A HEVESI ÜGY.
A HEVESI ÜGY.
1867. augusztus I-sején a váczi kerület Kossuth Lajost egyhangú fölkiáltással országgyűlési képviselőnek választotta.
Ezt megelőzőleg, julius 27-dikén, a jász-ladányi kerület 478 választója Kossuthhoz levelet intézett, a melyben megkérték, vállalja el kerületük országgyűlési képviseletét. Kossuth Turinban, augusztus 5-dikén kelt, s a «Magyar Ujság» augusztus 17-diki számában közzétett válaszában kijelentette, hogy politikai elvei a haza akkori helyzetében nem engedik meg neki a fölajánlott képviselői állás elfogadását. Ő is kötelességének tartotta, fátyolt vetni a személyes bántalmakra, midőn ezt a haza érdeke kivánja. De a komoly meggyőződéssel vallott elvekre fátyolt vetni nem szabad, legkevésbbé akkor, midőn minden, a mi történik, megannyi tanuság, hogy ezen elveken kivűl nincsen és nem lehet üdve a hazának. Nem is hihette, hogy a kik a fölszólítást hozzája intézték, maguk is jóvá ne hagynák elhatározását, ha fontolóra veszik, hogy minő téren áll most hazánkban egy országgyűlési képviselő, s mik azon elvek, melyeket ő – Kossuth – ha szabad úgy mondania, személyesít. Mert őt a körülmények s a nép bizalma 242azon kivételes helyzetbe tették, hogy neve a haza függetlensége zászlajával azonosítva van. És ő nemzetét e függetlenségre jogosítottnak is tudja, képesnek is ösmeri. «Sőt – irta – számba véve az európai conjuncturákat, melyeknek ismeretében nem vagyok egészen járatlan, arról is meg vagyok győződve, hogy ha nemzetünk rendületlenűl ragaszkodnék az álladalmi függetlenséghez, nemzeti létünk semmi szétbomlasztással, állami consistentiánk semmi külmegtámadással, országunk földterületi épsége semmi csorbítással nem volna s nem lehetne az európai complicatiók folytán fenyegetve; sőt az európai államrendszer normalis megfektetésében, a világszabadság történelmi rendű kifejlődésében, s a valódi (nem a csal) béke megszilárdulásában a független Magyarország nem csekély sulyú tényezőt képezne; ellenben, ha nemzetünk az osztrák birodalommal összeolvad, s magát a bécsi udvar nagyhatalmi állásának végzelmes polititikájával azonosítja, oly hatalmas érdekeket zúdit fel maga ellen, s oly vihart von magára, hogy hazánk belülről szétbomlással, kívülről szétdarabolással vagy végenyészettel lesz fenyegetve.» Vezérelve tehát az, hogy hazánk állami függetlenségét s nemzeti önállását feladni vagy megcsonkításába beleegyezni nemcsak nem kell, de nem is szabad semmi körülmények közt, semmi nyomás miatt, semmi feltétel alatt, semmi áron. Alapelve ez a magyar államjognak. «Őseinknek ezredéves szent hagyománya, a jövendő nemzedékeknek elidegeníthetlen öröksége, melyhez ragaszkodni elengedhetetlen kötelesség, mint őseink ragaszkodtanak rendületlenűl!» Őseink hazánk függetlenségét soha fel nem adták, az osztrák tartományokkal egy államtestületbe összeolvadást soha alá nem irták, soha. «Elannyira nem – folytatja – hogy 67 évvel azon trónörökösödési kötés után, melyet pragmatica sanctionak hallok (hamisan) neveztetni, s a melyből a bécsi udvar s az osztrák tartományok iránt oly kötelességeket látok most kierőszakoltatni, a minőkről apáink nem is álmodtak, kötelességeket, melyeket több mint ötnegyed század történelme kiáltólag czáfol, s az 1848. szeptemberi osztrák miniszteriális emlékirat előtt maga a bécsi udvar sem mert volna soha felállítani; mondom 67 évvel ama végzelmes kötés után beirták őseink az 1700-diki 10. alaptörvénybe, hogy ámbár egy a fejedelem Magyarországon s az osztrák örökös tartományokban, mindazonáltal Magyarország semmi más országnak vagy nemzetnek nem kötelezett, szabadon álló, és egész kormányzati rendszerében független ország. Ez alaptörvény gyakorlati érvényét vettük mi körül biztositékokkal az 1848-diki törvényekben. És valóban, ha Magyarország állami függetlensége az osztrák fejedelmi ház uralkodásával összeegyeztethető, az összeegyeztetés csakis az 1848-diki törvények alapján történhetnék, feltéve: hogy e törvényeket a bécsi hatalom szentül megtartaná, a mit 243nekem sem a 350 éves mult és saját korunk tapasztalata, sem a Habsburgház dynastikus állásának történelmi logikája hinnem sem enged.»*
A nagyobb betükkel nyomatott szavakat a «Magyar Ujság» nem közölte, s kíhagyásukat vonásokkal jelölte meg, ellenben megvannak a Pesten 1868-ban megjelent következő czimű füzetben: «Kossuth Lajos és fiainak az 1867-dik évben megjelent összes leveleik. Kiadja Szodoray Sándor honvédszázados».
A «Magyarországn ellenében, mely azt állította, hogy a kihagyott sorokat a «Magyar Ujság» Kossuth iránti tekintetből nem találta közzétehetőknek, a «Magyar Ujság» augusztus 20-diki számában ezeket irta: «A mi a kihagyott sorokat illeti, azt hiszszük ugyan, hogy valódi sajtószabadsággal biró országban azok bátran kiadhatók volnának. Azonban, midőn tapasztaljuk, hogy oly czikkekért, a melyekben sajtóvétségnek – 48-diki törvényeink szerint – árnyéka sincs, már két rendbeli pört indítottak ellenünk, lapunk érdekét tartva szem előtt, elég gyengék voltunk ama sorokat olyakul itélni meg, mint a melyekből azon jóakarattal, mely a fönnebbi két pört készíti ellenünk, netalán ujabb keresetet támaszthatott volna a jelen kormányhatóság.»
«Én – irja Kossuth – tagja s az országgyűlés előtt szóvivője voltam azon független felelős magyar miniszteriumnak, mely a bécsi udvarnak határozottan kijelentette, hogy az összes nemzettel egyetemben változhatlanul el van tökélve, az ország ezen jogaiból, önállásából, függetlenségéből egy hajszálnyit sem engedni. És a nemzet megmutatta 48–49-ben, hogy e nyilatkozattal a nemzet akaratának valánk tolmácsai. Én elveimmel e téren állok. Nekem hazánk függetlensége polgári hitvallásom Istensége. Az Isten nem halt meg, bár ha oltára körül a hívek meggyérültek is. Az ámítások köde szétfoszlik, a csalódásokból kiábrándulnak. És a hívek sorai újból megtömörülnek az oltár körül.»
És minő térre kellene állania, ha a fölhívásnak engedve, elfogadná a képviselői állást?
«A hadügy, külügy, s a legnagyobb részben a pénzügy, s ezekkel a háboru, béke, szövetségek, nemzetközi szerződések, s átalában az államkormányzat mindazon magas attributumai tekintetében, melyek egy országot statussá, egy népet nemzetté tesznek, hazánk állami personalitása eltöröltetett, s Magyarország részint alávettetett a birodalmi miniszteriumnak, részint az osztrák birodalommal politikailag egy állammá összeforrasztatott. Mindezek folytán az államkormányzati hatóságból kivetkőztetett, tehát teljességgel nem független, s miniszteriális elnevezésre is alig érdemes magyar miniszterium számára csakis a tartományi beligazgatás van föntartva; de ama roppant jogfeladások logikájánál fogva még ez is 244nem azon szabadsággal, melynek körét és irányát kizárólag hazánk saját érdekeinek kellene megszabni, hanem csak annyiban, a mennyiben a közös ügyek birodalmi politikája megengedi. Őseink s a 18 éve elvérzett szabadsághősök följajdulnának sírjaikban, ha megérthetnék, hogy egy magyar országgyűlés ily jogfeladásokat aláirhatott.» És mindezen rettenetes áldozatokon túl az országgyűlés elhatározta azt is, hogy szegény hazánknak anyagilag már is tönkre tet? lakossága a bécsi kormánynak négyezer millió ezüst (tizezer millió váltó) forintot megközelitő, minket semmi méltányossággal nem illethető adósságaiban osztozni fog. Mind ez már el van végezve, mind ez már törvény. A koronázás is ezen az alapon hajtatott végre, s azon ünnepély, mely közel kilencz századon át a nemzet jogai szentesítését képezte, 1867-ben az önként föláldozott nemzeti jogok sírját tetőzé be. A dolgok tehát már annyira vannak vive, hogy a képviselők számára alig maradt fönn békés úton egyéb teendő, mint megállapítani a hányadot, mely szerint hazánk vérig kizsarolt népe a béke idején is közel háromszáz millió ezüst (hétszáz ötven millió váltó) forint évi közös költségek terhét viselni fogja, természetesen a földtehermentesítési tartozáson s az ország közigazgatási költségein kivül. A kilátás irtózatos. És (jegyezzék ezt meg kérem jól maguknak honfitársaim) ez a borzasztó közösügyi alku, melyet az országgyűlés többsége a nemzetre reászavazott, nem egy meghatározott időre, hanem örökre szól, és nem is oly törvényhozási tárgy, melyet, a mint egy többség megszavazott, úgy más többség eltörölhetne. Nem, ez oly végzelmes határozat, a melyet, ha egyszer a bécsi Reichsrath is hozzájárul, a magyar országgyűlésnek nem álland többé, hatalmában békés úton megváltoztatni. Mert az egy nemzetközi kétoldalú szerződés, melyet csak karddal tehetend megsemmisiteni,* ha politikai következményei időközben a nemzetet meg nem ölik.»
A nagyobb betükkel nyomatott szavakat a M. U. nem közölte, csak jelezte kihagyásukat; ellenben megvannak Szodoray füzetében.
Kossuth ténynek állította, hogy azok után, miket az országgyűlés már elhatározott, a képviselők azon térre vannak szorítva, melyen hazánk állami függetlensége már feladatott és az osztrák birodalommal való összeolvadás elfogadtatott. «Engem – folytatta – e térre lépni lelkiismeretem tilt és tiltanak elveim; előttem mindennél magasabb és semmi tekintetnek alá nem rendelhető czél: az ország függetlenségének visszaszerzése; s mint a dolgok állanak, e czél elérése nem a képviselői székek eszközölhető. Bár mennyire sovárogjon is lelke hazája felé, e sovárgásnak engedni tiltja az elvhűség s a kötelesség. Levelét így fejezte be: «Volt idő, midőn nem 245tartottam szabadnak fenyegetett életemet hitem és vallásom megtagadásával biztosítani. Még kevésbbé tartom szabadnak a számüzetés keserveitől politikai hitem árán megszabadulni. Pedig tény, hogy ha én kivételes helyzetemben, melyet fentebb említék, önök meghívásának engedve, haza mennék, s a bizony – valljuk meg az igazat – nem is egészen törvényes eredetű országgyűlésen helyet foglalnék, ennek sokkal messzebb vágó jelentősége volna, mint a mennyit önök ösztönszerű jóindulatukban czélba vettek.
Fogok-e még valamit tehetni hazánk függetlenségének visszaszerzésére, nem tudom. Ez a körülményektől függ, s függ mindenek fölött a nemzet magatartásától. Nemzetünk elég erős arra, hogy, ha akar, sorsának ura lehessen. Sorsa, Isten után, saját határozottságától függ, egyes polgár csak annyi erővel bír, a mennyit neki a nemzet kölcsönöz. Ha a multban némely nagy dolgoknak leheték egyik eszköze, az érdem a népé, nem az enyim. Én csak tükör valék, mely a kapott világot visszasugárzá. A világ a nép vala. A mely perczben, önbizalom-rontó cselszövények folytán, e világ meghomályosodott, én lehetetlenné váltam. A mult a jövendőnek tüköre.
Engem az alkalom hazafiui kötelességem önzéstelen teljesítésére mindig késznek fog találni. De ha úgy akarnák a végzetek, hogy hazánk függetlenségének visszaszerzésében napszámos többé nem lehetnék, legalább egy élő tiltakozás gyanánt akarok s fogok végleheletemig állani minden alku, minden törekvés ellen, mely hazánk állami függetlenségének s nemzeti önállásának, akármi áron, akárminő feltételek alatt, megcsonkítására van irányozva.
És higyjék el önök, tisztelt honfitársaim, e tántoríthatlan hüséggel elveim iránt, s ezzel kapcsolatban cselekvési szabadságom föntartásával jobb szolgálatot teszek a hazának, mintha, engedve önök felhívásának, az osztrák birodalommali összeolvadás módjának s feltételeinek enyhitgetésére ajánlanám fel közreműködésemet.
Jöjjön a minek jönni kell. Ha számkivetésben kellend is meghalnom; ha azon kilátással kellene is meghalnom, hogy fiaim – nevemmel elveimnek is hű örökösei – talán szintúgy örökös számkivetésre lehetnek kárhoztatva: én zászlómat el nem hagyom.»
Kossuth Lajos augusztus 20-dikán kelt és Rudnay Józsefhez, a váczi kerület választási elnökéhez intézett levelében, melyet a Magyar Ujság augusztus 28-dikán tett közzé, kijelentette, hogy «tekintetbe véve a fönforgó körülményeket, lehetetlen volt a váczi választás tényéből, polgári törekvései irányát illetőleg, a multra nézve megnyugvást, a jövőre nézve 246bátorítást, s a végsikerre nézve biztató reményt nem merítenie». Azért esett a választás az ő személyére, «mert a közösügyek kérdésében nyiltan kifejezett nézeteivel választói egyetértenek, s átalában közélete politikai irányában s elveiben saját politikai irányukat és elveiket ismerik föl». A váczi választás annyit mindenesetre bizonyít, hogy a hiresztelt megelégedés az osztrák birodalommali összeforrással éppen nem oly átalános Magyarországon, s a politikai irány, melylyel neve azonosítva van, még sincs annyira száműzve a nép szívéből, minta hogyan ezt elhitetni iparkodnak. Az országgyűléstől elfogadott határozatok után azonban a képviselőknek csak olyan tér jut, a melyre lépni neki tiltják elvei, tiltja lelkiismerete, s tiltja az európai viszonyoknak is számbavételével komolyan átgondolt polgári kötelességérzete. Jászladányi válasza után, mely – bár, mint látja, megcsonkítva – nyilvánosságra jutott, nem tartotta szükségesnek elhatározása bővebb indokolását. E helyett inkább a közügyekről kivánt nehány észrevételt tenni.
Azokra, mik Magyarországon történtek, nagy befolyással volt az orosztól való félelem, mely mesterségesen terjesztetett és ügyesen fölhasználtatott; továbbá az a fogalomzavar, «melynek folytán sokan a jelen állapotot az 1848-diki alkotmány visszaállításának hitték, s azért azt, a mi állami függetlenségünk napjának alkonya, egy szebb jövendő hajnala gyanánt üdvözölték».
Tény azonban, «hogy az osztrák birodalommali összeolvadás nem csak hogy nem biztosítja hazánkat az orosz ellen, hanem éppen ez az összeolvadás, vagy real-unio, vagy szorosabb egyesülés, vagy akárminek. nevezzük, éppen ez az, a mi az orosz invásiót nyakunkra hozza. Úgy van vele a nemzet, mint ama kis madár, mely a krokodilustóli félelmében a krokodilusnak szájába repül. Ez a szorosabb egyesülés az osztrákkal nem csak nem villámhárító, de sőt villámvonzó. S azonkívül nemcsak hogy nem tesz minket erősebbekké a védelemre, de sőt gyengékké s tehetetlenekké teszen, mert a maga által provocált kültámadás veszélyét a belső szétbomlás kilátásával complicálja». Ne higyjen a nemzet azon ámításoknak, hogy ilyen meg amolyan szövetség segítségével Ausztria helyre fogja állitani Lengyelországot, s ez majd biztos védfala leend hazánknak az orosz ellen. Mert ha Lengyelország ily combinatiók kiséretében vissza is állíttatnék, (ha visszaállíttatnék) nem szolgálhatna védfalul Magyarországnak, mert a mikorra Lengyelország így visszaállíttathatnék, Magyarország jutandott Lengyelország jelen sorsára, s nem lesz mit védfalaznunk.
A mi pedig az alkotmány körüli fogalomzavart illeti, Kossuth nem győzött eléggé bámulni, hogy akadhat ember az országban, a ki csak egy pillanatig is képes magát azzal mystificálni, hogy az alkotmány vissza van 247állítva Magyarországon. A közösügyi egyezkedés teremtette helyzet nemcsak hogy nem visszaállítása, s még csak nem is módosítása az 1848-diki alkotmánynak, hanem egyenes negátiója, sőt valóságos eltörlése.
«Átalában – folytatja Kossuth – azon közjogi helyzetben, melyet a mostani országgyűlés teremtett, nem is lehet alkotmányról szólani. Institutiókról igen, de constitutióról nem. Administratióról igen, de országkormányzatról nem. Legkevésbbé parlamentaris kormányzatról. Mert a föladott államattributumok nélkül sem ország nincs, sem parlament nem lehet. Csak osztrák birodalmi magyar tartomány van, s csak tartományi gyűlés lehet. Ezen állapotnak ellene kiált a jog, az igazság, az ősi hagyomány religiója, a történelem törvénye, a nemzet geniusa, a szellemi ösztön, az anyagi érdek, s az önfentartás kötelessége. És pedig ellene kiált nemcsak Magyarországon, hanem az osztrák birodalomhoz tartozó nemzetek nagy részénél is. Mert nemcsak Magyarország államjogi személyisége sequestráltatik az oszrák birodalmi egység számára, hanem a birodalmi nemzetek személyisége is sequestráltatik ama phantastikus uj állameszme számára, melyet Cislajthániának kereszteltek. Elégedés nélkül nincs kiengesztelődés. Pedig veszélyesen téved az uralkodóház, ha azt gondolja, hogy ily állapottal lehetséges oly igazi tartós elégedést előidézni, a minőre szükség van, hogy hatalmas lehessen, sőt hogy magát csak biztosnak is érezhesse.
A könnyen magyarázható illusiók mámora hamar elszáll a ruinosus valóság fagyos ujjainak nyomása alatt, és tapasztalni fogja a bécsi udvar, hogy e nagyon rossz számításu experimentatio által az elégedés pohara helyett Pandora átkos szelenczéjét ürítette ki Magyarországra is, a birodalomra is; ki senkit nem elégített, meg senkit nem nyugtatott, hanem támasztott magánellenségeket benn és künn, és jobbra és balra mindenfelől, és veszélyeket idézett elő, nagyobbakat mint valaha ért, veszélyeket, melyekkel szemben még a barátság, még a szövetségek is csak a bukás kutforrásai lehetnek.
Mondhatja elnök úr, hogy ismert elveim mellett nem éppen hivatásom nagyon aggódni a felett, hogy a bécsi udvar magát veszélybe dönti. Elismerem. De igenis hivatásomnak tartom inteni nemzetemet, ne hagyja magát oly útra tereltetni, melyen a bécsi udvar bukásába Magyarország is beletemettetik. Ne ajánlkozzék Magyarország máglyának, melyen a történelem kérlelhetetlen logikája az osztrák sast elégeti.
És én loyalis ellen vagyok. Engedjen nekem a hatalom egy tartalékgondolat nélküli szabad szót.
Igaz – és nem ujságot mondok, mert hirdettem ezt ezernyi ezerek 248hallatára két világrészben éveken át – igaz, hogy én az osztrákház uralmát hazám függetlenségével s önállásával incompatibilisnek hiszem.
De hát czáfoljon meg engem a bécsi udvar. Övé az ország és a hatalom. Győzze meg nemzetemet, hogy nincs igazam. Állítsa helyre az 1848-diki alkotmányt csonkítlanul, és tartsa meg hűségesen. Ekkor a magyar nemzet elégedettnek érzendi magát, bármi legyen is az én véleményem. Higyje el, jobban, szerencsésebben fog gondoskodni saját javáról és hatalmáról ez által, mint minden által, a mit birodalomegységi rögeszméjének hizelgő tanácsosai javasolhatnak. Hanem arról is legyen meggyőződve a bécsi udvar, hogy ama történelmi problemát, mely a bécsi politika s a magyar nemzet önfentartási ösztöne közt 350 év óta vitattatik, ily experimentatiókkal, mint ez a közösügyi transactio, megoldani lehetetlen. Fontolja meg a hatalom e szavakat, mert bennök a nemzet geniusa, a történelem logikája szól. A loyalis ellen szava bizony érdemel annyi megfontolást, mint a hizelgő barátoké.»
Kossuth ez után a birodalmi egység képtelen eszméjéről ir, a melyet megvalósítani nem lehet, akár absolutistikus formában nyilatkozzék, akár alkotmányos színü köpönyegbe drapirozza magát, akár Reichsrathban, akár delegatiókban legyen személyesítve. Önkormányzatot kell adni nemcsak Magyarországnak az 1848-diki törvények értelmében, hanem az osztrák birodalom minden külön nemzeteinek is a mi 1848-diki törvényeink hasonlatára. «A personal-unio eszméjét, ha nem léteznék, a bécsi udvarnak föl kellene találnia. Nemcsak nem kellene bántania a magyar korona irányában, hol a két oldalú kötések ellenére hozzányulni vétek, hanem a birodalom nemzeteire is ki kellene azt terjesztenie.» A bécsi udvar más úton jár, s legfőbb szükség, hogy a nemzet véleménye a fönforgó nagy politikai kérdések iránt a megyékben, kerületekben, városokban és népgyűléseken félreismerhetlenűl nyilatkozzék.
Kossuth legégetőbbnek látta a háboru veszélyét. «Ha foganatba megyen – irta – a magyar országgyűlésnek soha eléggé nem rosszalható lemondása azon magas attributumokról, melyekkel az udvari politikát fékezhetné, tökéletesen bizonyos, hogy a bécsi udvar Németországbóli kizáratásában nem fog megnyugodni, a keleti kérdésbe pedig oly irányban fog avatkozni, melynek már csak puszta kilátása is ellenségeinkké teszi a keleti népeket, s őket és velök hazánkbani fajrokonaikat, s még a horvátokat is az orosz karjaiba fogja hajtani.» Vesse tehát mérlegbe teljes erővel a magyar nemzet közvéleményét, s akadályozza meg a háborut, «mert oly helyzetbe juttatta hazánkat az országgyűlési többség, hogy ha a bécsi udvar most hamar háboruba hagyja magát kevertetni, a legközelebbi Szent-István 249napkor már nem lesz Magyarország». Mondják ki országszerte, hogy a nemzet örömmel üdvözli a nagy német nemzetiséget az egységes nemzetté törekvés útján, s hogy ennek megzavarására magát eszközül nem fogja fölhasználtatni; mondják ki továbbá, hogy a keleti kérdés elintézése a török kormányra és a török birodalom népeire tartozik, s hogy bár hálás elismeréssel van a nemzet a porta nagylelkűsége iránt, melyet 18 év előtt a magyar menekvők iránt tanusított, de valamint egyrészről határozottan visszautasít minden terjeszkedési politikát, úgy előre tiltakozik minden avatkozási szándék ellen, mely keleti szomszédaink szabadsági törekvései ellen lehetne irányozva.
Ezzel kapcsolatban szükségesnek látta mind a béke politikájának biztosítéka szempontjából, mind a nemzet anyagi végromlásának eltávoztatása végett, hogy a municipiumok a fönálló adók elviselhetetlenségét constatálva, a hadsereg megkevesítését, s vele az adók tetemes leszállítását sürgessék. Kossuth valóban bámulatosnak tartotta, hogy, szemben a kiáltó nyomorral, az országgyűlés többsége még idegen statusadósságok elvállalására is igérkezett. «Ha mégis e nagylelkűség árán az 1848-diki alkotmánynak s vele hazánk törvényes függetlenségének helyreállítása volt volna megvásárolva; de hogy a függetlenségért az osztrák birodalomi miniszteriumtóli függés törvényesítését, s a nemzet pénzével minden idegen avatkozástól ment rendelkezés joga helyett a közös delegatiókat kapja nemzetünk cserébe, s ráadásul még idegen adósságokat is vállaljon az adók által már vagyona tőkéjében megtámadott nemzet, ez az önfentartási kötelesség feledésének oly példája, a mihez hasonlót hiába keresnénk az emberi aberratiók történelmében. De hát hallassa a nemzet, hallassa hangosan nyomorának panaszszavát, s adjon az országot végig rezgő szavával támaszt az országgyűlésnek, hogy a közösügyi hányad- és adósságfizetési generositás meghatározása körül a nemzetről a romlást elháríthassa.»
Kossuth szükségesnek tartotta azt is, hogy a hevesi eseten fönn ne akadva, mondják ki a megyék és egyéb municipiumok, hogy a közösügyi törvény azon intézkedései, melyek az 1790:10. alaptörvénynyel ellenkeznek, a nemzetben mély és méltó megütközést okoztak, s hogy az ország önállásának és egész kormányzati rendszerében minden avatkozástól ment függetlenségének helyreállítása nélkül megnyugvás és elégedés nem eszközölhető. Átalában pedig figyelmeztette a nemzetet, hogy megtörhetlen erélylyel ragaszkodjék a megyei institutióhoz egész törvényes kiterjedésében.
Miként a «Magyar Ujság» augusztus 31-dikén irta, a lap azon számát, 250mely Kossuth Lajosnak váczi választóihoz irt levelét közölte, a hatóság a kiadóhivatalban egytől-egyig elkobozta.
A kir. ügyek igazgatója még augusztus 29-dikén panaszbejelentést tett a pesti esküdtszéki kerület bűnvizsgáló birájánál a váczi levél miatt, mint a mely «a sanctio pragmaticánál fogva megállapított, s az uralkodóház közösségében létező birodalmi kapcsolat tettleges fölbontására czélzó izgatást foglal magában».
Eger városa képviselőtestülete szeptember 8-dikán a következő bizalmi nyilatkozatot küldötte Kossuth Lajoshoz:
Felejhetetlen nagy hazafi!
Úgy a jászladányi választókerülethez, mint a Vácz városához intézett s hírlapok útján közzétett nyilatkozatából mély sajnálattal értesültünk azon elhatározásáról, hogy jelen viszonyaink között hazánkba visszatérni nem fog.
Midőn e fölött egy részről fájdalmunkat fejezzük ki, hogy Önt, felejthetetlen nagy hazafi, ki az 1848-diki törvényeket, melyekben van letéve hazánk nagysága és jövője, alkotá, s kinek lángelméjére jelen helyzetünkben oly nagy szükségünk volna, nélkülözni vagyunk kénytelenek, más részről megnyugvással fogadjuk ezt azon saját lelkiismeretéből merített fontos okoknál fogva, melyekkel bennünket egészen meggyőzött, biztosan hivén és remélvén, hogy nemsokára jönni fog az idő, midőn Önt hazánk földén személyesen tisztelhetjük.
Fogadja végre Ön irányában állandóan érzett szeretetünk és tiszteletünk jelen kifejezését, hű ragaszkodásunk s törhetetlen bizalmunk jeléül pedig fogadja jelen sorainkkal küldött honfiui üdvözletünket.
Wenckheim Béla báró belügyminiszter «a minisztertanács határozata folytán» szeptember 14-dikén a következő rendeletet bocsátotta ki:
Heves vármegye közönségéhez!
Midőn a f. év tavaszán, az alkotmányviszály befejeztével, ő felsége Szent-István koronájával megkoronáztatott, egyszersmind a szerető haza kapui megnyittattak mindazok előtt, a kik a lezajlott korszak viharai elől a külföldön kerestek menekülést, s a visszatérhetés Kossuth Lajosra nézve 251sem köttetett más föltételhez, mint a mire a haza minden polgára kötelezve van, s ez: hűség a koronás király, s engedelmesség az ország törvényei irányában.
Ő felsége azt akará: ha már nem is lehet minden sebet behegeszteni, a mit az idők hatalma rajtunk ütött; de legalább mindenki kiengesztelt kebellel foghasson a nagy munkához, mely a haza újjáalkotásában áll, s hogy ne legyen semmi, a mi a kölcsönös bizalmat, mely az új korszak sikeres alkotásának nélkülözhetetlen föltételét képezi, megzavarhatná.
Azonban Kossuth Lajos a koronás király iránti hűség, s az alkotmány és törvény iránti engedelmesség helyett a váczi választókhoz intézett nyilatkozványában az uralkodóház fönállását az ország függetlenségével összeférhetetlennek állítván, megtámadta a nemzet egyik legfontosabb alaptörvényét, a pragmatica sanctiót, ellenszegült a nemzet akaratának, mely a koronázás ünnepélyes cselekvénye által csak imént nyilatkozott, s ez által oly térre lépett, melyet az 1723:9. t.-cz. a haza elleni hűtlenség bűnével bélyegez.
Annál nagyobb meglepetéssel értesült tehát a kormány Eger város azon tévedéséről, melynél fogva, eltekintve attól, hogy a politikai vitatkozások terére lépve, áthágta törvényes hatáskörének korlátait, Kossuth Lajoshoz intézett iratában, annak legújabban nyilvánosságra hozott politikai elveit s irányát helyeslő tüntetéssel fogadta, nem fontolván meg, hogy annak, a ki az uralkodóház s az ország közt fönálló kapcsolat ellen emeli szavát, bizalmat szavazni annyit tesz, mint az ő nézeteit, elveit magáéivátenni, s ez által a haza iránti hűtlenség bűnrészesévé lenni.
De éppen azért, mert a kormány meg van győződve, miként e tévedés nem rosszakarat kifolyása, s csak a körülmények kellő megfontolásának hiányából származott, az említett városi község irányában ezuttal még minden komolyabb visszatorlástól tartózkodik, egyedül arra szorítkozván, hogy az illető végzés, mely e megfontolatlan bizalmi szavazatról szól, megsemmisíttessék.
Midőn tehát a megyei közönséget ezennel odautasítom, hogy a kormány ezen rendeletének haladéktalanul foganatot szerezzen, egyszersmind kijelenti a kormány azon szilárd elhatározását: mindazokat, kik ezentúl ily szellemű indítványt emelnének, vagy pártolnának, az 1723:9. t.-cz. erejénél fogva a törvény sorompói elé állítani.
Heves vármegye október 1-sején tárgyalta a belügyminiszter rendeletét, s a következő fölirati indítványt fogadta el:
A fölolvasott miniszteri rendelet több tekintetben kellemetlenül, sőt 252fájdalmasan érinti Heves vármegye közönségét. Nem osztja a véleményt e megye közönsége, hogy Eger városa, midőn a politikai vitatkozások terére lépett, áthágta volna törvényes hatáskörének korlátait, mert az 1848: XXIV. t.-cz. a rendezett első birósági hatóságú községeknek csak közigazgatási állását hagyja meg a törvény további rendeletéig addigi állapotában, de egyébkint a kir. városokról rendelkező XXIII. t.-cz. azokra is kiterjesztetik, s ennélfogva nem érzi magát hivatva és följogosítva e megye közönsége arra, hogy még azon esetben is, ha Eger városa a miniszterium által helytelenített határozatával valóban tévedést követett volna el, annak a miniszterium által elrendelt megsemmisítésére segédkezet nyujtson, annyival kevébbé, mert a megye közönsége el nem ismerheti a miniszterium azon jogát, hogy az 1790:56. t.-cz.-ben meghatározott biróság mellőzésével közigazgatási úton birói itéletet hozhasson. De azon véleményben sincs e megye közönsége, hogy Kossuth Lajoshoz, kinek az 1848-diki törvények hozatala s védelme körül szerzett soha el nem enyészhető érdemeiért minden magyar, ha valóban az, hálával és kegyelettel tartozik, a váczi választókhoz irt nyilatkozata után már többé bizalmi és hálairatot intézni nem lehetne; mert míg ama nyilatkozat incriminált passusa csak egy minden agitatiótól távol álló, mintegy præmissa gyanánt egyszerűen odavetett vélemény, mely az 1723:9. t.-cz. rovata alá, mely az evidenter semet erigentes et opponentes-ről szól, semmiképp nem eshetik, addig a fősúly amaz iratban s az egész nyilatkozat ereje a personalis unio visszaszerzésére van fektetve, mire minden alkotmányos és törvényes eszközökkel törekedni Heves vármegye közönsége is kötelességének tartja.
Mindezeknél fogva e megye közönsége a kérdés alatt levő miniszteri rendeletnek foganatot nem szerezhet, s jelen határozata föntebb előadott indokairól a belügyminiszteriumot egy fölterjesztésben tisztelettel értesítendi.
Heves vármegye bizottságának október 14-dikén tartott közgyűlésén fölolvastatott az október 9-dikén tartott miniszteri tanácsból kelt rendelet a bizottság fölfüggesztése tárgyában. A rendelet szerint a megye közönsége, törvényhatósági föladatánál és a törvényen alapuló fölügyeleti jogánál és kötelességénél fogva, a kormánynak minden figyelmeztetése nélkül is tartozott volna megsemmisíteni Eger városa azon végzését, melyben az, törvényes hatáskörének korlátait áthágva, a politikai tüntetések terére lépett. A helyett, hogy a megye bizottsága a belügyminiszterium jóakaratú utasítása nyomán sietett volna mulasztását helyrehozni, a kormány rendeletétől az engedelmességet egyenesen megtagadta. Ez ellenszegülés a kormány törvényes 253intézkedése irányában még komolyabb alakot ölt az által, hogy a bizottság végzésének indokolásában mind a törvény világos értelmét, mind pedig a kormány eljárásának irányát és jogosultságát elferdíteni törekszik. Ily elferdítés az, hogy az 1848:XXIV. t.-cz. a kir. városokat megillető politikai vitatkozási jogot a rendezett tanácsú községekre is kiterjeszti. Ferdítés továbbá, hogy a kormány az 1790/1:56. t.-cz.-ben meghatározott biróság mellőzésével Eger városa irányában közigazgatási uton akarna itéletet hozni. Tudja a kormány, hogy büntetni és inteni két különböző dolog, s habár jogában állott volna az illetőket a törvény büntető karjának átszolgáltatni, nemes föladatának ismeré az első sikamlásra nem alkalmazni a törvényes visszatorlás kérlelhetetlen szigorát. Ellenben a bizottság feledé, hogy ha a kormánynak joga van a törvény megszegői ellen a bűnvádi kereset megindítását elhatározni, nem lehet őt megfosztani az előleges megbirálás jogától sem, mely nélkül ama másik jogot sem volna képes gyakorolni. Feledé a bizottság, hogy az 1790/1:56. t.-cz. alkalmazásának esete csak akkor állana be, ha a kormány kénytelennek látná magát a feddés enyhébb rendszabályaitól eltérni, s az illetőket perbe fogni. Feledé végre a bizottság, hogy a kormány kiméletes eljárását gáncsolni és a törvény teljes szigorát fölhívni nagyon következetlen dolog éppen azon törvényhatóságtól, a mely még nagyobb hibát követett el az által, hogy elmulasztá a tévedésnek elejét venni, sőt azt is megtagadta, hogy a tévedőket útba igazítsa. Minthogy a törvényhatóságok hivatása a törvény fölött egész hűséggel őrködni, s a kormánynak a törvényes rend föntartása körül segédkezet nyujtani, nem pedig konok ellenszegüléssel tevékenységét megzsibbasztani; minthogy az olyatén eljárás, minőt Heves és Külső-Szolnok t. e. vármegyék bizottsága ismételt izben követett, nem csak a megyei intézmény tekintélyét, hitelét, életrevalóságát veti koczkára, hanem az országos kormányzatot is merőben lehetetlenné tenné; minthogy a kormány szigorú felelősséggel tartozik az országnak az iránt, hogy a törvény tiszteletét és hatályát minden oldalra, még pedig nemcsak egyesek, hanem testületek irányában is megóvja, s minthogy Hevesmegye területén e czélt a megyei bizottság által elérhetőnek nem találja: a kormány arra határozta el magát, hogy e megyében a közigazgatást és a törvények végrehajtását a megyei bizottság kezéből kivegye. Ez okból azon kérelemmel járult ő felségéhez, hogy Heves és K.-Szolnok t. e. vármegyék kormányzatát egy királyi biztosra ruházza át, ki teljhatalommal legyen ellátva intézkedéseinek pontos foganatot szerezni, a megyei bizottsági űléseket határozatlan időre fölfüggeszteni, mindazon tisztviselőket, a kik rendeleteitől a föltétlen engedelmességet megtagadnák, elmozdítani s mások által helyettesítni, egyszersmind pedig 254minden ellenszegülést a törvénynek egész szigorával sujtani. Alkotmányos kötelességének fogja érezni a kormány a kivételes állapotnak mielőbb véget vetni; de kijelenti, hogy ezt nem teheti mindaddig, a míg alkalma nem lesz meggyőződnie arról, hogy a megyei bizottság életműködésének újabb megindítása a törvény s a törvényes rend érdekeinek komoly veszélyeztetése nélkül megtörténhetik.
A közgyűlés ragaszkodott október 1-sején hozott határozatához, mint a melyet szerinte a miniszteri rendelet nem czáfolt meg, s a bizottság fölfüggesztése és a kir. biztos érkezése ellen óvását jegyzőkönyvileg fejezte ki.
A jegyzőkönyv hitelesítése után megjelent a teremben Rajner Pál barsmegyei főispán s a főjegyzővel fölolvastatta ő felségének október 9-dikén kelt leiratát, a melyben őt Heves és K.-Szolnok t. e. megyékre nézve teljhatalmú kir. biztosul kinevezi.
Miként a «Magyar Ujság» október 17-dikén megjelent számában irja, a leirat fölolvasása után «Németh Albert kérdést intézett a kir. biztoshoz, hogy miután a kir. rendeletben csak teljhatalom említtetik, tudni óhajtja, vajjon a kir. biztos ő felsége nevében vagy személyében jelent-e meg és foglalta el a megyének elnöki székét? Erre a kir. biztos mondá: Én nem azért jöttem ide, hogy egyesek interpellatiójára válaszoljak, hanem (ezzel a kalpagot a fejére tevén) azért, hogy az ő felsége által reám ruházott teljhatalmi küldetésemnek foganatot szerezzek, s ezennel a bizottmányi űléseket fölfüggesztem, ennek folytatását betiltom, s a közönséget eltávozásra szószólítom föl».
A képviselőháznak október 21-dikén tartott űlésében Kovách László is, Almásy Sándor is interpellálták a miniszteriumot a hevesi ügyben. Az első azt kérdezte, hogy meddig szándékozik a vármegyének önkormányzati jogát fölfüggesztve tartani; a második pedig fölszólította a kormányt, hogy igazolja azon eljárást, a mely szerint a kir. biztos a megyei bizottság gyűlések tartását határozatlan időre fölfüggesztette.
Wenckheim Béla báró belügyminiszter az október 30-dikán tartott űlésben elsőbben is Almásynak felelt. A Kossuthtól a vácziakhoz intézett levélben fölállított összeférhetetlenségi elvet homlokegyenest ellenkezőnek rmondotta a pragmatica sanctióval, valamint az 1848-diki törvények 255szellemével. Ez utóbbiak bevezetése kiemeli a pragmatica sanctio által velünk válhatatlan kapcsolatban álló tartományok iránti törvényes viszonyainkat, a XVIII. t.-cz.-nek 6. §-a pedig a sanctio pragmaticánál fogva megállapított s az uralkodóház közösségében létező birodalmi kapcsolatra nézve óvó és torló rendszabályokat állít föl. A kormány tehát nem tűrhette, hogy szabadon hirdessenek és terjeszszenek oly tanokat, melyek a koronás király és az ország alkotmánya iránt tartozó hűséggel ellentétben vannak, s ezért lefoglaltatta Kossuth levelét. Midőn Eger városa helyeslését fejezte ki kivétel nélkül mindazok iránt, a mik Kossuth különböző nyilatkozataiban foglaltatnak, a kormány előtt két út volt: vagy a törvény sorompói elé állítani azokat, kik a koronás fő és az alkotmány iránt tartozó hűség fogalmaival egybe nem férő elvek követőinek vallják magukat; vagy pedig az első sikamlás ellenében enyhébb rendszabályt alkalmazva, egyszerűen megsemmisíteni a hozott végzést, a mely azért is törvénytelen, mert ilyen politikai kérdések discussiója által a nevezett község túllépte a százados gyakorlattól részére kitűzött azon hatáskört, melyet az 1848:XXIV. t.-cz. is változatlanul föntartott. E rendelet végrehajtását a kormány nem bízhatta másra, mint a megyére, a melyet különben is a mezővárosok és községek fölötti fölügyelet joga az 1848:XXIV. t.-cz. értelmében is megillet. Már csak azért is a megyéhez kellett fordulnia, mert a megyék a végrehajtó hatalom rendes közegei. Mivel azonban Heves vármegye a rendelet végrehajtását Eger városa irányában nemcsak megtagadta, sőt ez iránt tett fölterjesztésében a város törvénytelen eljárását egyenesen védelme alá is vette, a kormány előtt nem volt más út, mint a rendelet végrehajtását a korábbi gyakorlathoz képest kir. biztos által eszközölni, a kit ő felsége a felelős kormány előterjesztésére nevezett ki, s a kinek eljárásáért a kormány felelős.
Kováchnak azt felelte, hogy mivel a kir. biztos kiküldésének czélja már el van érve, annak már csak végleges jelentését várja, hogy őt legközelebb visszahivja, s «örömmel fogja a közigazgatást s a törvények végrehajtását nemes Hevesmegye bizottsága kezébe ismét visszahelyezni».
Kovách Lászlót tökéletesen kielégítette a válasz; ellenben Almásy Sándor nem volt vele megelégedve, sőt tagadta, hogy a kormánynak joga volt Hevesmegye bizottsága űléseit fölfüggeszteni, s föntartotta magának a jogot, hogy erre nézve indítványt terjeszszen elő.
Csiky Sándor azon kérdést intézte a belügyminiszterhez, hogy «melyik törvénye az hazánknak, mely a kormányt a megyei és városi hatóságok 256törvényes határozatainak megsemmisítésére följogosítja, és e czélból teljhatalmú kir. biztos küldését engedélyezi; hogy továbbá melyik törvényben gyökerezteti azon állításának alaposságát, hogy Eger városának képviselőtestülete szó alatti határozata által törvényes hatáskörén túllépett és így a politikai tüntetések terére hágott»?
Az elnök Csiky kérdéseire megjegyezte, hogy, a mint ő észrevette, a belügyminiszter Eger városára vonatkozólag is válaszolt, s hogy, nyilatkozatában a ház megnyugodott.
Tisza Kálmán azt tartotta, hogy a minisztert illeti meg, nem pedig az elnököt, annak kijelentése, hogy válasza mire terjed ki; továbbá úgy látta, hogy a ház még nem nyilatkoztatta ki, hogy megnyugszik a válaszban. Almásy bejelentett indítványának előterjesztése után lehet majd a fönforgó kérdésben helyesen határozni, s föntartotta magának, hogy akkor szóljon hozzá a tárgyhoz.
Halász Boldizsár és Bónis Sámuel szintén tagadták, hogy a ház a miniszter válasza fölött már határozott, s időelőttinek is tartották a határozatot, mihelyt az interpelláló kijelenti, hogy indítványt fog e tárgyban előterjeszteni.
Ghyczy Kálmán nézete szerint végzést az elnök a házszabályok szerint nem is mondhatott ki, mert nem tétetett indítvány az iránt, hogy a ház megelégedését nyilatkoztassa ki a belügyminiszter válaszára. Ha a ház el akarná határozni, hogy ez iránt nyilatkozik, vitassa meg a kérdést, s ezután a határozatot ki lehet mondani. De kivánatos, hogy ily fontos határozatok el ne hamarkodtassanak, s azért igen szükségesnek tartotta, hogy akár azon idítvány következtében, a melyet Almásy jelentett be, akár a ház jobb oldaláról teendő indítvány következtében vitattassék meg a tárgy annak rendje szerint, s mint a ház szabályai kivánják, tüzessék ki napirendre.
Pulszky Ferencz kijelentette, hogy mivel az interpellatiók nem azért tétettek, hogy egyik vagy másik képviselőnek magánkiváncsisága kielégíttessék, vagy magánaggodalmai eloszlattassanak, hanem hogy az országot érdeklő kérdésekben meg lehessen tudni, mik voltak a miniszter valamely eljárásának okai és helyeselhetők-e ezek: a ház határozhat a miniszter feleletére nézve, ha ezzel az interpelláló képviselő nincs is megelégedve, s ő 257ki is jelenti, hogy erre nézve indítványt fog előterjeszteni. A következő határozatot indítványozta: «A ház teljesen helyeselvén a kormány eljárását Hevesmegye irányában, napirendre tér át.»
Várady Gábor és Manojlovics Emil Pulszky indítványa kinyomatását és külön napirendre tüzését követelték.
Madarász József az interpellatio észszerű fogalma és következtetése szerint nem tartotta helyeselhetőnek, hogy midőn az interpelláló kijelenti, hogy a miniszter feleletével nincs megelégedve, s hogy e részben indítványt fog tenni, a ház már előre határozzon azon indítvány ellenében, a mely még nincs is megtéve.
Eötvös József báró vallás- és közoktatásügyi miniszter azt tartotta, hogy az interpellatio azon perczben, a melyben elmondatott, nem azon képviselőnek interpellatiója többé, a ki tette, hanem a ház előtt a kormányhoz intézett kérdés, a melyre a kormány felelni tartozik, nem egyes képviselőnek, hanem az egész háznak. A háznak teljes szabadságában van, hogy akármeddig vitassa azon kérdést, kielégítőnek tartja-e a miniszter válaszát; de abban, hogy kielégítő volt-e a válasz, nem az egyes képviselő itél, hanem az egész ház.
Deák Ferencz: T. ház! A fönforgó kérdés tán egyszerűbb, mint első tekintetre látszik.
A multkori űlésék egyikében két képviselő interpellálta a miniszteriumot a Hevesben történtekre nézve. Az egyik Almásy Sándor, kinek interpellatiója magát a dolog érdemét tárgyazta, és a ki, ha jól tudom, azt kérdezte, – mellőzve minden phrasist – hogy miért nyúlt a kormány ily eszközökhöz? A másik Kovách László, a ki csak azt kérdezte, mikor fog ezen fölfüggesztési állapot Hevesre megszüntettetni? Ez két egyszerű interpellatio volt, a melynek mindegyikére a belügyminiszter úr most felelt.
A dolog természete már most azt hozza magával, hogy a háznak kell kimondania, vajjon a miniszteri felelettel megelégszik-e, s el vannak-e oszlatva azon aggodalmak, melyek az országban tán némelyeknél azon eljárás által okoztattak, melyre az interpellatio vonatkozott?
Hogy ezt a ház egyszerűen csupán szavazással mondja ki, ezt azért nem tartom czélszerűnek, mert a dolog sokkal fontosabb, semhogy 258kitehetnők magunkat az elhamarkodás vádjának. Méltóztassanak megfontolni, hogy ezen kérdésnek eldöntése és az ez érdemben hozandó határozat egyrészt azoknak aggodalmait érinti, kik a megyei autonomiát féltik, másrészről azokét, kik attól tartanak, hogy bizonyos körülmények közt a kormánynak eljárni és a felelősség korlátat közt a rendet föntartani lehetetlen. Hogy tehát e kérdés eldöntéséi ne rögtönözzük, azaz megfontolva, hozzászólva, kifejtve határozzunk fölötte: ezt, úgy hiszem, senkisem ellenzi.
Midőn Pulszky Ferencz képviselőtársunk napirendet indítványozott, ezzel, azt hiszem, nem azt akarta, hogy egyszerű szavazással menjünk át a napirendre, hanem úgy tekintette az interpellatiót és a reá adott feleletet, mint a mai napirenden lévő tárgyat, s azt kivánta, hogy a ház azt vegye tárgyalás alá és határozzon fölötte.
Fölhozatott, hogy Almásy Sándor és Csiky Sándor képviselő urak indítványt, illetőleg interpellatiót jelentvén be, addig ezen tárgyban tanácskozni nem lehet, míg ezen indítványok be nem adatnak; s Madarász képviselő úr azon fontos indokot hozta föl, hogy a háznak egy határozata által nem szabad egy még be sem adott indítvány sorsát eldönteni.
Különböztessük meg a dolgot. Almásy Sándor képviselő úr indítványa vagy semmit nem foglal magában egyebet, mint indokolását annak, hogy ő a belügyminiszter kijelentése által nincs megnyugtatva, vagy azon fölül más tárgyat is foglal magában.
Ha semmi egyebet nem foglal magában, mint annak indokolását, hogy őt a miniszteri felelet ki nem elégítette, majd a discussióban, melyet, ha tetszik, mindjárt megkezdhetünk, épp úgy előadhatja okait, melyek miatt nincs megelégedve az interpellatiójára adott felelettel, mint előadhatja akkor, midőn indítványát indokolni fogja, és őt se a szótól, se az indokolástól, szóval attól, a mit indítványában mondani kiván, senki sem fogja elütni, és ő épp úgy, mint akárki más, ki fogja jelenthetni a maga meggyőződését.
Ha pedig azon indítványban más külön tárgy is foglaltatik, nemcsak annak indokolása, hogy miért nincs megelégedve az interpellatiójára adott felelettel: akkor az indítványt akármikor beadhatja, s a ház ma hozandó határozata, mely csak a miniszteri felelet helyességére, vagy nem helyességére vonatkozik, az ő inditványát, a menynyiben abban nemcsak az interpellatióra vonatkozó indokolás foglaltatik, nem ütötte el, s azt akármikor tárgyalhatjuk.
Interpellatio intéztetett a miniszteriumhoz, az interpellatióra 259felelet adatott; de én azt hiszem, ne végezzük ezt el egyszerű szavazással, hanem tárgyaljuk, szóljunk hozzá, mindenki mondja el okait, miért van, vagy nincs megelégedve az adott válaszszal, mely alkalommal Almásy Sándor szintúgy elmondhatja okait, mint akárki más, s bizonyosan el is fogja mondani; s ha a ház ezek után majd határoz és megállapodása az lesz, hogy megelégszik a miniszteri felelettel, ez ellen természetesen senkinek sem lehet szólni, mert ez bővebb megvitatás és tárgyalás után mondatik ki. Ha pedig, mint már megjegyeztem, Almásy Sándor vagy Csiky Sándor urak beadandó indítványa mást tartalmazna, mint az interpellatiót, s annak indokolását, ha más tárgyban akarnának indítványt tenni: ezen indítvány a ma hozandó határozat által nem üttetik el, mert hiszen helyesen jegyezte meg Ghyczy Kálmán képviselőtársunk, hogy ily indítványt ki kellene nyomatni és mint valóságos új indítványt napirendre tűzni.
Méltóztassanak megfontolni, mi lenne az interpellatiók sorsa, ha a ház azon praxist kezdené megállapítani, hogy ha a miniszterium interpelláltatik, s a miniszterium felel, midőn az interpellatio s a felelet, úgy a mint áll, tárgyalás alá volna veendő, akkor azt mondaná egyik képvíselő, hogy ő ezen ügyre vonatkozólag indítványt fog tenni, a mely indítvány nem is tartalmaz semmi mást, mint az interpellatiót és motivumait, s ezért a ház halaszsza el a dolgot? Mikor pedig ezen újabb indítványt kezdenők tárgyalni, akkor egy másik képviselő azzal állana elő, hogy most ő nincs megelégedve a felelettel, s szintén indítványt akar tenni, a mely ismét nem tartalmazna egyebet, mint az interpellatiót és indokolását? Hol lenne akkor a dolognak vége? Hiszen ez nem gyakorlati eljárás. Hiszen abból valóban se az egyik, se a másik résznek semmi nyeresége nincs, ha a dolog néhány nappal, tegyük egy héttel, tovább huzódik.
Én tehát azt hiszem, tárgyaljuk az interpellatiót, tárgyaljuk a miniszteri feleletet, s mondja el kiki a maga indokait és nézetét. Aggodalomra ez nem adhat okot, mert ha valaki egy új tárgyról akar indítványt tenni, a mely nem csupán ezen interpellatio indokolásából áll, akkor azt ki fogjuk tűzni külön tárgyalásra. Most azonban, azt hiszem, tárgyaljuk az interpellatiót és a reá adott feleletet, fönhagyva akárkinek ezen tárgyakon kívül indítványt tenni. (Élénk helyeslés.)
Deák beszéde után az ellenzék hosszasan és hevesen vitatta, hogy mivel a belügyminiszter előre nem jelentette be a háznak, hogy mikor akar válaszolni az interpellátiókra, s így válasza napirendre nem is tüzetett; 260továbbá, mivel Pulszky külön indítványnyal lépett föl: ezen indítvány és átalában a kérdés érdemleges tárgyalása külön napirendre tüzessenek.
A képviselőház végre szavazás utján kimondotta, hogy a miniszteri felelet előzetes kitűzés nélkül vétessék tárgyalás alá.
