VISSZAVONULJON-E A DEÁK-PÁRT?
VISSZAVONULJON-E A DEÁK-PÁRT?
A Pesti Napló nem szünt meg a korona azon tanácsosai ellen fordulni, kik, a bécsi lapok jelentése szerint, a közösügyi javaslat országgyűlési tárgyalásának szerencsés befejezése előtt nem tartották kinevezhetőnek a magyar minisztériumot. A Napló ismételve kifejezte azon aggodalmát, hogy ha nem nevezik ki a minisztériumot, s ez nem teszi létezésének kérdésévé a tizenötös bizottság javaslatának elfogadását, akkor a Deák-párt az országgyűlésen kisebbségbe fog jutni.
1866. október 23-dikán Kemény Zsigmond br. kifejtette, hogy a viszonyok mind kedvezőtlenebbekké válnak, a bizalom csekély maradványai is tünedeznek, s hogy azon országgyűlési párt, mely a tizenötös bizottság munkáját hiányosnak, sőt veszélyesnek tartja, fáradozásait naponkint mind inkább látja a sikertől koronázva. Vajjon – kérdezte – lehet-e oly optimismus, mely azon kecsegtetéssel táplálkozzék és ámítsa magát, hogy ha minisztérium nem neveztetik ki, egy rescriptumnak az országgyűléshez leküldésével rendezni lehet a közös érdekek tárgyalását? «Vagy talán – folytatta – a mit a kormány elmulaszt, azt teljesítse a Deák-párt, melynek a kormányhoz semmi köze, s mely végtére is szabadelvű és ellenzéki, s mérséklésének más díját még eddigelé nem vette, mint azt, hogy a mikor fékezte a szélső nézeteket, ugyanakkor a bécsi intentiók állandólag a baloldal malmára hajtják a vizet? Lehet-e tőle azt várni, hogy más tévedéseiért magát ostoroztassa?» «Nem látjuk át, hogy egy egész párt is miért ne vonulhasson vissza a tevékenység és indítványozás teréről, ha fáradozásainak és áldozatainak eredményei ellene fordíttatnának, s ha a mások baklövéseiből eredt kisebbségénél fogva a parlamentarismus kivánatának teend eleget azzal, hogy oly térről vonul vissza, mely különben is őt többé meg nem illetné. Azt senki se várja tőlünk, hogy, mint 1861-ben történt, ellenfeleinktől kölcsönzött szavazatokat fogadjunk el azért, hogy őket az indítványozás és főszerepvitel kellemetlen és tán koczkáztató dicsőségétől föloldozzuk.»
67A Pesti Napló október 28-diki számában eme közlemény jelent meg:
A Wanderer pesti levelezője a Pesti Napló október 23-diki czikkének alkalmából, e czikk jelentőségét constatáló bevezető sorai után, ekként ir:
A Deák-párt tehát, ha a kormány megmarad eddigi eljárása, eddigi tévedései mellett, a jövő ülésszakon visszavonul a tevékenység és indítványozás teréről, átengedi a tért a kormánynak és a baloldalnak, a kormánynak, mely a Deák-párt eddigi mérsékletét és áldozatait azzal viszonozta, hogy további befolyását lehetetlenné tette, s átengedi a baloldalnak, mely a tizenötös bizottság pontozatait nem csak hiányosaknak, de veszélyeseknek is tartja. Ám kisértse meg a kormány, mely, úgy látszik, a Deák-pártban bírt támaszszal élni nem akar, a kiegyenlítést, ha czélja ez, az országgyűlés oly többségével, mely ugyan a tizenötös bizottság pontozatait is veszélyeseknek tartja, mely többség azonban épp a kormány eljárása következtében keletkezett. Ám vállalkozzék a baloldal az indítványozás és főszerepvitel nagy felelősséggel járó feladatára, a Deák-párt nyugodtan visszavonulhat; a teljesített kötelesség érzetével vonuland vissza, s azon öntudattal, hogy e visszavonulása épp oly kevéssé hátráltatja a kiegyenlítést, mint elő nem mozdíthaták azt eddig: mérséklete és áldozatai. Az országgyűlés eddigi többsége nagy készségének félremagyarázhatlan jelét adta; a kormány semmit sem tőn, mi által e készséget táplálni, viszonozni látszott volna, sőt ellenkezőleg, az első feliratra keletkezett kir. leirat még azon reményeket is megsemmisíté, melyeket a deczember 14-diki trónbeszéd támasztott. És mivel igazolá, mivel viszonzá a kormány az országnak bizalmát? A provisorium folytonossága által. Soha kormány oly országgyűlésen, melynek feladata a birodalom létkérdésének megoldása volt, előnyösebb helyzetben nem vala, mint a Mailáth-Sennyey kormány, mely ha hazájának jogait kellett védeni, egy tekintélyes és loyalis országgyűlési többségre támaszkodhatott, s mely kormány a kiegyenlítés alapjául szolgálható bizottsági munkálatban már bírta a kiegyenlítés zálogát, és megnyerte a lehetőséget, hogy a nemzet kivánságát teljesítse. A kormány azonban nem élt ez előnynyel. Épp oly merev negatióval élt az 1866-diki országgyűlés ellenében, melyen az előbbi határozati párt is a közös ügyek rendezésének munkájában részt vett, mint a milyennel élt az 1861-diki kormány azon országgyűlés irányában, melyen csak négy szótöbbséggel fogadtatott el a felirat. Az ily kormányt a Deák-párt, mely – mint Kemény mondja – «végtére is szabadelvű és ellenzéki», nem fedheti. A jövő eseményei felett itéljen a történelem, itélni fog a nemzet. A Deák-párt tetteiért elvállalja a felelősséget.
68Orczy Béla br. 1866. október 25. és november 4-dikén a következőket irta naplójába:
Október 25. Bécsben nagy hatást keltett, a mit Kemény Zsigmond a Deák-párt visszavonulásáról irt. Ezt a kiegyezési kisérlet megszakadásának tekintik a független elemek. Kormánykörökben valószínűleg nem nagyon bánják, mert ők többé-kevésbbé csak a hivatalban maradást tartják a fő föladatnak, s minden másnak jobban örülnek, mint az oly alkotmányos megállapodásnak, a mely őket hivataluktól megfosztaná. A mostani kormányférfiak és nehány elvbarátaik érzik, hogy csak az absolutismus tarthatja fönn őket, azért a mi ennek malmára hajtja a vizet, az ő érdeküket is előmozditja.
November 4. Mari azt irja Pestről, hogy ott az a hír jár, hogy Deák nem akar visszavonulni, ellenkezőleg oda törekszik, hogy a tizenötös bizottság munkálata a ház elé jusson. A kormány a miniszterium kinevezését már nem venné oly nehéz szívvel.
November elején Horváth Boldizsár a Pesti Naplóban négy czikkben szólott hozzá Kemény br.-nak a Deák-párt visszavonulását tanácsoló nyilatkozatához.
Horváth síkra szállott azok felfogása ellen, a kik politikai nagy tévedésnek hitték, ha valamely politikai párt a küzdő térről önként visszavonul, s kimutatni igyekezett, hogy az olyan párt, mely nem önmagáért, hanem bizonyos czélért alakult, önbecsülésének és a nemzetnek tartozik vele, hogy visszalépésével a nemzet erejét a további czéltalan küzdelemtől megóvja. Ennek igazolására előadta a Deák-párt alakulása okait és történetét. 1849-től 1859-ig Magyarország politikusainak szeme előtt csak egy czél lebegett: a pragmatica sanctión alapuló politikai, nemzeti és alkotmányos lételünk megmentése, mert «ha lehettek is egyesek, kiknek higgadtságát a fájdalom és keserűség túlszárnyalta, s kik az elszakadás által óhajtottak volna nehéz helyzetükből kibontakozni, ámde oly politikai párt, a melynek combinatióiban az elszakadás mint elérhető és elérni szándékolt czél szerepelt volna, nem létezett». A solferinói nap a hazai értelmiségnek egységes politikai phalanxát áttörte, s ez időtől fogva az ó-conservativek mind czélra, mind politikai taktikára nézve különváltak a nemzet zömétől. Az októberi diploma sarkpontját az egységes állam eszméje képezi, holott a pragmatica sanctio nem egységes államnak, hanem egy oly feloszthatatlan birodalomnak veté meg alapjait, mely egymástól független két államtestből álljon. E pártszakadás meghasonlást idézett elő a szabadelvű párt 69soraiban is. A párt egy része ugyanis nem hitt a hatalomnak komoly kiábrándulásában, s nem akarván azt megerősíteni azon hitében, hogy a nemzetet félrendszabályokkal kielégíthetni, teljesen távol kivánt maradni az úgynevezett csonka megyék megalakításától. Ellenben azok, a kik Deák Ferencz nézeteit fogadták el, nem akarták passiv maguktartásával az országgyűlés egybehívását késleltetni, s alkalmat akartak adni arra, hogy a hatalom a nemzet kivánalmait nem egyes feltolakodó és jogosulatlan coteriák, hanem magának a nemzetnek előterjesztéséből megismerje. S a megyék, az összes szabadelvű párt egyetemes részvéte mellett, csakugyan megalakultak. A hatalom azonban, be sem várva az országgyűlés összejövetelét, kibocsátotta a februári pátenst, mely nélkül az 1861-diki országgyűlés első felirata sokkal nagyobb többséget nyert volna. A második leirat, mintha egyenesen a Deák-párt ellen lett volna intézve, a párt kiinduló pontját, feltevéseit és számításait az utolsó határvonalig meghazudtolta, s igazolta azok jóslatát, kik azon országgyűlésen a határozati párthoz tartoztak, s kik a békülékenység politikáját előre sikertelennek hirdették. E leirat véget vetett a Deák-párt uralmának, s az ország közvéleményét a határozati párt táborába vitte át. A Deák-párttal megbukott az októberi férfiak politikája is. Schmerling négyévi kisérletei a monarchiának erkölcsi és anyagi bajait ijesztő módon növelték, s noha ennélfogva a nemzet bizalmának felélesztése igen nehéz és kétes feladatnak látszott, Deák Ferencznek 1865-dik évi húsvéti czikkére, mintegy varázsütésre, fordulat állott be a nemzet közérzületében. E percztől fogva a közvélemény gyeplője ismét a Deák-párt kezébe jutott; az országgyűlési választások a legtöbb kerületben mérsékelt szellemben ütöttek ki. A közös ügyek létezését, miről a nemzet nagy része egy évvel előbb hallani sem akart, s a mit Bécsben a kiegyezés egyetlen akadályául kiáltottak ki, a baloldal is elismerte, s csak a tárgyalás és elintézés módjára nézve volt eltérő a véleménye. A kormány azonban mit sem tett az engesztelékeny nemzettel szemközt. A trónbeszédben elfogadta ugyan kiinduló pontul a pragmatica sanctiót; csakhogy e kiinduló ponton úgy megfeneklett, hogy egy lépéssel sem indult tovább. Ellenben a sajtó terén és a törvényhozás egyik termében nyilt harczot üzent a parlamenti rendszernek; nyiltan követelte az 1848-diki törvényeknek előleges revisióját; szóval a kormány politikája határozott megtagadása volt az ország kivánalmainak. A Deák-párt mindemellett nem vesztette el türelmét, noha a talaj, a melyen állott, ingadozni kezdett alatta. Azonban bekövetkezett a königgrätzi katastrópha, s a közhangulat feszülten várta a kormány elhatározását. Magyarország nagyobb fontosságot nyert a monarchiában, mint valaha. A kormány tudta, hogy felelős 70kormány kinevezése nélkül a nemzetet nem lehet kielégíteni. És éppenséggel semmit sem tett, a mi arra mutatna, hogy az új helyzet követelményeinek és Magyarország várakozásának megfelelni hajlandó.
A Deák-pártnak erőt a bizalom adott, melyet a közvéleményben maga és a kormány iránt támasztania és föntartania sikerült. E bizalmat a kormány kiirtotta. Újabb bizalmat a párt nem kelthet, mert politikai becsületérzésével nem fér össze, másoktól bizalmat követelni, midőn a magáé is elveszett. Nagy hibát követett volna el a nemzet, ha nem lép rá az őszinte békülékenység azon ösvényére, a hová a Deák-párt vezette. E kisérlet volt az, a melyre a Deák-párt vállalkozott. Miután ez megtörtént, a párt föladata megszüntnek látszik. Visszavonulása kötelességévé vált azon pillanatban, midőn további szereplése csak megerősíthetné merev ellenállásában azon politikát, mely az egész nemzet ellen, de első sorban éppen a Deák-párt ellen küldözé nyilait.
Tisza Kálmán a Hon november 8-dikán megjelent számában a következő nyilatkozatot tette közzé:
«A Pesti Napló folytonosan oly czikkeket hoz, melyekben az okokat fejtegetvén, a melyek miatt az általa képviselni mondott párt a vezetést, többé meg nem tarthatja, ezáltal azt árulja el, hogy tudomása szerint legalább még most is hiányzik a hajlam, teljesíteni azt, mit az ország oly méltán várhatott. Részünkről úgy fogjuk föl a dolgot, hogy e czikkek a baloldal többségre jutásának lehetőségét a fölfelé gyakorlandó pressio érdekében mutatják föl, s ebben semmi hibát nem látunk, sőt bevalljuk, hogy a Naplónak teljes igazsága van, ha azt mondja, hogy csak az ő pártjának többségben maradásával lehet a kiegyenlítést a tizenötös albizottság többségének értelmében eszközölni, s hogy ha ezen párt a többséget elveszti, nem a kormány iránt engedékenyebb, de a nemzet jogai érdekében követelőbb többség fog alakulni.
Még abban is igaza van, hogy az első különbség az 1861-diki fölirati és határozati párt között a bizalombani különbségből eredt; csakhogy ma már az egyik rész nagyobb bizalom, a másik nagyobb bizalmatlanság által vezetve, nagy elvi különbség választja el az 1865-diki országgyűlés jobb- és baloldalát.
Elválaszt bennünket az, hogy mi ama javaslat által, melyet a közös viszonyokra nézve a tizenötös bizottság jobboldali többsége készített, s a melynek alapján látszanak minden combinatiói téve lenni, hazánk állami függetlenségét veszélyeztetve látjuk.
A jelen országgyűlés eddigi folyamán a modor, az erősebb vagy 71gyengédebb hang iránt lévén közöttünk a különbség, tudtunk engedni, s belenyugodtunk, hogy szelídebb modorban, hogy gyengédebb hangon fejeztessenek ki az ország jogos kivánalmai; de most, midőn szerintünk hazánk függetlenségének megóvásáról leend szó, kénytelenek leszünk fölvenni a küzdelmet, ha kisebbségben leszünk, s készek leszünk megállni szavunkat, ha, mit a Napló igyekszik elhitetni, a baloldal felé hajlanék a többség véleménye.
Készek leszünk, mert bár, a mint a dolgok ma állanak, nem biztathatjuk magunkat azzal, hogy a mi nézeteink elfogadtatnának ott, hol még a jobboldal kivánalmai is elvettetnek; de úgy hiszszük, hogy szent kötelességet teljesítünk, midőn az ellen, a mi szerintünk hazánk függetlenségét veszélyezteti, küzdeni fogunk. Úgy hiszszük, hogy mint kisebbség álljunk bár, vagy mint többség, a nemzet többsége méltányolni fogja működésünket, és valamint nem vádolja ma a jobboldalt azért, hogy nem tudta megváltoztatni a kormánykörök nézeteit, éppen úgy nem fogja a baloldalt vádolni a siker, az eredmény kimaradásáért.
Csak egyéni nézeteim azok természet szerint, melyeket itt elmondék; de nem hiszem, hogy csalódjam, ha azon véleményt fejezem ki, hogy a baloldal így fogja föl helyzetét, és sem mint kisebbség, sem mint többség nem fog a reá váró kötelesség teljesítésétől visszarettenni.»
