének, hogy mivel a kölcsönösség nincs 225kimondva a pragmatica sanctióban, az nem is természetes következése a jelen viszonyoknak.
Nem azért kell Magyarországnak alkotmányát megváltoztatnia, mert az örökös tartományok úgy kivánják; hanem azért, mert miután azok alkotmányt kaptak, a régi mód szerint, azon mód szerint, mely mellett az örökös tartományok fejedelme ott absolut uralkodó, itt meg alkotmányos volt, azon czélt, mely a pragmatica sanctióban is ki van tűzve, elérni nem lehet: kell tehát e czélra oly módról gondoskodni, melylyel ezen czél elérhető legyen.
Megvallom, akárhogy hányom-vetem és fontolom ezen két szakaszt, oly természetes következése az a pragmatica sanctiónak, hogy én azt bátran, bizton föl merem venni az egész munkálat alapjául.
Ghyczy Kálmán nem vonta kétségbe, hogy a pragmatica sanctióból következtethetni a kölcsönös védelmet; ámde az albizottság a hadügynek és a védelem minden eszközeinek közös elintézését állította föl, ez pedig nem foly a pragmatica sanctióból. Deáknak a hét éves háborúból fölhozott példájára megjegyezte, hogy a porosz királynak akkori nyilatkozatában, a mely szerint nem Magyarország ellen szándékozik háborút indítani, találja föl annak okát, hogy Magyarország nem járult rendkívüli segélyezéssel azon háborúhoz. A bizottságnak több tagja itt közbekiáltott, hogy akkor «a rendes katonaság közösen harczolt». Ghyczy azzal felelt, hogy abból, mert közösen harczoltak, nem következik, hogy a katonaság föntartására szükséges költségek iránt közösen kelljen intézkedni. Elfogadta kiinduló pontul a pragmatica sanctiót, de ennek nem tulajdoníthatott más értelmet, mint a mely az 1861-diki országgyűlés második föliratában van kifejezve, s ezen értelemben óhajtotta módosítani a 2. §-t.
Nyáry Pál a dolog természetéből folyónak tartotta a védelmi kötelességet Magyarország részéről; de ebből nem következik, hogy Magyarországnak önálló rendelkezési joga csorbuljon.
Tisza Kálmán a Ghyczy beszédébe történt közbekiáltások ellenében törvénytelennek mondotta, hogy a hét éves háborúban a rendes hadseregek együtt verekedtek; törvénytelennek már csak azért is, mert a magyar hadsereget az ország beleegyezése nélkül nem szabad az országból kivinni.
Somssich Pál úgy tudta, hogy midőn előbb kölcsönös volt a védelem, akkor is közösen intézkedtünk fölötte. Miért? Mert ő felsége absolut uralkodó 226lévén a túlsó országokban, mint ilyen teljhatalommal intézkedett; Magyarországban pedig alkotmányos uralkodó lévén, az országgyűléssel kellett tractálnia, s midőn ezzel végzett és ennek határozatait szentesítette, ezekbe a túlsó országok nevében is teljhatalmánál fogva beleegyezett. Magyarországnak joga volt intézkedni védelméről, s csak az alkalmazásban volt kölcsönösség és közösség; most is, mintán a viszonyok megváltoztak, csak az a kérdés, hogy gyakorlatilag miként lehet a kezelést a legczélszerűbben végrehajtani.
Ghyczy Kálmán Somssich ellenében megjegyezte, hogy a bizottság Magyarország gyűlése részéről Magyarország közjogainak rendezésére küldetett ki, s hogy arról gondoskodni, miképp gyakorolják ő felsége többi országai alkotmányos jogaikat, nekik lesz a dolguk. Ismételte, hogy a törvényes alap a 2. §-ban nincs megtartva, mert a pragmatica sanctio értelmét igen tágra terjeszti ki.
Várady Gábor azt találta, hogy a tárgyalt két szakasz nemcsak túlmegy az 1861. és 1866-diki föliratok elvein, hanem éppen az ellenkező van bennök.
Somossy Ignácz Somssichchal szemben megjegyezte, hogy a javaslat elfogadásával az ország jogainak egy részében csonkítás következik be, a mennyiben, ha az absolut fejedelem jogainak egy részét átengedi az örökös tartományok népeinek, oly új hatalom keletkezik, mely előttünk eddig ismeretlen volt és érdekeinkkel ellentétben van. Aggodalomba ejtette, hogy oly helyzetbe és oly kötelezettségekbe sodortatunk, a melyeket ezelőtt nem ismertünk.
Kemény Gábor b. bizonyítgatta, hogy nem új az a gondolat, hogy a magyar korona tartományai ő felségének nem magyar tartományaival szövetségre lépjenek. Közvetlenül a pragmatica sanctio megalkotása után felmerült a követek tábláján azon eszme, hogy mivel a dynastia alatt kölcsönös és állandó védelemre kötelezték magukat Magyarország rendei, szükséges szorosabban körülirni a kötelezettségeket, a melyeket éppen ezen kölcsönös védelem maga után von, s ennélfogva egy meghatározandó unio – ez volt a kifejezés – létesítését nélkülözhetetlennek tartották. A követek táblája ez iránt üzenetet küldött a főrendekhez, s a főrendek magokévá tették az eszmét, kijelentvén még egyszer, hogy a pragmatica sanctio megkötése által Magyarország jogain csorbát üttetni semmi esetre nem engednek, 227de azon viszonyt, a melybe a magyar korona ő felsége többi tartományaival lépett, per instrumentum pragmaticum kivánják körüliratni. Az ország rendei megkérték III. Károlyt, engedné meg, hogy ez iránt érintkezésbe lépjenek az örökös tartományokkal. Ő azonban ezt felelte: «Ne legyen gondjok ezzel».
Ha Magyarország az újabb viszonyokhoz képest szerződést köt ő felsége többi országaival, ezzel nem játszsza el önállóságát, s azért igen helyes az albizottság értelmezése a pragmatica sanctióról.
Bónis Sámuel fejtegette, hogy a közös kötelezettség nem alapítható a pragmatica sanctióra.
Somssich Pál biztosította Somossyt, hogy az albizottság javaslata Magyarország jogaiból semmit fel nem ad, sőt a gyakorlati téren gyarapítja azokat. Valahányszor eddig az uralkodó alkotmányosan tractált a magyar országgyűléssel, s ennek kivánatai a fejedelem belátása szerint többi tartományainak érdekeivel ellenkeztek, egyszerűen megtagadta a sanctiót, s a hányszor neki tetszett, paralysálta a magyar országgyűlés hatását. A létező kormány pedig nem tartozott visszalépni, mert nem volt felelős az országgyűlés többsége irányában. Ezt ő felsége jövőben nem teheti, nemcsak azért, mert a lajtántúliaknak alkotmányt adott, hanem azért sem, mert különben miniszteri kormánya itt meg nem állhatna.
Ha tehát a kölcsönös védelmet illusoriussá tenni nem akarjuk, az eddig ő felségével, mint a lajtántúliak absolut urával, folyt tractatust olyannal kell substituálni, mely megfeleljen az alkotmányos viszonyoknak. Ez pedig Magyarországnak gyakorlatilag több valóságos jogot ad, mert az országgyűlést többé nem lehet annyiszor paralysálni, a hányszor a hatalomnak tetszik.
Nyáry Pál Keménynek azt felelte, hogy ha itt két szabad, független nemzet közötti szövetkezésről volna a szó, ez ellen ő se tenne kifogást. De alkotmányunk nincs helyreállítva, s ha most beleegyeznénk megcsonkításába, ezzel kárt okoznánk az alkotmányosság után vágyódó lajtántúliaknak, mert így ők nem kapnának valóságos alkotmányt, hanem csak azon darabjait, melyeket mi rájuk átruházunk.
Simay Gergely lehetetlennek tartotta az együttes birtoklást az együttes védelem nélkül.
A bizottság többsége az első két §-t elfogadta.
